Hilary Putnam amerikai filozófus, "Agyak a tartályban" c. esszéjéről van szó. Előrebocsátom, hogy sok bajom van vele. Egyébként érdekes (bár nem meglepő), hogy az esszé alapelképzelését (nem a filozófiai következtetését) évtizedekkel előbb már leírta egy Herbert W. Franke nevű sci-fi író, az Orchideák bolygója c. könyvében. Ő természetesen nem filozófiai vizsgálódás céljából írta a regényt.

Putnam a következőt mondja: Egy tartályban lévő agy (amely az összes ingert, képzetet, benyomást, érzetet kívülről, mesterségesen kapja), "nem tudja elgondolni, vagy kimondani, hogy ő egy agy egy tartályban". Ebből egyenesen következik persze - de ezt már én mondom -, hogy mi nem lehetünk agyak egy tartályban, hiszen akkor mi sem tudnánk elgondolni hogy azok vagyunk, viszont mi ezt nyilvánvalóan el tudjuk gondolni (sőt, filozófiai esszéket, és regényeket, meg filmeket is tudunk alkotni róla). Azt gondolom, hogy Putnamnak ez a nézete képtelenség. Vagyis nem igaz.

Putnam legnagyobb tévedése voltaképpen abban áll, hogy egy empirikus kérdést a-priori, logikai úton akar megoldani. Egy előttem rejtélyes okból Putnam mintha nem tudná, hogy ez a célkitűzés, és megoldás lehetetlen. Az a-priori természetű logika semmit nem tud mondani a világ természetéről, a világ jelenségeiről, és azon belül egy olyan kérdésről, hogy tényleg agyak vagyunk-e egy tartályban. És pontosan azért, amiről Putnam is beszél: Az a-priori érvek nem referálnak a külvilágra, nem arról szólnak, nem reprezentációi annak. A külvilág bármely tényét, csak tapasztalati úton lehet felfedni. Egyébként a szerző explicite is kimondja az ezzel ellenkező véleményét: "Az, hogy van olyan "fizikailag lehetséges világ", amelyikben tartályba tett agyak vagyunk (és mindig azok voltunk és azok is maradunk), nem jelenti azt, hogy lehetséges volna, hogy valóban, ténylegesen tartályba tett agyak vagyunk. Ezt a lehetőséget nem a fizika zárja ki, hanem a filozófia." Ez óriási tévedés. A filozófia ilyesmit nem tud kizárni, és persze igazolni sem.

De akkor mégis hogy lehet, hogy egy helyes kiindulásból helytelen végkövetkeztetésre jut? Sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. Se Putnam premisszája, se a konklúziója nem világos, és egyértelmű. Nézzük a kiindulási pontját. Azt mondja, hogy a "reprezentáció" szükséges feltétele a szándék, vagyis anélkül nincs ábrázolás. Ez erősen vitatható álláspont. Egy másik probléma itt, hogy a szerző nem tisztázza pontosan, hogy mit ért "reprezentáció" alatt. Jelentés, jelölet, ábrázolás? Ezt talán nem ártana pontosítani. De ami a legfőbb baj, az az, hogy szerintem a reprezentációnak nem feltétele a reprezentáló szándéka (Putnam az ő szándékáról beszél). Hanem egyszerűen csak a befogadói oldal felismerése a feltétele. A tanulmánybeli példával élve: A hangya véletlen Churchill ábrázolása P. szerint nem érvényes reprezentáció, vagyis nem ábrázolja Churchillt, hiszen a hangya nem is ismeri C.-t, és nem is akarta őt ábrázolni. Szerintem meg C. képe akkor, és attól lesz reprezentáció, vagyis ábrázolás, hogy a néző felismeri benne C képét. 

Továbbá. Putnam a reprezentáció feltételéül szabja azt is, hogy az alany a reprezentálandó tárgyra gondoljon. Mivel Putnam egyáltalán nem tesz különbséget, az ábrázoló, és a befogadó között, viszont meg sem említi a befogadói részt, azt kell feltételeznem, hogy az ábrázolónak kell a tárgyra gondolnia, az ábrázolás közben. De ez voltaképpen már nem újdonság, hiszen ha szándékot is feltételezett, akkor a szándék egyben rá utaló (az ábrázolandó tárgyra) gondolatot is jelent. (lehet, hogy ez így egy kicsit kacifántos, de nem én, hanem Putnam bonyolította meg ennyire.)

A "mágikus referenciaelméletek" c fejezetben P. előkészíti a terepet a fő érvének kimondásához: Ha sem tudatosság, sem rá gondolás nincs, akkor nem történik referencia (hiszen szerinte ezek feltételei). Ha nincs valódi referencia, akkor egy agy a tartályban, legfeljebb csak ugyanolyan hamis (mágikus) módon tud referálni a tartályon kívüli világra, mint ahogyan az egy-egy mágikus névreprezentációban szokásos. Itt már természetesen nincs mit tenni, hiszen P. csak tovább dolgozik egy hamis érvvel.

Végső soron, nem az Putnam a legnagyobb tévedése, hogy egy fogalmat furcsán definiál, vagy használ, hanem az, hogy az eljárások hatókörét ismeri rosszul. Egy logikai problémát nyilván meg lehet oldani a logika eszközeivel. De az agyak a tartályban nem logikai probléma. Hanem empirikus. Itt a-priori logikai okoskodással ugyanúgy lehetetlen eredményre jutni, mint ahogy annak idején az ontológiai istenérvekkel is hiába próbálták bebizonyítani isten létét. (Sőt, azt hiszem, ebbe a nagyon alapvető hibába még Gödel is beleesett.)

Úgy tűnik (nekem), hogy azt, hogy agyak vagyunk-e egy tartályban, semmilyen eszközzel nem tudjuk megállapítani, igazolni, vagy cáfolni. Csak tartályon kívüli eszközökkel tudnánk ezt megtenni, de erre természetszerűleg nincs lehetőség. Ez kb. ugyanaz a probléma, minthogy a saját világegyetemünkön lépjünk kívül, és onnan szemléljük magunkat. Nem megy... Ugyanakkor másfajta meggondolások - legfőképpen Occam borotvája - azt mondják, hogy nem érdemes elvileg is igazolhatatlan feltevésekkel bajlódnunk. Hiszen ennyi erővel bármilyen mesebeli világot (lásd a különféle vallások, ezoterikus hitvilágok babonái) is igaznak fogadhatnánk el. De ez innentől már egy másik téma lenne.

Ezt egy sorozatnak szánom. A mítosz szót itt nem a szó kultúrtörténeti, hanem a "hamis elképzelés", köznapibb értelmében használom. De még ezt is pontosítanom kell itt: A kapitalizmus természetesen olyan értelemben nem mítosz, hogy csak holmi legenda, elképzelés, és nem valóság lenne. Nagyon is valóságos, mint tudjuk. A mítosz itt a kapitalizmussal kapcsolatos tévhitekre, illúziókra vonatkozik. Természetesen eszem ágában sincs tudományos (politikai, közgazdasági), tankönyvízű szöveget idenyomni. A saját, erősen szubjektív, mindazonáltal, remélem helyes (amennyiben, egy témában lehet valami helyes) véleményemet írom.

A kapitalizmus egy olyan gazdasági rendszer, amelynek fő jellemzői a termelőeszközök magántulajdona (ellentétben a szocializmussal), és a piaci viszonyok között érvényesülő verseny jelenléte (megint csak ellentétben a szocializmussal). Persze mint írtam, nem azért vagyok itt, hogy tankönyvi meghatározásokat citáljak. Mindjárt bele is vágok a fő mondandóba, amit aztán bizonyítok: A kapitalizmus rossz dolog. Ugyan a civilizációnk egy szükségszerű fejlődési fokának tűnik (nehezen elképzelhető, hogy valahogy át lehetett volna ugrani), de mivel antihumánus, és rosszul működő, szükséges a "meghaladása", vagyis a felváltása valami mással.

Mi a baj a kapitalizmussal? Először is, árnyaljuk: Nehezen várható el bármely gazdaságpolitikai megoldástól, hogy minden szempontból csak jó, vagy csak rossz legyen. A kapitalizmusnak legalább egy fontos előnye van a konkurens rendszerrel szemben: Az (önző szempontok motiválta) verseny innovációt "gerjeszt", az pedig elősegíti a fejlődést, a haladást. Ez bizony egy igen nagy előnye a kapitalizmusnak a szocializmussal szemben, és lényegében ezért is győzte azt le. Amennyiben azt mondjuk (és azt), hogy lehetséges nála jobb rendszer, akkor ennek az a feltétele, hogy az a jobb rendszer fajlagosan is jobb legyen. (Az előnyök, és hátrányok mérlegén.)

A kapitalizmus legnagyobb problémája a legnagyobb előnyéből ered: A verseny egyrészt előreviszi a gazdaságot, másrészt viszont szükségszerűen gyártja a lemaradókat. Mivel a verseny a kapitalizmusnak valóban egy rendszerspecifikus sajátossága (ez azt jelenti, hogy nélküle nem lenne az, ami), a versenyt nem lehet felváltani egy másik ideával, az ellentettjével vagyis az együttműködéssel. Márpedig a versenyben lemaradókat csakis egy (rendszerspecifikus szinten) együttműködésre épülő rendszer tudná szinten tartani, "kezelni". No most ez az a hátrány, amit nem szoktak eleget hangsúlyozni, ugyanakkor, nem lehet eleget hangsúlyozni. Ugyanis, barátaim, mi - ha valaki nem tudná -, értelmes lények vagyunk, és civilizációt építünk, és tartunk fent. És ennek, legalábbis elméletileg követelményei is lennének. Én pl. elvárom egy felvilágosult civilizációtól, hogy a tagjaival igazságosan bánjon, a lehetőségek szerint egyenlően kezelje őket, biztosítsa számukra a lehetséges legtöbb szabadságot, és lehetőséget mind a képességeik kifejtésére, mint az életük teljesebbé, boldogabbá tételére. Ugye, hogy milyen "elvi szintű" igények ezek?: Szabadság, egyenlőség, és szolidaritás. Egyik sem kifejezetten kapitalizmus- specifikus, bár a konkrét mértékük attól is függ, hogy a gazdasági rendszerre milyen politikai rendszer (mennyire demokratikus) épül rá.

Miért baj, ha a versenyben lemaradókat nem segítjük? Erre kétféle válasz is van: 1. Morális válasz: Azért, mert emberek vagyunk, és egy csónakban evezünk.Kötelességünk segíteni az embertársainknak. 2. Azért, mert a nagy egyenlőtlenség egy idő után rendszerszinten válik kontraproduktívvá. A lemaradók nem csak az életszínvonalukkal esnek ki a társadalomból, de szinte minden egyéb módon is: Nem vesznek részt a termelésben (hiszen munkanélküliek), és a fogyasztásban is csak nagyon szerény mértékben. Vagyis valamennyire szegregálódnak a társadalomtól, nem lesznek hasznos tagjai annak. 

Vajon elegendő mentség-e az a kapitalizmusnak, hogy jól működik benne a gazdaság? No de ki mondta, hogy jól működik benne a gazdaság? Mik ezek a rendszeres válságok? Milyen gazdaság az, amely nem tudja a társadalom minden tagjának biztosítani az emberhez méltó életet? Milyen gazdaság az, amely kizsákmányoláson alapul? És az, amely a viszonylagos gazdagságát bizonyos (véges mennyiségű) nyersanyagokra alapozza, vagy szegény országok gazdasági kizsákmányolására? És az milyen gazdaság, amelyben az egyének egzisztenciális állapota közti különbségek egyre nőnek, és egyre kevesebb szupergazdag hízik egyre több szegény zsírján? (Ez akkor lenne demagógia, ha nem lenne igaz. De igaz.) No és az milyen gazdaság, amelyet ugyan egy fejlett civilizáció működtet, de a legfőbb deklarált gazdaságszervezési elve (persze a gyakorlatban nem ilyen tisztán valósul meg) a tervezetlenség, az erők szabad játéka (a szabadpiaci viszonyok, a kereslet-kínálat)?

És vajon, ha így megy most, akkor fenntartható-e egy ilyen rendszer? Én nem csak abban vagyok biztos, hogy szükségszerűen fog elmúlni, eltűnni, átalakulni (ez evidencia), hanem abban is, hogy ez egy nem fenntartható rendszer. Persze kérdéses az időtáv. A rosszul működő, diktatórikus szocializmus, versenyben egy nála erősebb gazdasági rendszerrel, kb 70(évig) maradt fenn. Nyilván van még idő arra, hogy a kapitalizmus minden szempontból teljesen diszkreditálja magát.

Hogy lesz vége, a kapitalizmusnak? Szinte biztosan nem úgy, hogy hirtelen felváltja egy, az alapoktól máshogy építkező rendszer. Hanem úgy, hogy fokozatosan javítják, reformálják, és a végére annyi lesz a lényegi változás, hogy az eredetiből nem marad semmi.

No de mi jöhet utána? Az utód neve mellékes. Egy sokkal igazságosabb, humánusabb rendszer lesz. Ez fontos, hiszen az ember minél civilizáltabb, és kulturáltabb, annál érzékenyebb lesz a társadalmi igazságosságra. Ez persze egyben magyarázza a project hosszú időtávját is. Az ember még "nem nagy". Úgy gondolom, hogy a társadalmi igazságosság alapja, legfontosabb tényezője az egyenlőség. Ezt a kapitalizmuspártiak rendszeresen össze szokták téveszteni az "egyformasággal", és a tipikus szalmabáb érvelésükkel azt mondják, hogy "de hát az ember eredendően nem egyforma (egyenlő)." Egyforma nem is, Csak társadalmilag, jogilag, lehetőségei szerint, és valamekkora, a mostaninál sokkal nagyobb mértékben anyagilag is egyenlő. Persze nem most, csak majd lesz, mert a társadalom békéje, haladása, és igazságossága szempontjából ez a kívánatos.

Elmondhatom Churchill szavait parafrazeálva: Az ilyen (most nagyon vázlatosan leírt társadalom) még mindig nem tökéletes, de nincs nála jobb. És főleg azért nincs, mert ha bármiben jobb alternatíva mutatkozik, akkor majd saját magát alakítja olyanná.

Az emberi társadalom, civilizáció ha lassan is, de állandóan változik. Az ember terveket gyárt, és a gyakorlatban is kipróbálja azokat. Vagy nem gyárt tervet, és akkor spontán alakul valami. De bármi is alakult ki, az óhatatlanul kapcsolatban lesz a részeivel, az emberekkel, a társadalommal. És ha egyáltalán létezik olyan, hogy változás, akkor az hosszú távon haladást jelent. Vagyis jobbá válást. A társadalom is a hibáiból tanul a leghatásosabban. A kapitalizmus egy olyan hiba, amit kipróbál, megcsócsál, majd kiköp. De tanul is belőle, és a legközelebbi kísérletébe már beépíti a tanulságait.

Ez már így is meglehetősen hosszú lett, pedig még az alapokról sem tudtam beszélni. Az alapok azok a politikafilozófiai elvek, amelyekre bármeny tervnek épülnie kell. Arról talán egyszer máskor...

Van egy kis rossz érzésem, amikor az itt szóban forgó tanulmányt, a Quine-féle híres, "Az empirizmus két dogmáját" olvasom. A rossz érzés elsősorban a "dogma" szó használatának szól. Ez a szó természetes, ha a vallási vonatkozásait nézzük, de a tudományra, vagy a filozófiára alkalmazva súlyos vádként hangzik. Vajon indokolt-e ennyire elmarasztalni az empirizmust?

Először is, egyetértek Quine azon végkövetkeztetésével, hogy a természettudományok, és a metafizika közti határvonal elmosódott (mondom: maga a határvonal). Csak azt nem tudom, hogy ki állította azt, hogy éles. Persze, tudjuk, hogy a logikai pozitivizmus, vagy az analitikus filozófia megpróbált egy minél élesebb határvonalat húzni, ún. demarkációs kritériumokat kidolgozni, de hát ennek legfeljebb is csak az lett az eredménye, hogy ma már pontosabban tudjuk, hogyan működik a tudomány, hogy egyáltalán mi a tudomány. De az nem lett, és nem is lehetett az eredménye, hogy teljesen egzakt módon el lehessen különíteni a tudományost a nem tudományostól. Vagyis úgy tűnik, hogy ennyiben Quine holmi árnyalakra lő. Maga a dogma egyébként abban állna, hogy alapvető különbség van az analitikus, és a szintetikus állítások között.

Quine a dolgozatában nem közvetlenül a tudományt és a metafizikát, hanem az analitikus állításokat elemzi. Az analitikus állítások szintetikusaktól való elkülönítésével az a legfőbb baj - Quine szerint - hogy nem definiálható egzakt módon az "analitikus" fogalma. Ez nem az analitikuson belüli egyik típusra, a logikai igazságra- (vagy hamisságra), vonatkozik, hanem a másikra, arra az analitikus kijelentésre, amit hagyományosan úgy definiálunk, hogy a benne szereplő (de nem logikai-, mert az a logikai igazság) szavak jelentése alapján igaz, vagy hamis. Ezzel a definícióval az a gond - megint csak Quine szerint, és ha jól értem -, hogy nem ismerjük pontosan a szavak jelentését. Azt mondja - és számomra kissé önkényes ez a kényszer - hogy az analitikus állítások második típusa (a nem logikai) akkor lenne "rendben", ha a benne lévő szinonimitást igazolni lehetne. Tehát az (ő példáját véve) "Egyetlen agglegény sem nős" második típusú analitikus állítás analicitása akkor lenne az "igazi" (mert a logikai igazságok - az "első típus" - analitikus volta vitathatatlan), ha vissza lehetne vezetni egy első típusú (logikai) analitikus állításra. De nem lehet, mert - így Quine - a szinonimitás fogalma ugyanúgy problémás, mint az analicitásé.

Hát ez akkor pech, mondhatnám. Sem az analitikus szó jelentése nem érthető pontosan tetten, sem nem vezethető vissza egy második típusú analitikus állítás, egy első típusúra (logikaira). Azt hiszem, hogy ami a "jelentés" jelentését, vagy konkrétan, az egyes fogalmak jelentését illeti, az ügyben, ha megfeszülünk is, akkor sem fogunk tudni teljesen egzakt értelmeket találni. Sem a természetes nyelvben nem, sem egy annál pontosabb, de még nem axiomatikus-deduktív felépítésű természetes nyelven. Egy ilyen utóbbi - ahol esetleg ez lehetséges lenne - meg annyira korlátozná a benne kifejezhető tartalmakat, hogy az ott leírható világ túlságosan is leegyszerűsített, sematikus lenne.

De vajon mekkora pech ez így? Mennyire valós igény az, hogy a világunkat egy konstruált fogalmi apparátussal teljesen pontosan, hibátlanul le tudjuk írni, ki tudjuk fejezni? Ez szerintem nem reális igény. Azt hiszem, az egyes elméleteknek "az a dolguk", hogy kimerítsék a határaikat, elmenjenek a lehetséges elgondolhatóig, hogy aztán szembesülve a valósággal, és persze más elméletek kritikáival, az egészből egy új, reálisabb, pontosabb elmélet alakuljon ki. Ebben a játékban mind a korai logikai pozitivizmus, mind a kritikusok szerepe jól látható, tetten érhető, és szinte (persze nem szó szerint) szükségszerű.

Visszatérve még a szinonimitásra. Tehát a szinonimítást azért kellene értenünk, és jól használnunk, hogy az analitikus kijelentéseket a segítésükkel átalakítsuk első típusú analitikussá, vagyis logikaivá (amelyek problémamentesen analitikusak). De vajon tényleg szükséges ez az átalakítás? Miért nem mondhatnánk a következőt?: Ugyan pontosan nem tudjuk definiálni a szavak jelentését (így a szinonimákét sem), de ez nem is szükséges ahhoz, hogy egy használható analicitásfogalmat alkossunk. Ez a fogalom nem lesz teljesen egzakt, de mivel tudjuk, hogy a teljes egzaktság a természetes nyelvben amúgy is irreális kritérium, ezért megelégszünk egy viszonylag pontos, használható kritériummal is. Mivel a szavak jelentése mindig homályos kissé, és az analicitás fogalma ezen alapul, bele kell nyugodnunk, hogy az analicitáson belül mindig lesz egy olyan típus (a második) amelyről nehezen, vagy akár sehogy nem lesz eldönthető, hogy mennyi benne az analitikus, és mennyi a szintetikus rész. 

De egyébként azt is tudjuk, hogy a tisztán analitikus kijelentéseink is szintetikus, vagyis tapasztalati alapokra épülnek, hiszen maga a nyelvhasználat (az eszköz, amellyel kifejezzük őket) is tapasztalati. talán elméletileg jó lenne, ha tisztán, világosan el tudnánk különíteni egymástól az analitikust, és a szintetikust, a tudományost és nem tudományost, az igazat és hamisat, de ez a világ, és a megismerés természete miatt vegytiszta formában, egzakt módon nem sikerülhet. Az adott határokon belül kell igyekeznünk a minél nagyobb pontosságra, és helyességre.

Nem akartam továbbra sem nagyon aktuálpolitizálni, de ez a téma most az utcán hever, és nem tudom megállni, hogy hozzá ne szóljak. Természetesen a Köztársasági Elnök disszertáció másolási ügye kapcsán jutott az eszembe. Valamit gyorsan leszögeznék: Schmitt Pál szakdolgozatát az se mentené, ha 20 oldalas forrásjegyzéket adott volna meg benne. Bár az kissé nehéz lett volna, tekintve, hogy a hírek szerint a 80-90%-át egy bizonyos könyvből, a maradék részt meg egy másik tanulmányból(?) másolta. Nyilván okkal nem adta meg a forrásokat, hiszen az a direkt lebukást segítette volna elő. Ez tiszta sor.

Továbbá: Az egyik volt bíráló mostani mentegetőzése szánalmas, nevetséges, és illogikus. Most tekintsünk el attól az apró szépséghibától, hogy mindkét bírálója ugyanabban a bizottságban volt valamiféle funkci, amelyben Schmitt Pál volt a főnök. Magyarul: A saját főnökük munkáját bírálták el. Egy urambátyám világban előfordul az ilyesmi, nem is kell csodálkozni rajta. Node: Azt mondja a bíráló, hogy neki voltak formai kifogásai a dolgozattal szemben, ugyanakkor mégis a lehető legjobbra minősítette. Mert meggyőzték erről. A másik bíráló. Tehát kifogásai voltak, de elmúltak. Ez azért érdekes, mert a dolgozat hiányosságai nem múltak el... Csak a kifogások...

Mondjuk ki egyenesen, világosan, magyarul: Minden jel szerint, Schmitt Pál egy lefordított, gyakorlatilag szóról szóra lemásolt tanulmányt adott le saját dolgozatként. Ezt persze az akkori bírálók nem tudták (érdekes lett volna meglesni a reakciójukat, ha tudják), de most már tudják. És mégis mentegetik SP-t, és magukat? Ilyenkor szokta mondani az örökbecsű Besenyő Pista bácsi: "noooormális?"

Node, most jön az, amiért billentyűzetet ragadtam. Valójában, mint tudjuk, SM dolgozatával nem a forrásmegjelölés hiánya a legfőbb baj, hanem az, hogy nem is ő írta a dolgozatot. Hanem lopta azt. De tegyük fel, hogy ő írta volna... Illetve ne, ezt ne tegyük fel egy olyan emberről, aki gyakorlatilag alig tud írni. Ez túl fantasztikus elképzelés lenne. Tegyük fel ezt egy normál szakdolgozat íróról. Tegyük fel, hogy vannak önálló gondolatai... Jó, igen, tudom, már itt bukik a dolog. ''Önálló gondolatai" nagyon kevés embernek vannak. Ha arra apellálnánk, hogy csak az diplomázhat, csak az adhat be szakdolgozatot, aki abban önálló, még sosem hallott, olvasott, mások által leírt gondolatokat szerepeltet, akkor tudjuk, hogy mi lenne. Pár évente kerülne egy-egy ilyen eredeti mű. Tehát az emberek általában úgy dolgoznak, hogy  - kis eufemizmussal szólva - felhasználják mások gondolatait. De ez nem tűnik olyan nagy bűnnek, ha elképzeljük, hogy hogyan működik egy a "gondolati dolog". Egy pillanatra képzeljük el: Van a "potenciális gondolatoknak" egy óriási nagy hálója, vagy felhője, amiben minden ember (szinte mind) mozog. Ez a felhő elemeiben leginkább gondolkodási, nyelvi klisékből áll, olyasmikből, amiket a nevelés, a szocializáció, és a tanulás során sajátítunk el. Ebben a felhőben nagyon jól el lehet lébecolgatni egy egész életen keresztül (pl. az említett klisék ügyes összeválogatásával akár doktori címeket is lehet szerezni), azonban egyet nem lehet így: Új, még sosem volt felhőrészeket felépíteni. Mert ahhoz valamiféleképpen ki kellene lépni az eddigiekből, a megszokott, gondolati sztereotípiák hálójából, és valamiféle új rendszert felépíteni, vagy ha azt nem is, de legalább új összefüggéseket meglátni, vagyis minőségileg újat alkotni. Egy ilyen szerencsés (és ritka) esetben az történik, hogy az addigi felhőnek kialakul egy kis nyúlványa. Ehhez a nyúlványhoz egyből, és automatikusan nem lesz mindenkinek hozzáférése, sőt igazából a legtöbb embernek a létéről sem lesz tudomása. De ott lesz, és idővel társai akadnak majd, amelyek kapcsolódnak hozzá, és ily módon szélesítik, bővítik az egész tudásfelhőt.

No most... Ilyen tudásfelhő bővítésre csak nagyon kevesen képesek (persze itt is vannak minőségi fokozatok). De ha azt nézzük, hogy a világon mennyi szakdolgozat készül el, és közben mennyire bővül a valóban új, eredeti ismeretek tartománya, akkor szembetűnő a differencia. Hogy lehet ez? Hát csakis úgy, hogy a szakdolgozatírók nem eredeti gondolatokat, hanem "másolt gondolatokat" írnak le. És gyakorlatilag ezt szentesítik azzal a formai követelménnyel, hogy a forrásokat meg kell adni.

No de mi a helyzet mondjuk olyankor, ha valakinek tényleg vannak eredeti gondolatai? (Most már nagyon eltávolodtunk SM-tól) Ő milyen forrásokra hivatkozzon? Pl, ha Immanuel Kant beadta volna a Tiszta ész kritikáját disszertációként, és nem ad hozzá forrásokat...? Akkor mi van? Érvénytelen a "dolgozata"?

Tehát a mondanivalóm lényege a következő: Egy dolgozatnak nyilván kell hogy legyenek tartalmi, és formai követelményei. De nekem most úgy tűnik, hogy a formai követelmények a hangsúlyosabbak, azok a fontosabbak. Azokat könnyű észrevenni. A tartalom felett elsiklanak, sőt hallgatólagosan elfogadott, hogy az emberek más gondolatait másolják, ismétlik. Hiszen saját gondolatok híján kénytelenek ezt megtenni...

És igen, tudom: Egy egyetemi diplománál nem lehet követelmény az önálló, eredeti gondolkodás. Nem is az. Annyi csak a követelmény, hogy ollózni tudjon mások gondolataiból (akik azokat szintén másoktól ollózták, stb), és ezt még közhírré is tegye egy "forrásmegjelölésben". Szerintem ez vicces.

Hogyan lehet egyáltalán értelme neki? Mit jelent, hogy értelme van (ha van)? Ezek nem triviális kérdések. A filozófia egésze nem triviális, vagyis nem közönséges, magától értetődő, közismert. Ha az lenne, akkor az a rengeteg okos ember, akikről ez ügyben tanulunk az iskolában, hiábavalóan foglalkozott volna olyan dolgokkal, amiket mindenki tud. A filozófusok nyilvánvalóan olyasmikkel foglalkoznak, amiket nem tud mindenki. Sőt, úgy tűnik, egészen sötét, elvont, rejtélyes dolgokkal foglalkoznak, olyasmikkel, amiket csak nagyon kevesen értenek.

No de mik ezek a dolgok? Egy iskolás meghatározás szerint a filozófia a dolgok legáltalánosabb törvényszerűségeinek tudományos igényű magyarázata. Amennyiben észben tartjuk, hogy a filozófia nem tudomány, (legalábbis a szó rendszertani értelmében) hanem valami más, akkor ez elég jó meghatározás. Persze elég szegény meghatározás is, hiszen egy bonyolult dolgot jól csak bonyolult módon lehet leírni. Tehát mi a filozófia, ha nem tudomány, és mivel foglalkozik?

Leginkább olyasmivel foglakozik, amivel más diszciplínák nem foglalkoznak. A kezdet kezdetén a szisztematikus gondolkodás hajnalán, úgy tartják, hogy szinte minden filozófia volt. Aztán ebből nőttek ki, váltak le a szaktudományok. Ahogy egy-egy ilyen szaktudományt egyre egzaktabb módon tudtak művelni, ahogy specializálódott, úgy vált el a filozófiától. Nem csak a természettudományos diszciplínákra áll ez - azoknál feltűnőbb a jelenség - hanem a társadalom- vagy embertudományokra is. Mi marad így a filozófiának, ha minden témát elhappol előle egy-egy szaktudomány? Ez egy jó kérdés. De úgy tűnik, hogy bizonyos makacs témák, és problémák igen sokáig kitartanak úgy, hogy nem kerül megoldásuk. A filozófusok akár évezredekig is rágódnak rajtuk, egyik ezt gondol róla, a másik azt, és mégsem jutnak közös nevezőre. Hogy lehet ez? Ez úgy lehet, hogy a filozófia fő problémái nem közvetlenül a világ dolgaival, vagy eseményeivel, vagy jelenségeivel foglalkoznak. A dolgokat, eseményeket, és jelenségeket már a szaktudományok vizsgálják. Mégpedig olyan objektív és egzakt (változóan egzakt) módszerekkel, amelyekkel elvileg, és sokszor gyakorlatilag is igazolható egy egy elmélet, vagy feltevés helyessége, vagyis a valóságnak való megfelelése. Mert ott a valóság az valami objektív, "kézzel fogható" dolog (a természettudományok esetében biztosan). No de mi a filozófia valósága, miről beszél a filozófia? Röviden szólva, azokról a fogalmakról, amelyek nagyon elvont módon leírják ennek a valóságnak (csak egy valóság van!) a viszonyait.

A tudományoknak a tárgyuk szerint két fajtája van: Az első a világ dolgait felfedezi, a második feltalál dolgokat. Az elsőre példa az összes természettudomány, és kevésbé egyértelmű módon, és kevertebben, de a társadalomtudományok is. A másodikra példa a matematika, a logika, és bármely olyan elméleti diszciplína, ami nem a külvilágra referál, nem abból indul ki, hanem bizonyos, a rendszerén belül igaznak elfogadott alapfeltevések után egy deduktív rendszert épít fel. Hogy, hol lehet elhelyezni itt a filozófiát?

Bonyolítja a dolgot, hogy a filozófiának tradicionálisan ma is számos diszciplínája van, amelyek már eléggé jól szétváltak egymástól, specializálódtak, de még mindig filozófiának számítanak. ilyenek az etika, a logika, az ismeretelmélet, az esztétika, és ízlés szerint még több is. De nézhetjük úgy is a dolgot, hogy a fent említettek már különváltak. Ebben az esetben egyetlen egy filozófiai diszciplína marad: a metafizika.

Na most, a metafizika szó már önmagában súlyos ballasztokat cipel. Ugyanis van neki néhány olyan konnotációja, amelyek félrevezetőek, nem is filozófiaiak, és egyébként is inkább érzelmeket gerjesztenek, mintsem racionális érveket. Ugyanis ha a metafizikát úgy értjük, mint valamely "fizikán túli" világról szóló leírást, akkor jogos a felvetés, hogy ilyen világ nincs is, senki, sosem mutatott, igazolt ilyet, és értelmetlen erről beszélni is. Sajnos a metafizika szó szó szerinti értelme valóban ezt vonja maga után, de a szó annyira meggyökeresedett és használatos a filozófiában, hogy megkerülhetetlen. Én más értelemben beszélek metafizikáról: Egyszerűen szólva, mindazon témák gyűjteménye, ami nem csak a szaktudományok, hanem a belső specializálódott filozófiai diszciplínák "levonása" után is megmarad a filozófiának. Ezen témák nagy része (talán mind) eléggé homályos, elvont, bonyolult, néha nehezen érthető, vagy definiálható, de hát pont ezért, és ettől filozófia ez.

No de visszatérve a felfedez, vagy kitalál kérdésre. Azt hiszem, is is. A filozófia valahogy mindkettőt csinálja: Egyrészt a világ működésének, a dolgok tulajdonságainak, és viszonyainak nagyon elvont absztrakcióit ismeri fel (fedezi fel), másrészt meg kitalál, kidolgoz olyan eljárásokat, amelyek megkönnyítik ezt a felfedezést (a formális logika másról sem szól, csak erről, amennyiben azt - akárcsak a matematikát -) nem egy haszontalan játékszernek gondoljuk, hanem egy valamire alkalmazható eszköznek, szerszámnak.

Tehát végül is, mi a filozófia értelme? Egyszerűen szólva az, hogy olyan szinten, módon, és formában gondolkodik a világ elvont dolgairól, amit rajta kívül semmilyen más tudomány nem tud megtenni. A filozófia lehet hogy nem nagyon fontos abban az értelemben, amely értelemben pl a napi életszükségletek kielégítése fontos. Talán még a napi szórakozásnál, a jó közérzet megteremtésénél is kevésbé fontos (bár a filozófia művelése tud jó közérzetet teremteni). De az biztos, hogy a filozófia maga egy szükségszerűen kialakult tudomány. Ha nem lenne nem hogy ki kellene találni, hanem ki lenne találva. Mert az emberi értelem (és nyilvánvalóan bármilyen értelem) velejárója az, hogy a lehető legabsztraktabb szinten is vizsgálja a világot.

Sajnos (vagy nem) a gépszíj néha elkapja az embert, és olyankor nehéz megállnia, hogy az éppen nagyon aktuális, levegőben lógó témáról ne írjon. Ez ma, a politikai helyzet. Én is írok róla, mert van véleményem. De nem általában írok, hanem egy konkrét aspektusáról. Az pedig a politikai pártokhoz való ragaszkodás jelensége.

Amikor olvasgatom az elemzéseket, feltűnik, hogy az elemzők úgy kezelik a pártok népszerűségi mutatóit, mintha azok valamiféle racionális értékválasztások függvényei lennének. Vagyis azt hiszik, feltételezik (az elemzők), hogy a nép, a tömegek, majd az alapján fognak dönteni, vagy egyáltalán, az alapján választanak egy pártot, hogy az a párt konkrétan mit tett, és tesz. Azt gondolom, ez a tömegek viszonylatában tévedés, ez az elképzelés legfeljebb is csak kevés ember érték- és pártválasztását határozza meg. Ezek az elemzők még csodálkozni is szoktak olyankor, amikor egy-egy párt csudálatos módon leszerepel, mindent rosszul csinál, amit csak lehet elront, és mégis, továbbra is tömegek állnak mögötte. Vajon miért van ez?

Erre a következő a válasz: Az emberek nagy többsége akar, és szeret hinni valamiben. "Természetesen" főleg a transzcendensben szeretnek hinni (azt olyan biztonságosnak, és cáfolhatatlannak gondolják), de materiálisabb hitek is vannak. Ha az ember egyszer elkezd hinni valamiben (bármi is legyen az), akkor onnantól automatikusan érzelmeket is kapcsol a hitének tárgyához. Mégpedig - nyilván-, pozitív érzelmeket. Vagyis szeretni kezdi azt, amiben hisz. Ez persze egyfajta önigazoló gesztus is, hiszen az erős kognitív disszonanciát váltana ki, ha valami olyasmiben hinne, amit nem szeret, amitől idegenkedik. Továbbá működik az ellenféllel szembeni összezárás, és szembenállás is. Sőt, kiélezettebb helyzetekben az "aki nincs velük, az ellenük" is... Jó példa az ilyen "kézzel foghatóbb" hitre a sportrajongóké. A focidrukkerek akkor is kitartanak a csapatuk mellett, ha az huzamosan rosszul szerepel. Ki látott már olyan Fradi drukkert, aki átállt a Dózsához? No ugyanez megy a politikai pártok drukkereivel is, ha ennyire tiszta formában talán nem is. Esetükben a "b-közép", a kemény mag azokat a szavazókat jelenti, akik tűzön vízen is kitartanak, bármit csinál a pártjuk.

Érdekes lenne megnézni, hogy az egyes politikai oldalak támogatói között mennyi az ilyen indíttatású "szurkoló". Igaz erre mindenféle külön felmérés nélkül is ismerjük a választ: A jobboldal "szurkolói" a többieknél sokkal szilárdabbak, és fanatikusabbak a hitükben.

Vagyis hiábavaló abban reménykedni, hogy a Fidesz támogatottsága elfogy. Egy határig le tud kopni, de ott aztán már megáll, és az ott is kitartó támogatóik akkor se állnak el mellőlük ha, - ahogy népiesen mondják- cigánygyerekek potyognak az égből, és még kevésbé állnak más politikai erő mellé.

Végső soron, a hithez kapcsolódó érzelmi beállítódást, szálakat, csak az idő, vagy tényleg nagyon súlyos traumák tudják kikezdeni. Racionális érvek, rábeszélés ugyanúgy nem, mint ahogy az a transzcendens hit (istenhit) hatásos kritikájában, vagy lebontásában sem működik.

In medias res. Ebben igencsak megoszlanak a vélemények. Onnan kezdve, hogy egyedül vagyunk, addig, hogy nyüzsög az élet mindenütt. Én kettéválasztanám a kérdést életre, és civilizációra. A fő állításom (vélekedésem persze) a következő: Az élet (bármilyen alapú) a civilizációk számához képest gyakori lehet. Másképp mondva: A világegyetemben a civilizáció nagyon ritka madár lehet, viszont az élet aránylag gyakori.

Mire alapozom ezt? Persze rögtön meg kell állapítani, hogy semmi konkrétumot nem tudunk az ügyben, csakis becslésekre hagyatkozhatunk. Van pl az ún. "Drake formula" (adott térrészben adja meg a civilizációk számát), amelynek szinte minden tényezőjét becsülni lehet csak, és minél közelebb van az adott tényező a civilizációkhoz, annál bizonytalanabb a becslés.

Mit tudunk most? Kb a következőket: A Föld valószínűleg nem kitüntetett, hanem egy kutya közönséges bolygó. Mint ahogy a Nap is közönséges csillag. Semmi ok rá, hogy azt gondoljuk, hogy a Föld másfajta anyagokból épül fel mint a világ többi része. Ellenkezőleg: Tudjuk, hogy ugyanazokból az anyagokból áll, mint a világ. Tehát még ha ha azt is feltételezzük, hogy élet csak szén alapon (mint a Földön) jöhet létre (egyébként ez egy igen szigorú feltételezés lenne), akkor sem gondolhatjuk, hogy ilyen hely kevés van a világon. Nagyon is sok lehet... A következő, amit ma már tudunk (ezt kb. az utóbbi évtizedben fedeztük fel), az az, hogy a világegyetemben igen sok bolygó lehet. Tehát a Naprendszerhez hasonló csillagrendszerek milliárdjai lehetnek még a saját galaxisunkban, a Tejútrendszerben is. Most jön a harmadik tényező, amit tudunk: Ez az, hogy a Földön ilyen körülmények között (a körülmények megint csak tipikusak lehettek, és nem kivételesek) viszonylag hamar kialakult az élet. Szinte azonnal, ahogy a földi viszonyok a korai meteoritzáporok megszűnése, izzó felszín kihűlése, és óceánok kialakulása után azt lehetővé tették. Mondhatni, nagyon úgy tűnik, hogy az élet utat tört magának. Persze az is nyilvánvalónak tűnik, hogy az élet nem tud minden körülmények között utat törni, vagy megmaradni. Elég, ha csak a Naprendszer többi bolygóját, és holdját nézzük. Nyilván bizonyos, viszonylag konszolidált körülmények (hőmérséklet, felszín, légkör megléte, stb) feltételei neki. De ha szinte minden csillagnak van bolygórendszere (ezt én megelőlegezem nekik), akkor jó esély van arra, hogy gyakori lehet az "élet zónájában elhelyezkedő bolygó is.

Tudom-tudom, ha valaki ezt most olvassa azt gondolhatja, hogy "de sok a ha itt". Tényleg sok, de hát nincs mit tenni ez egy ilyen műfaj egyelőre.

Tehát ott tartunk, hogy itt van ez a mi galaxisunk, a maga 100 milliárdnyi csillagának még több bolygójával, ahol mondjuk az élet zónájába eső megfelelő bolygó/csillag arány lehet akár 1/10 is, vagyis minden tizedik csillagnak lehet megfelelő bolygója. De legyen csak minden századiknak. Mivel a primitív élet a megfelelő bolygón valószínűleg utat tör magának, ez csak ebben a galaxisban egymilliárd élethordozó bolygót jelent. Ez sok, persze az arányok az érdekesek itt. És a mai becslésünk szerint, csak a látható univerzumban 100 milliárd a galaxisok száma! Megszámlálhatatlanul sok élet lehet a világegyetemben.

Sajnos az értelmes élet, és a civilizáció kialakulását illetően már sokkal szkeptikusabb vagyok. A következő miatt: A Földi élet ugyan viszonylag gyorsan kialakult, majd úgy megerősödött, hogy még a nagy, többszöri kihaláshullámok sem tudták már eltörölni, (és ez azt jelenti, hogy ha egyszer kialakul az élet, akkor az szívós lesz), de "valahogy" mégis közel 4 milliárd év kellett neki ahhoz, hogy értelmes lény formálódjon belőle. És gondoljunk csak bele: A 4 milliárd év már az egész világegyetem korával összemérhető időtartam, hiszen az meg 13,6 milliárd. Tehát arról van szó, hogy az értelmes életnek valahogy rendkívül hosszú idő kell amíg kialakul. Valószínű, hogy az értelem sokkal kényesebb, és érzékenyebb mint maga az élet, hogy az értelem kialakulásához sokkal több feltételnek, esetleg bizonyos szerencsés körülményeknek is meg kell lennie. Ezt nem tudjuk. Amit tudunk, az csak az a csupasz tény, hogy gyakorlatilag csillagászati idő kellett a kialakulásához. Érdekes, ugye? Pl. a dinoszauruszok kb 200 millió(!) évig uralták a földet, és ennyi sem volt elég az értelmessé válásukhoz. Az embernek meg néhány millió év... Ez bizony azt a baljós körülményt sejteti, hogy ugyan igen sok helyen kialakulhat az egyszerű élet, sőt az szinte szükségszerűen fog bonyolultabb, többsejtű állati életté formálódni, de ott vége is lesz a mókának, a kísérletezésnek, és nem sikerül továbblépni az értelmes lény felé.

Ennek pediglen eléggé szomorú következményei vannak a világunkra nézve. Egyszerűen az, hogy hiába keressük az "észtestvéreket". Ugyan szinte biztos hogy egy ekkora, szinte beláthatatlanul nagy világegyetemben millió számra léteznek, de mivel még így is nagyon ritkán, ezért tőlünk óriási távolságokban lehetnek. Könnyen lehet, hogy galaxisonként egyszerre csak max. néhány civilizáció létezhet.

Egy másik kérdés lenne a már kialakult civilizációk élettartama. Erről talán máskor ejtek szót. E kérdésben viszont én optimistább vagyok, mint a kozmológusi közvélekedés.

Az utóbbi negyed- vagy fél év másról sem szól, minthogy a most regnáló politika hol, és mit rontott el, menyire rosszul csinálta a dolgát, mennyire nem tudta mit kellene csinálni, mennyire nem értenek hozzá, és mennyire rosszhiszeműek. Ez igaz. Mindenkinek igaza van, aki ezt mondja. Csakhogy. A mostani Fidesz kormány pontosan azt csinálja, ami várható tőle. Aki 2010-ben a választások előtt azt hitte, hogy most majd ők jól megmutatják, az naivabb, mint az elsőáldozó kislány. Persze az igaz, hogy megmutatták, csak nem azt...

A magyar társadalomra, a magyar néplélekre szokták mondani, hogy pesszimista, hogy szalmaláng természetű, hogy gyorsan lelkesedik, és a nehézségek láttán gyorsan lelohad. Ez helyes megállapításnak tűnik. Ugyanakkor a magyar (de szerintem más nációk is - nyilván különböző mértékben) szeret vágyvezérelten gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy a cselekedeteit nem a racionális belátáshoz, hanem a saját vágyaihoz igazítja, ill. azok határozzák meg őket. Tipikus példái ennek a mindenkori választások, ahol is - ez szinte közhely már - mindig az nyer, aki több jólétet ígér, pontosabban az, akitől többet vár a nép.

Ez nyilvánvalóan nincs így jól. A politikai elit is tudja, hogy ígérni éri meg (a betartást 4 évig úgysem kérhetik rajta számon), nem pedig reálisan számot vetni a helyzettel. Emiatt ígérnek is. Az ember leginkább csak a saját hibáiból tanul. ha egyszer megégette a kezét, többé nem nyúl a tűzbe. A nép attól különbözik az embertől, hogy ő (a nép) nem tanul semmiből. Vagy legfeljebb csak egy rövid időre képes erre. Viszont igen feledékeny. Ha meg is égette a kezét, 4 év múlva már arra sem emlékszik, hogy mi az a tűz.

Nem akarok most itt aktuálpolitizálni. Azzal most tele van a net, sok újat már nem tudnék hozzátenni. De van valami, amit sosem olvasok sehol. Elmondom miről van szó. Röviden szólva arról, hogy mi, itt és most nagyjából a helyünkön vagyunk. Kb. azt csináljuk amit, és amennyit tudunk, ami bennünk van. Ez az ország, és ez a nép egyszerűen ilyen, ennyire képes, és slussz, passz. Nem vagyunk precíz németek, vagy szorgalmas, munkamániás japánok. Ahhoz évszázadok, vagy inkább ezredek kellenének, hogy a "néplelkünk" olyanná váljon. Mi közép-kelet európaiak vagyunk, nagyjából annyit teljesítünk, amennyire predesztinálva vagyunk. Persze nem a szó determinisztikus értelmében, hanem úgy, hogy amire képesek vagyunk. Ezen belül persze lehetne valamennyivel jobban csinálni. Pl. ha nem egy diktatórikus hajlamú pszichopata vezetné az országot a bábjaival. De ez csak ideiglenes, és kismértékű javulást eredményezne. Az ország fő bajai nem, legalábbis még mindig nem ebből származnak. Egy diktátor persze le tud rombolni egy országot (Hitler), de itt még nem tartunk.

Mik az ország fő bajai, amiből semmilyen kormány, semmilyen politikai elit sem tudna kiutat nyújtani? Ez egyszerű mint egy pofon: Az ország nem termel annyit, amennyit fogyaszt. Hogy lehet ez? Hogy lehet így megélni akkor? - kérdezhetné most valaki. De erre ismert a válasz: Külsős kölcsönökből. Hiszen éppen az a baj mostanság, hogy az adósságspirál olyan magasságokba emelkedett már (a kamatokat is újabb adósságokból kellene fizetni), amit nem tudunk tovább fizetni. Ez a kölcsönökből élés (élősködés) már régi divat nálunk, a nagyok emlékezhetnek rá, hogy már a cocializmusban kezdtük. Csak aztán kissé elfajult. Amikor a cocializmus védőernyője eltűnt hirtelen itt találtuk magunkat egy olyan terepen, ahol a versenyzők ha nem is direktben egymás farkasai (ennyire azért nem), de legalábbis mindegyik eléggé tolakodik a konc körül. Vagyis jó napot, szabadversenyes kapitalizmus. (Vitatott, hogy minden szempontból szabadversenyes-e, de ez most mellékes.) A lényeg röviden: Versenyképtelenek vagyunk a piacon. nem dolgozunk eleget, és elég jól. Ez nem nagy csoda, tekintve, hogy pl. alig van dolgozónk e célra. Van egy mindennél többet mondó adat: A foglalkoztatottság aránya, az munkaképes korú lakosságból. Na ebben mi nagyjából sereghajtók vagyunk egész Európában. Ezt tessék csak elképzelni kisebb mértékben: Mondjuk van egy nagy család, gyerekek, szülők, nagyszülők egy háztartásban. Vannak heten. Abból 3 tanuló, 3 munkanélküli, és egy dolgozó. Ennek az egynek kellene eltartania a többit. nem fog sikerülni...

A kapitalizmus rendszerspecifikus problémáiról most nem akarok semmit írni. Az más téma. Nyilván annak is köze van a mi mostani bajunkhoz, de csak közvetve. A fő gond nálunk egyszerűen az, hogy a világ munkamegosztásában elfoglalt helyünk gyengébb mint a fogyasztási helyzetünk. Azt hisszük, hogy európaiak lévén megilletne bennünket az európai életmód, közben meg nem tudjuk megtermelni az árát.

És most visszatérek a politikára. Van olyan politikai elitünk, aki ezt a problémánkat meg tudja oldani? Van olyan, aki gyárakat fog nekünk építeni, de olyan gyárakat, ahol eladható, versenyképes termékeket tudunk gyártani? Fel tudunk a romjaiból építeni egy olyan gazdaságot, amely igazából sosem volt, amely ha volt is, csak a cocializmus kontraszelektált viszonyai között állta meg a helyét, de nem egy éles piaci versenyben? Hiszen még ki sem mondja a politikai elit, hogy ez a baj... Egyébként a politikai elit mást sem mond ki, gyakorlatilag semmit nem mondanak, ami érvényes, érdekes, igaz lenne. Nem ám hogy valamit is megoldanának.

Tehát nem látom a kiutat. Vegetálás lesz egészen hosszú távon. A politelit meg ugyanazt fogja csinálni, mint eddig. A saját pecsenyéjét sütögeti. A nép (az istenadta) szintén, és közben folyamatosan reménykedik, és vágyvezérelten gondolkodik (meg szavaz), hogy majd mostantól más lesz...

Ahogy az első bejegyzésben már jeleztem, egy kis morfondírozás következik az "igazság"-ról. Egyáltalán nincs szándékomban precíz, "nyomdakész", patikamérlegen kimért, megérlelt gondolatokat közölni, egyszerűen csak úgy, és azt írom le, ahogy, és ami eszembe jut erről.

Először is az jut az eszembe, hogy az egyszeri ember csodálkozhat: Mi itt a probléma? Miért kérdés egyáltalán az igazság kérdése? Hát nem lehet tudni, hogy mi az az igazság? Hiszen többnyire kiveri a szemünket... De egyáltalán: Miért az igazság fogalmáról, és miért nem az egyes konkrét igazságokról beszélünk? Mi értelme van az igazság fogalmáról általában beszélni? Ilyeneket mondhat a józan paraszti ésszel gondolkodó ember, és jogosan. Jogos kérdések ezek. De vegyük észre, hogy már a kérdések feltevése is (és persze a megválaszolásuk) belevisz bennünket abba a dzsungelbe, amelyet filozófiának hívnak, és amelynek pont az a dolga, hogy feltegye, de még inkább megválaszolja ezeket a kérdéseket. Vagyis a látszat ellenére az "igazság" kérdése nem triviális, nem magától értetődő, és nem is olyan egyszerű. De csak olyan értelemben nem az, mint ahogyan semmilyen fogalom mély elemzése sem az.

A józan paraszti ész (egyébként arra nem lehet eléggé hagyatkozni) a kérdésben azt mondaná: "A valóság igaz leírása(kimondása) az igazság." Vagy ezt: "Az igazság, a tények helyes leírása." Tulajdonképpen Arisztotelész is ezt mondta, és ez az igazság korrespondencia elmélete. Szerintem is így igaz, és helyes. De akkor mit kell ezen bonyolítani még? -kérdezhetné bárki. Tulajdonképpen két dolgot: Az egyik az, hogy az igazság milyen jellegű tényekre vonatkozik, a másik meg az, hogy milyen nyelvi formulák alkalmasak a kifejezésére.

Miért, milyen jellegű tényekre vonatkozhat az igazság? Hát igen, sajnos ez tovább bonyolítja a dolgot. Ugyanis nagyjából kétféle "jellegű tények" vannak: "szintetikus"-ak, és "analitikus"-ak. Az első-félék a valóságra, a külvilágra vonatkoznak, a második típus meg bizonyos elméleti konstrukciókra, pl. a matematika tényeire. (Közbevetőleg: Ez most nagyon kezd iskolás, didaktikus lenni. Ez nem jó, de nem tudom hogyan mondhatnám el erről ennél szubjektívebben a véleményemet, úgy, hogy érthetően referáljon az itt szereplő fogalmakról.) Csak röviden: A valóságra vonatkozó helyes állítások az objektív külvilág tényeit írják le. Az analitikus állítások helyességének kritériuma viszont nem a valósággal való összevetés, hanem a rendszerükben szereplő többi állítással való összevetés, az azoknak való megfelelés. A korrespondencia elv az első esettel tud "foglalkozni", a másik esetben (analitikus igazságok) az igazság "koherencia" elmélete játszik, vagyis az, hogy a szóban forgó kijelentés levezethető-e a rendszerben.

Az igazság kifejezésének a módja ehhez képest egyszerű: Ha jót akarunk, akkor állításokkal, vagyis kijelentő mondatokkal tesszük ezt. Természetesen a mindennapokban sok olyan helyzet fordul elő, amikor az emberek mindenféle állásfoglalást tesznek nem állításokkal (sőt, akár nem is nyelvi módon), de ezzel ismeretelméleti szempontból nem lehet foglalkozni. A lényeg az, hogy az igazság kijelentésére alkalmas állításnak meg kell felelnie bizonyos kritériumoknak, olyanoknak pl hogy viszonylag egyértelmű, érthető, világos legyen. Nyilván, olyan nincs, hogy a természetes nyelvben minden állítás 100%-ig egyértelmű és világos, de legalább törekedni kell erre. Egyébként a viták, félreértések nagyon nagy része pontosan ebből a pontatlanságból, homályosságból származik.

Persze van(nak) más igazságelméletek is. Pl. a pragmatikus felfogás. Az a hírek szerint elveti a korrespondencia elméletet, de azt hiszem ezzel együtt az objektív valóságot is elveti, vagy ha azt nem is, legalábbis egy olyan szkepticista állásponton van, hogy a valóság nem ismerhető meg (jól, és igazán). De én ezt nem gondolom. Inkább azt gondolom (egyébként merőben pragmatikus -csak nem az előbb említett értelemben pragmatikus) módon, hogy a valóság elég jól megismerhető. Igaz, hogy sosem teljesen biztosan, de ahhoz eléggé pontosan, hogy a rá vonatkozó tudásunkat alkalmazzuk, és ily módon most pl. egy igen bonyolult, és ezernyi technikai, és tudományos találmányt, és tudást (helyes tudást) feltételező eszközön írjam, és küldjem el ezt a posztot. Ez pl. a valóság tudásának egy igen jó bizonyítéka.

Tehát, hogy mi az igazság, azt nagyjából tudjuk. Hogy hogyan lehet megtudni ezt, mik rá a jó módszerek, az egy másik kérdés. Talán egyszer arról is írok. Bár, őszintén megvallva, ez a második bejegyzésem szándékom ellenére nagyon "katonás" lett. Eredetileg sokkal szubjektívebb, akár személyesebb szöveget szerettem volna írni ide. Talán majd sikerül olyan is.

Nehezen szántam rá magam, hogy "blogoljak". Sőt, még talán most se elszánás ez... Kezdetben ez a blogolás nekem olyasféle divathóbortnak tűnt, mint régen a naplóírás. Miért jó naplót írni, megörökíteni az élet jelentéktelen, apró történéseit? Miért gyártani a jelentéktelent, vagy szemetet? Persze a válasz erre az, hogy miért ne? Az embernek el kell foglalnia magát valamivel. De ez nem elég jó válasz. Hogy most mégis írok ide, annak (most) egy fontosabb oka van: Éppen van hozzá kedvem. Máskor majd nem lesz, és akkor nem írok. Az lesz a gyakori, a tipikus.

Igazából van bennem egy, a minőséggel szembeni nagyon szigorú igény. Pontosabban szólva nem a minőséggel szembeni az igény, hanem a leírt gondolatokkal szembeni. Popper Péter írja egy korai könyvében (amikor még nem futószalagon gyártotta őket), hogy csak akkor érdemes megszólalni, ha a mondandónk igaz, fontos, és jóindulatból fakad. Ez egy igen jól hangzó bölcsesség, de ugyan ki dönti el, hogy valami igaz, vagy fontos-e? Főleg az elsőt...
"Mi az (az) igazság?" Kérdezi a nagyszerű Mester és Margarita filmben (V. Bortko) Pilátus, Jesua Ha-Nocri-tól. Tényleg, mi az? Ha a rengeteg írást nézem, amely bármely kérdésben is állást foglal, akkor sokféle, egymásnak ellentmondó véleményt látok. Mindegyik magáénak hiszi az igazságot. Mindenki azt hiszi, hogy neki van igaza. Ez természetes is. És ebbe belefoglaltatik az a hit is, hogy létezik objektív igazság. Bár, csak implicite foglaltatik bele, mert ha ugyanezeket az embereket erről kérdeznénk meg, akkor egy részük azt mondaná, hogy az nem létezik. Azt hiszem, ez egy jó téma lenne. Kellene írni (már valamit) az igazságról.

Ez egy általános tematikájú blog lesz. Bármiről írok (ha egyáltalán írok, hiszen még az se biztos) benne, amihez csak kedvem lesz, vagy érdekel. Mostanában leginkább a filozófia, és a politika (hiszen helyzet van megint) érdekel. Meglátjuk. Ugyanakkor kissé szokatlan nekem ez a monologizáló műfaj. A vitában vagyok otthon inkább. Az most itt nem lesz - hiszen a posztok írása nem az a műfaj. Meglátjuk...