Ez most az eddigi témáimtól nagyon eltérő lesz. Azt hiszem, semmi politika nem lesz benne, és filozófia sem nagyon. Már ha az esztétika nem az... de majd igyekszem, hogy ne legyen benne olyasmi.

In medias res: óriási rajongója (bár ezt a szót nem szeretem, és nem is vagyok tipikus rajongó), a progresszív rocknak. Mivel tudom, hogy eme címke kissé homályos, rögtön leszögezem, hogy nem a "progresszív metál"-nak vagyok rajongója (amit sokan - tévesen - progrocknak hisznek - pedig a nevében is benne van, hogy metál), hanem a progrocknak. A metált primitív zenének tartom, és nem szeretem. (Na most ezzel egyből szereztem ellenségeket, hiszen ezeket a dolgokat az emberek érzelmi síkon kezelik, de nem baj.)

No de: azt figyeltem meg már a kezdet kezdetén (az a kezdet elég régen volt, akkor, amikor még CD sem volt, hanem az albumokat "lemezek"-nek neveztük, és ilyen nagy borítójuk volt. Népies neve volt még a "bakelit", ami nem igaz, mert helyesen vinyl, de ez mellékes.), szóval már akkor feltűnt nekem, hogy ezeknek a lemezeknek milyen szép borítója van. Nem mindegyiknek persze, de némelyik együttes lemezei nagyon jók voltak. Mi a jó itt? Jó a kérdés. Nem csak a szépség a jó, hanem attól is jó lesz nekem (azért itt fontos megjegyezni, hogy ezek nem objektív szabályok, ez az én szubjektív véleményem), hogy az valamiért rácsodálkoztat. Talán egy példával magyaráznám a különbséget, a tisztán esztétikailag szép, és a jó lemezborító között: nagyon szeretem a festészetet (a festőművészetet), de persze főleg a gondolatibb műfajokat, az  avantgárdod, az expresszionizmust, a szürrealizmust. A "lágyabb", tisztább, inkább a szépségre ható műfajok sem rosszak (impresszionizmus, szimbolizmus), de a gondolatiság nagyon fontos. Ez ott csapódik le a lemezborítóknál, hogy az egész együtt számít, nem csak maga a csupasz kép, hanem a környezet, a hatás, a szándék is. tehát annak a tudata, hogy ez most egy lemezborító, és nem egy festmény a falon, tehát másként funkcionál, és akkor hasonlítsuk a többi lemezborítóhoz, hogy azok milyenek. A lemezborítóknak vannak "típusaik", és a legtöbb bizony eléggé egysíkú, és kiismerhető, és már ránézésre elárulja, hogy milyen zent takar. Az a jó, ha ezt nem árulja el, illetve, ha olyan a zene, valami modern, különleges, akkor a borító is legyen különleges. Ennek nem mindig sikerül megfelelni.

És van még egy effektus, ráadásul talán az a legfontosabb: nem tudok (nem is akarok) elvonatkoztatni (legalábbis ebben a kis írásomban nem) a személyes zenei élményeimtől, vagyis attól, hogy milyen van van a borító alatt, az mennyire tetszik nekem, és még azoktól a nosztalgikus emlékektől sem, hogy milyen volt az az érzés, amikor ezeket a lemezeket megszereztem, hallgattam, nézegettem. Igen, a lemezborítók nézegetése (fogdosása, rendszerezése) külön műfaj, és örömforrás. Sajnos, csak volt. Ma már sok ezer "lemezem" van, de minden anyagot számítógépről hallgatok. Ez százszor egyszerűbb, mint az a rítus, hogy odamész a lemezjátszóhoz, felteszel egy oldalt, leülsz, mert közben ugye mást nem illik csinálni, stb. Ma már ezt nem engedem meg magamnak, és nem is akarom - rövid az élet, mást is kell csinálni közben, no meg már annyira mélyre vájódott a fülem (azért itt több évtizednyi folyamatos, minden napos zenehallgatásról van szó), hogy elég jól, és gyorsan felismerem, és aztán élvezkedek azon, ami teszik nekem).Mondtam, hogy ez szubjektív bejegyzés lesz.

Azt nem tudom, hogy az az effektus mennyire játszik, hogy a jó lemez megszépíti-e a borítót. A legtöbb jó lemeznek csúnya a borítója, tehát nem szépítette meg. Ugyanakkor, ha van valami halvány remény (hogy jó a borító), akkor azért a jó zene ráerősít erre kicsit. De ez csak az emlékek miatt van, ezt hiszem. De kell hozzá valami szépség a borítón is, egy kis indítás, különben nem megy. Érdekes módon, arra viszont most nem tudok példát, hogy jó borító, és rossz zene. Ez talán azért van, mert én azért alapvetően jó zenéket hallgatok, vagyis válogatok, a rossz zenékkel nem foglalkozom (ami nekem nem tetszik)... Ezért, amely zene nem tetszik, annak nem is érdekel a borítója. 

Ennyi szöveg, és még semmi a lemezborítókról, igaz? Várjál, most majd képeket kell ide beszúrni. Azt nem szoktam ide a blogba, mert én bízom az érvelő racionalitásban, és az én eddig műfajomban a képek beszúrása tiszta populizmus lett volna. De most kell nagyon is. Az egy kicsit baj, hogy nem nagyon készültem erre a posztra, ez most ötletszerűen jött (közben zenét hallgatok persze, az feldob), és nincsenek kész lemezborítók a gépemen, keresnem kell őket a neten.

Tehát a lényeg, még egyszer: ez nem az én esztétikai ízlésemet mutatja, még csak nem is az én festészeti ízlésemet (mert az más műfaj), de még csak nem is azt, hogy én melyik lemezborítókat tartom csak esztétikailag szépnek. Hanem az, hogy egy összetett élménykomplexben, amelyben benne van a zene, a lemezhez fűződő emlékek, és azért persze a borító is, na abban melyikek számomra a legjobb borítók. A sorrend esetleges.

 Pink Floyd: Wish You Were Here

Ez azt hiszem a Hipgnosis-csoport tervezése. nagyon modern, szürreális, "érthetetlen" kép, de pont ezért (is) jó. Mi köze van ennek a két embernek (az egyik éppen ég) a zenéhez? Kb. semmi. Egyáltalán hogyan lehetne bármilyen képnek köze bármilyen zenéhez, ugye? De az ember hajlamos ezt firtatni, hiszen rá szeretne jönni, hogy "hát ezt meg hogyan..."? De nincs mire. Az a jó ebben a képben, hogy különleges, és egyedi. nem olyan, mint a tucat rocklemezek tucatborítói. Ez valami nagyon más. Persze minden "más" , mint mások, hiszen ha nem lennének különbözőek, akkor minden egyforma lenne. Jellegében, stílusában más.

Pink Floyd: Atom Heart Mother

Ki tesz egy kicseszett nagy tehenet a borítóra? Egy nagyon egyszerű képben, ahol három dolog van, a zöld mező, a kék ég, és a tehén. Amely visszanéz. Mit súg ez a borító, vajon milyen zene lehet alatta? Valami "furcsa". Talált.

Pink Floyd: Ummagumma

A zenékről sokkal könnyebben tudnék írni, de most sajnos a borítókról kell. Ez is Hipgnosis-kép. Ráadásul ez egy dupla borító volt (az előző is), de szimpla lemez. Nagyon eredeti borító. Érdekes, hogy mind a három itt említett PF borító fénykép, és nagyon jól állt nekik. De a King Crimsonnál látni fogjuk, hogy a zseniális borítókhoz nem feltétlenül kell fénykép.

 King Crimson: In the wake of Poseidon

Ez a második lemezük, és a borítója jobban tetszik, mint az első lemezé.Ez is dupla borító volt, szimpla lemezzel. A King Crimson lemezeknek külön rejtélyes, utánozhatatlan hangulata volt. Egyébként a zenének is - főleg a zenének. Egy ilyen boratót kinyitni, az már a zenehallgatás előtt egy külön élmény volt. A KC-t egyébként nem is értem, mert valahogy minden korai lemezük borítója zseniális (az USA-ig, azt is beleértve.) Ezt nem tudom, hogyan csinálták. Utána viszont, ahogyan a zenéjük egycsapásra pocsék lett, engedtessék meg nekem itt annyi szabadság, hogy azt, amit az 1981-es Discipline-tól műveltek, azt lepocsékozzam. Emlékszam, a korábbi 9 lemezük ismeretében mekkora csalódás volt az. Utána meg már... hagyjuk, az más világ volt. Pedig ha valaki, én szeretem az avantgárd zenét, az ízlésem már nagyon messze jár a klasszikus Art- szimfonikus rocktól (Genesis, Yes, VDGG, Focus, PFM, stb. bár ezek is kurvajók) tulajdonképpen többnyire olyan zenéket hallgatok, amelyekkel a vendégeket simán ki lehet kergetni a szobából (jó, mondjuk egy átlag vendégnek már a Yes: Close to the Edge is magas), de ez az újhullámos KC egyszerűen csak rossz, színvonal alatti. 

King Crimson: Lizard

Egy megint másféle borító. A KC korai borítóiban az a jó (a későbbiek többsége szar, ill. a live lemezeknél beállt egy bizonyos stílus, ami nem lenne rossz, de uncsi, sok az egyforma), hogy mindegyik más, változatosak. Csodálom őket.

King Crimson, többi (korai)

Itt az figyelhető meg, hogy mindegyik másmilyen, és mégis valahogy mindegyik jól nyomja. És megint... ahogy nézem őket, előjön a múltból az az érzés, hogy milyen volt, ezeket megszerezni, és birtokolni. Nem az volt ám, mint most, hogy letöltjük a netről 2 perc alatt. Sok olyan lemez volt, amire akár 5-10 évig is vadásztam, kitartóan... Nem mellesleg, a fizetéshez képest rendkívül drágák voltak a nyugati lemezek. 

 Led Zeppelin: Presence

Ez kicsit kakukktojás, nem progrock, hanem inkább hardrock. De mondjuk ez a lemezük... eléggé kilóg az életműből zeneileg is. A borítót meg leginkább a Wish You Were Here-éhez hasonlítom, olyan jellegű. Mulatni szoktam a sok szakértőn, akik "nem értik" ezt a borítót, a legrosszabb LZ borítónak tartják. Én meg messze a legjobbnak - nem mellesleg, és teljesen unorthodox módon, nekem ez a legjobb LZ lemez is. Mindig mosolygok, amikor a furcsa, zakkant, monoton első 2 szám után elkezdődik a harmadik, negyedik, stb., "ugyanolyan" makacs monotonsággal. A legaulértékeltebb lemezük, a jómunkásemberek egyszerűen nem veszik észre, hogy milyen gyöngy. De egyébként ugyanez van a Deep Purple: Come Taste the Band esetében is. Én azt tartom a legjobb lemezüknek, aztán kb. mindenki más meg az In Rock-ot, és a Machine Head-ot. Na mondjuk azoknak (egyiknek sem) nem túl jó a borítója ide nem teszem be őket.

Soft Machine: Third

Na ez egy igazi dupla lemez volt, dupla borítóval. Már az is tetszett, hogy nem cifrázták a címadást: A harmadik lemezüknek egyszerűen "harmadik" a címe. A borítóra persze kellett valamit tenni, de kívülről semmitmondó, belülről kinyitva, meg ott van a banda egy nagy képen. Emlékszem, hogy mit éreztem, amikor megszereztem ezt a lemezt. Olyat már sosem fogok érezni.

 Soft Machine: Triple Echo

Általában sem a koncerteket nem szeretem, sem a válogatásokat. Ez egy válogatás. Azonban, nagyon reprezentatív (jól mtatja be az együttes korszakait), és ez voltaz első SM lemezem (egy csoda volt, amikor megszereztem, népünnepély), és a borítója, az meg teljesen különleges helyet fogalal el az életemben (mondhatni így). Egy nagy tasak, amelyben van három lemez, külön fekete tasakokban. És mellettük egy részletes füzet, képekkel, és a Canterbury-irányzat együtteseinek családfájával. De úgy megrajzolva, olyan szépen, hogy már annak a csodájára lehet járni. Hab volt a tortán, hogy ennek a lemeznek egy különlegesen finom szaga volt. És ezt a szagot évtizedeken át meg is őrizte. Őrület volt az a szag. Tulajdonképpen kevés igazán jó szagot ismerek, vagy tartok számon (a különféle parfümök, kölnik pipeszészkedős szagok nem tartoznak ezek közé, azok nem elég jók), de ennek a lemeznek... nem tudom, ezt hogyan csinálták... Olyasmit kell elképzelni, mint amikor néha, egy-két új könyvnek van valami nagyon jó szaga, de én könyvnél még sosem éreztem hasonlóan jót -pedig sszoktam szagolgatni az új könyveket. Ismerek még egy jó szagot: a régi Koh I Noor, csehszlovák radírok szagát. De a Triple Echo borítója annál is jobb szagú volt. Sajnos ilyesmiről több lemezborító esetében nem tudok beszámolni (pedig én nyitott lettem volna a dologra), ezért szól most ez a beszámoló a borítóképekről, és nem a szagokról. Mindent összevetve, ennek a lemeznek a borítója számomra a legemlékezetesebb. Mondhatni, hogy nem csak egy borító volt.

  Soft Machine: Fourth, és Fifth

Vagyis, a 4. és az ötödik lemnezük. Jók nagyon. nem cifrázták, és az ötödiken meg ár a borító is kihangsúlyozta, hogy a zene számit. Ez most pont ugye ellentmondásnak tűnhet itt, hsizen éppen arról beszélek, hogy nekem a borító is egy külön élmény volt. Azonban, mégsem ellentmondás, hisze ott meg pontosan az a teljesen fekete borító tetszett. A hátlapján azért persze rajta voltak az információk a lemezről.

Mahavishnu Orchestra:

Ennek a zseniális, és korszakalkotó együttennek nem minden borítója tetszik, de kettő igen:

Between Nothingness and Eternity, és az Apocalypse.

"Kissé" érdekel a csillagészat, kozmológia, ezért fogékony vagyok a témáról szóló képekre. Jól néz ki az a gömbhalmaz, ami jobban megnézve inkább elliptikus galaxis (vagy egyik sem, mert nem fénykép, hanem szerkesztett). John McLauglin ebben az időben már belemerült a keleti filozófiákba, világnézetbe, úgyhogy a témaválasztása érthető. Engem persze ez tartalmilag nem érint meg, de esztétikailag tetszik, és még a lemezek címe is jó. A zenéről csak annyit, hogy a kettő között korszakváltás volt az együttesben. Az előbbi még a korai Mahavishnu kemény fúziós jazz-rockja, a másik meg már egy nagyon sok szimponikussal, és indiai motívummal megtűzdelt jazzrock. Mind a kettő őrülten jó, de persze "nehéz zenék".

Yes: Yessongs, és Going for the One és Tales From Topographic Oceans

 A korai Yes borítói egy különleges egzotikus álomvilágot ábrázoltak. nem hiszem, hogy sok ember volt, aki kézbevébe a Yessong tripla lemezét, nem azt mondta volna magában, hogy "húbazmeg". Szóval az volt valami, egy tripla koncertlemez, a legjobb számokkal, néhol, még jobban is játszva, mint a studiólemezeken. És a borító, azzal a sok képpel... A másik lemeznek egy modern borítója van, már nem a régi mesevilág van rajta, a lemez maga szimpla, a borító tripla! A rajta levő zene is modern, nekem egy speciális szerelem az a zene (azért van még olyan néhány), úgyhogy talán azért csípem a borítóját is.

Ezt a témát nehéz befejezni, mert sok mindent rakhatnék ide, és persze talán jobb lenne a zenékről beszélni, és nem a borítókról. De a zenékről az évtizedek alatt én már annyit beszéltem, hogy rég meguntam, és most inkább erről akartam. (Azért néha nem tudtam megállni...) Sajnos ma már a régi nagy lemezborítók adta öröm nincs meg, vagy sokkal kevesebbeknek van meg, és értik ezt, mint amikor nem volt más, mint "nagylemezek". Ebből az örömből próbáltam egy picit érzékeltetni, és mutatni valamit ebből a talán sokak számára már furcsa világból..