ipartelep mondja

Az emberi értelem, és a világ megismerése.

2012. július 07. 00:30 - ipartelep

A kérdés a következő: Az ember(iség) képes-e megismerni a világot teljes egészében?

A kérdés aspektusai:

1. Mit jelent a "teljes egészében"? Ez mennyiségi, vagy minőségi értelemben értendő-e?

2. Vajon a világ minőségi értelemben végtelenül bonyolult-e, vagy véges?

3. Az emberi értelem kapacitása véges-e?

4. Az emberi értelem potenciális fejlődési lehetőségei milyenek?

És egy metakérdés pluszban: Ezek a kérdések természettudományos (fizikai), vagy filozófiai (metafizikai) kérdések-e?

A válaszaim:

1. Nem tudjuk, hogy a világ térben (és időben) véges-e, mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy a mérete valahol az "irtózatosan nagy", és az "elképzelhetetlenül nagy" között van (a korai "felfúvódás" valószínűleg sokkal, de tényleg nagyon sokkal nagyobbra fújta fel, mint a most belőle látható kb. 11 milliárd fényév sugarú terület - ezt még becsülni sem lehet). Ráadásul, a mai elképzeléseink szerint még gyorsulva(!) tágul is, bár a mai tudásunk szerint (vagy felől) ez a tágulás egyszer vissza is fordulhat "ibolyaeltolódásba". Ez (a hatalmas mérete, és az utazási sebesség ma látható problémái: fénysebesség korlát) gyakorlatilag azt jelentik, hogy az egészet reménytelen bejárnunk.

No de, attól hogy valamit nem látunk teljes egészében, illetve minden részét, az még nem jelenti azt, hogy nem ismerhetjük meg, és nem következtethetünk a "nem ismert tartományok" milyenségére, a már ismertekből. Az indukció szabálya nem csak mennyiségi- hanem minőségi jellegű meggondolásokat is tartalmaznak. És bár csak valószínűségi jellegű követeztetésre alkalmasak (nem "biztosra"), és az ilyen "minőségi alapú indukciónak" vannak bizonyos feltételei is (pl itt az, hogy a megfigyelhető, minél nagyobb tartomány valóban homogén (nagyon nagy léptékben, az ismert legnagyobb struktúrákon túl), és izotrop, és a megfigyelt törvényszerűségek nem csupán statisztikai, hanem oksági jellegűek - egyelőre mindhárom feltétel teljesülni látszik), ha ezek teljesülnek, akkor a nem ismertre elég jó eséllyel lehet következtetni.

2. A világ minőségi értelemben való végtelenül nagy (vagy eléggé nagy) bonyolultsága azt jelenti, hogy sosincs vége a struktúráknak, mindig jön valami új, a törvényszerűségek száma nem véges. Ebben az esetben a világ teljes megismeréséről nyilván le kellene mondanunk, hiszen egy ilyen értelemben végtelen világ nem megismerhető. Én azonban határozottan azt hiszem, hogy a világ nem ilyen. Hanem a természeti törvények száma, és a struktúrák bonyolultsága bár nagy, és főleg nagyon mély, de mégis véges. Vagyis _véges számú törvényszerűséggel leírható_ a világ működése. Ha ez így van, akkor legalábbis elvi akadálya nincs a világ teljes (minőségi értelemben vett) megismerésének.

3. Az emberi értelem kapacitása biztosan véges. Ez egyszerűen egy mennyiségi tényből adódik, abból, hogy a tudatot, és az értelmi képességeket meghatározó idegsejtek száma "kicsi". Persze "amúgy" a számuk nagy, de a feladathoz képest nem tűnik túl nagynak. Viszont, mivel pontosan a feladat nagysága, és nehézsége nem látható (egyelőre), vagyis nem ismerjük az előző pontban említett bonyolultság, és mélység mértékét, nem tudjuk megítélni, hogy a mostani (valljuk, be nem túl nagynak tűnő) kapacitás elegendő lesz-e a megértéshez. Egyrészt azt látjuk, hogy a civilizáció eddigi története a világ megismerésének gyorsuló folyamata is volt (és ez bizakodásra ad okot), másrészt már vannak jelei a megismerés lassulásának. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ugyanúgy, ahogy pl. az ügyességi, vagy erősportokban a technikai újítások lehetőségének kimerítése után (pl. a magasugrásban, hasmánt után, a flop technika) már csak egyre lassuló mértékben lehet javítani a világcsúcsot (egy talán nem fix, de "ott lévő" határérték felé közeledve), úgy a megismerési folyamat is aszerint lassul le, ahogy egyre nehezebb, mélyebb, bonyolultabb problémákba ütközünk mind a mikro-mind a makrovilágban. Ennek mindkét lépték esetében főleg megfigyelési, (a mikrostruktúrákat egy határ alatt egyszerűen nem lehet "önmagukban" megfigyelni, hiszen a megfigyelés megváltoztatja őket, és az ennél is kisebb struktúrák megfigyelésének már elvi akadályai is vannak, a makrostruktúrák megfigyelési akadálya meg legalábbis részben a világ látható "fénykúpján" kívüli terület) akadályai vannak, de ezek ellen fizikailag sem tehetünk semmit. Tehát, ahogy közeledünk a határokhoz, úgy lassul le a megismerési folyamat. A kérdés az, hogy mennyire lassul le, és hogy lesz-e elég agyi kapacitásunk a határ eléréséhez.

4. Az emberi értelem (most nem a kumulált tudásmennyiségről beszélek!) mindenesetre fejlődik, ha ez a fejlődés csak, és főleg egy evolúciós folyamat is. Azért nem csak evolúciós, mert a potenciális megismerő képességeket növeli a társadalomban való tervezett, tudatos együttműködés. De a társadalmi együttműködés az egyén képességeit semennyire sem növeli (csak az együttest), és ha a kognitív képességek korlátozottak (márpedig nyilvánvalóan azok), akkor azokat csak egyéni szinten lehet növelni. (Nyilván van még egy megoldás: A mesterséges intelligencia, amely egy idő után (amikor már sokkal intelligensebb lenne mint az ember) mintegy átvenné az embertől a világ megismerésének feladatát. De ez a megoldás, bár lehetségesnek tűnik - hogy mennyi az esélye, azt nem tudom - már nem az emberről szól. Hiszen egy ilyen szintű MI egy idő után valószínűleg önállósodna.) Tehát az embernek kell vagy organikus módon (ez nagyon lassú), vagy valamiféle technikai megoldásokkal "okosabbá válnia". Ez egy ma még beláthatatlan határig megoldhatónak tűnik. Az nem látható, hogy ez a határ, és a világ megismeréséhez szükséges határ hol vannak egymáshoz képest. (Két ismeretlen.)

A metakérdésre: Vannak bizonyos ésszerű meggondolások, annak ellenére, hogy kevés a támpontunk a témában. Egyszerűen vannak olyan problémák, amelyekhez bármennyire is szeretnénk a tapasztalati lehetőségeink határain (és az ismereteinken) túl vannak egyelőre. Az ilyen esetekben kénytelenek vagyunk az addigi ismereteinkből kiindulni azokból következtetni extrapolálni, becsülni, valószínűsíteni, vagy találgatni. Hogy ebben menyi a tiszta spekuláció, és mennyi a tapasztalati alapú meggondolás, azt most hadd ne találgassam, de mindenesetre az látszik, hogy vannak ilyen vegyes módszerek is. Tehát nem vagy fizikai, vagy metafizikai (kizáró vagy-al) a kérdés, hanem mindkettőből van benne vegyesen. A világ megismerése már csak ilyen: nem csak maga a tárgy bonyolult, de a hozzá vezető módszerek is.

Végül is, nem akarom megkerülni az egyszerű választ sem. Én optimista vagyok (persze addigra már rég vidám halott leszek - sokat érek vele) azt gondolom, hogy az emberiség (az értelem) elvileg képes a világ teljes (minőségi) megismerésére, akkor is, ha a világ térben végtelen (világon most a mi lokális világunkat értve. az esetleges meta- vagy multi-univerzumok megismerhetősége az átjárhatatlanság miatt elvileg is lehetetlennek tűnik). Mert bízom benne, - és őszintén szólva el sem tudom képzeni az ellenkezőjét - hogy a világ minőségi értelemben "véges". Így egy kellően elszánt, és kíváncsi értelem, megfelelően hosszú idő után a végére érhet.

15 komment

Mi az az "értelem"? Minek van értelme?

2012. július 06. 20:36 - ipartelep

Most egy kis filozofálás következik, végtére is, ez szándék szerint leginkább filozófiai, és nem közéleti, vagy politikai témájú blog (van, és lesz). Illetve, helyesbítek kissé. Én nem is annyira a _témát_, mint inkább a _módszert_ akarom filozofikusra venni. Ugyanis fixa ideám, hogy racionális, logikus okoskodással szinte minden téma, ha nem is megoldható, de megvilágítható, körüljárható. Mint már mondtam, nekem a filozófia elsősorban nem téma, hanem módszer.

Ezt a bejegyzést az "értelem" szó körüli gyakori félreértések miatt írom. Először egy kis logikázás, majd egy kis alkalmazott (a fogalomra alkalmazott) bölcselkedés lesz. Az előbbi (szokás szerint - a filozófia a romantikus sallangok nélkül már csak ilyen) túl száraz lesz, amit reményeim szerint az utóbbi "nedvessége" ellensúlyoz.

Távolabb kezdem. Ruzsa Imre szerint (Klasszikus, modális, és intenzionális logika), a három szemantikai (és egyben faktuális) érték, az állítás igazságértéke, a predikátum intenziója (jelentése), és a deskripció jelölete. De hol marad az "értelem", mint szemantikai érték? - kérdezhetnénk rögtön. Ruzsa azt mondja (Montague nyomán), hogy az "értelem" (a mondat értelme) a kontextussal kiegészített jelentés lehetne. Hiszen egy kijelentés általában csak a teljes kontextussal együtt hordoz annyi információt, hogy értékelhető (igazságérték szempontjából) legyen. Egy ilyen, kontextussal kiegészített állítás hordozná a "mondat értelmét". De mivel a köznyelvben az "értelem", a "jelentés" szinonimája (Ruzsa szerint), ezért célszerűbb inkább a "kontextuális intenzió" kifejezés használata. (Amelyre persze a köznyelvben senki sem vetemedik.)

Szerintem csak részben igaz az, hogy a köznyelvben a "jelentés", és az "értelem" szavak szinonimák. A köznyelv általában úgy működik, hogyha bizonyos kontextusokban két szó szinonima, akkor attól még más kontextusokban (nyelvi helyzetekben) nem feltétlenül azok. Pl. gondoljunk csak a "mi az élet értelme?" kérdésre. Helyettesíthető ez a "mi az élet jelentése?" kérdéssel? Én magam még sosem hallottam ezt a kérdést az utóbbi módon megfogalmazva. (Ebből is látszik, hogy a kétféle kérdésnek más-más a jelentése, és az értelme, és persze az is, hogy a nyelvhasználat nem kis mértékben nem logika (nem a logikus meggondolás alapján működik), hanem konszenzus, és szokás dolga is.)

Mindenesetre annyi már látszik, hogy az "értelem" szó olyan ballasztokat, tisztázatlanságot hordoz, ami miatt nem csak a logikában, hanem az árnyaltabb beszédben is érdemes külön kezelni a "jelentés" szótól. Amikor valaminek az értelméről beszélünk, akkor általában mást, és talán kicsit többet értünk azon, mintha csak a jelentéséről beszélnénk. Ez a többlet persze sosem definiált pontosan. Vajon mi lehet ez?

Úgy tűnik, hogy a köznyelvben az "értelem" szó mindig _kontextusfüggő módon_ a következő szavakkal alkot szinonimát: "jelentés", "cél", és esetleg "hatás", vagy "eredmény". Gondoljunk megint a közkeletű, "mi az élet értelme?" kérdésre. Ebben az "értelem" szó viszonylag kevés jelentéstorzulás (persze azért van) árán felváltható a "cél" szóval. Néha ilyen formában is szokták kérdezni. A különbség köztük itt az, hogy míg a "cél" szó értelmezési tartománya konkrétan megadható (ez az értelmes lények, vagy a cselekvési szabadsággal rendelkező élőlények tartománya), addig, az "értelem" szó továbbra is homályos jelentésű (és itt végképp nem a "jelentés" az intenziója). De tegyük fel a "mi az értelme ennek a filmnek?" kérdést! Itt az "értelme" szó még több pontosabban definiálható szóval helyettesíthető, olyanokkal, mint "jelentés", "cél", "mondanivaló", "szándék". És pontosan ezek szerint is értjük a kérdést. Vagyis az történik, hogy a mondatban elhangzó "értelem" szót a tágabb kontextus alapján interpretáljuk, adunk neki implicit jelentést.

Így felmerül a kérdés (persze csak teoretikusan), hogy érdemes-e egy olyan szót használni, amely egyszerre jelenthet több mindent, és szövegkörnyezettől függően "ugrik be" a jelentése az adott értelmezésbe. Én erre azt mondanám, hogy istenem, van ilyen, és bár érdemes a korrektségre törekedni (mikor hol - helye is válogatja), de végső soron a nyelvhasználat próbája is a gyakorlat. Ha megértjük egymást így is, vagy elég jól megértjük egymást (a nagyon jó megértés kérdésében erősen szkeptikus vagyok), továbbá ha egy szó már annyira bevált, és berögződött, hogy egyszerűen nem érdemes mással felváltani, akkor hagyjuk. És használjuk. És legfeljebb kérdezzünk rá, ha nem világos.

És most nézzük a kérdést a gyakorlatban: "Mi az élet értelme?"

A "nem elég jól formált", vagy kontextus nélküli kérdésekkel általában az a baj, hogy értelmezésbeli tisztázatlanságokat tartalmaznak. Pl. ha ezt a kérdést szó szerint vennénk, akkor máris hibásnak minősítenénk a benne lévő implicit állítás miatt, hiszen az "életnek" magának, úgy általában nem lehet értelme, az "értelem" szó még ebben a jelentésében sem vonatkozhat egy fogalomra. Tehát két probléma van rögtön: az egyik az, hogy a szó túl homályos, a másik meg az, hogy csak konkrét individuumok cselekvéseire, vágyaira, céljaira vonatkozhat. Ha ebben az értelemben átfordítjuk a mondatot, akkor használhatóbb (és értelmesebb) lesz: "Mi Gipsz Jakab életének a célja?" Vagy: "Mi Gipsz Jakab életének az eredménye, haszna?" Az elsőt (a célra vonatkozót) persze még tovább kellene csiszolgatni, hiszen az emberek életének egyben, az egészre vonatkoztatva általában nincs célja, az emberek az életük során mindig kisebb, rész célokat tűznek ki maguk elé, azokat próbálják teljesíteni.

De ha teljesen darabokra szedjük, és más kérdésekre fordítjuk le, akkor mi marad így az eredeti kérdésből? - kérdezhetnénk most. Hát igen, ezen nem nagyon lehet segíteni. A pontatlan kérdésekkel vagy azt tesszük, hogy pontatlanul válaszolunk rájuk - és ez esetben a hiányzó információtartalmat, és kontextust a magunk belátása szerint egészítjük ki - vagy addig pofozgatjuk őket, amíg értelmes kérdésekké állnak össze. Ez utóbbi esetben persze többnyire éppen a "szülőanyja" nem fog ráismerni, és méltatlankodik, hogy "ő nem is ezt kérdezte". De az már pszichológia, hogy ilyenkor mit érdemes neki válaszolni.

Nem is tudom... mire nem válaszoltam még? Ja igen: Hogy akkor végül is, mi az élet értelme? Erre eléggé sokféle válasz adható. És furcsa módon - ez a jelenség valójában nagyon ritka a faktuális kérdések, és válaszok világában - a válasz helyessége nem valamely ténybeli körülmény igaz leírásától fog függeni. Hanem mitől? Hanem a kérdező (és válasz kapó) megelégedettségétől. Ez azt is jelenti, hogy az igazi választ erre a kérdésre nem didaktikus úton kell megkapnia. És ha már megkapta, akkor fel sem teszi a kérdést. Se a szokásos pongyola módon nem teszi fel, de még az általam sokkal pontosabbra csiszolt módon sem. Mert anélkül is tudni fogja. Pontosabban: érezni fogja. Talán ez a titka ennek a kérdésnek, és a rá való igazi válasznak. (Ez az utolsó bekezdés volt az a beígért "nedves rész", amellyel szándékom szerint ellensúlyoztam a fenti túl száraz filozófiai fejtegetéseimet. ;-) )

Szólj hozzá!

Arról, ami van.

2012. július 06. 11:38 - ipartelep

Nem tudom, hogy esszé címet szabad-e "schmittpalgizálni", ugyanis ezzel (vagy nagyon hasonló) a címmel Quine már írt egy dolgozatot. Mindegy is, nekem megtetszett ez a mondat, úgyhogy most én is... (Mindenesetre, a címen kívül semmi mást nem palizálok Quine-től.)

Szóval, a nagy kérdés az, hogy "mi van?". Hát, sok minden, válaszolhatnánk erre első felindulásból. No jó - mondaná erre az opponensünk - de mégis, nem lehetne ezt egy kicsit árnyaltabban? De. Megpróbáljuk. (Csak "szárazon". Úgy jobban csikorog. ;-)  ) Természetesen a témába csak belekezdeni lehet, de befejezni nem, hiszen éppenséggel ez az egyik örök filozófiai gumicsont.

A létező dolgokról szóló beszédnek (in medias res) minimálisan következő kérdéseket kell érintenie: 1. Mit jelent a "létezés" kifejezés? 2. Mik léteznek (és mik nem), és milyen a létezők természete? 3. Hogyan lehet felfedni, felismerni, igazolni, vagy bizonyítani az egyes dolgok létezését?

1. A "létezés" szónak, legalábbis első pillantásra, és a köznapi szóhasználatban, kétféle jelentése (értelme) van: a. fizikai értelemben létezik (mint egy tárgy) és, b. "fogalmi" értelemben "van", mint a gondolat, vagy egy absztrakt fogalom, vagy egy érzés, hangulat. És itt rögtön meg kell állni. Vajon az hogy lehet, hogy "kétféle létezés" van? Miért nem csak egyféle létezés van, mégpedig a fizikai világban való létezés? (Azt fel sem tételezem ezen a szinten, hogy valaki egy nem fizikai világot is elképzel - az evidencia, hogy a világ csak fizikai (anyagi) jellegű, semmilyen másfajta világ nem létezik.) A kérdés itt az, hogy a fogalmak hogyan létezhetnek más módon, esetleg másutt mint a tárgyak? Erre a következő a válaszom: Valójában, és végső soron a fogalmak is "tárgyak", pontosabban, fizikai objektumok, amelyeket minden esetben valamely "fizikai tárgy" (élőlény) hoz létre, fizikai módon keletkezik, tárolódik, továbbítódik, és interpretálódik. Amikor egy élőlény agyában kialakul, vagy leképeződik egy fogalom (gondolat), akkor annak máris fizikai reprezentációi vannak - hiszen a _gondolat jelentkezése maga a fizikai reprezentáció_. Vagyis a fogalom ilyen fizikai reprezentáció nélkül egyszerűen sehol sincs, nem létezik. Nincs olyan nem fizikai világ (se kül- se belvilág), amely tárolná az éppen nem használt fogalmakat, majd amikor a fizikai világból (egy agytól) "megkeresés érkezik", akkor azokat előszedi, és valahogyan átkonvertálja a materiális világba. Ez nyilvánvaló képtelenség (nyoma sincs semmi erre utaló mechanizmusnak).

Tehát a fogalmak is "anyagi tárgyak", (csak nyilván más struktúrájúak, mint egy kőnek), és az a különbség köztük, és a kövek (a hagyományos értelemben vett anyagi tárgyak) között, hogy a fogalmak "először" az emberi tudatban (mely természetesen szintén anyagi tárgy) reprezentálódnak, és nem közvetlenül kint a természetben (mint az elsődleges anyagi tárgyak). Vagyis a létezés eme látszólag két különböző minősége, _valójában nem különböző minőség_, hanem ugyanazon minőség más-más fokozata. Vagy mondjuk úgy, hogy az interpretáció értelmében különböznek egymástól, de nem a létezés értelmében. Tehát egy tárgy, és a tárgy fogalma között nem az a különbség, hogy az egyik a fizikai világban létezik, a másik meg nem ott, mert mindkettő anyagi természetű dolog. Hanem a _létezés helye_ a különbség: A fogalomnak nincs a tudattól, vagyis az agytól független létezése (de ott nagyon is materiális módon létezik), viszont a tárgyak természetesen a külvilágban léteznek.

A fenti distinkció azért is fontos, mert a fogalmak feltételezett nem anyagi jellege mögött egy nem anyagi világ elképzelése áll. Hiszen az immateriális fogalmak (ha volnának) ugyan hol másutt is létezhetnének, mint egy immateriális világban? De ha rájövünk, hogy azok is csak anyagi természetűek, akkor megszűnik ez a dilemma, és nem keresünk olyasmit, ami nincs.

A tárgyak, jelenségek, objektívek, a fogalmak interszubjektívek. Ez utóbbi azért van (az előbbit nem kell magyarázni), mert ugyan a fogalmak a külvilág objektumait írják le, de egy olyan egyéni interpretáció segítségével, amelyben szerepet játszanak az egyén értelmezésére jellemző szubjektív elemek is. A fogalmak ettől nem lesznek nem materiális jellegűek, csak a keletkezésük, és a tárolási módjuk más, mint a tárgyaké.

Még egy gyakori, a létezéssel kapcsolatos értelmezésbeli hibára térnék ki. Arra, amit Quine "Platón szakálla"-ként emleget: E szerint a nemlétezőnek (amiről a józan ész, és a tapasztalat alapján azt mondjuk, hogy nem létezik) mégis léteznie kell, hiszen "van neve", tehát a név valamit jelöl. Ez az érv természetesen hamis, hiszen a nevek csak címkék, és egyáltalán nem involválják azt, hogy amit jelölnek, az létezik is, de rejtettebb formájában valószínűleg sok ismeretelméleti vita "kútmérgezője". A probléma itt is a "létezés" fogalmának kétféle értelme. Egy bármilyen kitalált fogalom absztrakt létezése, nem jár szükségszerűen együtt a fogalom által jelölt "tárgy" fizikai létezésével is, és a kétfajta létezés más- más sajátosságú (lásd fentebb).

2. Mik léteznek, milyen a létezők természete?

E témában van egy kis probléma. Véleményem szerint a filozófiának alapvetően nem az a dolga, hogy felfedje, felismerje a természeti létezőket. Az az ontológia teljesen elhibázott, ami ezzel foglalkozik, hiszen ez a természettudomány dolga, és neki is van meg ehhez a képessége. A filozófiának ezzel kapcsolatban csak annyi dolga van, hogy egy absztrakt szinten osztályozza a fogalmakat, rendet tegyen körükben. A filozófiának tartalmilag elsősorban ismeretelméletnek és logikának kell lennie, és ontológiának legfeljebb annyiban, amennyiben tisztázza az ezzel kapcsolatos fogalmakat.

Hogyan lehet rendezni ezeket a fogalmakat? El kell választani egymástól a dolgokat (a világ egzisztenciális értelemben létező tárgyait - vagyis a külvilág objektumait), és az őket leíró fogalmakat. Mindkettő létező kategória, de más jelleggel (Lásd, 1. pont). Továbbá el kell különíteni egymástól a valamit jelölő, és a semmit nem jelölő fogalmakat. A jelölő fogalmak értelemszerűen, valamire vonatkoznak (azt címkézik), a nem jelölők viszont nem vonatkoznak egyetlen objektumra sem. Ez utóbbiak a nem létezők, amiknek csak nevük van, de egzisztenciájuk nincs (Isten, Pegazus, Hétfejű sárkány, stb.)

A fenti létezőfajták közül a dolgok (tárgyak) egzisztenciális létezése triviálisan igaz, és belátható. A szélsőséges idealistán (szolipszista) kívül senki nem mondja, hogy a dolgok (és a világ) nem léteznek a maguk fizikai, anyagi valójában, és értelmében. A fogalmak, vagy "absztrakt entitások" létezése a problémás, hiszen egyfelől ők is vannak valamilyen értelemben, másfelől meg nem pontosan olyan értelemben léteznek mint a valódi entitások. Pl. milyen értelemben létezik egy szám? Vagy, másképpen fogalmazva: Mi a szám? A szám fogalma teljesen objektívnek tűnik, hiszen a matematika törvényszerűségei függetlenek a szubjektumok tudattartalmaitól. A 2x2=4 minden általunk elképzelhető világban igaz (mindenesetre, az igazságnak nem a faktuális, hanem a definitív, koherencia- értelmében). Pontosabban, nem sok értelme volna olyan világot elképzelni, ahol ez a szabály sem igaz. Két kérdés van itt, és azt hiszem, fontos, hogy ezt ilyen formában különválasszuk: 1. Mik az absztrakt entitások (számok, fogalmak, törvényszerűségek, stb)?, 2. Hol léteznek ezek? Pl, nézzük a számokat. Az elsőre az a válasz, hogy a számok olyan absztrakt entitások, amelyek a világ bizonyos logikai/matematikai jellegű összefüggéseit írják le, modellezik. A másodikra pedig az, hogy a számok önmagukban nem léteznek (valahol ott kint a világban), a létezésük a reprezentációjukhoz köthető, vagyis az individuumok agyában (neurofiziológiai kapcsolatok formájában) mindannyiszor megjelennek, ahányszor rájuk gondolnak (ez a számok fizikai létezési szintje, értelme). De ezenkívül nincs nekik semmilyen más létezési, vagy megjelenési formájuk. Azért könnyű mást hinni, mivel a számok interszubjektivítása (és hozzáférhetősége), akár objektivításnak is tűnhet, vagyis valami mindentől független létezőnek. De valójában nem maguk a számok (és velük minden absztrakt entitás) az objektív létezők, hanem maguk az objektumok. A számok csak ezen objektumok közti logikai, matematikai viszonyok, szabályok leírásai, a világnak egyfajta nagyon absztrakt logikai vázai, amelyek önállóan, függetlenül nem léteznek, csak az őket elgondoló agyakban materializálódnak. Ez nem csak a számokra, hanem minden absztrakt entitásra áll.

3. A harmadik fő kérdésre a következő a válasz: A tárgyak létezése (az anyagi világban) alapvetően empirikus téma. Vagy közvetlenül, a saját érzékszerveinkkel érzékeljük őket, vagy az érzékszerveinkre rásegítve, valamilyen, azokat kiterjesztő eszközt használva (pl. a csillagászatban nem csak a látható fény tartományában működnek a különböző távcsövek). Ami ezzel kapcsolatban nagyon fontos, egyáltalán nem triviális, és nem köztudott (még filozófusok, vagy matematikusok sem tudják sokszor), az az, hogy a külvilág jelenségeit nem tapasztalati úton, módszerekkel, csak analitikus jellegű spekulációval, nem lehet megismerni. A filozófia hagyományos értelemben vett ontológia része pontosan ezt próbálta meg a múltban, de eleve kudarcra van ítélve minden ilyen próbálkozás. (Természetesen nem az egész filozófia kudarcos, csak az az ontológiai tévhit, hogy tiszta spekulációval fel lehet fedezni a világot.)

Ha arról beszélünk "ami van", akkor jó ismerni a tárgyalandó objektum egzisztenciális státusát. Fizikai tárgy-e (a kvarktól a galaxishalmazig), vagy fogalom, vagy esetleg jelölet nélküli fogalom. Mindegyik más státusú, és másfajta vizsgálódást igényel. Valójában ez már a módszer kérdése, mint ilyen, inkább ismeretelméleti, és nem ontológiai téma, de nem árt pár szót szólni erről.

A dolgok (tárgyak, fogalmak) jobb megismerése, és megértése érdekében absztrahálunk (elvonatkoztatunk a lényegtelen tulajdonságaitól ), általánosítunk (általános, sok egyedre érvényes szabályokat képzünk), és osztályozunk. Az osztályozás során különböző kategóriákat gyártunk, amelyek más más oldalukon próbálják "megfogni" őket. Ilyenek pl. az "objektív-szubjektív jelenség" kategóriák, vagy az "analitikus-szintetikus" dichotómia, vagy, a "priori-a priori" megkülönböztetés, vagy éppen egy magasabb absztrakciós szinten a nominalizmus-realizmus vita. De amellett hogy ezek a kategóriák pontosan a tárgy jobb megértését, körülhatárolását szolgálnák, maguk sem teljesen pontosak, világosak, egzaktak, vagy érthetőek. (Ez persze természetes, és szükségszerű is: a nyelv már csak ilyen.) Valójában a megismerés mindig csak hozzávetőlegesen pontos, "valószínűségi jellegű" a fogalmaknak, és a róluk szóló ismereteinknek mindig van egy "homályos széle", amely szél a tárgy jellegéből következően igen széles is lehet. Vagyis nehéz rajta átrágni magunkat, a keményebb, világosabb egzaktabb, egyértelműbb "közép" felé. (Maga az erről szóló leírásom is csak metaforikus, közelítő jellegű.) Ezekből az következik, hogy ugyan a világot "meg lehet fogni", vagyis meg lehet érteni (és erről ugyan elméletileg a végtelenségig lehet vitázni, de mindennél jobb igazolást ad róla a praxis, a gyakorlat, az, hogy a felfedezett, felismert törvényszerűségeket a gyakorlatban tudjuk alkalmazni, eszközöket gyártunk, amelyek működnek, stb.), de az a megértés az elmélet szintjén, és eszközeivel sosem lehet teljesen tökéletes, bizonyos - csak eléggé jól közelíthet efelé. A természettudományok e téren meglehetősen jól állnak, hiszen nekik a tárgyukat tekintve szerencséjük van: Egy "kemény" valamivel foglalkoznak, ami határozottan objektív, nem szalad el, megfogható. A filozófia tárgya viszont másmilyen. Ugye, még az is vitatott, hogy pontosan mi is a filozófia tárgya, mi fér bele, mi nem... Ezért kell némi türelem, tolerancia, és megértés akkor, amikor arról akarunk beszélni "ami van". Mert először egymást kellene megértenünk, egymás érveit, fogalmait, azokat a fogalmakat, amelyek lehet, hogy valamennyire interszubjektívek (azoknak kellene hogy legyenek), de mégis, ezen az elvontsági szinten nagyon ritkán jelentik pontosan ugyanazt egymás számára. Voltaképpen egy igazán korrekt vita nem is csak az argumentáción múlna, hanem az argumentumok alapját képező fogalmak pontos definiálgatásán is - hogy ki mit ért rajtuk. Én mindig úgy képzeltem, hogy a világ objektív tényei csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Ezt most is így gondolom, azonban időközben rájöttem, hogy az objektív tények, automatikusan nem képeződnek le interszubjektív (és helyes, igaz) fogalmakká, interpretációkká. Nem csak a tények felfedése (felfedezése) a nehéz, hanem annak a fogalmi keretnek a tisztában tartása is (de egyáltalán, a kidolgozása is), amely ezt az interpretációt lehetővé teszi.

A végén egy kicsit elkalandoztam az episztemológia felé. Nem véletlenül. Valójában a filozófiai ontológiát én holt dolognak tartom (már amennyiben a "létezőkről" szóló tannak tartjuk, és nem általában vett (nem Carnapi értelemben!) metafizikának). Az ontológia talán annyit még megtehet, hogy osztályozza a dolgokat, de ő ne akarja megmondani hogy mik vannak, az nem az ő kompetenciája.

Szólj hozzá!

Kell-e nekünk függetlenség?

2012. július 04. 13:28 - ipartelep

Most olyan blogbejegyzés következik, amitől minden rendes nacionalista fejjel megy a falnak. De ez nem nagy baj, rájuk is férne egy kis agyi reboot.

Aki nem látja, hogy a nemzetállamok korának egyszer (történelmi léptékben talán már nem is olyan sokára) vége lesz, annak komoly baj van a szemével. Viszont aki _nem szeretné_, hogy a nemzetállamok korának vége legyen, annak másfajta, nem annyira könnyen gyógyítható baja van. Az ő vérnyomásukat szeretném emelni ezzel a bejegyzéssel.

Játsszunk el a gondolattal: Egy gazdag, demokratikus, jóléti nyugati ország, pl. Az USA (Németország, EK, stb) felajánlja, hogy magához csatolja (Az USA az 51. államaként) Magyarországot. Ez azzal járna, hogy megszűnne az "ezer éves" magyar államiság (és vele többek között kukába menne ez a gagyi szent korona-tan, szűz mária országa, és hasonló szélsőjobbos őrültségek), és gyakorlatilag Magyarország, amely addig egy önálló (már amennyire ugye, egy globalizált, a külvilághoz ezer szállal kapcsolódó, attól függő ország önálló lehet) ország volt, megszűnik létezni. Nézzük meg, hogy mi lenne ennek az eredménye, kinek lenne ez jó, és kinek rossz.

Természetesen pontosan tudom, hogy a majdani (elkerülhetetlen, szükségszerű, és hőn vágyott) internacionalista világ nem ilyen módon fog diadalmaskodni (hanem hogy fog?: fokozatosan, egyre nagyobb, először regionális politikai egységekbe tömörülnek az országok - ez a (rögös) folyamat már elkezdődött), ez a gondolatkísérlet, a milyen lenne?, mi értelme? kérdéseket járja körül.

De még mielőtt erre rátérek, gondoljunk csak bele a következőbe: Ha most tényleg, és komolyan, és istenbizony felajánlanánk a világnak, hogy te, világ, itt van ez a kis ország Európa közepén, kevesebb lakossal mint amennyi sok nagyvárosnak van, alig valami ásványkinccsel, egyáltalán nem kiemelkedő gazdasági, vagy szellemi, vagy bármilyen potenciállal (azt csak a meglehetősen tájékozatlan, és felfuvalkodott országlakosok képzelik magukról - de majd idővel kijózanodnak, ők amúgy is szalmaláng természetűek), vegyed, és vigyed. Csatold magadba, és tedd olyanná, amilyen te vagy, vagyis kevésbé szerencsétlenné, jobb módúvá,, vidámabbá, kulturáltabbá, modernebbé, adj neki olyan életet, mint amilyet a mostani országodban biztosítasz. Vajon mely ország jelentkezne erre a felhívásra? Kínán kívül keveset tudok elképzelni, de a kinai életszínvonalra meg ugye (az átlag kínaira, nem a hong-kong-ira) nem nagyon vágyunk. Tehát normális, demokratikus, fejlett, civilizált, és kulturált országnak valószínűleg nem kellenénk, hiszen nem tudunk semmit, és csak rontanánk a színvonalukat. No de játsszunk tovább a gondolattal - azt azért lehet.

Mit hozna magával egy ilyen esemény? Természetesen elég komoly, és felkavaró világpolitikai precedenst teremtene, de ezt most hagyjuk. A lakosság számára a változás két síkon bontakozna ki. Az egyik a gazdasági lenne, (már amennyiben most eltekintünk attól, hogy a kapitalizmus általános, és _rendszerspecifikus_ válsága miatt mindenütt gazdasági gondok vannak, munkanélküliség, stb - prognosztizáljunk most egy progresszív korszakot), a másik pedig a kulturális, életmódbeli, civilizációs. A gazdasági változást könnyű elfogadni, megszokni akkor, ha a rosszabból a jobb felé mutat, ez tiszta sor. Mindenki örülne neki, hogy van munkája, hogy a tehetetlen, gazember politikai elit végre eltakarodott a feje fölül, hogy még az amúgy kizsákmányoló kapitalisták is (ha már kapitalizmus van ugye, szükséges a kizsákmányolás), legalább kevéssé mohók, önzők, vagyis egyszóval, hogy jobban él. A civilizációs átmenet bonyolultabb, és problémásabb: Az egyik, a kisebb kultúra beolvadása a másikba, nyilván veszteségekkel, illetve veszteségérzéssel járna (ez hasonló a fájdalmas nosztalgiához), de lassú lenne (sokkal lassabb mint a gazdasági változások), úgyhogy "le lehetne nyelni". Végül is, a régi rendszerek hívei általában nem átállnak, hanem kihalnak, mint tudjuk. Mindenki megemésztené lassan, hogy a jólét ára a nemzeti identitás elvesztése. Pontosabban ezt csak azoknak kellene emésztenie, akiknek annyira fontos volna a nemzeti identitásuk. De ők pl. továbbra betapétázhatnák otthon az összes szobát a régi nemzeti zászlóval, és egész nap énekelhetnék a régi himnuszt, nem sok vizet zavarnának ezzel.

Kinek lenne rossz a nemzeti függetlenség elvesztése? Ahogy a kisiskolás mondja: "kettőt lehet találgatni". De mi egyből is eltaláljuk ezt, igaz? A mostani politikai elitnek. Azoknak a "haszonélvezőknek", akik csak a hasznot élvezik (de azt nagyon), viszont még csak részt sem vesznek (arányosan sem) ama haszon megtermelésében, sőt (többet mondok ennél), éppenséggel mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az ország lerablása közben, a tehetségtelen, inkompetens vezetésük még morális jellegű jutalmakkal is igazoltassék ("csak a Fidesz", stb), bár általános országrontásuk közepette még ez a kisebb baj.

Tehát a politikai elitek mindig veszítenek egy ilyen váltással, hiszen ez által elveszítik a politikai-gazdasági hatalmukat. A nép pedig csak nyerne, vagy sokkal többet nyerne, mit amennyit veszít (mint mondtam, a kulturális identitás akár évszázadokig fennmarad, ha fenn akarják tartani - tehát azon a téren sincs veszteség). De "természetesen" egy ilyen váltás teljesen irreális, nem csak világpolitikai okokból (még javában a nemzetállamok korát éljük ), nem csak gazdasági okokból (egy ilyen improduktív ország senkinek sem kell), nem csak politikai-katonai-regionális erőegyensúly szempontjából (a hatalmak hagyományosan nem nézik jó szemmel a konkurenseik "területfoglalásait"), nem csak helyi politikai okokból (a helyi elit harc árán is (mely harcot persze "függetlenségi harcnak" hívna, és nem maga, hanem a félrevezetett, és felheccelt nép vérezne el benne - a saját fel sem ismert érdekei ellen harcolva)), hanem ideológiai okokból sem. Ugyanis a nép tényleg hülye (a 2/3-os fülkeforradalom léte, ténye, ezt örök időkre bebizonyította -  újabb bizonyítás efelől nem kell), és komoly, szilárt tévhitei (hamis ideái) vannak olyan haszontalan, sőt, káros politikai elvek jósága felől is (ilyen a nacionalizmus), amelyek hamarosan a történelem szemétdombjára kerülnek, és amelyekben persze a nép csak azért hisz, mert a boldogtalan (a nép) mindig abban az elvben hisz, amit többen, tovább, és hangosabban sulykoltak a fejébe.

Egyébként a "függetlenség", elméletileg egy szép idea. Olyan szintén szép ideák mellett, hogy pl. legyen létbiztonság, hogy ne az utcán kelljen aludni tízezreknek (hanem lehetőleg senkinek sem), hogy ki lehessen fizetni a számlákat, vagy hogy a hónap végére is maradjon egy kis ennivalóra pénz. De egyszerre minden szép idea nem valósulhat meg (illetve igen: majd a kommunizmusban, de az ugye még odébb van), ezért válogatni, és választani kell az ideák közül a fontosságuk szerint is. (Mivel ez most csak gondolatkísérlet, és nem reálpolitikai program, nyilván a megvalósíthatóság szempontja itt irreleváns.) És bizony, és azt hiszem, sőt gondolom, hogy egy bizonyos szinten alul, az ember egzisztenciális, anyagi természetű problémái húsba vágóbbak, fontosabbak, mint az egyéb, elvi jellegűek. Annál is inkább, mivel az ilyen elvi jellegű, most szóban forgó tulajdonság (a függetlenség) őket - nem úgy, mint az aktuális politikai elitet - igen kevéssé érintené.

No, miután elméletileg beláttuk mind az internacionalizmus jóságát (bár erről most csak kevés szó esett, de annyira plauzibilis, hogy könnyű belátni), mind a önálló "független"ország fenntartásának célszerűtlenségét, már csak az elmélet gyakorlati átültetése hiányzik. Meg kéne győzni valamelyik (viszonylag) normális nyugati hatalmat, hogy békésen annektáljon bennünket.

1 komment

Tudatosan szegényíti el a társadalmat a kormány, vagy csak kontár?

2012. június 25. 14:01 - ipartelep

Avagy, válasz a Népszava körkérdésére.

A fenti kérdésre a Népszavában találhatóak meg a különféle megkérdezett szakértők válaszai (a kérdés a Népszava körkérdése volt), általában igen leegyszerűsítve, pár  mondatban. Mivel nekem ez a kérdés megtetszett, e helyütt válaszolok rá én is.

Először is, az jut az eszembe, hogy a kérdésben sugallt "kizáró vagy", ugyan miért ne lehetne "megengedő vagy"? Hogy érthető legyek: A kérdésben foglalt választási lehetőségek közül a kizáró vagy szerint csak az egyik lehet igaz, míg a megengedő vagy szerint akár mindkettő is (a diszjunkció csak akkor hamis, ha a vagy-al összekapcsolt mindkét állítás hamis). Nekem jobban tetszik a kérdés úgy, ha megengedő vagy-ot alkalmazunk benne. Ugyanis, simán lehet olyan helyzet, hogy tudatosan szegényíti el a társadalmat (bár csak a tudatosság bizonyos korlátozott értelmében - a Fideszes tudat másmilyen mint a normális emberek tudata - lásd lejjebb), másrészt kontár is. És e között a két tényező között semmiféle ellentmondás sincs, igaz, feltétlenül nem is következményei egymásnak.

No most nézzük részleteiben. Hogy miért kontár a kormány, azzal sokat nem kell foglalkozni. Egyszerűen azért, mert ostobák, és nem értenek ahhoz, amihez érteniük kellene (ez utóbbi a kontárság lényege). Igaziból mi már csak az "eredményeiket" látjuk, és nem az indítékaikat, vagy a cselekedeteik okait. Emiatt aztán pontosan azt sem lehet megítélni, amit a mezei pógár úgy fejez ki, hogy "ezek maguktól ilyen hülyék, vagy szednek rá valamit?" És ez eléggé pontos látlelet. Ugyanis az ilyen fokú bornírtságnak, hozzá nem értésnek két oka lehet. Az egyik a szimpla ostobaság, a másik a tudatos rosszindulat. És igen, jól gondolod olvasóm e kettő között sem a kizáró vagy a kapcsolat, hanem a megengedő: Mindkettő lehet egyszerre. És valóban: Nagyon úgy tűnik, hogy az Orbán kormány cselekedeteinek a mozgatója mindkettő egyszerre: Nem csak ostobák, de még tudatos rosszhiszeműséggel is teszik amit tesznek. És közben kifele az a cinikus mosoly... ismerjük ezt is, ugye?

De vajon miért jó a kormánynak az, ha elszegényíti a nép tömegeit? És mennyire tudatos nála ez az elszegényítés? Mit jelent a tudatosság? Itt a "tudatosság" is kettéválik: Egyrészt van a szándék, a cél, másrészt meg a felismerés, a konstatálás, a tények megállapítása. Vajon az is a direkt célja az Orbán kormánynak, hogy elszegényítse a társadalom nagyobb részét? Én azt hiszem, hogy nekik ilyen céljaik (a direkt cél értelmében - lásd fentebb) talán nincsenek. Azt hiszem, hogy ezzel kapcsolatban nekik nincsen semmiféle céljuk. Ugyanis ők egyszerűen nem foglalkoznak a szegény emberekkel a "társadalom aljával" (akik már a felét alkotják az egésznek), ez a tömeg egyszerűen nem létezik számukra, nem tényező. Tudomást sem vesznek róla, és meg kell hogy mondjam, ezt teljesen "jogosan teszik", hiszen ők - a nagyon közkeletű vélekedés ellenében, hogy valamiféle "bolsevik" párt lennének (bár bizonyos jegyeket hordoznak magukon) - egy echte jobboldali, konzervatív párt. (Természetesen minden egyes valódi párt vegyes értékrendet hordoz, ezért egy csak kételemű skálán (bal-jobb) nagyfokú leegyszerűsítés nélkül nem lehet besorolni.) A lényeg az, hogy Orbánt (gyakorlatilag Orbán a párt, és a kormány, tehát felesleges Fideszről beszélni) nem érdeklik a szegények. Őt valójában a gazdagok sem érdeklik, csak azok a gazdagok, akik közel állnak hozzá, akiktől kapott valamit, akiknek tartozik, akikkel valamiféle kapcsolatban van. Igen, pontosan (hallom a gondolatotokat): A Simicska-féle oligarchák, akik folyamatosan, a kertek alatt talicskázzák ki az ország vagyonát már régóta, most is, és még ki tudja meddig. mert a fiúk ugyan maguktól nem fognak leállni, ezt biztosra vehetitek.

No de eltértem a tárgytól. Aki ma Magyarországon nem tudja, hogy az Orbán-Simicska maffia mit művel, az vagy gyakorló idióta (2/3-os fülkeforradalmár), vagy maga is tagja a maffiának -legalább seggnyaló minőségben. A lényeg ezzel (a kérdéssel) kapcsolatban az, hogy Orbánnak el sem jut a tudatáig, hogy ő elszegényíti a népet, és ha véletlenül, valami csoda folytán ilyen híreket kapna, akkor egyrészt nem hinné azt el, másrészt meg csak legyintene rá, és cinikusan röhögne egyet a Simicska komájával. Hiszen amaz (a Simicska) jól tudja, hogy ez (az ország gazdasága, de főleg az elosztás) véges összegű játék, ha valaki sokat kivesz, a többinek kevesebb jut. Pont ez a céljuk, a sok kiszedése.

Így hát barátaim, a kérdésre, immár összefoglalóan, a következő a válasz: A kormány a társadalom elszegényítése témában annyira tudatlan mint egy ma született bárány. Egyszerűen azt sem tudják, hogy mit tesznek, de ez nem is érdekli őket a legkisebb mértékben sem. És végtelenül kontárok, hozzá nem értőek, ezen felül rosszindulatú, és rosszhiszemű gazemberek is.

Azt hiszem, a Népszava által megkérdezett szakértőknek ezt kellett volna válaszolniuk a kérdésre, és akkor én nem éreztem volna ingerenciát, hogy én válaszoljam meg.

1 komment

Asszociációk.

2012. június 21. 12:36 - ipartelep

"Bunkó nyár, legyőzted a tavaszt, azóta csak fekszel, és legyezgeted magad." Valamiért eszembe ötlött ez a dalszöveg-részlet az egykor volt Neurotic együttes, Brék című remekművéből (tényleg remekmű). Elgondolkodtam, ezen a mechanizmuson, hogyaszondja, vajon mi juttathatta eszembe ezt a szöveget. Talán a meleg nyár... ez a kézenfekvő megoldás. Közben, már fel is merült bennem, hogy egyik dologról, jut eszünkbe a másik (asszociálunk), és ez egy szinte végtelen sor. Az egymástól nagyon távoli dolgok, fogalmak, néhány köztes ponton keresztül, varázslatosan gyorsan tudnak összekapcsolódni (akár mint az Iwiw ismerősláncolata). Pl. most Sherlock Holmesre gondolok. Hogy jött ez ide? Hát úgy, hogy Conan Doyle (az író) egyik novellájában (bár, jut eszembe, az is lehet, hogy ezt Edgar Allan Poe valamely írásában olvastam - ezt most nem tudom eldönteni, így a könyvtáramtól távol), írt erről a fogalmi kapcsolódásról. De mivel a detektívkönyveket nem igazán szeretem, az az asszociációs vonal el is hal. Sebaj, van helyette másik (ahogy a bohóc mondja). Talán úgy van ez, hogy a sok, lehetséges potenciális "jut eszembe" vonal, téma közül a nekünk szimpatikusabbat választjuk ki tudat alatt. Vagy nem így van, és teljesen véletlenszerűen van. Mindenesetre az asszociációk biztosan a fogalmakhoz szavakhoz kapcsolódnak, és rendkívül szerteágazóak, a szavak jelentésmezejének megfelelően. Pl, az előbb említettem a "véletlen"-t. Máris eszembe jutott róla, hogy pár blogbejegyzéssel ezelőtt írtam a "hamis klisék"-ről, és kihagytam belőle a gyakorta használt "nincsenek véletlenek" sztereotípiát. Pedig az ellen már többször, több helyen is felszólamlottam, úgy kvantumelméleti (a kvantumelmélet bevett értelmezése szerint vannak véletlenek), mint filozófiai jellegű érveléssel is. És ha erre (ilyesmire) gondolok, akkor persze óhatatlanul betolakszik a gondolataimba (az asszociációimba) a filozófia témája. És el akarom hessegetni. Most és itt nem akarok a filozófiáról beszélni. Tehát az asszociációk menetében bizonyos mértékű szerepe talán a tudatosságnak is van. Az akaratnak, a szándéknak. A kimenetelt tekintve mindenképpen, hiszen most tényleg nem fogok a filozófiáról beszélni. Az - gyanúm szerint - amúgy is a lehető legunalmasabb téma az olvasóimnak. Viszont itt jön az automatikus beszéd (írás) témája. Vajon lehet "automatikusan" jól, értelmesen beszélni? Persze, mi az hogy jól, mi az, hogy értelmesen? A nagyszerű magyar író Hajnóczy Péter írt automatikus novellát, és az eléggé jó lett. Csak ugye, a novella irodalmi műfaj, és nem tudományos, filozófiai, világfeltáró, elemző. Az irodalomban sok minden elmegy, ami máshol nem. Hiszen az irodalomban nincsenek egzakt, mérhető minőségi szempontok. És az asszociációk vissza is kanyarodhatnak, akár úgy, hogy két régebbi, utal egy közös újra. A Neurotic szám szövegében, és Hajnóczy említésében közös asszociáció Hajnóczy egyik igen jó novellája, a "Halál kilovagolt Perzsiából". A halál a novellában nyáron lovagolt ki, bár annyira szimbolikusan, hogy sem Perzsia, sem kilovaglás, sem halál nem szerepel a novellában. Az ilyen "inadekvát" címadásról jut eszembe Bódy Gábor (szintén halott) neves filmrendezőnk egyik kisfilmjének a címe: "Hogyan verekedett meg Jappe és do Escobar után a világ". Ha jól emlékszem, semmiféle verekedés nincs benne - bár a közönség pontosan ezt várta -, csak valamiféle "világ" van benne. Most egy kicsit sajnálkozom, hogy Bódy már nem alkothat többet. És akkor most ez a blogbejegyzés tartalma szerint a művészetről fog szólni? - gondolom tovább önreflexív módon asszociációmat. Az nem lenne jó, az beszűkítené a műfajt. Persze előfordulhat (sőt, gyakori lehet), hogy valaki éppen olyan periódusban van, amikor egyféle téma foglalkoztatja. Olyankor majdnem minden akörül a téma körül forog, és kézenfekvő, hogy nagyobb eséllyel onnan jönnek az asszociációi. Persze van egy technikai probléma is: A gondolatok sokkal gyorsabban villannak be, mintsem azokat le lehetne írni. Ráadásul, a gondolatok többfélék. Nem mindig nyomdakészek, hanem többnyire tényleg csak villanások, emlékek, képek, kis töredékek, amelyeket ha nem sikerül egy pillanat alatt elcsípnünk a grabancuknál, hogy aztán jól megcsócsáljuk őket, akkor máris szertefoszlanak. Gondolkodni nehéz - jut eszembe aztán. Állítólag sok energiát is fogyaszt, de ezt én még sosem tapasztaltam, nem fáradtam el tőle. Talán azért, mert nem is gondolkodom? Tényleg: mi az, hogy gondolkodni? Mi teszi a gondolkodást? Hogy fogható meg? Érdemes másutt is megfogni, mint a végén, vagyis az eredménynél? Bizonyos szempontból persze igen. Hiszen maga a folyamat a gondolkodás, az eredményétől függetlenül. Ugyanakkor az eredmény többnyire nagyon nehezen értékelhető. nagyon ritka az olyan gondolkodási eredmény, ami kijön, és egyből látszik rajta, hogy ez igen, ez valami nagy dolog. Ugyanis az eredményekből (az outputból) önmagában ez még nem látszik, és majd csak akkor fog látszani, ha konfrontálódik a környezetével, a gyakorlattal, vagy más, konkurens gondolkodási eredményekkel. De most elgaloppíroztam magam: Már megint elemzek valamit, ahelyett, hogy asszociálnék. Bár, az elemzés is egyfajta asszociáció, csak nem szabad, hanem kötött. A felmerülő gondolatokat azonnal az értelem ítélőszéke elé visszük (az elemzés során), és ha ott nem felelnek meg, eldobjuk őket. valamiféle rendszer szerint gondolkodunk (próbálunk), hiszen éppen ez teszi a minőségi gondolkodást. Hol is tartottam? Igen, ha ezt a kérdést feltesszük, akkor az annak a jele, hogy megszakadt az asszociációs sor, és a helyét átvette a nem asszociatív gondolkodás. Hess innen gondolkodás! Bár, tartok tőle, hogy túl messzire nem tudlak zavarni. Mindenesetre Hajnóczynak tényleg jobban ment ez az automatikus írás. Amit nem is ő talált fel, hanem talán a szürrealisták. Szeretem a szürrealistákat, és nem szeretem őket. Bár, több az, amit szeretek bennük. Viszont ők fele ennyire nem voltak racionálisak mint én, hiszen éppenséggel művészek, művészalkatok voltak, művészetet csináltak, művészi módszerekkel -és nem a világot elemezték szárazon. A hiedelmeiken csak mosolygok: a tudatalatti, az álom szerepe, ennek beemelése a művészetbe. Úgy aludni, hogy ha valami "fontosat" álmodom, akkor felébredéskor azonnal feljegyzem. És akkor annak a hite, hogy abból valami kiderül, az valamire jó lesz. Valamire tényleg jó: művészetet lehet belőle csinálni. és jó, és szép művészetet. De mielőtt a szürrealista művészetről írnék elemzést, gyorsan elnavigálom magam e tájról. Melegem van, jut eszembe. Tehát az asszociációk nem csak mentálisak, hanem fiziológiaiak is. Külső inger hatására. Ezt az egész szöveget szándékosan írtam egybe, nem taglaltam, bármilyen nehéz is így olvasni. Egy automatikus íráshoz így illik, így stílszerű. Hiszen itt deklaráltan nem egyes gondolatokról szól a "történet", hanem egy gondolatfolyamról, amelynek nincsenek kitüntetett pontjai. És amelynek minden pontja nem is látható. Ezért az átkötés nélküli ugrások, az önreflexív beszólások, az elemző megszaladások. Van ilyen. Rudolf Carnap szerint a filozófiának van egy olyan ága, műfaja, művelési módja (a metafizika), amely nem igazi filozófia, nem méltó arra a névre sem, hanem legfeljebb csak mint művészet szerepelhet. Van benne igazság, bár a "filozófia mint szigorú tudomány" programot azóta már némileg módosították. De már megint. Kissé notórius vagyok, nem ezzel a filozófia témával? Ez ezért van, mert - talán sokakkal ellentétben - én a  filozófiát nem annyira témának, mint inkább módszernek tartom. Vagy, pontosabban fogalmazva: Természetesen téma is, és módszer is, csak számomra a módszer része az érdekesebb, és fontosabb. Téma rész, a terra incognita felfedéséről szól, vagyis azokról a speciális, még megmaradó részterületekről, amikkel semmilyen más diszciplína nem tud foglalkozni. A módszer meg egyszerűen a helyes gondolkodásra való tanításról szól. És azt (a helyes gondolkodást) nem csak a filozófiában lehet használni. Ez tulajdonképpen egyfajta felturbózott "józan paraszti ész", annak minden előnyével, és felvértezve azokkal a trükkökkel, amiket egy józan paraszt nem ismerhet. Szerintem jó dolog. Kellene még beszélnem itt az élet értelméről is, vagy akár a humor szerepéről az életben. De talán mégsem kellene itt és most, csak vicceltem. Mindenesetre, tényleg: csodálkozni szoktam azon, hogy az emberek nem ismerik az élet értelmét. Azt hiszem, talán pont itt ér véget a józan paraszt tudása: Implicite csinálja (elégedett, értelmesen, és viszonylag boldogan, belátással él), de explicite nem tudja elmondani a mit miért, hogyan-t. A bunkó nyár mindig legyőzi a tavaszt, de vajon mitől bunkó a nyár? És egyáltalán bunkó-e? És  az ő legyőzője, az ősz, szintén bunkó, vagy ő lesz a jó fiú? Ezek nem csak esztétikai kérdések. Ha valaki ilyesmiken is gondolkodik, akkor Örkény Istvánnal szólva, "nagy igazságoknak jöhet a nyomára." Hogy mit kezd velük, az már egy másik kérdés.

2 komment

Politikai egypercesek. Kérdezz-felelek, dióhéjban, és szájbarágósan.

2012. június 20. 22:11 - ipartelep

Ez most egy új műfaj lesz. Az elmúlt években annyi politikai elemzést, cikket, fórum-hozzászólást olvastam, és írtam magam is, hogy a végére tanúja lettem az ilyetén diskurzus teljes inflálódásának, elértéktelenedésének. Ma ott tartunk, hogy minden újságban, fórumon, és a blogok jelentős részén, ezrek, és ezrek mondják meg folyamatosan a tutit. Ez persze természetes, nincs is vele baj. Naprakészen követik az eseményeket, és mindig a legújabb botrányokról stiklikről rántják le a leplet. A baj az eligazodással, az orientációval van. Ebben a bábeli hang- és zűrzavarban nagyon nehéz kiigazodni, vagy levonni a tanulságokat. Mindig csak a konkrét, elemi események konkrét interpretációiról olvashatunk (az író politikai meggyőződésének megfelelően), de a lényegről, az alapról, az elvekről, a kiindulási pontokról, vagy a tanulságokról sosem. Aki ma veti belé magát ebbe a káoszba, az azt sem tudja, hogy mi merre. Nem racionális, elvi alapon, legfeljebb véletlenszerűen választ egy irányt, irányzatot magának, amelyhez aztán később már körömszakadtáig ragaszkodni fog, hiszen az értékválasztáshoz minden esetben érzelmi attitűd is kapcsolódik. Én most ebben a blogbejegyzésben szándékosan szájbarágósan, egyszerűen próbálok értékeket közvetíteni, anélkül hogy az olvasó elkeveredne, és összezavarodna a hosszú, se füle se farka érvelések, és viták dzsungelében. A "kályhától" fogok elindulni.

Kérdés: Miből, honnan kell kiindulnia a politikai állásfoglalásnak?

Válasz: A politikai állásfoglalás akkor megfelelő (jó, helyes), ha elvi alapú. Ennek az elvnek konkrétan valamilyen morális (elsősorban), vagy pragmatikus elvnek kell lennie.

K: Miért így kell, vagy célszerű megalapozni az elveket?

V: Azért, mert a politika önmagában semmi más, mint cselekvés, technikák és praktikák sorozata, amelyek a társadalom, és az állam működését szabályozzák. Ha ezek mögött nincs elvi, eszmei megalapozás, akkor a cselekedeteknek nincs irányultsága, és célja sem, akkor esetlegesek, véletlenszerűek. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden alap, és irány jó, helyes.)

K: Mik a helyes alap kiválasztásának szempontjai?

V: Annyira kell visszamenni a gyökerekig, amennyire csak lehet. Ez olyan, mint a matematikában, vagy a logikában az axiómák: A lehető legalapvetőbb, legmegkérdőjelezhetetlenebb, legintuitívebb, bizonyításra már nem szoruló "belátások", azok, amelyekre bármely ember, politikai meggyőződéstől függetlenül azt mondja, hogy "ezek azok".

K: Mik a legalapvetőbb, politika-filozófiai elvi szempontok?

V: A következők: Az ember - akár tetszik, akár nem - társadalomban él. A társadalom működésének van néhány fontos szempontja (célja, irányelve, mutatója), úgymint igazságosság, jólét, boldogság, szabadság. A politikai filozófia dolga egyrészt az, hogy "felállítsa", megállapítsa ezeket az alapvető szempontokat, másrészt, hogy megmagyarázza, hogy miért pont ezek, és nem mások, harmadrészt meg az, hogy ezekből az elvont elvekből (nem egyformán elvontak, pl. az "igazságosság", az nagyon elvont) egy konkrétabb politikai irányvonalat vezessen le.

K: Melyek a legfontosabb, "legjobb" társadalompolitikai értékek?

V: A szabadság, az egyenlőség, és a szolidaritás.

K: Ez igényel magyarázatot?

V: Ahogy vesszük. A fenti értékek egyfelől magukért beszélnek. Másfelől, ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, úgy egy konzervatívnak, antikommunistának, vagy éppen gazdasági értelemben vett liberálisnak (szabad verseny és társai), kialakult meggyőződése van már, azon semmilyen érvelés nem módosíthat. De azért mondok pár dolgot. A lehetséges politikafilozófiai értékek tárházából választani kell valamit. Ez a választás fentebb megtörtént. A választás egyben elhatárolódás is a többi "értéktől". Ez az elhatárolódás kettős lehet: Egyrészt jelentheti azt, hogy bizonyos polfil. értékek nem is értékek, hanem éppenséggel értéktelenségek (önmagukban: "isten", vagy máshoz képest: "haza"), vagy azt is jelentheti, hogy a kihagyott értéket kevésbé fontosak, vagy éppenséggel polfil. értelemben irrelevánsak (család). Sőt, azt is jelentheti, hogy azok nem univerzális értékek, hogy bizonyos helyzetekben ugyan jól jönnek, szükség van rájuk, de máskor meg negatív a hatásuk, megítélésük (verseny).

Vegyük észre, hogy a fenti értékek már egyfajta politikai elkötelezettséget is tartalmaznak, és implikálnak. Ez az elkötelezettség egyrészt történelmi jellegű (a polfil. értékek, és az őket képviselő politikai erők korrelációja szoros -ha nem is ellentmondásmentes a gyakorlatban), másrészt meg a kihagyott értékek határozzák meg. A politikai értékválasztásnak tulajdonképpen a legfontosabb aktusa pontosan az, hogy ezeket az elveket kiválasszuk. És azért, mert belőlük már egyenesen következik egy elvi politikai felépítmény. Mondom: elvi felépítmény. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy a "szabadság, egyenlőség, szolidaritás" értékhármas mindenféleképpen valamiféle szocialisztikus, vagy kommunista társadalmat jelent, igényel. De hogy hogyan, hogy a gyakorlatba hogy lehet beültetni, megvalósítani ezeket az értékeket, az egy másik kérdés. Az emberiség eddigi történelme azt mutatja, hogy a társadalmak inkább spontán módon, mint terv szerint  alakultak ki. Az egész társadalom milyenségére vonatkozó tervezést sokan szkeptikus szemmel nézik. Én természetesen nem. Azt gondolom, hogy ha az "autómérnökség" működik, és jól, akkor a társadalommérnökség is működhet. Ahhoz, hogy a gyárak jó, biztonságos autókat építsenek, hosszú évtizedek nagyon aktív kísérletező, és gyártási munkája kellett. No és hogy állunk a társadalomépítéssel? Abban mennyi a tapasztalatunk? Mennyi a kísérlet, mennyi a próba? Egyszer megpróbáltuk, és nem sikerült valami jól (egyébként még a szocializmusra sem mondható, hogy minden szempontból rossz kísérlet volt - ezt csak a vak antikommunisták mondják -, de hát egy kísérlet kudarcéból végképp semmi nem következik. Persze a társadalom csak bizonyos szempontból olyan mint az autógyártás. A különbség az, hogy az ő kísérletének alanyai nem gépek, hanem emberek, vagyis sokkal érzékenyebb lények. Tehát a kísérletet sokkal megfontoltabban, óvatosabban kell levezényelni. Egyébként meg: Bárhogy is nevezzük (kísérletnek, vagy máshogy) a társadalom mindenképpen működük valahogy. Pontosan az a baj vele, hogy nem eléggé jól működik, ezen kell javítani. Tehát semmilyen érv nem szól a társadalommérnökség ellen, ellenkezőleg, minden érv amellett szól, hogy ha már értelmes lények vagyunk, olyanok, akik célokat, tudnak kitűzni, terveket tudnak létrehozni, akkor meg is kell próbálniuk azokat megvalósítani.

K: A fenti elegendő magyarázat volt?

V: Természetesen nem. Úgy érzem, a beidegzettségek ellen nagyon nehéz az érvekkel hatni. A beidegzettségek az elmúlt időszak "mantráiból" adódnak, és egyfajta sztereotípiaként telepednek az illető elméjébe elzárva előle a meggondolásnak a lehetőségét is. Ez egy olyan jelszószintű gondolkodás, amelynek a falait tényleg nagyon nehéz áttörni. Persze ez most csak egy politikai egyperces, ehhez képest már a fenti magyarázat is túl sok volt.

K: De miért pont a "szabadság, egyenlőség, szolidaritás" a legfontosabb értékek? Miért nem pl. az "isten, haza, család"?

V: Hát igen. Nyilván nem azért, mert ez utóbbi értékek nálunk erősen diszkreditálódtak egy emlékezetesen tehetségtelen politikai banda jóvoltából. (Természetesen a Fidesz nevű maffiára gondolok, az egykori Kisgazdapárt jelentősége e téren is nulla.) Hanem egyszerűen azért, mert míg ez utóbbi, "istenes", nacionalista értékekre nem lehet alapozni egy modern, igazságos, humanista társadalmat, addig az előbbiekre nem csak hogy lehet, de kell is.

K: De hogyan lehet a politikafilozófiai értékeket lefordítani a gyakorlati társadalomszervezés, és politika nyelvére?

V: Sajnos, nehezen. Az elvek, az elmélet, más műfaj mint a gyakorlat. Emiatt nem szoktak elsőre sikerülni az adaptációs kísérletek. De az ember elsősorban a hibáiból tanul, úgyhogy lesz ez még jobb is.

Nézzük pl. az első értéket, a "szabadság"-ot. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, hogyan működik, azt pontosan az eddigi tapasztalatainkból tudjuk, látjuk. A különböző korszakok, társadalmak, politikai rezsimek, más sokféle módon megvalósították a társadalmi szabadságot. Ezen közben kiderült néhány dolog. Pl. az, hogy van a szabadságnak egy olyan optimális mértéke, amely még a lehető legtöbb az egyén számára, viszont nem éri el azt a fokot, hogy korlátozza más emberek szabadságait. Ezt természetesen csak hozzávetőlegesen lehet belőni, és mindig lesznek konfliktusok az ütközésekből. Mindig erre  az optimális mértékű szabadságra kell törekedni, hiszen a kevesebb a diktatúra, a több, a káosz irányába vezet. Ugyanakkor az ideált csak megközelíteni lehet, és közben nem szabad elfelejteni, hogy a különböző értékek, és érdekek folyamatosan ütköznek egymással. A gyakorlatban nincs ideális társadalom, csak olyan, amely a célokat kompromisszumokkal, viszonylag jól megközelítette.

És ez persze igaz bármely más értékre is. És az értékek sem abszolútak, kortól, időtől, helytől függetlenül jók (de persze azért választjuk őket, mert nekünk itt és most megfelelnek), hanem igazodniuk kell a körülményekhez. Itt arról beszélek most, hogy doktrinér, és voluntarista módon nem kezelhetjük az értékeinket, azokban nem "hinni" kell, hanem nagyon pragmatista módon közelíteni hozzájuk, kint a terepen.

K: De ezek még mindig csak írott malasztok, általános bölcsességek. Hogyan kell jól politizálni, mi a helyes politika?

V: Nincs erre egy darab jó válasz. Először is, nagyon fontos az, amiről eddig beszéltem: az elvi értékekre való alapozás. Másodszor, fontos, hogy az értékek ne akármik legyenek (az "isten, haza" nem jók), hanem értelmes, felvilágosult, modern, humánus, és megvalósítható értékek, és célok kellenek. Harmadszor meg kellene egy ilyen elvi alapú, nagyon racionális, becsületes képesség, szándék, pontosabban az ilyet vinni képes politikai gárda.

K: Ennyi lenne az egész? Mi a helyzet az előbb emlegetett "terep"-el? A rögvalósággal, amelybe vagy elsüllyedünk, vagy úgy belefagyunk mint a németek 41-ben Moszkva alatt?

V: Sajnos talán ez a legnagyobb gond. Ugyanis az emberek jólétét végső soron, és legnagyobb mértékben mégis csak bizonyos materiális, és egzisztenciális jellegű tényezők határozzák meg. Az elvek és a politika, ezeken ugyan sokat tud rontani, de javítani viszont keveset. Eddig sok szó esett a szabadságról, de szinte semmi a gazdaságról. Márpedig, ahol "rosszlét" van, ott az embereknek nem a szabadság esetleges hiánya a legnagyobb baja. Hanem az, hogy éheznek, nyomorognak. Tehát egy megfelelő politikai rendszernek a termelésre, és elosztásra (ez a "termelő mód") legalább annyira oda kell figyelnie mint a szabadságjogokra.

K: Végül is mik az ország legnagyobb problémái?

V: A problémák egy része rendszerspecifikus, a kapitalizmus hozta őket magával. Azok ellen rövid távon semmit nem lehet tenni. A többi probléma meg abból ered, hogy mi még ebben az amúgy befuccsolt kapitalizmusban sem vagyunk versenyképesek. És a gazdasági-politikai leépülés mindent ránt magával.

K: Mit kellene tenni?

V: Sokat nem lehet. Egy versenyképtelen ország nem fogja magát a saját hajánál fogva kirántani a mocsárból. Jobb realista módon tudomásul venni, hogy a helyünkön vagyunk, ennyit tudunk, mint irreális álmokat kergetni. Ugyanakkor, nyilván, valamivel lehetne jobban is csinálni. Első lépésben - mivel mindent a politika irányít -, egy viszonylag tisztességes, és hozzáértő alakulatot kellene megbízni az ország Fidesz maffia utáni rehabilitációjával. Hogy ilyen van-e, az persze kérdéses, de ne feledjük, a Fidesz maffiánál minden szóba jöhető politikai erő (a nácik nem jöhetnek szóba semmi szinten) jobb, tehetségesebb. Nem csak azért, mert már tanultak a hibáikból (kérdéses hogy mennyit tanultak), hanem főleg azért, mert a bűnözőknél bármilyen tisztességes ember jobb. De innentől, a többi teendő már technikai, és nem elvi-politikafilozófiai kérdés. Talán egyszer ezeket is érdemes lenne megbeszélni.

És itt befejezem ezt a kérdezz felelek játékot. Így is hosszú lett. Jó lenne, ha már nem csak beszélnénk róla...

Szólj hozzá!

A nacionalizmusról.

2012. június 18. 15:20 - ipartelep

A nacionalizmus a konzervativizmus ideológiájának az egyik tipikus eleme. Sosem értettem, hogy "mi a jó benne". (Egyébként a konzervativizmus többi elemének a "jóságát" sem látom be, de most maradjunk csak ennél.) Vajon mi értelme van a nacionalizmusnak (ha van), és hogyan viszonyul a vele ellentétes elképzelésekhez?

Hogy mi a nacionalizmus, azt felesleges sokat taglalni. A Wikipédia pl. ezt írja róla: "Legfontosabb jellemvonása a nemzet fogalmának előtérbe helyezése, az a nézet, hogy a nemzeti azonosság (nemzeti identitás) az emberi élet alapvető értéke,...", és ez elfogadható (bár nyilván nem teljes) meghatározás. Én inkább arról szeretnék beszélni, hogy mi a baj a nacionalizmussal.

Ha jól figyelünk az emberi történelemre, akkor azt látjuk, hogy az idő múlásával egyre nagyobb közösségek képződtek. Ma már egyszerre több síkon, ill. közösségképző erő által meghatározott (szorosabb lazább) közösségek is léteznek (nem csak politikai alapúak, mint az országközösségek), hanem mindenféle elvek, vélekedések, és divatok által meghatározott közösségek is, úgymint, X együttes, színész, vagy focicsapat rajongói, vagy éppen valamely politikafilozófiai elv, eszme vallói, vagy akár a különféle vallások hívői. De ez nem volt mindig így, régen a közösségképző elvek sokkal lassabban terjedtek, és sokkal kevesebb volt belőlük. A különböző identitásoknak mind a száma, mind a terjedelme kisebb volt mint ma. Ma egy részük már globálissá vált.

És pontosan ez a folyamat az érdekes: Ahogyan a kis, helyi, eleinte csak néhány embert összekötő identitások elterjednek, egyre több, és több embert mozgatnak meg, végül globálissá válnak. Persze ettől még nem válnak feltétlenül egyeduralkodókká, hiszen a konkurens (de ugyanabból a műfajból való) identitásképző elvek útjukat állják. A nacionalizmus kialakulása pontosan erről szól. Eljutott a globalizmusig, vagyis addig, hogy a Föld népei mind valamely nemzet tagjának vallják magukat. És itt persze egy időre megrekedt, hiszen egyelőre nincs hova terjeszkednie, nincs több terra incognita, "minden nép nacionalista" a szó "nemzetképző" értelmében. És innen hova tovább?

És egy pillanatra itt megállunk. Hiszen az elején azt ígértem, hogy arról beszélek, hogy miért káros a nacionalizmus. Ez nem túl nehéz kérdés: Ha megint csak visszapillantunk a történelembe, akkor azt látjuk, hogy a háborúk nagy része nemzetek, és országok (még korábban népek, törzsek) közti háború volt, éppenséggel pontosan azt az identitásképző erőt fel-és kihasználva, amiről itt most szó van. Természetesen az is igaz, hogy az emberi történelem, és fejlődés el- és kikerülhetetlen periódusa, mozzanata volt a nacionalizmus, az egyre nagyobb csoportok, és végül a nemzetállamok kialakulása.  No de vajon vége van-e ennek az integrációs folyamatnak? Ezzel kapcsolatban, ahogy a gyerekek mondják, "kettőt lehet találgatni" (de csak egy jó válasz van).

Egyszerű logikával belátható, hogy a társadalmi fejlődés nem áll le egészen addig, amíg az egész emberiség (persze ha megéri-  de ez más kérdés) egyetlen egy néppé nem válik. Az az integrációs fejlődési folyamat, amely a kőkorszaki pár emberes csoportoktól, a törzseken át a mai népekig vezetett, egyszer (kétségkívül több száz, vagy inkább ezer év múlva) az emberiség politikai, nyelvi, kulturális, és végül etnikai egységében fog be- vagy kiteljesedni. A nacionalizmus (úgy is mint eszme, és úgy is mint társadalmi állapot) ugyan az emberi társadalom egy szükségszerű állapota (volt, és van), de igen nagy naivitás lenne azt hinni, hogy meg is marad. Végül is az az eszme fog győzni, amiről ma szinte mindenki azt hiszi (de ez is csak egy hamis tévhit -az előző posztomban volna a helye), hogy tévedés, hogy megvalósíthatatlan, hogy utópia, hogy "antidemokratikus" (és még ki tudja, milyen szamárságokat gondolnak róla): az  internacionalizmus. ..."és nemzetközivé lesz holnapra a világ!"

11 komment

Klisék, sztereotípiák, hamis közhelyek.

2012. június 14. 12:09 - ipartelep

A sok, elvont, nehéz filozófiai téma után jöjjön egy kis kikapcsolódás, egy könnyebb téma. (Annál is inkább, mert úgy látom, a filozófiai témákhoz nem sokan "merészelnek" hozzászólni. Ez eléggé sajnálatos, és ezúttal is biztatnék mindenkit nagyobb bátorságra.)

A bejegyzésben nem a nyelvi "sablonokkal", hanem a valamely gondolati tartalmat is hordozó némely hamis közhellyel foglalkozom, azokat cáfolom.

Jártamban keltemben, lépten-nyomon, mindig beleütközöm olyan vélekedésekbe, amelyek azt tanúsítják, hogy a használójuk nem gondolkodott el azon, amit beszél, hanem csak mintegy automatikusan mondja a mondókáját. Ez a nyelvhasználat egy szintjén természetes, azon felül viszont már problémás, és méltatlan a "gondolkodó ember"-hez. A természetes szint, a szavak, fogalmak szintje. Az egyes szavakat nem mi találjuk ki (olyan értelemben, hogy a szavak nem privátak), a szavak társadalmi konszenzus eredményei, mi csak átvesszük, használjuk őket. Ebben az értelemben minden szó egy klisé, és megkerülhetetlen az ilyetén "átvételük", sőt az lenne a kommunikációs káosz, ha egyénileg átdefiniálnánk e jelentésüket. Viszont van egy másik szint is - amiről ez a bejegyzés szól -, a kijelentések szintje, az a szint, ahol a (z egyes fogalmaknál) komplexebb gondolatok manifesztálódnak. Na itt lép fel gyakorta az a "baj", hogy a gondolatok helyébe, a kész klisék, és sztereotípiák lépnek. Persze bizonyos értelemben ez is természetes jelenség (legalábbis a természetben sűrűn megtörténik), de ettől még kellemetlen tud lenni. Főleg akkor, ha az ilyen közlés, nem is igaz- hanem hamis közhelyeket tartalmaz. Hiszen a közhelyek használatával (ha hamisak) nem csak az a probléma, hogy nem túl elegánsak (ez esztétikai kérdés), hanem főleg az, hogy benne vannak a köztudatban, elfogadottak, "tekintélyük van", tehát megkérdőjelez(het)etlenül hiszik igaznak őket. 

Persze - mint mindig - itt is van egy mélyebb ismeretelméleti probléma. Az, hogy a szóban forgó kijelentések egyáltalán tartalmaznak-e igazságértéket, vagy valamiféle más szemantikai értékük van nekik. Ez egy egyáltalán nem triviális kérdés, de éppen ezért ebben a könnyed témában nem fogok ebbe belemenni. Most maradjunk annyiban, hogy a szemantikai értékek, vagy vagy logikai tulajdonságok elemzése nélkül, egyszerűen csak a mindenki számára érthető, és belátható jelentésekkel foglalkozom.

Lássuk:

 "A cél (nem) szentesíti az eszközt."

Ez a szöveg persze, mint klisé, a "nem" nélkül használatos, és általában úgy gondolják, azt akarják vele mondani, hogy "semmiféle cél nem szentesíthet egy rossz (erkölcstelen, antihumánus, stb.) eszközt, vagy megoldást", vagyis (másképp fogalmazva) bármilyen jó, nemes, hasznos is egy cél, ha az elérésére, megvalósítására használt eszköz rossz, akkor nem szabad megvalósítani (a célt). Elég egy picit belegondolni (ugye, pontosan ez a belegondolás hiányzik a közhelyek "vak" használatánál), hogy megértsük, mi itt a hiba: Az aránytévesztés, illetve az arányok figyelmen kívül hagyása. A fenti klisé egyszerűen azt mondja, hogy mindentől függetlenül, sosem szabad rossz eszközzel, jó célt megvalósítani, tekintet nélkül arra, hogy mi a cél, és mi az eszköz. Ez természetesen vakság. Mennyi olyan helyzet lehet (és van is) a világban, amikor egy nemes, hasznos, fontos, nagy horderejű, következményeiben messzire ható célhoz, egy kénytelen kelletlen, rossz, más körülmények között erkölcstelen cselekedet vezethet? Egy közkeletű példa erre a II világháború: Akkor a fenti klisé alapján lehetett volna így is gondolkodniuk a későbbi szövetségeseknek: "Nem állunk ellent a náciknak, hiszen akkor abból biztosan világháború lesz, várhatóan több tízmillió halottal, országok lerombolásával, stb. Inkább, ezt elkerülendő, megadjuk magunkat nekik, mert a béke jobb mint a háború." Tudjuk, hogy nem így döntöttek (de nyilvánvalóan nem racionális-ismeretelméleti meggondolásokból, hanem nagyon is pragmatikus politikai okokból), és kb. azt is tudjuk, hogy ma mi lenne a Földön, ha a fenti kliséhez igazodtak volna. (Még szerencse, hogy az emberek sokszor annyira sem racionálisak, következetesek, hogy a saját, vallott kliséiket kövessék. A példabeli esetben ez különösen szerencsés.)

Tehát a lényeg: Egy cselekvés célja, és eszköze nem függetlenek egymástól, hanem éppenséggel függőek olyan értelemben, hogy a cél súlyának ismeretében kell mérlegelni a használandó eszköz súlyát. Lehetséges olyan eset, hogy tényleg nem éri meg az erőfeszítés, és ennek az ellenkezője is lehet. De ezt jelszószinten előre eldönteni természetesen nem lehet. Általában véve, a konkrétumok ismerete nélkül semmit nem lehet mondani arról, hogy a célt szentesíti-e az eszköz, vagy sem.

 

" A kivétel erősíti a szabályt."

Ez az egyik leggyakoribb klisé. Mit akar jelenteni? Ez egy olyan klisé, amely (a célt nem szentesítő eszközzel ellentétben, amelynek a hamissága nem triviális, azt magyarázni kell) már első szempillantásra is csak egy hamis címke. A "kivétel", és a "szabály" ugye, azok tartalmilag, jelentésük szerint egymással ellentétesek. A kivétel pont azért, és attól kivétel, mert nem szabályos, nincs benne a szabályban, azon kívül van. Képzeljük el a következőt: Van egy virtuális világunk, ahol megfigyelnek egy bizonyos fajta jelenséget, és erre felállítanak valami szabályt. Mondjuk ezt a jelenséget megfigyelték már egymilliószor, és minden egyes megfigyelés csak erősítette a szabályt (ezt hívják indukciónak). Viszont, történt valami a virtuális világunkban (A példa szándékosan leegyszerűsített. Ilyesmi a mi valóságos világunkban is gyakorta megtörténik, a példa az érthetőség miatt ilyen.), mégpedig az, hogy a megfigyelőeszközök fejlődése miatt a jelenséget már másképp látják, illetve más, addig rejtett oldalait, jellemzőit is meg tudják figyelni. Emiatt viszont rájönnek arra, hogy az a régen alkotott szabály nem is biztos hogy helyes, hiszen az új megfigyelések már nem azt támasztják alá, az csak a régi, korlátozott megfigyelések alapján látszott helyesnek. Vagyis az történik, hogy egyre több olyan "kivétel" jön, ami "valamit csinál" a régi szabállyal. És vajon mit csinál vele? Mivel az olvasóimat nem nézem hülyének (aki ilyen blogot olvas, az bizonyára nem az), ezért az erre való választ már nem rágom a szájába.

Tehát, hogyan tudja a kivétel erősíteni a szabályt, vagyis azt, aminek éppenséggel ellentmond? Ha, és amennyiben a fenti szavakat a bevett jelentésük szerint használjuk, akkor természetesen sehogy. Ellenkezőleg: A kivétel mindig gyengíti a szabályt, rombolja azt, korlátozza az érvényességét.

Viszont (feltéve, de meg nem engedve, ugye) ha az "erősíti" szót nem szó hagyományos, konszenzusos értelmében használjuk (amire semmi okunk nincs), akkor elképzelhető egy olyan opció, amely szerint a kivétel segít pontosítani, jobban meghatározni, körülírni, definiálni, megérteni a szabályt. De természetesen a fenti közhely esetében egy ilyen kifinomult jelentésről szó sincs. Egyszerűen csak arról van szó, hogy teljesen vakon, gondolkodás nélkül, automatikusan használják a fenti klisét.

 

"Aki kiabál, annak nincs igaza."  És ezzel rokon a következő hiedelem: "A racionális (okos, logikus) ember érzelmileg hideg, üres."

A kettővel egy füst alatt foglalkozom, mivel az értelem, és az érzelem szerepének, valamiféle összetévesztéséről szólnak.

Az ember óhatatlanul is egyszerre értelmi, és érzelmi lény. Ugyan az előfordulhat, hogy a különböző élethelyzetekben egyik, vagy másik énjét (képességét, tulajdonságát) veszi elő, használja, vagy azt látjuk belőle, de az nem fordulhat elő (nyilván, szélsőséges eseteket kivéve: pszichopaták, értelmi idióták), hogy "nincs neki érzelme". Tehát csak arról lehet szó, hogy a meglévő tulajdonságait mennyire használja, veti be, egy adott helyzetben. Ez eléggé személyiségfüggő. Mindenki látott már eldurvuló vitát, ahol a kezdeti szívélyes beszélgetés veszekedésbe, kiabálásba ment át. Egy ilyen helyzet is csak egy normál vitahelyzetből indult ki, ahol is az egyik állít valamit, a másik tagadja azt (persze a valóságos vitahelyzetek mindig kuszábbak ennél, hiszen gyakran azt sem tudják, hogy pontosan ki mit állít, illetve mellébeszélnek - de ez most indifferens a téma szempontjából), és vérmérséklettől, vitakultúrától, egyebektől függő, hogy kulturált marad-e a vita, vagy veszekedésbe megy át. De ha mondjuk átmegy veszekedésbe, annak nem lesz köze ahhoz, hogy a vitában melyik félnek van igaza. Ez logikai alapon is könnyen belátható: Egy ideális vitahelyzetben egy állítás van, és annak a tagadása, és az egyik állítás igaz (vagy helyes, vagy jó - ebbe a különbségbe megint nem mennék bele, nagyon messzire vezetne innen). De ha veszekedés lesz belőle, és mindketten kiabálnak, akkor a fenti közhely szerint egyiknek sem lehetne igaza, ami természetesen lehetetlen. Az érzelmi reakcióknak egyszerűen semmi köze nincs a tartalomhoz.

Eddig a logika, most jön a pszichológia: Előfordulhatna egy olyan gyakori megfigyelés, hogy pl: Ez az ember nevű lény olyan, hogy amikor nincs igaza, akkor kiabál. Ugye,  nem kell hozzá egyéb, mint józan belátás, hogy tudjuk: Ez az állítás nem igaz, az emberek nem így működnek, nem kiabálnak mindig, amikor nincs igazuk, sőt, viszonylag ritkán kiabálnak, és akkor is teljesen függetlenül attól, hogy igazuk van-e, vagy nincs. Éppenséggel pont az ellenkezőjére is gondolhatnánk, már amúgy pszichológiai megfontolásból: Az ember jogos felháborodásában kiabál, vagyis azért, mert a racionális érveit hatástalannak érezvén, és nem hideg, érzelemmentes robot lévén, "kiakad", vagy "besokall", elveszti a fejét, vagyis a feszültségét így vezeti le. Ez még kézenfekvőbb magyarázatnak is tűnik, mint az eredeti (vagyis az, hogy aki kiabál, annak nincs igaza), de persze eleve ez sem igaz. Egy kijelentés igazságértékének, és előadásmódjának, illetve ezek vitában képviselt módozatainak nincs semmi köze egymáshoz. Az igazságértéknek a rávonatkozó tudáshoz, és tudattartalomhoz van köze (amit sok minden más implikál), az előadásmódnak meg az ember habitusához, személyiségéhez, szocializációjához, szokásaihoz, és a konkrét vitahelyzethez van köze.

 

Nagyon sok olyan sztereotípia van, amely már a mítoszokkal, az összeesküvés elméletekkel rokon, vagyis azon a szinten áll, hogy mögötte egy-egy nagyobb "elmélet" áll. Ilyenek pl. a közismert rasszista nézetek a zsidókról, vagy a cigányokról. Ezekkel most itt nem foglalkozom, nem csak a helyhiány miatt, vagy a kiváltképpeni politikai kapcsolódások miatt (legalábbis egyelőre, nem akarom nagyon politikaivá tenni a blogot), hanem a "méltatlanságuk" miatt sem. Azt gondolom, hogy az ilyen rasszista "közhelyek" nem csak simán hamisak, nem csak nagyon kártékonyak, nem csak kiváltképpen érzelemkeltőek, nem csak a valóban ostoba emberek "világmagyarázatának" részei, hanem ennél a blogbejegyzésnél komolyabb, nagyobb terű cáfolatot igényelnének. Ilyenhez nekem most nincs kedvem.

 

"A magyar, tehetséges nép."

Ez is egy közkeletű. Ugye, mihez képest? A Pápua-Új Gunieai bennszülöttekhez képest, akiknél száz éve még bevett szokás volt a legyőzött ellenfél megsütése, megevése? Ha ebbe a "tehetség" problémába belegondolunk, mindjárt olyan járulékos kérdések között találjuk magunkat, hogy pl. mely kultúrák a "magasabb rendűek", vagy mely emberek a magasabb rendűek. Ez azért gond, mert ma nagyon kevés embernek szabad ilyesmikbe belegondolni (ha nem is emberevés, de kollektív emberölés szokott a vége lenni az ilyen bele-és továbbgondolásoknak). Úgyhogy ilyen irányba nem megyek.

Ez a kérdés olyan argumentációra szokott kifutni, amelyben a Nobel díjas magyarokat emlegetik. Ugye, azt, hogy azokból nekünk milyen sok van. Az az olvasó, aki ezt a blogot olvassa, szerintem tudja, hogy a mi Nobel díjasaink kb 85%-a etnikailag nem is magyar származású volt (bár nyilvánvaló, hogy más jellegű kötődései voltak az országhoz), és azt is tudja, hogy sem abszolút értékben, sem százalékosan nem állunk az élen e tekintetben (sem). Egyébként persze, ott kéne kezdeni, hogy mi az a tehetség egy nép vonatkozásában? Mik annak a jelei? Hogyan nyilvánul meg? Hogyan mérhető? Ebbe nem megyek bele, hosszú lenne. Ki-ki ítélje meg maga, a történelmünk, és a mostani helyzetünk, életünk alapján, hogy mekkora lehet ez a tehetség. Ez is amolyan "belegondolós" téma, mint minden sztereotípia megfejtése is olyan. Ha az ember egy kicsit elgondolkodik a problémán, máris egészen más megvilágításba kerül az egész. Szó se róla, többen vannak, akik se nem akarnak, se nem tudnak gondolkodni.

No végül is, nem akarok ebből a blogposztból túl sokat kihozni. Így is mélyebbre ment már, mint amilyennek az elején szántam. Így hirtelen, nem is jutott eszembe több hamis klisé (pedig van bőven), ugye ezzel úgy van az ember, hogy amikor beléjük fut, akkor bosszantják, de nap mint nap nem terheli magát a hülyeségekkel.

Közben eszembe jutott még egy klasszikus, hát beillesztem ide: "A stílus maga az ember." Ezekre szoktam néha mondani (amikor morcos vagyok valamiét), hogy "akkora hülyeség, hogy a fal adja neki a másikat". Hát könyörgöm: miért pont a "stílus" az ember, miért az az ember legfőbb jellemzője, meghatározója? Miért nem a feje formája, vagy a gondolatai, vagy a világnézete, vagy a kakájának a színe-szaga, vagy bármi más, az ezernyi tulajdonságából? Miért pont a stílusa az a nagyon fontos, amiben önmagában is benne van az "ember"? Nekem pl. bizonyos szinten (ez fontos) annyi stílusom van, ahányat csak akarok. Egyszer komoly vagyok, máskor vicces, utána ironikus-szarkasztikus, majd fennkölt, de az is lehet, hogy szentimentális. Ezek mind különböző (előadói, viselkedési) stílusok, amelyek közül egyenként egyik se én vagyok, összességében meg mindegyik jellemző rám, de az semmiképpen nem mondható, hogy engem a stílus határoz meg, hogy olyan vagyok mint a stílusaim...

Ha valaki nem tudná: Az ember pillanatnyi stílusában vannak állandó, és változó elemek is. Ezeknek az elemeknek az egymáshoz viszonyított aránya is változó, a különböző helyzetekben. Van olyan, hogy úgy viselkedik az ember, hogy maga sem ismerne magára. Tehát a stílus helyzetfüggő, attól is függ, hogy kivel beszélsz, mit akarsz tőle, hol vagy, ezernyi körülmény határozza meg, hogy milyen stílusban dorombolsz, vagy éppen nyivákolsz. Majdnem olyan ez mint az öltözködés, ha nem is annyira változatos. Az öltözködés maga az ember? Ugye mekkora hülyeség lenne egy ilyen kijelentés? Nem sokkal nagyobb, mint a fent nevezett.

3 komment

Igazságos-e az egykulcsos adó?

2012. június 12. 21:10 - ipartelep

Nemrég az "igazságosság"-ról, elméleti szinten írtam. Egy elmélet ugyan önmagában is lehet jó, szép, sőt a szó bizonyos értelmében igaz is (az "analitikus" jellegű elméletek mind ilyenek - náluk az az igaz, ami ellentmondásmentes), de mégiscsak az a legjobb, ha az elméletnek lehet találni valami gyakorlati alkalmazását is, és ott is beválik. Most az igazságosság fogalmát az egykulcsos adó tárgyára vonatkoztatom.

De még mielőtt belekezdek, megint előre kell bocsátanom egy kis elméleti magyarázatot. Egy állítás akkor teljes, érthető, és kezelhető, ha az állításban leírt "szabad változók" le vannak kötve. Ez magyarul azt jelenti, hogy az állítás alanya, és predikátuma (állítmánya) önmagában még többnyire nem képez korrekt, jól formált állítást, hanem ismernünk kell azokat a további tényezőket, körülményeket (pl tipikusan hely- és idő- adatokat), amelyeket ugyan az állító feltételez, de sokszor nem mond ki explicite. Ezek a változók így nincsenek lekötve, és az csak egy köztes eset, hogy a szövegkörnyezetben (a kontextusban) esetleg valamennyire mégis szerepelnek. Ezeket ilyenkor valamilyen módon nyilvánvalóvá kell tenni - nyilván a legkézenfekvőbb az, hogy belevesszük őket a mondatba.

Ennek megfelelőlen kétfelé válik a kérdés, illetve két potenciális kérdés lehet: 1.Általában véve igazságos-e az egykulcsos adó? és 2. Ma Magyarországon (a jelen társadalmi, és gazdasági körülmények közepette) igazságos-e?

Azt hiszem, először arról a kézenfekvő kérdésről kell beszélni, hogy egy ilyen nagyon közgazdaságinak látszó témába egyáltalán hogy jön az "igazságosság" kérdése. A következő gondolatmenet alapján "jön oda": A társadalom "célja" (a cél itt azt jelenti, amilyennek lennie kéne) az, hogy a benne élők életét minél kellemesebbé, biztonságosabbá, jobbá tegye, ezáltal végső soron, minél nagyobb boldogságot biztosítson a tagjai részére. Tehát úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy a boldogság, a jólét megteremtésére irányuló tevékenykedés, társadalmi szempontból helyes, igazságos. Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy mindazon eszközök helytelenek, igazságtalanok, amelyek ez ellen a cél ellen hatnak. Persze, azt nagyon nehéz megmondani, és kimutatni, hogy az egyes társadalom- és gazdaságpolitikai eszközök (mint az adórendszer is) mennyire segítik a fenti cél elérését, hiszen az egyik (a cél) eléggé absztrakt valami, a másik (az adó) meg konkrét, és a kettő között még számos állomás van. De végül is ez a kapcsolat köztük: Bármely politikai, társadalmi, gazdasági eljárásnak, intézkedésnek ezt a célt kell szolgálnia, és ha kimutatható, hogy nem azt szolgálja, akkor ott gond van az "eljárással".

No most a fenti gondolatmenet miatt az első kérdésre (hogy általában igazságos-e) nem lehet, vagy nagyon nehéz válaszolni. Ugyanis akkor, és attól lenne igazságos az egykulcsos adó (továbbiakban: e.a.), ha mint eszköz, valami magasabb, nemes célt szolgálna, nevezetesen a társadalomban élők jólétét, boldogságát. De az egyéb gazdaságpolitikai- és az adórendszerrel összefüggő tényezők miatt nem lehet megmondani azt, hogy önmagában, vagyis minden más tényező ismerete (említése) nélkül, az e.a. szolgálja-e a fenti célt. Legfeljebb, csak annyit lehetne megmondani, hogy - ismerve, és elemezve a konkrét eseteket -, hogy szokott ez lenni, vagyis egy statisztikai elemzést adni arról, hogy az egykulcsos adók általában milyen kihatással vannak a gazdaságra, és ezekhez képest a többkulcsosak milyennel. De ez a megoldás azért nem teljes értékű, mert az adó mellett még számos gazdaságmeghatározó tényező van, amelyek nagyon is beleszólnak a gazdaság, és a társadalom jólétének az alakulásába.

De azért nem akarom megkerülni a kérdést, és állásfoglalás nélkül távozni. Nézzük, milyen szempontok merülhetnek fel. Durván (elméletileg) háromféle adórendszer lehet: a. mindenki abszolút értékben ugyanannyit fizet, b. mindenki egy azonos százalékot fizet a jövedelméből, c. a nagyobb jövedelemből magasabb százalékarányú az adó. Gondoljunk csak bele ezekbe. Elvileg mindegyik mellett lehet találni érveket. A kérdés az, hogy melyikek a nyomósabb érvek. Az elsőt támogatandó, egy "primér logika" lehet pl. a  következő: "Mivel az élet mindenki számára ugyanannyiba kerül (a kenyér, a tej, meg az áram)", és egyébként is "egyenlőség van" (vagy inkább nincs, de az kellene, hogy legyen) így az az igazságos, hogy mindenki pontosan egyformán (egyenlően) vegye ki a részét a társadalmi terhekből is. Ugye így elsőre mennyire cáfolhatatlannak tűnik ez? Miért nem helyes (igazságos) mégis ez? Két okból nem az: Először is, kifelejt bizonyos tényezőket az érvek közül. Egy fontos tényező az, hogy bármilyen jó is lenne, egyelőre (és még sokáig) _nincs  társadalmi, és gazdasági egyenlőség_. Hanem egyenlőség helyett óriási szegénység, és óriási gazdagság van (mindenütt a Földön). És mivel egy milliomos az elosztásból ezerszeresen részesedik (bár a javai túlnyomó részét nem saját teljesítménnyel, hanem éppenséggel a szegények valamiféle kizsákmányolásával szerzi meg), és az alap emberi szükségletei neki is ugyanazok, mint bárkinek, teljesen igazságtalan, hogy neki ezerszer annyi marad.

Közbevetőleg: Felmerülhet az az érv is (szokott), hogy szociálpolitikát nem az SZJA-val kell csinálni. Erre az a jó válasz, hogy egy ideális helyzetben talán nem azzal kellene, csak hát hol van ma a Földön ideális társadalom, ahol az elosztás különböző aktusai kezelhető módon elválnak egymástól? Valójában az a helyzet, hogy szociálpolitikát még SZJA-val sem lehet csinálni jól (mint azt a gyakorlat mutatja), de jobb híján ezzel az eszközzel is meg kell ezt próbálni, hiszen nélküle meg még kevésbé megy. Továbbá az is jó érv, hogy az adórendszer egyik formájában sem (vagy nem csak) szociálpolitikai eszköz, hanem egyszerűen, és főleg, az államfenntartás eszköze. Az "ez nem szociálpolitikai eszköz" egy olyan érv, amely automatikusan azt implikálja, hogy az óriási jövedelemkülönbségek _még ez úton se_ (hiszen más módon sincsenek) legyenek kompenzálva.

A százalékosan egyenlő mértékű adóval (egykulcsos) ugyanaz a baj, mint a nominálisan egyformával: A gazdagok túlzó, és nem megérdemelt (igen!) jövedelmét nagymértékben náluk hagyja. És természetesen az is gond ezzel, hogy - mint azt a gyakorlatban is látjuk ma - az állam bevételei a progresszív adórendszerhez képest 100 milliárdokkal csökkentek, gyakorlatilag csődközeli helyzetbe juttatva ezzel (persze nem csak önmagában ezzel az okos intézkedéssel) az államot.

Így a háromféle adórendszer közül a progresszív a legigazságosabb. Az igazságosságát egy magasabb politikafilozófiai, és morális elv, az egyenlőség elve alapozza meg. És ugyan egy progresszív adórendszer önmagában semennyire sem hoz létre anyagi egyenlőséget, de legalább jobban közelít ahhoz, mint a másik két megoldás.

Én természetesen azt gondolom, és tartom, hogy az egyenlőség (nem egyformaság!) az egyik legfontosabb társadalmi cél, de azt nem gondolom, hogy azt valamiféle adórendszerrel (csak azzal) meg lehetne valósítani. Mindenesetre azt gondolom, hogy csak egy nagyon erősen progresszív (exponenciálisan növekvő kulcsok) adórendszer lehet igazságos (egy olyan társadalomban, ahol még fennáll az anyagi egyenlőtlenség). De hogy célszerű, illetve megvalósítható-e egy olyan, és mikor, milyen feltételekkel, az egy másik kérdés. Mindenesetre egy olyan visszalépés az adórendszerben, amely a társadalmi egyenlőtlenség növekedése irányába mutat, az egyben az igazságosság elvének is ellentmond.

Tehát mégegyszer: Én nem arról beszélek, hogy az egykulcsos adó közgazdasági értelemben nem vált be, nem működik jól, nem serkenti eléggé jól a gazdaságot, nincs annyi haszna (gazdaságélénkítés), mint amennyi kára van (bevételkiesés), mert ezek közgazdasági érvek. Igen, így van, az egykulcsos adó még közgazdaságilag sem jó adórendszer. Hanem én arról beszélek, hogy az egykulcsos, morális értelemben sincs rendben. És ha egy társadalompolitikai megoldás már morálisan is rossz, ott nincs apelláta. El kell vetni, és keresni egy jobbat, igazságosabbat.

2 komment

Egy idézet margójára. Avagy, mivé legyen a világ?

2012. május 23. 15:25 - ipartelep

Persze azt, hogy tényleg mivé lesz, nem tudjuk, nem tudhatjuk. Az előrejelzések csak valószínűségi jellegűek lehetnek. A jóslás helyett inkább arról célszerű (és érdekes) beszélni, hogy milyen legyen a világ, hogy milyenné alakítsuk, hogy mit szeretnénk ez ügyben elérni.

Na és tényleg, mit szeressünk? A történelem, és az ide vonatkozó (szak)irodalom azt mutatja, hogy önzetlen, a saját orra hegyén túl látó ember egészen kevés van. A legtöbb ember egyszerűen el sem tud képzelni másfajta helyzetet, mint amilyet maga körül lát (pl. lásd a mostanában is használt leggyakoribb érvet a kommunizmus ellen: "nem felel meg az emberek természetének")

Rudolf Carnap filozófus mondja:

 "Meggyőződésem volt és ma is az, hogy a gazdaságszervezés és a világorganizáció nagy problémáit manapság, az indusztrializáció korában nem lehetséges az "erők szabad játékával" megoldani, ezek a problémák racionális tervezést követelnek meg. A gazdaságszervezésre nézve ez szocializmust jelent valamilyen formában, a világorganizációra nézve pedig fokozatos fejlődést egy világkormányzat felé. Mindazonáltal sem a szocializmust, sem a világkormányzatot nem tartom abszolút célnak, ezek csak szervezési eszközök, amelyek jelenlegi ismereteink szerint, úgy látszik a végső cél megvalósításának legjobb ígéretét nyújtják. Ez a cél pedig egy olyan életforma, amelyben az individuum jólétét és fejlődését értékelik a legmagasabbra, s nem pedig az állam hatalmát. Az akadályok, a háború, a betegség, a szegénység, és a hasonló szenvedések fő okainak eltávolítása a feladatnak csak a negatív oldala. A pozitív oldal az individuumok életének, családi, baráti, közösségi viszonyainak, valamint hivatásból végzett munkaviszonyainak tökéletesítése és gazdagítása. Az élet gazdagítása megköveteli hogy minden individuumnak lehetősége legyen potenciális képességeinek kifejlesztésére, és alkalma legyen részt venni a kulturális tevékenységekben és élményekben. Ha a problémát ennek a célnak a nézőpontjából nézzük, akkor fel fogjuk ismerni az államhatalom állandó növekedésében rejlő veszélyeket. Ez a növekedés azonban szükségszerű, mivel a nemzeti államokat nagyobb egységekbe kell tömöríteni, és az államoknak sok ökonómiai feladatot kell átvenniük.Ezért elsődleges fontosságú lesz az, hogy ügyeljünk arra, hogy az állampolgári jogok, és a demokratikus intézmények ne egyszerűen csak megmaradjanak, hanem állandóan fejlődjenek és tökéletesedjenek. Így az egyik fő probléma (...) az, hogy megtaláljuk a társadalom megszervezésének azokat a módjait, amelyek az individuum személyes és kulturális szabadságát összeegyeztetik egy hatékony állami és gazdasági organizáció kifejlesztésével."

Ugye milyen szép? Igaz, ami egyáltalán csak igaz lehet benne, és helyes a többi. Minden szavával egyetértek. Ez egy igazi balliberális vélemény.

Na most, pár szót azért szólok a hangsúlyokról, és az arányokról is. Ezek azért fontosak, mert egyszerre mindenről nem lehet beszélni. Mindenképpen ki kell emelnünk a számunkra fontos dolgokat, még akkor is, ha sok mindent tartunk fontosnak. Olyankor mérlegelni, súlyozni kell. A fenti szövegben a súlyok inkább a liberális- mint a szocialista értékek felé mennek el. (Egyébként ez nem csoda, a csoda az, hogy egy ennyire nyíltan balliberális szöveget írtak akkor, amikor ez (ott, ahol írták) egyáltalán nem volt divat.) Ezt a szöveget akkor, és ott írták, ahol, és amikor a szociális problémák sokkal kisebbek voltak, mint az egyéb társadalomszervezési gondok. Viszont, mint látjuk (előtte is, azóta is), a mi civilizációnk még nem oldotta meg a szociális problémákat sem.

Hogy kissé világosabban beszéljek: A szabadság, és az életszínvonal szempontjai egyaránt nagyon fontosak egy olyan világban, ahol mindkettővel (de főleg az utóbbival) gondok vannak. Nem csak az a feladatunk, hogy megtaláljuk a leghatékonyabb társadalom- és gazdaságszervezési módokat (ezek egy részét már megtaláltuk), hanem az is, hogy azokat egymással is összhangba hozzuk. Mégpedig egy hosszabb távú, fenntartható összhangba. A jelenleg uralkodó "demokratikus-kapitalista" világszervezési rend nem ilyen, nem fenntartható. Helyette valóban - mint az idézetben is áll - valamiféle szocializmus kell, csak persze még két dolgot nem tudunk: Pontosan miféle is legyen az a szocializmus, és hogyan lehet azt kialakítani, illetve az átmenetet biztosítani.

A második kérdésre a valószínű válasz az, hogy az eddigi kísérletektől eltérően ezúttal egy lassú, organikus, változás, átmenet valószínű, látszik célravezetőnek. Az első kérdésre sajnos nehezebb a válasz. Az eddig megismert szocializmus gazdaságilag valóban gyengébb mint a kapitalizmus. Ezen valamiféle technikákkal változtatni kell, addig is, amíg az egyéni önzés, mint legfőbb gazdasági mozgatórugó helyébe, egyéb inspirációk lépnek (ez egyáltalán nem utópikus).

Tehát az új világszervezési modellben nem csak a gazdaság termelési-, hanem elosztási módja is nagyon fontos lesz. (A jelenlegi kapitalizmusban csak a termelés a meghatározó, az elosztás a termelési módból következik: tőkéseknek a java, a kizsákmányoltaknak az éhbér.) Ez természetesen tarthatatlan, nem csak az igazságossági, és morális- hanem a célszerűségi, gyakorlati szempontok szerint is. A "társadalmi organizáció" csak akkor lehet hosszú távon is hatékony, ha az egyenlőség, és igazságosság szempontjait elsőrendű fontosságúként kezeli.

Szólj hozzá!

Igazságosság

2012. május 23. 12:34 - ipartelep

Az "igazság"-ról már írtam régebben. Az "igazságosság" egészen más téma. A köztük lévő lényegi különbség az, hogy míg az igazság, az egy objektív természetű dolog, az igazságosság nem az. Hanem morális természetű jelenség. Ez a különbség bár rejtett (semennyire sem ismert), de nagyon fontos. Azért fontos, mert  amikor az emberek az igazságosságról beszélnek, azt keresik, akkor nincsenek tisztában a fogalom imént említett, nem faktuális (nem ténybeli) jellegével. Mit jelent ez? Ez azt jelenti (és az a következménye), hogy azt hiszik, az igazságosságról szóló kijelentéseiknek van igazságértéke. Vagyis ugyanolyan értelemben igazak, vagy hamisak (persze mindenki azt gondolja, hogy a saját kijelentései igazak), mint ahogy a tényekről szóló kijelentések (a tények leírásai) igazak, vagy hamisak. És ez ez súlyos tévedés. A helyzet az - mint mondtam - hogy a morális (vagy akár ízlésbeli) kijelentések nem a külvilág tényeire reflektálván egyszerűen nem tudnak igazságértéket hordozni.

Itt persze most adódik a kérdés: Mi értelme van egyáltalán a morális ítéleteknek, ha nem dönthető el (elvileg sem), hogy igazak-e? A válasz erre ez: A morális ítéletek egyfajta szabályok, előírások (vagyis nem deskriptív- hanem preskriptív jellegűek). Nem a világ leírására, nem is a magyarázatára, hanem a jobbá tételére szolgálnak (még akkor is, ha a kijelentőik szándék szerint deskriptív állításokként használják őket).

Tehát a szóban forgó fogalmunk (az igazságosság) is ilyen fogalom. Az értelmezési tartománya viszonylag szűk (ez a másik fontos különbség): a személyes, vagy a társadalmi interakciókra vonatkozik, vagyis ott használjuk és értelmezzük.

Mivel már tudjuk, hogy nincs olyan tény, hogy _az igazságosság_, csak arról beszélhetünk, hogy milyen értékeket, jelenségeket érdemes "igazságos"-nak tartanunk, és persze, hogy miért. De ezt is távolabbról kell kezdenem. Nekem úgy tűnik, hogy a morális értékek összefüggenek egymással, kapcsolódnak egymáshoz. Ha meg akarom határozni egyik jellemzőit, és meg akarom magyarázni, hogy miért pont az, és úgy, és az miért érték egyáltalán, akkor szükségszerű, hogy az indoklásba másik morális értékeket is belevegyünk. Vagyis ezek az értékek nem magyarázhatóak (legalábbis jól) egymás nélkül. És még az is lehetséges, hogy ezen értékek egyfajta hierarchikus rendben, vagy akár rangsorban állnak egymással.

Vegyük most már végre az igazságosság fogalmát. Ez nyilvánvalóan egy pozitív jelentésű érték. Vagyis ha valamire azt mondjuk, hogy igazságos, akkor az valami jót jelent, míg az igazságtalan, az rosszat.De milyen rokon, vagy magyarázó, vagy definitív értékekhez kapcsolhatjuk a fogalmat? Olyanokhoz, mint a "jó", a "helyes", a "célszerű". Ez persze csak fokozza a gondokat: Már nem csak az eredeti fogalmat, hanem a magyarázó fogalmakat is kellene definiálni. Amit nem teszek meg (hiszen akkor blogposzt helyett könyvet kellene írnom), csak utalok pár dologra. Pl. arra, hogy az igazságosság fogalmában érezhetően benne van a "jó" fogalma. Ugyan a "jó", az bővebb mint az igazságos, de az igazságos mindenképpen jó. És nyilván helyes, és célszerű is. De ezzel ugyan szűkítettük a fogalom lehetséges tartalmát, de konkrétumot még nem mondtunk róla. És ismétlem: Az igazságosság konkrét meghatározása mindenképpen egy érték-irányult- elkötelezett meghatározás lesz. Általában véve vett igazságosság nem létezik, illetve nincs értelme róla beszélni, hanem csakis azokról a konkrét értékekről van értelme beszélni, amelyeket igazságosnak tartunk. (És persze az érthetőség, és a definíció pontossága kedvéért, lehet az értéktelen dolgokról is beszélni.)

Tehát mely konkrét területen értelmezhető az igazságosság fogalma? Elsősorban a társadalmi interakciók területén. Mi határozza meg, hogy valami igazságos, vagy nem az? A fogalmat megalapozó morális, vagy pragmatikus elveink. Melyek ezek? Ilyenek lehetnek a "jó"-ra, és a célszerűségre vonatkozó elvek. Mik a jóra vonatkozó elvek? Több is van: A legfontosabb ilyen elv a klasszikus, "szabadság, egyenlőség, szolidaritás" elve. Egy pragmatikus elv pedig a "kategorikus imperatívusz". Hogyan köthetők ezek az igazságossághoz? Egyszerűen: Ki kell mondani, hogy ezek az elvek, vagy/és az őket megvalósítani próbáló cselekvés helyes, jó, ezért igazságos. Ez nem jelenti azt, hogy más egyéb társadalomszervezési, vagy morális elvek nem lehetnek igazságosak, azt viszont jelenti, hogy az elvek ellentettjei (a nem szabadság, az egyenlőtlenség, stb) nem igazságos.

Mint ennyiből is látszik, az igazságosság fogalma egy meglehetősen önkényesen konstruált fogalom. Nem csak, hogy önmagában nem jelent semmit (nincs hova kötni), hanem a használhatósága is kérdéses. Hiszen helyette itt vannak nekünk azok a sokkal érthetőbb, praktikusabb elvek, amelyek mindenki számára sokat mondóak, lehet igazodni hozzájuk, véleményt mondani róluk. Ma, amikor  mindent félre lehet magyarázni, talán az lenne a célszerű, hogy nem az igazságossághoz hasonló elvont, homályos- hanem az őt leíró, definiáló konkrét, egyáltalán nem érték-semleges politikafilozófiai fogalmakkal operálunk. Csak így fog elválni a "szar a májtól".

1 komment

Miért van egyáltalán valami?

2012. április 21. 13:11 - ipartelep

A múltkor beszélgettem valakivel, aki feltette nekem ezt a kérdést. Én azt mondtam neki, hogy erre kétféle válasz lehetséges. Az egyik a rövid: Nem tudjuk. A másik egy hosszú bonyolult, kifejtős válasz lenne, amely ugyan szintén nem tudná, de megpróbálná megmagyarázni, hogy miért nem. Most ez utóbbi úton sántikálok.

Úgy hallottam, van egy orosz közmondás, amely szerint hülye kérdésre nincs válasz. No de mitől lehet hülye egy kérdés? Ha azt mondjuk, hogy attól, hogy nincs rá válasz, akkor bizonyos értelemben körben forgunk. (Egyébként észrevettétek, hogy általában milyen sok magyarázat körben forgó, vagy ha nem is körben, de legalább csigalépcső szerűen?) Egy hülye kérdés elutasítását jól lehet indokolni azzal a magyarázattal, hogy mindenféle vizsgálódás nélkül egyértelműen látszik, hogy a kérdésre nincs válasz. De mikor, vagy mitől nincs válasz egy kérdésre? Hogyan lehet egyáltalán olyat kérdezni, amire nincs válasz? (Érdekes kérdés ez önmagában is, ugye?) És most ne foglalkozzunk a nyelvi, vagy logikai szempontból szabálytalan, értelmetlen kérdésekkel, csak azokkal, amelyek értelmesek. A "Miért van egyáltalán valami?" kérdés nyelvi szempontból kétségkívül szabályos kérdés. Így már csak két dolog kell, hogy válaszoljunk rá. Az első az, hogy megértsük, miről is szól egyáltalán.

És itt kezdődnek a gondok. Két gond van: 1. A "miért" kérdés egy ok-okozat jellegű összefüggésre (hatásra) kérdez rá, és lehet, hogy másfajta, nem determinisztikus "mechanizmusok" is vannak. 2. "Igen nehéz" elképzelnünk azt az állapotot, amikor nincs semmi. Mondhatni kis malíciával, mi már hozzászoktunk, hogy valami mindig van (ha nem is túl sok), és egyszerűen nem tudjuk, hogy milyen lehetne az, amikor semmi nincs. Sőt, talán ezt lehetetlennek, vagy értelmetlennek is gondolhatjuk. De ezen az úton most ne menjünk tovább, mert akkor (ha az egész kérdés értelmetlen) okafogyottá válik ez a kis okfejtés.

Rögtön eszébe jut az embernek az, hogy vajon ha "valami"-ről "bármi"-ről vagyis a létezőkről van szó, (nem pedig mondjuk egy konkrét, megfogható eseményről), akkor egyáltalán érvényes-e ez ügyben okot keresni? Egy mindig készen álló alternatív magyarázat persze lehetséges. A vallási magyarázat: Isten az oka (ő teremtette) mindennek, oszt jó napot. De ha nem nézzük egymást hülyének (holmi istenhittel), és komolyan vesszük a problémát, akkor azért előáll az a kérdés, hogy vajon az ok-okozati (pontosabban: az okozat-ok-i) összefüggés visszavezethető-e ide, alkalmazható-e itt. Mármint elvileg ugye, hiszen a gyakorlati magyarázattól még úgyis távol vagyunk. Nem tudjuk erre sem a választ. Mi emberek hajlamosak vagyunk (pontosabban, mást sem teszünk, nem bújhatunk ki a bőrünkből), a saját kis (nagy) világegyetemünkben tapasztalt antropomorf jelenségek fogalmi-gondolati struktúráival elgondolni, leírni, ábrázolni a világot, és ez mindaddig eléggé jól is működik, amíg ez a fogalmi háló "befogja a dolgokat". Csakhogy, a mi antropomorf hálónk nem tud mindent befogni. Az egész világegyetem túl nagy neki, és a mikrojelenségek is kiesnek a lyukain. Ilyenkor persze azt kell tenni, hogy sűrűbb szövésű hálót készítünk, vagyis olyan fogalmi rendszert, amely ha már nem is a megértés, de legalább a problémakezelés szintjén működik valamennyire. És gyakorlatilag ez is történik ma a tudományban (egyébként általában mindenféle tudományban ez történik), bár az továbbra is gond, hogyha a megértésünk nem tudja követni a problémakezelésünket. (Hogy ne rébuszokban beszéljek: Erre jó példát mutatnak bizonyos kvantumfizikai jelenségek, amelyeket a matematikai "szerszám" jól le tud írni, de a mindennapi megértésünk már nem tud megbirkózni velük.) Végül is, sem azt nem tudjuk, hogy a mikro-szintek felé hol a határ, sem azt, hogy a makrovilág mekkora. Mivel a mi megértésünk, a világunk felfedezése (de egyáltalán, a technikai eszközökkel segített érzékelésünk is) mindkét irányba messzire kiterjedt (de egyiknél sem ütköztünk falakba), csak azt látjuk, hogy valahol középen vagyunk. De lehetséges, hogy nem. Erről sem tudunk még semmi közelebbit (erről akkor tudnánk, ha az egyik irányban elértük volna a "határt" - ha egyáltalán van határ.)

Vagyis a mi szükségképpen antropomorf fogalmi kereteink, és a képzeletünk nem tud megbirkózni az indeterminizmus fogalmával. Abban az értelemben, hogy valaminek nincs oka, előzménye, amelyből következik, ami meghatározta. Ez nyilván az időfogalmunkkal is (lehet másféle időfogalom?) összefüggésben áll, hiszen az idő nem más, mint az egymásutániság kerete, vagy az a szövet, amelybe az események ágyazódnak. (Az idő, a szó szoros értelmében nem egy önálló fizikai létező.) Közbevetőleg: Most úgy tűnhet, hogy egy kissé elgaloppíroztam a tárgytól. Pedig, talán nem is. Már az elején jeleztem, hogy a kérdésre nincs konkrét válasz. De lehetséges egy olyan körülírás, amely segít jobban megérteni a problémát.

Tehát, ha a dolgok, vagy a világ létezésének nincs oka (ilyen értelemben, vagy léptékben indeterminizmus van), akkor amellett, hogy ezt el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelent, ez is egyfajta válasz a kérdésre. Ha van valamiféle oka (vagyis a miért kérdés itt értelmes, jogos), akkor jó lenne rájönni, hogy mit jelent, amellett, hogy valamiféle ok-okozati összefüggésre utal. És most nem arról beszélek, hogy magára az ok-ra jöjjünk rá, hanem a kérdés értelmére. (Amíg azt se értjük ugye...) Két dolog jut még erről eszembe: 1. Ugyan az én erről a kérdésről való gondolkodásom spekulatív jellegű, de maga a válasz (ha lehetséges jó válasz) nem spekulatív lenne, hanem tapasztalati jellegű. Ezt nagyon fontos észben tartani: A filozófia (önmagában) nem tudja megmondani azt, hogy milyen a fizikai világ. Ahhoz ki kell mozdulni az elefántcsonttoronyból, tapasztalni, mérni kell. A filozófia, csak az ehhez szükséges fogalmi, gondolkodásbéli eszközöket tudja megadni. 2. Talán tényleg nincs értelme a kérdésnek, az "értelem" abbéli használata (felfogása) szerint, hogy elvileg sem lehet megválaszolni a kérdést. De természetesen másodlagos értelme, mindegy hozadéka bármely kérdésen való gondolkodásnak van, hiszen az ilyesmi tovább gördíti a tudásunkat még úgy- és akkor is, ha arra a bizonyos konkrét kérdésre esetleg nem is sikerült válaszolnunk. Ha belegondolunk, a filozófia sok kérése, témája (nem mind!) pontosan ilyen. Évezredek óta nyűglődnek rajta a filozófusok, de úgy (és azért), hogy közben a kapcsolódó tudáshálót nem csak szorosabbra szövik, hanem bővítik is.

Szeretném valami tanulsággal zárni ezt most, de az nincs. A fentebb írtak mind tanulságok. Ugyanakkor, a nagyon bonyolult jelenségeket már nem lehet ugyanazon az érthetőségi szinten, röviden összefoglalni. Zárásul ennek belátására szolgáljon itt egy szép anekdota:

"Egy régi mesében a császár megparancsolta tudósainak, hogy foglalják össze számára a tudományok lényegét egyetlenegy könyvben. A bölcsek hosszú évekig vitatkoztak, míg végül előálltak egy vaskos kötettel. A császár azonban időközben megöregedett, és rájött, hogy már nem lesz ideje megérteni ezt a hosszú olvasmányt. Megparancsolta, hogy foglalják össze a lényeget a lehető legtömörebben. Mire azonban ez a mű is elkészült, a császár már annyira öreg lett, hogy úgy érezte, már ezt a vékony könyvecskét sem lesz ideje megérteni. Megparancsolta hát legbölcsebb tudósának, hogy foglalja össze a könyv tartalmát egyetlenegy mondatban. Hosszú gondolkodás után a bölcs végre jelentette, hogy megtalálta a császár által kért mondatot. E mondat így hangzott: A világ bonyolult."

16 komment

Az ateizmus két fajtája.

2012. március 22. 22:58 - ipartelep

Eme írás közvetlen célja az, hogy kritizálja az egyik ateista felfogást (az agnosztikus ateistát) és állast foglaljon a másik (a "kemény ateista") mellett.

Miért teszem ezt? Természetesen azért, mert meggyőződésem, hogy az egyiknek igaza van, a másik téved. Ebből következően az is meggyőződésem, hogy (pragmatikai szempontból) az egyik a célszerű, jó, helyes álláspont, a másik a helytelen. Azt hiszem, ez a téma hézagpótló, hiszen míg az ateista kontra hívő vitákkal tele van a net, addig az ateizmuson belüli viták (ha egyáltalán vannak ilyen jellegű viták) sokkal kevésbé láthatóak, artikuláltak.

Tehát, ennek a posztnak nem a hívők álláspontjával való vita képezi tárgyát, hanem csakis a kétféle ateista álláspont közti vita. Hogy semmiféle istenben, vagy istenekben nem hiszünk, az a józan ész alapvetése, és minden ateista közös álláspontja. Ha nem ezt vallja, akkor nem ateista. Esetleg felmerülhet, hogy az agnosztikus miért számít ateistának. Azért, mert az "a-teizmus" (az "a" fosztóképző miatt) a csak hit hiányát jelenti, és nem feltétlenül a tagadását.

Nézzük, mi ez a kétféle álláspont: A "kemény ateista" azt mondja, hogy nincs Isten, az agnosztikus meg azt, hogy nem tudja hogy van-e. A "kemény" tagadja a létét, a másik nem foglal állást a kérdésben, mindenesetre nem hisz benne (vagyis nem hívő - ettől ateista ő is).

Az agoszticizmus egy nagyon rokonszenves álláspont. Arról szól (első megközelítésben), hogy a világon egy csomó dolog lehet, amiről nem tudunk semmit, de attól hogy nem tudunk róluk, még nem lehet kijelenteni, hogy nincsenek ilyen dolgok. Az agnoszticizmusnak (éppenséggel a Wikipédián) van olyan definíciója is, ami szerintem túl "olcsó", könnyű lenne cáfolni, és egyébként se az agnoszticizmusra, hanem a filozófiai szkepticizmusa jellemző (nevezetesen az, hogy, a világ bizonyos részei (elvileg) nem megismerhetőek - ezt természetesen nem gondolom, ez tévedés.) Tehát az is látszik itt, hogy a definíciók sem teljesen egyértelműek, de ez tulajdonképpen minden kicsit is összetettebb fogalommal így van, és számomra most azért nem érdekes, mert én éppen az agnoszticizmus legfogósabb "fajtájával" kívánok vitázni.

No most, az agnoszticizmusnak az általam fentebb említett mondanivalója (hogy a nem igazolt dolgok létéről nem tudunk semmit - azt se hogy vannak.azt se, hogy nincsenek), általában véve egy hasznos ismeretelméleti alapelv. Ha ez nem vezérelne bennünket (már akit), akkor mindenféle elképzelhető létető létét valóságosnak kellene gondolnunk. Minden mesealakot, bármit, amit valaki valaha is leírt, elmondott, kigondolt. A létezők ilyen szaporítása nyilvánvalóan a józan ésszel ellentétes lenne. Tehát az agnoszticizmus ilyen értelemben egy helyes, célszerű irányelv.

Azonban az ateista agoszticizmus nem általában mond valamit a világ létezőiről, hanem konkrétan egy létezőről mond valamit. Istenről. Itt rögtön felmerül a kérdés: Ha valami általában igaz (vagyis helyes törvényszerűség), akkor annak egyik egyedére is igaznak kell lennie. Ugye az a dedukció, az általánosból az egyes felé való következtetés. Nos, én azt mondom, hogy Istenre nem érvényes ez a dedukció. Azért nem, mert az istenfogalom nem pontosan ugyanolyan, mint az az általános fogalom (a nem ismert-é), amelyből gondolnánk hogy levezethető, dedukálható. Ugyanis isten fogalma az nem "nem ismert", hanem nagyon is ismert. Eléggé jól tudjuk, hogy miért, és hogyan alakult ki. Inkább az istenfogalmak sokféleségével, és homályosságával van a gond, hiszen a hívőknek több ezer év sem volt elég, hogy a kérdésben valami közös nevezőre jussanak, ellenkezőleg, az istenelképzeléseik csak szaporodtak az idők folyamán. De azért van néhány támpont, közös az istenfogalmakban. Három ilyen van: Az egyik az, hogy ő a világ teremtője. A másik az, hogy mindenható. A harmadik az, hogy transzcendens, vagy része a "transzcendens valóságnak", valamiféleképpen ott van, és nem a mi anyagi világunkban. Itt most nem az a cél, és feladat, hogy a teizmust cáfoljam, ezért ezek az istenjellemzők csak annyiban érdekesek, hogy lássuk az abszurd, kitalált, meseszerű, mindennemű ésszerűségtől, tapasztalattól, logikától elrugaszkodott voltukat. A következő analógiával szeretném megvilágítani az agnoszticizmus istenre adott válaszának célszerűtlenségét ("a nem hiszek benne, de nem tudom, hogy van-e"-t): Tegyük fel, hogy alapítok egy vallást, amelynek a fő állítása az lesz, hogy létezik egy kockás egyszínű, kicsi nagy, láthatatlan puha kemény lény, aki a világ teremtője, mindenható isten. Nem a mi világunkban van, de néha jeleket ad, legalábbis nekem, meg a benne hívőknek. És a többi zagyvaság. A vallásom terjed, ma ezren hisznek benne, holnap 100 ezren, holnapután világvallássá válik. Lényegében azt mondja, amit minden más vallás, és sokan hisznek is benne. És mit mondana egy ilyen vallásra az az agnosztikus, aki most azt mondja az istenelképzelésekre, hogy "nem tudom"? Nyilvánvalóan azt, hogy: "Ne hülyéskedj már, hát ezt te meg pár követőd találta ki, engem ne nézz hülyének egy ilyen mesével." Vagyis nem azt mondaná, hogy nem tudja mi a helyzet, hanem azt, hogy tudja, hogy nem igaz. Érdekes ugye? A történelmi vallások istenére miért nem mondja ugyanezt? Csak nem azért, mert azok "tekintélyesek", azokat sokan vallják, mondják, hiszik, azokat nem illik direktben tagadni, és hasonlók? De, pontosan ezért.

Tehát az van, hogy agnosztikusunk éleslátását bizonyos tekintélyelvek befolyásolják. A nagy, tekintélyes vallások istenről beszélnek, és hát kik vagyunk mi, hogy kategorikusan azt mondjuk, hogy babonaság az egész, a tudatlanság üli torát, az ész trónfosztott lett, a király meztelen. Helyette nagy óvatosan nem tudjuk, hogy mi lehet az igazság.

Nos, én, kedves barátaim, bár általános ismeretelméleti szempontból agnosztikus vagyok (a különbséget fentebb megmagyaráztam) isten kérdésében nem vagyok agnosztikus. Hanem a fenti megfontolások miatt azt mondom, hogy nincs. Illetve, pontosabban, azt, hogy rendkívül valószínűtlen a léte, annyira valószínűtlen, hogy az már nyugodtan kerekíthető nullára. Csak azért nem pontosan nulla, mert a világ ismeretelméleti tényeiről, a létezőkről való tudásunk mindig valószínűségi jellegű. Ez egyszerűen a megismerés természete. Teljesen biztosan semmit nem lehet tudni, csak eléggé jól. Itt pedig eléggé jól, nem pedig bizonytalanul lehet tudni, hogy semmiféle Isten nincs.

109 komment

A jövő, és az értelem.

2012. február 23. 15:19 - ipartelep

A múltkor rábukkantam egy olyan blogra, amit egy "jövőkutató" írt. Azon felül, hogy kissé "csodálatosnak" tartom, hogy jövőkutatással komolyan lehet foglalkozni (erről azért a jóslásra, Nostradamusra, Delphoira, az ezoterikus maszlagokra, vagy legfeljebb a sci-fire lehet asszociálni), szerzőnknek volt néhány elég naivnak tűnő megjegyzése is. Sajnos ott helyben nem lehetett reagálni, le voltak tiltva a kommentek. Itt meg már nem is tudnék, vagy lenne érdemes reagálni (ahogy Besenyő Pista bácsi mondta volt: "Hát azt se tudom, miről beszélek."), így hát inkább csak ennek a jövőkutatásnak az apropóján beszélek, amúgy szőrmentén ugye...

Eszembe jut egy régi topik (valahol), amelyben azt firtatták, hogy ki-ki mit üzenne a jövőnek. Ezt válaszoltam (játékosan):

Az attól függ, milyen távoli jövőről van szó.

A holnapinak ezt írnám: A kaja a hűtőben, a villanyszámát befizetni, a bérletet megvenni, a kutyának meg tényleg ne felejts el vizet adni.

Az egy évvel ez utáninak ezt: 10000 Ft dugipénz van a kredenc jobb felső sarkában a nagy porcelán tál mögött. Használd egészséggel.

A 30 éves jövőnek ezt: Te már tudod azt, amit én még csak sejtek. Jó neked, meg egyben rossz is neked. A tudásért, megélt tapasztalatért irigyellek, a többiért sajnállak. De hát pont ez az, amit most is tudok -hogy majd tudni fogom ugyanígy. Te minden vagy ami én most, és még egy csomó plusz is. Elkeserít, letaglóz, és le is nyűgöz a helyzet kilátástalansága. De ez most van... ha belegondolok, beléd gondolok. Neked már nem mondhatok semmi újat -hacsak el nem feledtél ennyi idő alatt-, ezért hát most csak annyit mondok, hogy gondolj rám vissza azzal a rám még kevésbé jellemző elnéző szeretettel, amit a múló idő ragasztott rád.

Az 500 éves jövőnek ezt: Uraim, én már csak egy porhanyós hulla vagyok valahol a föld alatt, és tudom hogy önöknek semmit nem számítok. Ez a dolgok rendje... De tartsák számon, hogy míg önök rám semmilyen hatással nem lehetnek, én nagyon is alakítottam az önök jövőjét (természetesen a milliárd ember arányában). Ez az egy előnyöm van önökkel szemben, mert amúgy való igaz, csak gratulálhatok: önök az élők, én pedig egy hulla... Csak okosan, és gondoljanak a jövőre.

Az 100000 (százezer) éves jövőnek ezt: Uraim -ha még értik eme archaikus nyelvet, és megszólítást egyáltalán- minden tiszteletem az önöké. El tudom, pontosabban el sem tudom (már most, amikor ezen sorokat írom, és még élek) képzelni, hogy az önök civilizációja miféle magasságokban jár. Nem kertelek, volna egy ajánlatom önöknek: Támasszanak fel engem. Ez az önök technikai lehetőségei számára biztosan gyerekjáték, én meg ugye élhetnék... És gondolják meg, micsoda első kézből való információkat kapnának tőlem eme, a történelem homályába vesző őskorról... Gondolják meg, könyörgöm...

Az 1000000000 (egymilliárd) évvel utánunk jövőnek ezt: Uram atyám... mindig szerettem volna tudni az értelem elvi korlátait. Azt hiszem önök már rég átlépték az általam elképzelhető legmagasabb korlátot is. Én biztosan nem érteném az önök legegyszerűbb megnyilvánulását sem, míg fordítva ugye... Csak egyvalamiben vagyunk közösek, én az ősi világegyetem egy jelentéktelen élőlénye, és önök, a magasrendű, az én szememmel mindenható lények: mindannyian a világegyetem gyermekei vagyunk. Persze míg én szinte semmit nem tudok arról a csodáról, ami a világ, önök már szinte mindent. Ezért nagyon irigylem most önöket. Nem tudom, hogy önök miféle lények, de sejtem, hogy se külsőre, se semmilyen módon nem hasonlítanak rám. Gondolataik, érzéseik, problémáik egészen mások mint az enyémek, sőt talán már nincsenek is ilyen fogalmaik, hanem az értelem valami egészen más, tőlem különböző módon szerveződik. Kérem ne támasszanak fel, kitaszított pária lennék ott...

A 10^18 (trillió) éves jövőnek: Halló! Van ott még valaki? Vagy én vagyok? Én is vagyok? Ott? Az meg hogy lehet? Vagy nem lehet? Lehet ebben bízni? Ennyi időt elképzelni se tudok most. És akkor majd... Lehetséges lenne ez? Meglátjuk... No viszlát... ;-)

No de egyáltalán mit lehet mondani a jövőről? Hát sok érdemit nem. Azok a gyermekien naiv, vallásos-babonás elképzelések, hogyaszondja a sorsunk determinálva van, előre megírva, szót sem érdemelnek, hiszen ennyi erővel Benedek Elek sárkányos meséivel is vitatkozhatnánk. Ez a világ nyilvánvalóan (mert minden jel arra vall, és semmi ellene) nem determinált a szónak abban az értelmében, hogy előre tervezett. Hiszen ahhoz tervező kellene, szóval az egész mese habbal, az elmélet már az előtt elveszti minden plauzibilitását, mielőtt egyáltalán kibontakozik. A szónak egy másik értelmében viszont filozófiai a probléma. És itt kettéválik a dolog: Van egy definíciós, és egy ténybeli kérdés. A definíciósnak azt kell tisztáznia, hogy pontosan mit is jelent(ene) a determináció, mit jelent, ha a világ, vagy benne az egyes dolgok determináltak. Ez nem triviális feladat, egyáltalán, a filozófia ilyen definíciós problémái soha nem triviálisak, nagyon is lényegiek. A probléma másik fele (hogy tényleg determinált-e) viszont igazából fizikai lenne. Csak azért filozófiai egyelőre, mert a fizika még nem tud mit szólni hozzá. Ehhez valószínűleg a világ fizikai alapjainak mély és teljes feltárása kellene, a mostaninál sokkal mélyebb, és teljesebb.

Tehát a jövő nyílt, és szabad abban az értelemben, hogy nincs előre meghatározva hogy milyen lesz. Innentől csak a "szereplők" közreműködésén múlik az alakulása. A szereplők, vagyis mi, természetesen csak nagyon részlegesen, és esetlegesen tudják alakítani, hiszen a befolyásuk, és az előrelátásuk korlátozott a kiszámíthatatlan véletlen szinte több mint a szándékos ok-okozati beavatkozás. "Nehéz..." Ahogy azt a börtönőr mondta Pelikán Józsefnek... Így tényleg nehéz az igazi jövőbelátás.

A sci-fik persze számtalan jövőképet festenek. De nem arról beszélnek, hogy olyan lesz, hanem hogy olyan is lehet. Ha egyáltalán e témában akarnak mondani valamit, és nem csak történeteket akarnak elmesélni, mint ahogy az már az irodalomban szokásos.

Mi lenne, ha ismernénk a jövőt? Azon kívül, hogy ez már önmagában paradoxon lenne (hiszen megváltoztathatnánk, de akkor meg mit ismerünk?), jó lenne az nekünk? Általában véve az a helyzet, hogy minél többet tudunk, annál jobb nekünk. Konkrétan meg az, hogy helyzete válogatja. Bizonyos helyzetekben, bizonyos információkat jobb nem tudni. Ha ezt most nem hiszed el nekem, gondolj arra, hogy szeretnéd-e ismerni halálod napját.

Egyáltalán: Mi lehet ez az egész jövő izé, úgy filozófiailag, mint fizikailag? Én azt gondolom erről - de most már csak röviden - hogy a filozófiai része nem probléma (annyira). A filozófia köszi, jól van, és jól elbohóckodik még egy darabig a maga interdiszciplináris mezején. Majd ha a fizika "keze is beteszi a lábát" a témába, akkor fogunk érdekes dolgokat megtudni. A jövő nyilván a fizikai valóságnak egy része, vagy egy következménye, egy megjelenési módja, egy szegmense. Mint ilyen akárhogy is, de mindenképpen a világot megalapozó fizikai törvényszerűségek függvénye. És én azt gondolom, de azt nagyon komolyan gondolom, hogy a világ olyan, amit egyelőre el sem tudunk képzelni. Vagyis annyira bonyolult, különös, annyira idegen nekünk, annyira szokatlan, és más, hogy a valóság a képzeletünk határain túl esik. A képzeletünk ugyan fokozatosan halad előre az ismeretlenbe (a tudásunk 10 fényévvel lemaradva követi ugye), de az egy valódi kérdés, hogy a világ igazi "szerkezetének" leírásához, feltárásához, és megértéséhez eléggé okosak vagyunk-e. Erre a kérdésre még nincs válasz, és nem tudni, hogy valaha lesz-e.

8 komment
süti beállítások módosítása