Na ilyen még nem volt itt. Mindig csak az elmélet, semmi gyakorlati, a gyanútlan szemlélő azt hinné (futottam már bele ilyenbe), hogy ennek a blognak az írója (vagyis én) egy "kávéházi Konrád". Pedig ez nagy tévedés lenne, semmilyen vendéglátóipari részegységet nem szeretek (nem mondom, régen...) közte a kávéházakat sem. És nem is Konrád...

Na de a tárgyra. A sok filozófiától megfáradva, lazítás, és kikapcsolódásképpen (jó, csak viccelek: sosem volt szükségem a sokat emlegetett "kikapcsolódásra"), elkezdtem kovácsolni, és késeket készíteni. Ez egy eléggé macerás dolog, tekintve, hogy jó sok szerszám kell hozzá, és azonfelül meg némi tudás is. nem elméleti tudás, mint a filozófiában, hanem inkább gyakorlati. Bár igaz, egy része elméleti, de az is arról szól, hogy a gyakorlatban hogyan kell csinálni valamit. A Gilbert Ryle-féle (hogy azért egy kis filozófiai is legyen ebben is, de tényleg csak ez a mondat), kétféle tudásból "tudni mi(t)"-nek ("propozicionális" tudás) itt kisebb a szerepe, inkább a "tudni hogyan" játszik. 

Kovácsolni nem könnyű, de legalább meleg. Ja, mielőtt elfelejtem, amibe kezdtem: a szerszámok. Előtte meg kell csinálni őket. Ha van pénzed, meg is veheted, de sok százezerbe fog kerülni, míg az összes megvan, az nem olyan jó. És megcsinálni őket szórakoztató. Kénytelenség, de szórakoztató is. Ha megvannak a szerszámok... milyen szerszámokról beszél itt ez az ürge? - merülhet fel a kérdés. Hát ugye, először is azok az alap szerszámok, amelyek mindenféle szerelésekhez gyakran kellenek: sokféle fogó, kalapácsok, csavarhúzók, mindenféle csavarkulcsok, menetvágók, reszelők, fúrók, sarokcsiszolók, kis-gázégő, fűrészek (vas, és fa), felsorolni is nehéz, és egy csomó dolgot kihagyok. Utána el kell gondolkodni a nagy, de mindenképpen szükséges eszközökön, úgymint üllő, és valami nagyobb szalagcsiszoló. Az üllőt nehéz otthon a teakonyhában összedobni, de a másodikat kis leleménnyel, és nagy elszánással össze lehet rakni otthon is. Ja igen, még egy nélkülözhetetlen eszköz kell: a kovácstűzhely. Azt nyilván nem vesz az ember gyereke (csak viccelek), hanem megcsinálja magának. Én kettőt dobtam össze, (hadd dicsekedjek egy kicsit, mert tényleg nagy dolog volt, kellett velük dolgozni, amíg jók lettek) egy hagyományos szeneset, és egy PB-gáz üzeműt. Az elsővel kovácsolok, a másodikat az acél hőkezelésére (lágyítás, normalizálás, edzés) használom. És persze a kovácstűzhelyhez kellett egy fújtató is. Mivel a környéken nem tudok fújtatóboltról, azt is nekem kellett csinálni - egy saját készítésű radiális ventilátor, és egy nem saját készítésű (gyári) régi villanymotor összekapcsolásából. Hát így mulat egy filozófiakedvelő amatőr. 

Ezek a felsorolt előkészítő tevékenységek tulképpen jó sok időt elvisznek, főleg akkor, ha az ember ezt nem fő munkaidőben csinálja, és sötétben, hidegben, idő híján nincs is rá sok ideje. Egy-két év, amíg ez így összejön, és el lehet kezdeni. De persze az elmélet, és a gyakorlat sosem vág egybe. Az eszközökről menet közben derül ki, hogy ez se lesz jó, meg az se működik rendesen úgy, úgyhogy a fél műszak a javítgatásokkal megy el. Azért persze a végére beáll egy jobb helyzet, a szerszámok működnek, teszik a dolgukat, lehet kést csinálni.

Na de miből? Azt is meg kell tanulni, hogy miből lehet, és miből érdemes. Van olyan acél, amiből még nem érdemes, és persze van olyan is, amiből meg esetleg érdemes, de nagyon macerás. Mind a kettőt kipróbáltam. Van persze agy tisztább (szárazabb, biztonságosabb, bár sokkal drágább) módszer is: az, hogy a zember megveszi a hozzávalókat, a késanyagokat. Na ez az, amit én nem csinálok. Azért nem, mert sokba kerül. Inkább azt csinálom, hogy a kés minden porcikáját, az acéltól a markolatig (azért olyan sok porcikája nincs), házi, másra már nem használt anyagokból állítom elő. A késpengét pl. csapágyból lehet kovácsolni, a markolat lehet agancsból (előtte találni kell az erdőben - a találásnak vannak trükkjei - de ennyire nem megyek bele a részletekbe), vagy otthon micartát kell gyártani, pl. zsákból, és... na azt sajnos tényleg meg kell venni hozzá, és nem is olcsó: műgyantából. Ugyan lehetne markolatot csinálni keményfából is, de az stabilizálás híján (a stabilizálást szintén műgyantával kell) kérdéses, hogy mennyire lenne erős, és tartós.

Csak ülök, és mesélek, de lassan befejezem. A késkészítés egy öröm. Egyébként, mint tudjuk, bármi másnak a készítése is lehet öröm, de engem ez valszeg azért talált meg, mert már régi késmániás vagyok, szeretem a késeket, gyűjtöm is őket, illetve annyira azért nem, hiszen jó drágák, és kapnék is itthon, ha késekre költeném el a konyhapénzt, de most majd a sajátjaimat gyűjtöm. Jó őket készíteni, és utána nézegetni. Régen pl. nagy lemezgyűjtő voltam (nagylemezeket), és persze zenebuzi. Több ezer lemez - a többség elektronikusan, most is megvannak - de az is jó drága hobbi volt. Ne is múlt el, csak ma már az internetnek hála az nem kerül pénzbe - meg amúgy is megvan már minden zene, amit csak akartam. Na, de ez a saját készítés legalább nem olyan drága. Ez egy előny.

Most beteszek néhány képet, hogy látsszon, miről szövegeltem eddig. Ezek egy kivételével (az két éves), teljesen új kések, egy hónaposak, és van kettő, amit ma fejeztem be (persze napokig dolgoztam mindegyiken - néha párhuzamosan). Az is jó ebben az egészben, hogy az ember érezhetően fejlődik közben. Egyre többet tud, egyre könnyebben megy neki, és remélhetőleg egyre jobbak, és szebbek lesznek a kések is. Nyilván, van honnan fejlődni, ha nem is a nulláról (hiszen mindenféle dolgokat magam szerelek, és csinálok meg a ház körül), de azért ez a kovácsolás, és késkészítés mégiscsak egy (vagy kettő) külön szakma, bele kell jönni. Főleg, ha autodidakta az ember.

Ja igen, az adatok, felülről lefelé: anyag: csapágy, vasreszelő, gyalukés(!), csapágy, csapágy. Pengeméret: 11, 18, 14.2, 10.5, 10.5 cm. Felülről a harmadik, nagyon durva egy darab, 8 mm(!) vastag a pengéje. A negyedik pedig azért ilyen sötét, mert kőmosott penge (nem a kőmosástól sötét, hanem a kőmosásnál alkalmazott eljárástól, a savazástól.).

Még valamit. Ezek teljesen egyedi kések. Egyszeriek, és megismételhetetlenek. Ennek az oka kettő: kényszer, és koncepció. A kényszer amiatt van, hogy nem egyen-anyagokból állítom elő őket, hanem ami jön. Ha egy kisebb csapágyat kovácsolok ki, akkor abból kisebb penge lesz. Ha, mint - nemsokára - elfogy a markolatnak való micartám, akkor a következő eresztés már nem ugyanolyan lesz, mert nem ugyanolyan anyagból csinálom. Itt nincs sorozatgyártás. A koncepció persze az, hogy egyediek is legyenek. Tulajdonképpen még mindig kísérletezek a késekkel. A technikával és a technológiával. A legfontosabb szempont a praktikum, a használhatóság, és az erősség. További szempont a szépség is, de arról mindenkinek más elképzelése van. Talán nincs olyan, hogy "ideális kés", de a különféle késműfajokban azért vannak olyan szempontok, amelyeket célszerű betartani. Ezeket próbálom én is kitalálni, és kikísérletezni. 

Életemben olvastam már néhány rejtélyes, megmagyaráz(hat)atlan, hátborzongatóan félelmetes igaz történetet, a villiscai baltás gyilkosságoktól, a Hinterkaifeck-esetig, de mondhatom, mind közül a legrejtélyesebb a Gyatlov-ügy. 1959 február elején történt, a Szovjetunióban, az Ural-hegységben, hogy egy csapat túrázó (ez nem hegymászás volt, ott nincsenek magas hegyek) hosszú túrára ment, és minden elemében nagyon furcsa körülmények között  mind meghaltak. Sokat tanulmányoztam az esetet, de nem írom itt és most le, mert nagyon hosszadalmas lenne, semmi kedvem hozzá. Viszont a következő blogon egy messze nem teljes, de elég jó leírás található róla: https://konteo.blogrepublik.eu/2011/11/12/a-djatlov-incidens-ujratoltve/, ahol is ha a részletekről nem is (fényképek, naplók, a kutatók naplói, boncjegyzőkönyvek, stb. ezek a részletek itt nincsenek meg), de a történet fő váza azért ott van. 

Viszont ami semmilyen blogon nem található, az a "megoldás". Mindenféle elméletek vannak a lavinától az ultrahangon, és a katonai kísérleten át a yetiig, és tovább, de valahogy egyik sem stimmel. Minden egyes ilyen elmélet valahol beleütközik egy olyan ténybe, amely cáfolja azt. Azt hiszem, jó eséllyel már soha nem tudjuk meg, hogy mi történt azon a hegyoldalom február elsején a mínusz 25 fokos hóviharban. De mégis, a sok elmélet között van egy, amely tetszik nekem, és a fantasztikuma ellenére teljesen megmagyaráz minden olyan körülményt, amit egyik más elmélet sem tud megmagyarázni. Ettől még nem biztos hogy így is volt, de ebben legalább semmilyen ellentmondás nincs, megfelel azoknak a tényeknek, amiket most tudunk. Be fogom ezt most ide másolni. Nem magyarul íródott, hanem oroszul, ez egy gépi fordítás, de viszonylag érthető.

De aki ezt elolvasná, annak előtte mindenképpen azt ajánlom, hogy ismerkedjen meg az "üggyel", olvassa el a fent linkelt blog leírását, különben nem fog érteni az egészből semmit.

Tehát, a szöveg (nagyon hosszú):

-------------------

Jurij Jakimov

2002. szeptember 11-én éjszakai műszakos művezetőként dolgoztam a Bauxitbánya Ivdelsky-egységében. Az éjszakai műszakok általában 12 óráig tartottak, este 9-től reggel 9 óráig. Akkoriban több, egymástól meglehetősen távol (a telephelyek között 12 km-re) elhelyezkedő telephelyen végeztünk műveleteket. A 15-ös bányászati ​​gödörben a műszak kezdete óta leálltak a bányászati ​​berendezések, mert teherautóink az ércet a 3-as számú érctelepről az Ivdel pályaudvar melletti érckészletbe szállították. Ezek a távoli helyek meglehetősen távol helyezkedtek el a gödörtől, és a 15-ös számú gödör a felszerelt berendezésekkel a főút mellett volt, amelyen a teherautók ércet szállítottak. A műszak kezdete óta nem tartózkodtak emberek a gödörben, a felszerelést nem őrizték.

Nem sokkal azután, hogy elkezdtem dolgozni ezen a bizonyos műszakon, besötétedett. Elmentem felkapcsolni a villanyvilágítást a gödörben, hogy megvilágítsam a 15-ös számú gödör déli részét, és megvizsgáljam a berendezést. Ebben az időszakban számos lopás történt a gödrökben, amikor a tolvajok elvágták és elhordták az elektromos kábeleket, leszerelték a vezetékeket a távvezetékekről, és vasfém tárgyakat loptak el, hogy eladják a hulladékgyűjtőknek. Mint említettem, a boxban lévő felszerelés nem volt őrzött, így a műszakvezetőknek szemmel kellett tartaniuk a felszerelést, és folytatniuk kellett a munkájukat.

Este 23 óra volt és sötét volt, és a №15 gödörhöz vezető úton sétáltam. Már a transzformátor közelében voltam, ahonnan fel tudtam kapcsolni a reflektorokat, hogy megvilágítsa a gödört, amikor körülbelül 200 m-re tőlem egy furcsa, remegő fehér fényt láttam fel-alá mozogni egy sziklatelep oldalán. Mintha valaki egy halogén fényszórós autóban ült volna, és vadul mozgatta volna. A fény fel-alá ugrált a szeméttelep oldalán. A távolság a fényforrástól a szemétlerakó oldaláig, amelyet megvilágított, körülbelül 100 méter volt. Egyetlen hang sem hallatszott, csak falevelek suhogtak enyhe szellőben, és elkezdett esni egy kis szitáló eső.

Hirtelen az ismeretlen forrásból érkező fénysugár elkezdett felém fordulni, és rám világított az erdőn át. Lerohantam az útról, és a transzformátorhoz futottam (az út szélén állt), kinyitottam a trafódoboz ajtaját és felkapcsoltam a világítást a gödörben. Ezután lámpák világították meg a gödör déli részét, de az ismeretlen forrásból származó széles fénysugár továbbra is rám világított. Ragyogó fehér fénnyel árasztotta el az egész erdőt körülöttem. Maga a fény olyan erős volt, mint a nappal, és úgy tűnt, mintha a fáknak nincsenek árnyékai. Elfordított arccal álltam az elektromos doboz mögött, a transzformátor közelében. Két-három perc gyötrelmes feszültség volt, majd az élénk fehér fény széles sugára lassan eltávolodott tőlem. Még mindig minden csendes volt.

Ismét a furcsa fény forrása felé néztem, és láttam, ahogy a forrásból jövő fénysugár ismét elindul felém. Észrevettem, hogy néhány zseblámpa elvált a forrástól, és az irányomba mozdult. Eleinte ketten voltak, és úgy tűnt, hogy hintáznak. Elég gyorsan áthaladtak felém az erdőn. Elfordultam, majd újra felnéztem. Most négyen-öten voltak, talán többen is. Úgy küzdöttek át az erdőn, mintha fatörzseket burkoltak volna be. Mintha több ember erős fáklyával haladt volna a sűrű erdőben, és megpróbált észrevenni engem. Akaratlanul is elfordítottam a tekintetem, és megdermedtem. A fáklyák azonnal magamra hagytak. Valami nagyon furcsa történt.

Ezek biztosan nem voltak tolvajok. Valami más volt, nagyon furcsa és szokatlan. Rájöttem, hogy egy csodálatos és szokatlan jelenségnek lehettem szemtanúja. Nyilvánvaló, hogy ez a fényforrás reagálni látszott a pillantásomra, elkápráztatott a fényével, és felém küldte a lengő fáklyákat. Amikor megfordultam vagy elnéztem oda, ahol nem lehetett látni a fényforrást, a fáklyák nem reagáltak rám. A gödör déli részét megvilágító lámpákra sem reagáltak (két darab).

Lementem az ideiglenes kivezető úton a gödör nyugati részén, és megvizsgáltam a lapátot és az adagolókábelt. Minden sértetlen volt. Sem a gödörben, sem a gödör közelében lévő úton nem volt jármű nyoma. Az út nedves volt az eső után, és minden nyom látható lett volna. Nem vezetett más út ehhez a gödörhöz.

Amíg a gödörben voltam, folyton a szokatlan táncoló fényekre gondoltam. Mik voltak ők? Honnan jöttek? Miért reagáltak a pillantásomra? Amint elhagytam a gödört, ismét láttam a fények folyamatos táncát a sziklatelep oldalán. Jobbra néztem, a forrása irányába, és ismét azonnal egy fénysugár jött felém. Ismét ugyanaz történt. Nem volt kétség. Úgy tűnt, hogy a fényforrás egy emberi pillantásra reagál.

Ez olyasmi volt, amit nem tudtam megmagyarázni. Furcsán éreztem magam a látottak furcsasága miatt, és szorongtam és nyugtalan voltam. Hogy bravúrt mutassak be, olyan hangosan kiabáltam, ahogy csak tudtam: „Hé! Helló! Mi a helyzet?' Aztán fütyültem és káromkodtam. De a megmagyarázhatatlan fényjelenség sem az átkaiimra, sem a fütyülésre nem reagált.

Aztán messziről a szél egy közeledő nehéz teherautó zúgását hozta. A szokatlan fény forrása nem reagált erre a hangra.

Újra a szeméttelep oldalán táncoló fényre néztem. Ismét egy fénysugár jött felém a forrásból. Nem akartam tovább csábítani a sorsot, és elhagytam a helyet. Elsétáltam a főút elágazásáig, és hamarosan megjelent a teherautó érces rakommal. Bemásztam a kabinba, és elmondtam a sofőrnek, amit az imént láttam. Éreztem, hogy óvakodik attól, amit mondok, de nem próbáltam meggyőzni vagy bizonyítani. Rendkívül fáradtnak, lomhának és fáradtnak éreztem magam. Valószínűleg azért, mert nem tudtam megszabadulni a szorongás és veszély érzésétől, amit a furcsa fény hatására éreztem.

Szokás szerint éjfél után 1 óra után gyülekeztek a műszakosok a menzán. Meséltem nekik arról, amit a 15-ös gödörben láttam. A reakciójuk a következő volt: „Szívesen hinnénk neked, de amit mondasz, az túl hihetetlen. Talán a képzeleted volt?

Ki tudja? Én személy szerint nem hittem volna el, ha valaki más mesél nekem egy ilyen történetet.

De láttam, és nem tudtam csak úgy kiverni a fejemből. Egy rövid pillanatra még egy őrült ötletem is támadt, hogy visszamenjek oda, a gödörbe, hogy áttörjek ahhoz a fényforráshoz, és megnézzem, mi van az egész mögött. De a szorongás és a veszély érzése a látottak miatt nem hagyott el, és feladtam az ötletet. Az éjszaka hátralévő részében a teherautók tovább szállították az ércet a 3-as köztes érctelepről a pályaudvar raktárába, és nem álltak meg a 15-ös gödör közelében, ahol a szokatlan fényt láttam.

Reggel 7 óra körül, amikor már virradt, a kamionok elkezdték szállítani az ércet a 15-ös számú gödörből az érclerakóba. A 15-ös számú gödörhöz vezető vizes úton az éjszakai eső után nem lehetett látni más autók vagy járművek nyomait. Annak a helynek a közelében sem volt nyoma, ahol a szokatlan fényforrást figyeltem.

Honnan jött a fény, és hogyan jelent meg a 15-ös gödörben – és hová tűnt – továbbra sem világos. Nem hagyott nyomot a jelenlétének. Mindenki nem akart hinni nekem, amikor megpróbáltam elmondani nekik, mi történt. – Ez csak a képzeleted. Előfordulnak dolgok néha…” Meg kellett volna próbálnom még egyszer bebizonyítani, hogy nem látok dolgokat? De mi kellett ahhoz, hogy bebizonyítsam, amit mondok? Nincs nyom és nincs bizonyíték. Végül abbahagytam a gondolkodást.

Néhány nap múlva a fény története, amely egy emberi pillantásra reagált, szinte feledésbe merült.

Aztán egy-két hét után, 2002 szeptemberének végén, kezembe került a Za boksity című újság. Több éve előfizettem az újságot. A laphoz egy Ecoved című, 2002. szeptemberi №9/29-es melléklet járt, amely a Szeverouralszki körzet területén található Denyezhkin Kamen természetvédelmi területről adott tájékoztatást.

A „Hírek a Forest Cordonból” címszó alatt ezt olvasom: Egy szokatlan jelenségről számoltak be V. Jefimov és VS Rudkovskiy tartalék erdőgazdálkodók, amikor a Jelovskiy-hátságról készültek vissza.

Valentin Sztyepanovics Rudkovszkij

Este 21 órakor az erdőőrök figyelmét egy erős, nyugatról keletre irányított, „mintha kivetítőről” sugárzó elektromos fény keltette fel. Az egyik szemtanú így írta le a szokatlan jelenséget: „Megnéztem jobban, és láttam, mintha két ember mozogna felém fáklyákkal a kezében. Tiszta idő volt és csendes. Úgy döntöttem, közelebb megyek, és megnézem, ki lehet az. Amikor körülbelül 5-10 méterre voltam a tűztől, a fáklyák száma hirtelen hétre nőtt. Elbújtam egy Cedar mögé, és óvatosan kinéztem, de azonnal elkápráztatott a fény, mintha egy kivetítőből jött volna. Volt előttem valami „készlet”, ami valamilyen oknál fogva csak egy pillantásra reagált, izzó cigarettára semmiképpen. 1:30-kor hangos csattanást hallottam. A lámpa kialudt. Elmentem aludni és nyugodtan aludtam reggelig, más nem történt. 7-kor.

félretettem a papírt. Azta! Majdnem ugyanaz volt, mint amit két héttel korábban, 2002. szeptember 11-én láttam a 15-ös gödör közelében! A fő dolog az ismeretlen forrásból érkező, emberi pillantásra reagáló fény volt, és a lengő fáklyák, amelyek előrehaladtak, ha valaki rájuk néz. Úgy éreztem, azonnal fel kell vennem a kapcsolatot ezekkel az erdőőrökkel, beszélnem kell velük, és kérdeznem kell a részletekről. Legalább megtudja a dátumot, amikor találkoztak ezzel a jelenséggel. 2002. szeptember 11-én volt, vagy szeptember néhány más napján? Az időjárásból ítélve ez más nap volt. Megbecsültem a távolságot a térképen. A 15. számú gödör a Laksi erdőgazdaság 11. negyedében található. Körülbelül 40 km-re északkeletre van attól a helytől, ahol a Denezhkin Kamen rezervátum őrei ezt a „fényjelenséget” látták éjszakai táborukból.

Az Ecoved alján megtaláltam a Denezhkin Kamen adminisztráció címét és a telefonszámokat. Felhívtam a vezetőséget. Elmagyaráztam az ott lévőknek, hogy láttam egy hasonló jelenséget, mint amit V. Jefimov és V. Rudkovszkij erdőőrök láttak. Találkozni akartam velük és megbeszélni velük. A válasz az volt, hogy az erdőőrök az erdőben jártak, és senki sem tudta, mikor jönnek vissza.

2002 októberében/novemberében háromszor is felhívtam az irodát, de ugyanazt a választ kaptam: még mindig az erdőben vannak, és senki sem tudta megmondani, mikor jönnek vissza. Tehát abban az időben kudarcot vallott a kísérletem, hogy találkozzam és beszéljek velük. Idővel az üggyel kapcsolatos érdeklődésem elhalványult. Nem mintha megfeledkeztem volna a történtekről, csak azért, mert a mindennapi munka az elmém távoli sarkába sodorta. Ráadásul nem tartottam semmi jelentősnek.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy ponton visszatérek az éjszakai eseményekhez. Több mint három év telt el. 2006. január 9-én, közel éjfélhez, otthon voltam és tévét néztem. Nyomogattam a TV távirányítójának gombjait, és egy érdekes műsort kerestem. A figyelmemet az egyik helyi tévécsatorna A Misztikus túra című műsora keltette fel. Csak az utolsó tíz percét láttam. Azonban volt időm megérteni, hogy ez a Djatlov turistacsoport története, aki 1959 februárjában, a Szverdlovszki megye északi részén, rejtélyes körülmények között pusztult el: kilenc turista nagy sietve hagyta el sátrát a Kholat Syakhl-hegy közelében, és szinte egy sem. ruhák, szinte mezítláb – és megfagytak, mindegyik. Eszembe jutott, hogy a hely közel van ahhoz, ahol a bányában dolgoztam. Mi volt az, ami miatt a turisták ilyen sietve elhagyták a sátrat? Talán ugyanazzal a jelenséggel találkoztak, mint amit én láttam a 15-ös gödör közelében, Ivdel környékén, és amit a Denyezhkin Kamen rezervátum őrei is láttak 2002 szeptemberében? Talán ez volt a haláluk oka? Eszembe jutott, hogy egyszer a sajtóban találkoztam néhány publikációval, amelyek Djatlov csoportjának kilenc tagjának, az UPI turistáinak halálának részleteiről szóltak. Szintén nagyon régen találkoztam egyszer egy könyvvel, amelyben a szereplőket a halott Djatlov-tanítványoktól másolták. Az incidenssel kapcsolatos információk rendkívül gyérek voltak. Úgy tűnt, minden információ, amivel a halálesetekkel kapcsolatban találkoztam, inkább pletykákból, mint tényekből állt. Valahol valaki hallott vagy olvasott róla. Elkezdtem keresgélni a könyvtárakban, hogy minél több információt kapjak a Szverdlovszki megye északi részén élő turistacsoportról. Ezt követően szerettem volna összehasonlítani azt, amit a természetvédelmi terület őrei és jómagam 2002 szeptemberében láttak azzal a tragikus esettel, amely Djatlov csoportját érte 1959 februárjában. Lehetséges, hogy ugyanazzal a jelenséggel találkoztunk, amely a sítúrázókat is megölte? Elhatároztam, hogy találkoznom kell V. Jefimov és V. Rudkovszkij erdőőrökkel, mivel ők részletesebb és kiterjedtebb információval rendelkeznek, mint amit az Ecoved egy rövid cikkében leírtak. Lehetséges, hogy ugyanazzal a jelenséggel találkoztunk, ami megölte a sítúrázókat? Elhatároztam, hogy találkoznom kell V. Jefimov és V. Rudkovszkij erdőőrökkel, mivel ők részletesebb és kiterjedtebb információval rendelkeznek, mint amit az Ecoved egy rövid cikkében leírtak. Lehetséges, hogy ugyanazzal a jelenséggel találkoztunk, ami megölte a sítúrázókat? Elhatároztam, hogy találkoznom kell V. Jefimov és V. Rudkovszkij erdőőrökkel, mivel ők részletesebb és kiterjedtebb információval rendelkeznek, mint amit az Ecoved egy rövid cikkében leírtak.

Több napot töltöttem a könyvtárakban, és kerestem anyagokat vagy publikációkat a Djatlov-csoport haláleseteiről, vagy bármiről, ami a témával kapcsolatos. A SevUralBauxiteRuda (SUBR) JSC műszaki könyvtárában elmondták, hogy hallottak és olvastak a Djatlov tragédiáról 1959-ben, de a könyvtárban semmilyen anyag nem állt rendelkezésre. V. Cheryomukhovo könyvtárában sem volt semmi a témában.

A Központi Városi Könyvtárban kerestem a cédulát, de megint hiába. Valamennyi könyvtáros hallott valamit az esetről, de a titokzatos tragédiáról nem találtak anyagot. Azt tanácsolták, hogy vegyem fel a kapcsolatot a Városi Könyvtár „Sovremennik” néven ismert kultúrházban található fiókjával. Volt egy telefonszám. Utolsó reményem volt, hogy kerületünkben találjak bármilyen anyagot a témában. Ha ott kudarcot vallok, fel kell vennem a kapcsolatot a UPI turisztikai klubbal, akik biztos voltam benne, hogy megmondják, hol találok anyagokat a Djatlov-csoport haláleseteiről.

Irina Akinshina, a „Sovremennik” könyvtárosa talált néhány újságot és folyóiratot a tragédiáról szóló információkkal. Nagyon hálás vagyok neki ezért. A legtöbb információt a 2000-es Ural 12. és a 2001. évi 1. számú folyóiratból, Anna Matvejeva „A Djatlov-hágó” című történetéből szedtem össze. Itt mindent megtudtam a tragikus eseményről.

Ezzel egy időben, miközben a Djatlov-csoportról kutattam anyagokat, Jefimov és Rudkovszkij erdőőröket próbáltam megtalálni. Őket említették az Ecoved című újság 2002 szeptemberében, és szokatlan fényjelenségnek voltak szemtanúi. További részleteket akartam hallani tőlük. Lehetséges, hogy egy ilyen fényjelenség volt a Djatlov-csoport halálának fő oka?

Szerencsém volt, hogy felhívtam a természetvédelmi terület igazgatóját. Bemutatkoztam, és elmagyaráztam neki a helyzetet és azt, hogy miért akarok találkozni az őrökkel. Azt válaszolta, hogy Jefimov már régen felmondott, és Rudkovszkij ismét az erdőben van a rezervátumban. Nem tudta megadni Rudkovskiy lakcímét, és azt mondta: „Jobb lenne, ha ufológusokhoz fordulna ezzel a kérdéssel. Jefimov az idegen világok szakértője, és az újságcikk valószínűleg az ő története.

Éreztem, hogy nincs nagyon meggyőződve olyan dolgokról, mint a furcsa fényjelenségek. Érthető volt. Miért zavarná őt bármilyen misztikus és furcsa esemény?

Megkérdeztem, hol találom Jefimovot. A válasza a következő volt: „Más területekről származik. Nem tudom, hol él és dolgozik jelenleg. A természetvédelmi terület más dolgozóitól megtudtam, hogy Jefimov valószínűleg egy ideig a Nordwood fakitermelő vállalatnál dolgozott. Csak azért látogattam meg az irodájukat, hogy megtudjam, senki sem ismerte V. Jefimovot, és ilyen ember soha nem dolgozott ott. Nehéz munkának bizonyult megtalálni. Arra gondoltam, hogy felteszek egy hirdetést egy újságba, de lehet, hogy teljesen elhagyta a kerületet.

Még mindig abban reménykedtem, hogy találkozom Rudkovszkijjal. A világ nincs jó emberek nélkül. És jó emberek adták meg a címét a harmadik severny településen. Elmentem a településre, megtaláltam a lakást, ahol lakott, és bekopogtam az ajtón. Egy sovány, de erős, bozontos szakállú öregember nyitott ajtót. Ő volt az, Valentin Rudkovszkij. Bemutatkoztam, és némi zavartan elmagyaráztam látogatásom célját, hogy egy olyan fényjelenséget láttam, amilyenhez ő 2002 szeptemberében látott. Szeretném hallani a történetét részletesebben – mondtam. Ez nem csupán kíváncsiság volt, hanem inkább egy lehetőség, hogy megértsem és megmagyarázzam az emberek 1959-es halálát. 2002-ben, az Ecovedben megjelent rövid publikáció után meséltem neki a felkutatási kísérleteimről is.

Érdeklődéssel fogadott és nagyon kedves volt. Aznap este hosszan beszélgettünk. 60 felett volt akkor. Sok éven át fúrási művezetőként dolgozott egy geológiai kutatócsoportban, és amikor a cég bezárt, felajánlották neki a Denyezhkin Kamen természetvédelmi terület állami felügyelői (erdőgondozói) állását. Ez csak a munka volt neki: szerette az erdőt, és úgy érezte, hogy a tajgában elemében van.

Megmutatta a természetvédelmi terület térképeit. Még a 2002. augusztusi megfigyelési naplóját is megtalálta. A vadőrök ilyen naplókat vezetnek, ahová beírják napi megfigyeléseiket az időjárásról, a tartalék járőrözési útvonalakról, az erdő állapotáról, az állat- és madárvilágról, és általában mindenről, amit útközben látnak és feljegyeznek. Valentin minden részletében elmesélte nekem a 357-es számú erdőnegyedben töltött éjszaka történetét. A negyed a Denezhkin Kamen-hegytől (1492 m) északnyugatra található. Ekkor tudtam meg, hogy egyedül volt azon az éjszakán, V. Jefimov nélkül. És a történet, amit elmesélt, nem szeptemberben, hanem 2002 augusztusában történt. Engedélyt kértem tőle, hogy leírjam a történetét. Íme, amit végül kaptam, és inkább az esemény hivatalos beszámolójának tűnik:

Én, Rudkovszkij, Valentin Sztyepanovics, a Denyezhkin Kamen Természetvédelmi Terület állami felügyelője 2002. augusztus 29-én egy szokatlan jelenség szemtanúja lettem a következő körülmények között: Úton voltam vissza a Jelovskiy Ouvalból, ahol feljegyzéseimet készítettem, a Solva traktusig, és nem messze a negyedoszloptól a 357-es negyedben meg kellett állni éjszakára az erdőben. Egyedül voltam, és a 357–343-as negyedoszloptól körülbelül 70 méterre raktam tüzet. Főztem teát, de még nem ettem. 22:00-kor hirtelen erős fénysugarat láttam. Neon vagy halogén reflektor benyomása volt. Körülbelül egy kilométeres mélységig fúrta át az erdőt. A fényforrás a talaj felett valami magasságban volt, amit nem tudtam meghatározni, és tőlem 150-200 m távolságra világított nyugat-keleti irányban.

Elkezdtem keleti irányba nézni, amikor hirtelen arról az oldalról két lengő reflektort láttam feltűnni, az volt a benyomásom, hogy az emberek rendkívül gyorsan mozognak felém, ahogy állva nézem őket. Azt hittem, valaki viccel, vagy meg akar ijeszteni, és a tüzem közelébe akar menni. Gyorsan felöltöztem, és úgy döntöttem, hogy magam is megijesztem őket. Felvettem a csizmámat, fogtam a fegyvert és elmentem hozzájuk. Körülbelül 20 métert sétáltam, majd egy kidőlt fatörzs mögött feküdtem, és a reflektorok irányába néztem. Nagyon gyorsan rohantak felém, pontosan abban a pillanatban, amikor rájuk néztem.

Minden csendes volt. Egyetlen hangot sem lehetett hallani. Felemelkedtem a fatörzs mögül. A reflektorok nagyjából 50-70 méterre voltak tőlem, de most már nem kettő, hanem hét vagy nyolc. Elkápráztattak. Azonnal lefeküdtem a földre a fatörzs mögött, és elfordultam a reflektoroktól. Valahányszor felemeltem a fejem, hogy rájuk nézzek, újra rám ragyogtak, és közeledve elkápráztattak. Így körülbelül másfél órát töltöttem a földön fekve a fatörzs mögött. Nem néztem a fényforrást. Ekkor jöttem rá, hogy valami szokatlannal találkoztam, és ezek nem emberek voltak, hanem valami más, amit nem lehet megmagyarázni. Minden csendes volt, mint korábban, nem hallatszottak különös hangok.

Megjegyeztem, hogy a reflektorok csak az én szememre reagáltak, és úgy döntöttem, hogy megnézem, igaz-e. Elütöttem egy gyufát és rágyújtottam egy cigarettára – semmi reakció. Aztán másfél óra múlva láttam, hogy a reflektorok megmozdultak, és most már nem keletről, hanem északról világítanak rám, még mindig 50-70 m-re tőlem. A reflektorok és a fő fényforrás közötti távolság körülbelül 100 m volt. A tüzem közelébe mentem, próbálva nem nézni sem a forrásra, sem a reflektorokra. A tűz már kialudt, bedobtam még több tűzifát, megmelegítettem az ételt és ettem. És akkor láttam, hogy van egy másik fénysugár a forrásból, most már nem kelet-nyugat, hanem észak-déli irányban is, vagyis az egy és ugyanaz a forrás most erős fénynyalábokat bocsát ki, mint pl. a reflektorok, két irányban, körülbelül 90°-ban. A fény minden fűszálat megvilágított, a fák nem vetettek árnyékot. Nem a fényforrást néztem. Rágyújtottam és dohányoztam, hátamat egy cédrusfának támasztva ültem. Amíg a fény ott volt, nem adtam hangot és nem lőttem.

Hajnali 2:30-kor csattanó hangot hallottam, mintha elektromos kisülésből eredt volna, és a lámpa eltűnt. Aztán erős széllökést éreztem, ami körülbelül két-három percig tartott. Aztán megint minden elcsendesedett. Az éjszaka hátralévő részét a tűz közelében töltöttem. Reggel körbejártam azt a helyet, ahol láttam a fényforrást és a reflektorokat, de nem vettem észre semmi szokatlant vagy gyanúsat.

Másnap Solva falu közelébe mentem. A tapasztalt szokatlan jelenséget leírtam kollégáimnak, VM Jefimovnak és AN Degtyarevnek. A Denyezhkin Kamen természetvédelmi terület egykori dolgozója, Je Karpuseva részletesen megkérdezett erről a szokatlan jelenségről. Nem sokkal ezután az esemény leírása megjelent az Ecoved 2002. szeptemberi számában.

Ezúton igazolom, hogy igazak a fentiek, a szavaimból rögzítettek szerint. Valentin nyugtalannak tűnt, miután felidézte ezt az eseményt. Vázlatot készített az erdei negyedről, a fényforrás helyzetéről, a reflektorok mozgásáról, röppályájáról és arról, hogy hol feküdt másfél órát egy fatörzs mögött.

Láttam, hogy ezek az emlékek és a történet hatással voltak rá. Feltettem neki néhány kérdést, mire ő a következőképpen válaszolt:

– Megmutatod nekem azt a helyet, ahol az éjszakát töltötted, és megláttad a fényt?
- Természetesen megteszem, ha akarod. Bár a mansi azt tanácsolta, hogy ne menjek többet oda.
– Ki láthatott még ekkora jelenséget?
- Egyedül voltam ott. Másnap elmentem Solvába, és elmondtam ezt V. Jefimovnak, később pedig V. Borodyuknak és AN Degtyarev rangidős őrnek is.
– Hol találom őket, hogy beszélhessünk a témáról?
– Degtyarev most elhagyta a természetvédelmi területet, most valahol Cserjomukovóban él; V. Borodyuk jelenleg a Kalja [folyó Karéliában, Oroszország északnyugati részén] közelében él, ott van egy háza, de nem tudom a pontos címét. Jefimov egy ideig Severouralszkban élt. Két éve annak, hogy otthagyta a természetvédelmi terület munkáját. Azóta nem hallottam róla semmit. Ha véletlenül látja őket, adja át üdvözletemet.

Eljött a búcsú ideje. Valentin adta nekem a természetvédelmi terület negyedek térképét, hogy könnyen tájékozódhassak, és megtaláljam a 357-es negyedet. Megbeszéltük, hogy egy idő után találkozunk, és folytatjuk a beszélgetést. Lefotóztam vendégszerető barátomat, és megígértem, hogy elhozom neki a fényképet. Szükségem volt egy kis időre, hogy átgondoljam a tőle kapott információkat.

Egyáltalán nem volt kétségem afelől, hogy amit látott, az ugyanaz a fényjelenség. Szinte teljes hasonlóság volt abban, amit 2002. augusztus 29-én látott, és abban, amit én 2002. szeptember 11-én, kivéve az újságból kiszemelt kezdeti információk néhány egymásnak ellentmondó részletét. Az Ecoved újságban azt írták, hogy két őr, V. Jefimov és V. Rudkovszkij az erdőben tartózkodott azon az éjszakán, de aztán kiderül, hogy csak Rudkovszkij volt ott. Miért? A 357. negyed éjszakai dátumai is eltérőek voltak: az újság szerint szeptemberben és Rudkovskiy állítása szerint 2002. augusztus 29-én. Természetesen erről kérdeztem Valentint, de nem tudott határozott választ adni, hogy miért, hiszen annyi idő telt el. Volt némi zűrzavar, információvesztés. Amint elmagyarázta: „A Denezhkin Kamen irodából a lányok arra kértek, hogy mondjam el nekik ezt. Valójában ez majdnem egy hónappal az esemény után volt. Adtam némi felületes magyarázatot, és ennyi. A cikk az újságban később jelent meg.

Meg kellett vizsgálnom ezt a konfliktust az újságinformációk és a Rudkovskiy által elmondott történet között. Ha 2002-ben azonnal találkozom vele, talán könnyebb lett volna, amíg még forró volt az ösvény. De most, több mint három évvel később a feladat egyre bonyolultabbá vált.

Tudnom kellett Rudkovszkij éjszakájának pontos dátumát a 357. negyedben. Ezt Rudkovszkij és Jefimov 2002. szeptemberi megfigyelési naplói alapján lehetett megállapítani. Kíváncsi voltam, vajon észrevették-e a 357. negyedbeli éjszakai tábor tényét, és vajon a naplók egyáltalán létezett még.

Ismét felhívtam a természetvédelmi terület igazgatóját, Anna Kvasninát. Elmondtam neki a Rudkovszkijjal való találkozásomat, és megkértem, hogy pontosítsa az esemény időpontját. Azt is megkérdeztem tőle, hogy megnézhetném-e Rudkovszkij 2002. szeptemberi naplóját. Azt válaszolta, hogy a naplókat a vsevolozski iroda archívumában őrzik. Azt mondta: „Senki nem fog keresni semmit helyetted. Vegye fel a kapcsolatot a természetvédelmi terület dolgozójával, Galina Neusztrojevával, és menjen el, és nézze meg saját szemével. Micsoda lehetőség… megszerezni a 2002. szeptemberi megfigyelési naplókat! Úgy döntöttem, azonnal megyek Vsevolozhskba.

Galina Neusztrojeva, laborasszisztens telefonon tanácsot adott nekem, hogyan találjam meg a természetvédelmi területet Vsevolozhskban. Megbeszéltük, hogy ott fogok felszállni az első buszra, és ő keresi meg nekem az erdőőrök naplóit. Meg akartam győződni a naplókból, hogy V. Rudkovskiy 2002. augusztus 29-én találkozott a „fénykészlettel”, és nem 2002. szeptemberében, ahogy azt az Ecoved újság beszámolója állítja.

2006. január vége volt, csípős fagy, mínusz 30°C erős széllel. Amint egy buszmegállóban várakoztam, báránybőr kabátom és filccsizmám ellenére csontig fagytam. Éppen akkor eszembe jutottak a Djatlov-csoport tagjai a Kholat Syakhl-hegy szélnek nyitott oldalán, azon az 1959. február 1/2-i éjszakán, amikor meleg ruhájuk, cipőjük, sapkájuk, ujjatlanuk nélkül maradtak, távol a melegtől. házakat, és nem remélve, hogy bárhonnan segítséget kapnak. Meddig bírták ezt? Mi volt az, ami miatt olyan sietve, ruha nélkül, visszajutási lehetőség nélkül hagyták el a sátrat?

Az irodát Vsevolozhskban egy Plaksina utcai kis házban találtam. Galina elhozta Rudkovszkij és Jefimov vadőrök megfigyelési naplóját 2002 szeptemberére. Leültem és olvasni kezdtem. A természetvédelmi térképen szeptemberben minden erdőnegyedben végigkövettem az útvonalukat. Sem Rudkovszkij, sem Jefimov nem járt a Jelovskiy Ouvalban 2002 szeptemberében. Megnéztem a dátumot: 2002. szeptember 11., pontosan azon a napon, amikor megnéztem a „fényjelenséget” az Ivdel kerületben a 15-ös gödör közelében.

Íme V. Rudkovskiy 2002. szeptember 11-i rekordja: t + 6 °C kis eső
r. Solva – r. Kriv
negyed 439 – erdei
kakas 455 negyed – nyírfajd
499 negyed – szürke tyúk szárnyra kapott
499. negyed – medvenyomok

Azon a napon az időjárás ugyanaz volt, mint a 15-ös gödör közelében lévő Ivdel körzetben, de azon a napon V. Rudkovskiy túl messze volt a 357-es negyedtől. Rudkovskiy 2002. szeptemberi naplójában sem szerepelt éjszaka. tábor az erdőben. Eszembe jutott, hogy Valentin megemlítette, hogy az volt a szokása, hogy minden erdőben töltött éjszakát feljegyez a naplójába. Rudkovszkij és Jefimov 2002. szeptemberi ellenőrzési útvonala is eltérő volt. Nyilvánvaló, hogy Rudkovskiy megfigyelése a „fényjelenségről” megtörtént – de 2002. augusztus 29-én, nem szeptemberben. Ő is egyedül volt.

A dátum most már világos volt. Elbúcsúztam Galinától, és elkaptam a következő buszt Vsevolozhskból. Most fontos volt megtalálni azokat az embereket, akik találkoztak Rudkovszkijjal, miután találkozott a „fényjelenséggel”. Kiegészíthetnek vagy legalább tisztázhatnak bizonyos dolgokat. Egy idő után szerencsém volt, hogy megtaláltam egykori természetvédelmi munkásokat, akiket Rudkovszkij említett: A. Degtyarev Cserjomukovóban, V. Borodyuk a Kalján, sőt V. Jefimov Szeverouralszkban. Degtyarevvel telefonon beszéltem, a másik kettővel pedig személyesen találkoztam. Valamennyien emlékeztek Rudkovszkij történetére az emberi pillantásra reagáló „fényjelenségről”, amelyet a 357. negyedben töltött éjszakán látott. Valamennyien úgy beszéltek Valentinról, mint tájékozott erdőőrről és jó és becsületes emberről, akinek szavai. meg lehetett bízni. Üdvözletet adtam nekik tőle.

Megkérdeztem Jefimovot, miért emlegették a nevét az Ecoved történetében a „fényjelenség” tanújaként, annak ellenére, hogy akkor még nem járt ott. Azt mondta: „Látod, lehet, hogy a természetvédelmi terület vezetése egy megbízást adott kettőre. Hogy gyorsabb legyen, szétválhatunk. Szerintem akkoriban ez volt a helyzet. Így került be a nevem a történetbe, véletlenül.

Ennek ellenére nem voltam vele aznap este. Rudkovszkij egyedül volt. Oké, szóval egy újabb eltérést sikerült tisztázni. Azt mondták nekem: „Nos, hát, nagyon szerencsés voltál, hogy Valentin beszélni tudott erről az esetről. Soha nem volt túl beszédes. Azt válaszoltam: "Ó, látja, ez valószínűleg azért van, mert mindkettőnknek ugyanaz volt az élménye, csak más-más időben és helyen, volt miről beszélnünk." Szóval, mi történt a kilenc síelővel 1959. február 1-jén? Megpróbáltam megvizsgálni a helyzetet, szem előtt tartva a Djatlov-ügy vizsgálatának eredményeit és a csoport naplóit, és rekonstruálni a tragédiát a „fényjelenség” 2002. augusztus 29-i és 2002. szeptember 11-i megfigyelései összefüggésében. a következőképpen látom azokat az eseményeket, amelyek a Kholat Syakh-hegy keleti lejtőjén tragédiához vezettek.

A sítúra ötödik napján a csoport úgy döntött, hogy a Kholat Syakhl-hegy keleti lejtőjén lévő sátorban éjszakázik. Valószínűleg másnap hajnalban akartak elindulni az Otorten-hegy felé.

A fennmaradó napfény kihasználása érdekében kb. 17 órakor felállították a sátrat úgy, hogy a bejárat déli fekvésű, és hátizsákokat és egyéb dolgokat raktak egymásra. Valaki a csoportból készítette az utolsó fényképet a sátor felállítása közben. Volt náluk ennivaló két-három napra, fejsze, fűrész, kis tábori kályha, amit a sátorban lehetett felfüggeszteni. A kályha tele volt tűzifával, amit az előző táborból hoztak magukkal. Az erdő széle 1,5 km-re volt a sátortól, és nem volt máshonnan tűzifát venni. Sötétedés felé egyre csökkent a hőmérséklet és erős szél fújt.

A vizsgálati adatok szerint aznap mínusz 25-30°C volt a levegő hőmérséklete a térségben, erős széllel. Tábortűz és meleg vacsora a szabadban való főzése szóba sem jöhetett. Nem volt elég tűzifájuk ehhez, és az erős szél megakadályozta.

Valószínűleg Thibeaux-Brignolle vagy Tibo, ahogy a barátok hívták, „szolgálatban volt” azon az éjszakán. A többiek a sátorban foglaltak helyet. Levetkőzték felsőruházatukat, lábbelijüket és kalapjukat, és a takarók és a felsőruházat alatt feküdtek, és igyekeztek leheletükkel felmelegíteni magukat. Nem volt hálózsákjuk, csak takarójuk. A sátorban nem volt sok hely, így az ügyeletes kivételével mindenki ült vagy feküdt a helyén.

A csoport minden tagja felváltotta az utazást a csoportnaplóba, emellett néhányan személyes naplót is vezettek, de azon az éjszakán egyetlen bejegyzés sem történt. Valószínűleg azután tervezték ezt, hogy felgyújtották a kályhát, és melegebb lett a sátorban. Uzsonnára készültek: felszeletelték a szegyet, kiszedték a kekszet. Maradt egy kis kávé lombikokban az utolsó táborból. Tibo, mint az ügyeletes férfi, felsőruházattal és csizmával maradt. Este 6 óra után, már majdnem teljes sötétségben, Tibo zseblámpával hagyja el a sátrat, hogy "egyes számot csináljon", és meglepődve látja, hogy egy fehér lengő fényt lát, amely valószínűleg dél-észak irányba jön. Mint egy kivetítőből, a sugár eléri a hegy lejtőjét, ahol a sátor áll. Tibó a többieknek sír a sátorban, hogy valami nagyon szokatlant lát.

Még zseblámpáját is a fényforrás irányába mutatja. Ilyenkor a fényforrás reagál a pillantására, megváltoztatja a sugár irányát és ragyogó fehér fénnyel árasztja el Tibót és a sátrat. Azonnal néhány fáklya vagy projektor külön a forrástól. Lengnek, közelednek, elkapják a pillantását, és miközben Tibo továbbra is csodálkozva néz, egy közeledő fáklya erős, hegyes lökéshullám-impulzust küld a férfi pillantására irányított fényes villanással. Tibo önkéntelenül is balra fordítja az arcát a vakító fényvillanás elől, és a hegyes lökéshullám a halántékon éri, "a jobb halántékcsont törését" tartja fenn. Fájdalmában sír, és eszméletlenül esik. Elengedi a zseblámpát, ami a sátor tetején landol (később a mentők ezt a zseblámpát ott fekve találják meg).

Zolotarjov és Dubinina rohan hozzá a sátorból. A földön fekvő barátjuk fölé hajolnak, és megpróbálják a sátor bejáratához húzni. Elöl Zolotarjov, mögötte Dubinina. Fogják Tibót, és hajlított helyzetükből emberi pillantást keresve nézik a lengő fáklyákat. Talán még szörnyűbbet és megmagyarázhatatlanabbat látnak. Egy hegyes lökéshullámot is kapnak, ami valószínűleg az ő pillantásukra irányult, de hirtelen felemelt fejük és helyzetváltoztatásuk miatt a bordákon kapnak ütést. Zolotarjovnak „öt bordája tört el a jobb oldalon a mellben és a hónalj középvonalában, a hónalj izomzatába bevérzett”. Hajlított helyzetben volt, a jobb oldala ki volt téve a fénynek és a lökéshullámnak.

Dubininának „négy törött bordája van bal oldalon a kulcscsont középső és hónalj közepén, és hat bordája jobbra a kulcscsont középső vonalán”, azaz maga mögé néz a fényforrásra és a lökéshullámra, és ütést kap. a háta. Ettől leszakad a nyelve.

Ha a lökéshullám-impulzus pillanatában egy helyben álltak volna, az ütés a pillantásukat, a szemüket érte volna. Mindhárman nagyon súlyos sebeket kaptak, de ketten közülük egy ideje megőrizték mozgásképességüket. A boncolás szerint ilyen sérüléseket sem kő, sem kövekre zuhanás nem okozhat, mivel a bőr és a lágyrészek sértetlenek maradtak. A fenti sérülések nagyon hasonlítanak egy légi lökéshullám okozta sérüléshez. Nem kizárt, hogy ők hárman nem csak egy lökéshullám miatt sérültek meg súlyosan, hanem a lengő fáklyákból vagy a fényforrásból érkező, a lökéshullámot megelőző erős fény villanása is elkápráztatta őket. Önkéntelenül reagáltak erre az erős, fájdalmas fényvillanásra, és megváltoztatták testhelyzetüket. Egy rövid pillanat alatt éles lökéshullám érte őket.

Thibeaux-Brignolle eszméletlen volt, de két-három órán keresztül még életjeleket mutathatott volna magáról. Dubinina tíz-húsz percig élhetett a sérülés után. Lehet, hogy eszméleténél maradt. Zolotarjov, mivel kevésbé sérült, talán tovább élt volna. A pillanat hevében Dubinina és Zolotarjov is egyedül folytathatta volna a mozgást. A másik hat turista, akik már a sátorban aludni készülnek, megriadnak. A semmiből felbukkanó és a függönyön át a sátorba behatoló fény, a barátaik nyögései, akik azt sírták, hogy könnyű fáklyák sebesültek meg… Talán még szörnyűbb és agresszívebb dolog volt, amit a sátor közelében láttak.

Lehetséges, hogy a robbanáshullám mellett ezek a fáklyák, ahogy közeledtek, szűk fókuszú infrahangos energiasugarat (impulzust) bocsátottak ki, amely fizikailag hatott a turistákra, halálos sebeket ejtve, pszichés hatással pedig a sátorban lévő másik hatra. „Az emberi hallás kapacitása a 16 és 20 000 Hz közötti tartományban van. Az ezen tartomány feletti vagy alatti hangok hatnak az emberi testre. A 7–8 Hz-es tartományban lévő infrahang a legveszélyesebb az emberre. Ez az a frekvencia, amellyel számos emberi belső szerv oszcillál; A 7 Hz az agyi alfa-ritmusok átlagos frekvenciája. A kellően magas infrahang amplitúdó (hangerő) okozhatja a létfontosságú szervek megrepedését, epilepsziás rohamokat, pánikrohamokat” (Kaleidoscope magazin, 28. szám, 2006. július 10.). Lehetséges, hogy Ljuda Dubinina az infrahang hatására elvesztette a nyelvét? A sátorban tartózkodó többieket is érintette az infrahang, de kisebb mértékben. Nem sérültek meg, de az infrahang pánikba esett.

A sátorban pánik tör ki. Hová meneküljünk ezektől a fényektől, a lengő és öldöklő kivetítő-fáklyáktól? A sátor bejáratán nincs menekvés! A menekülést akadályozza a tomboló fény!

Valaki belülről vágja a sátor falát, kirohannak, nincs idejük felvenni a felsőruházatot. Még nem tudják, hogy el kell fordulniuk a fénytől, hogy ne nézzenek a fáklyákra, és akkor egy-két perc múlva az ölő fáklyák eltávolodnak, és békén hagyják őket. De ezt nem tudták és nem is tudhatták.

Elég volt, ha egyikük folyamatosan a lengő fáklyákat nézte, hogy a fény a közelben maradjon. A sátor körüli területet elárasztotta a fehér, derengő fény. Ez arra késztette őket, hogy ruha nélkül elfussanak a sátortól, el attól a szörnyű helytől. Pánikba estek? Azt hiszem, igen. Az ismeretlen „fényerővel” való érintkezés, valamint a sátoron belüli és kívüli infrahangok hatása a teljes pánik időszaka volt. Ez természetes, tekintettel az extrém helyzetre. Ezt igazolja, hogy meleg ruha nélkül olyan messzire elszaladtak a sátortól, ami biztos halálos út volt a hideg és szeles téli éjszakán.

Hasonló véleményt fogalmazott meg a tragédia kezdetével kapcsolatban Alexsey Koskin, egy turista, aki meglátogatta a Djatlov-hágót. Egy moszkvai újság szerkesztőjének írt levelében azt a véleményét fejezte ki, hogy a csoport tagjait valami a sátoron kívül riasztotta, és az első három kilépő valami veszélyes dologgal szembesült, ami szerintem a lökéshullám volt. Úgy gondolom, hogy a síelők megpróbálták összeszedni magukat, elvitték Tibót, aki eszméletlen volt, és a többi sérülten segítve, szervezetten távolodni kezdett a sátortól, lefelé a lejtőn. A félig öltözött turisták lefelé, az erdő széle felé haladtak, nem a tárolóhelyük irányába, saját előző napi sípályájukat követve, hanem északabbra. Miért? Egyszerűen azért, mert abban az irányban, ahonnan nappal jöttek, ott volt a fény és a veszély forrása. Nem mozdulhattak volna el ebbe az irányba. Akarva-akaratlanul, valaki visszanézett a fényre, mire a fény válaszolt a pillantásukra, és rájuk irányította a sugarait, és ez arra késztette őket, hogy egyre távolabb, le a lejtőn és távolodjanak a sátortól.

A sorban utolsóként ülő sízők közül az egyik a többiek által készített pályát követte, hátán cipelve eszméletlen Tibót. A súlyosan megsérült Ljuda Dubinina valaki segítségével mozgott, majd őt is elhurcolták. A sebesült Zolotarjov magától megmozdult.

Huszonöt nappal később a mentőcsapat megtalálta a sátrat és a préselt hó emberi nyomait, a lábnyomok „oszlopait”, amelyek 500 méterrel távolodtak a sátortól. A februári szelek laza havat fújtak le a hegy lejtőjéről, csak az emberi lábnyomok hóoszlopait hagyták hátra. Az emberi láb által hóba épített ösvény addig tart, amíg az összes hó el nem olvad. Az ösvény melletti szűzhó tavasszal a meleg levegőtől elfújódik vagy leereszkedik, míg a préselt hóoszlopok tovább maradnak, és utoljára olvadnak fel. Így a síelők elhagyták ezt az 500 méter hosszú nyomott hó „oszlopok” pályát. A szél az „oszlopok” közelében elszállt, így amikor a mentőcsapat 1959. február 26-án megtalálta, a nyomok a hóréteg fölé emelkedtek. Két, de talán három sebesült turistát vonszoltak a hó felett. Minél közelebb volt az erdőhöz, annál mélyebb lett a hó.

2 méter mély hóban süllyedve, hatalmas erőfeszítéssel a sebesülteiket szállító turisták megálltak az erdő szélén, egy önállóan álló cédrus mellett. A pályákból ítélve nagyjából másfél-két óra alatt teljesítették ezt a csaknem 2 km-es távot.

A szél továbbra is nagyon erős volt a cédrus közelében, így a sebesülteket 70 méterrel lejjebb vitték, a befagyott patak közelében. Ott nagyon mély volt a hó, de a szél nem volt olyan erős. Ott a fénysugarak nem követték őket, és nem látták többé a fényt, mivel az magasabban maradt a hegyen, a sátor közelében.

A turisták lucfenyőágakat vágtak a sebesülteknek, és elkezdtek lyukat verni a mély hóba, hogy elrejtse őket a szél és a fagy elől. Már a Djatlov-csoport minden tagjának megfagyott a lába, a keze és az arca. A hideg, szeles éjszakán felsőruházat, ujjatlan és sapka nélkül maradtak. A turisták rájöttek, hogy meleg ruha nélkül nem élnek reggelig, és biztosan megfagynak. Mit kell tenni ilyen helyzetben? Jó lehet nagy tüzet rakni, hogy reggelig felmelegedjen. Miért nem tették ezt? Valószínűleg tartózkodtak a nagy tüzet gyújtásától, mert féltek, hogy magukhoz vonják a fényeket, nehogy megismétlődjenek a sátor közelében érzett borzalmak. Valószínűleg azt hitték, hogy a sátorban egy gyertya fénye, egy égő gyufa vagy egy zseblámpa váltotta ki az ismeretlen fényerő agresszív fellépését ellenük. Nem tudták, hogy a „fénykészlet” nem reagál a tábortűz fényére, villanylámpára vagy zajra. Csak egy emberi pillantásra reagált.

Mélyebbre az erdőbe sem költözhettek, mert nem volt erejük áthordani a sebesülteket azon a mély havon, és nem tudták magukra hagyni őket. Azt is megértették, hogy nem szabad túl messzire menniük a sátortól, mert ott volt a ruhájuk és a sílécük, és szükségük lesz rájuk, hogy kijussanak a Tajgából a civilizációba.

Minden lakott hely több tíz kilométerre van. Csak magukra számíthattak. Gödröt ástak a mély hóba a befagyott patak közelében, és elrejtették sebesülteiket a szél és a hideg elől. Kolevatov sebesült társaival maradt, akik valószínűleg már halottak voltak a halálos sebekben. Lábfeje ki van mozdulva, ronggyal bekötözve. A maradék öt 50-70 m-re megy az önálló cédrushoz. Megértik, hogy vissza kell menniük a sátorba. Odaérve összeszedték a sátrat, a kályhát és a ruhákat, és síléceken vitték le a sebesültekhez. Ezután felmelegítették a sebesültet, és maguk is melegedtek.

De a lebegő fény, amely megsebesítette barátaikat, még mindig ott van a sátor közelében. Rustem Slobodin felmászik a cédrusra, hogy megnézze a sátrat. Megfagyott kezével az alsó száraz ágakat letörve, tenyeréből bőrdarabkákat hagyva felmászik a cédrusra 5 méter magasra. Erről a magasságról látja a fénnyel elárasztott sátrat, de a cédruságak zárják a kilátást. Ágakat tör le, hogy nyílást csináljon a jobb kilátás érdekében. Az ágak, bár vastagok, könnyen engednek a fagyban (a cédrus általában törékeny fa). Slobodin látja, hogy a táncoló fény még mindig ott van, a sátor közelében. Nagyon fázik a fán, de továbbra is figyel. Körülbelül 22.30-kor a síelők elektromos kisülésként erős csattanó hangot hallanak. Slobodin a cédrusból kiált, hogy a sátor közelében eltűnt a fény, és ez azt jelenti, hogy a sátorhoz vezető út nyitva van (Rudkovszkij Ranger arról számolt be, hogy hasonló hangot hallott, mielőtt a fény eltűnt 2002. augusztus 29-én). Ebben a pillanatban viharos szél támad, és kifújja Slobodint a cédrusból. Esik, fagyos kezeivel megpróbálja megragadni az ágakat, de azok eltörnek a súlya alatt. Leesik, és beveri a fejét a fatörzsbe vagy a kiálló gyökerekbe. Slobodint sérüléssel találták meg: „6 cm-es koponyaboltozat-törés, legfeljebb 0,1 cm-es válással”. A pillanat hevében Slobodin nem figyel a rossz sebére, és a sátorhoz akar kúszni. Két-három perc múlva elcsitul a viharos szél. fagyos kezével próbálja megragadni az ágakat, de azok eltörnek a súlya alatt. Leesik, és beveri a fejét a fatörzsbe vagy a kiálló gyökerekbe.

Ezt követően Igor Djatlov elhatározza, hogy kis tüzet gyújt cédruságakból, hogy könnyű mérföldkőként szolgáljon azoknak, akik a havon át a sátor felé kúsznak. Ketten közülük, Dorosenko és Krivoniscsenko a tüzet támogatják, Djatlov, Slobodin és Zina Kolmogorova pedig a sátorhoz készül. Mély hóban nehéz feladat feljutni a lejtőn. Olyan ez, mintha minden lépésnél felhúznád a testedet egy lápos mocsárból.

Miért nem a régi ösvényüket használták a sátorhoz? Lehetséges, hogy a hóvihar minden nyomot elsöpört, és féltek, hogy a sötétben rossz irányt vesznek, és nem találják meg a sátrat. Vagy valószínűleg úgy döntöttek, hogy gyorsabban érik el a sátrat, egyenes vonalban haladva, miközben a tűz mérföldkőként működik mögöttük.

A három félig öltözött fagyos turista kétségbeesetten, utolsó erejükből törekszik a sátor felé a mély havon át. A tenyerük és a lábuk elzsibbad és megmerevedik. A fagyás kínzó fájdalma egyre magasabbra emelkedik a testben. Testük remeg a hipotermiától és a görcsöktől. A hideg és a csípős szél elől nem lehet menekülni. Hogy felmelegedjenek, gyorsabban próbálnak kúszni a havon. De gyorsan elveszítik erejüket és lélegzetüket. Az erő és a melegség utolsó darabkái is elvesztek. Álmosak lesznek. Életerejük kimerült. Lefagynak. Krivoniscsenko György és Jurij Dorosenko ameddig csak tudta, támogatta a tüzet, másfél-két órán keresztül égett, de nem tudta felmelegíteni őket. Fagyott lábukat és kezüket a tűzbe tették, de nem érezték a fájdalmat. Megdermedtek.

Éjfélkor már csak Kolevatov volt életben. Azt a feladatot kapta, hogy maradjon a patak melletti mélyedésben a sebesült Thibeaux-Brignolle és Lyuda Dubinina közelében, és várja meg, míg a többiek visszajönnek a sátorral és ruhákkal.

Kolevatov felmegy a cédrushoz, holtan találja Krivonischenkót és Dorosenkot, késsel levágja a ruhájukat, és a sebesültekhez viszi. A kivágott és leszedett ruhákat Dorosenko és Krivoniscsenko később a halálosan megsebesült Ljuda Dubinina holttestén találták meg. Akkor még élt volna? Aligha valószínű. Kolevatov nem tudta elhinni, hogy a nő meghalt, és megpróbálta megélni az életét, ameddig csak tudta, és nem tudta elhagyni. Így hát megdermedt a közelében, és hiába várta, hogy barátai visszatérjenek a sátorral és a meleg holmikkal. A hideg halál őt is magával ragadta. Hajnali 2 körül mindennek vége volt. A hóvihar hóval borította be a kilenc turista halott, hideg testét. Az én leírásom arról, hogy mi történt a Djatlov csoporttal a sátor felállításától a Kholat Syakhl hegy lejtőjén az utolsó turista haláláig, még nem bizonyított tény. Ez a saját verzióm az esetről, vagy ha úgy tetszik, a tragédia új változata. A turisták naplója, a nyomozás anyaga, valamint az a tény, amellyel személyesen találkoztam 2002. szeptember 11-én az Ivdel körzetben, és amit V. Rudkovskiy 2002. augusztus 29-én a Denezhkin Kamen természetvédelmi területen látott.

Nem szabad logikus magyarázatot találni e tragédia fejleményére.

Miért viselkedtek így a síelők? Miért mozdultak el abba az irányba, és miért nem a másikba? Sok 1959. február 1-jei tettük helytelennek és logikátlannak tűnik számunkra. De ruha nélkül voltak, és mind megfagytak. Extrém helyzetbe kerültek, és nem is tehettek volna másként. Senki sem tudta, mit tegyen abban a helyzetben, a „fénykészlet” jelenlétében. Mindannyian a végsőkig elkeseredetten küzdöttek az életükért.

A fő rejtély az a tény, hogy az egész csoport elhagyta a sátrat. A mentőpárt egyik tagja, V. Karelin, aki mindannyiukat jól ismerte, ezt írta: „A Djatlov-csoport emberei olyanok voltak, hogy csak valami rendkívülitől ijedhettek meg, valamitől, ami nem megszokott. dolgokról.

Úgy gondolom, hogy az Urál-hegység keleti lejtőjén az éjszaka beálltával felbukkanó „fénykészlet” volt, amely emberi pillantásra reagálva lengő fáklyákat és infrahangos lökéshullámot bocsátott ki, ami miatt a turisták elhagyták a sátrat. és végül megölte az egész csoportot.

Ha valaki a Djatlov-csoportból életben maradt volna, hogy meséljen a „fénykészletről”, a történetet az akkori hatóságok valószínűleg „imperialisták machinációjaként” értelmezték volna, és nem ismerték volna el, mi is történt valójában. kívül esett a hivatalos „materialista” világnézeten. Ivanov nyomozónak megvolt a maga véleménye, ami nem illett bele a materializmus keretei közé. Ugyanakkor köszönetet kell mondanunk a hatóságoknak is. Az eltévedt turisták felkutatásában hatalmas anyagi erőforrások vettek részt, beleértve a közlekedést és a légi közlekedést, valamint helikoptereket is (amelyek az 1950-es években meglehetősen ritkák voltak). Nem sok elveszett turista és alpinista kapott volna ekkora figyelmet. Mentőcsapatok, vadászok, katonaság és nyomozók egyaránt részt vettek a keresésben. Azon az elhagyatott helyen, az észak-uráli kemény téli viszonyok között hatalmas mennyiségű munkát végeztek. Az ezen emberek által összegyűjtött információk egy nap lehetővé teszik a Djatlov-csoport halálának okának kiderítését. Mit tettek a hivatalos hatóságok a tragédia után? A hozzátartozókkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá; azt akarták, hogy a halottakat Ivdelben temessék el, ne Szverdlovszkban; három évre lezárták a terület megközelítését a turisták elől.

Ez többszörös pletykát váltott ki valamilyen titkos fegyver teszteléséről a környéken, és hogy a valódi információkat eltitkolták az emberek elől. De mit kell titkolni? Senki sem tudja igazán, mi történt. A tragédia okait azonban meg kell vitatni, abból az egyszerű okból, hogy elnyomjuk a kozmonautika és a hírszerző szolgálatok elleni haszontalan támadásokat.

Mit csinálhat egy „fénykészlet” a 15-ös gödörben? Miért világított rá a hulladékkőlerakó? A gödör nem rejt semmi titkot, csak közönséges gyártott bányagépeket, általános bányászati ​​technológiát és a szemétlerakót, ami egy agyaggal kevert mészkő halom. Ha a hírszerző szolgálatoknak szükségük lenne ilyen információra, könnyen megkaphatnák napközben, fényjáték nélkül. És mit kerestek a Denyezhkin Kamen hegyen túli sűrű erdőben, ahol V. Rudkovszkij erdőőr figyelte ezt a jelenséget?

Valószínűleg ez az egy és ugyanaz a „fénykészlet” jelenik meg az Ural-gerinctől keletre különböző részeken, valamilyen program nyomán, amelyet senki sem tudja, ki és senki sem tudja, hogy mikor. Lehet, hogy földi felméréseket végez meghatározott helyeken, fénysugárral információt gyűjtve.

Íme a megjelenésének hozzávetőleges koordinátái:

– 2002. augusztus 29.: 60°30" N 59°25" E, 22:00 és 2:30 között. V. Rudkovskiy megfigyelése a Denyezhkin Kamen természetvédelmi terület 357. negyedében.
– 2002. szeptember 11.: 60°40" É 60°15" K, 23 órakor a Laksa erdőgazdaság 11. negyedében. A „készlet” körülbelül 21.30-tól hajnali 2-ig maradt ott.
– 1959. február 1.: 61°45" É 59°20" K. A Kholat Syakhl-hegy keleti lejtője. Időpont körülbelül 18:00 és 22:30 között.

Rudkovskiy szerint a fény nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy besötétedett. Valószínűleg a „fényhalmaz” sötétedés után kezdi meg felmérését, és a Föld bizonyos pontjain négy-négy és fél órán keresztül folytatódik. Rudkovszkij azt állította, hogy hajnali 2 óra 30 perckor egy erős csattanó hangot hallott, mint egy erős elektromos kisülésből, majd a lámpa eltűnt. Ezt követően két-három percre erős, viharos szél támadt. Feltételezhetjük, hogy 2002. szeptember 11-én a 15-ös gödörben a „díszlet” sötétedés után, azaz 21.30-kor kezdett dolgozni, és hajnali 2-kor fejeződött be.

1959. február 1-jén a Kholat Syakhl-hegyen a turisták által látott fény 18 órakor jelent meg, és este 22.30-kor, vagy körülbelül ekkortájt (plusz-mínusz harminc perc) kialudt.

Rögzíthették űrműholdak ezt a fényt 2002. augusztus 29-én és 2002. szeptember 11-én? Ezekkel az adatokkal tisztázható lenne a „lámpakészlet” működési ideje. Vagy esetleg más helyeken is vannak feljegyzések hasonló fényeffektusokról?

Mindig nehezen emlékszem vissza arra az eseményre, amikor láttam a „fénykészletet”, annál is inkább, amikor valakinek be kell bizonyítanom, hogy ez valóban megtörtént velem. Igyekszem nem úgy gondolni erre, mint valami szörnyű élményre. Valószínűleg ez az oka annak, hogy 2002-ben félretettem ezt a témát. Rudkovskiy is hasonló reakciót váltott ki, ahogy ő maga mondta nekem. Rudkovszkij egykori barátja a természetvédelmi területen, V. Jefimov elmesélte, hogy amikor találkozott Valentinnal az erdőben töltött éjszaka után a „fénykészlet” közelében, Valentin kissé „szénadrótnak” és lomhának tűnt, különösen az első napon. történt. Aztán fokozatosan jobban érezte magát. 2002 augusztusa után Valentin kétszer volt súlyos beteg, bár korábban még soha nem történt vele semmi ilyesmi. 2004-ben súlyos műtéten esett át. A „fénykészlettel” való találkozás után magam is két súlyos sérülést szenvedtem az Ivdel körzetben. Nem kötném közvetlenül össze a sérüléseimet a 2002. szeptember 11-én látottakkal. De mégis, ezeket a kérdéseket meg kell fontolni.

Miután elolvastam a Djatlov-ügy nyomozásának anyagát, az jutott eszembe, hogy mi, Rudkovszkij és jómagam is könnyen kiszálltunk. Megőrülhettünk, vagy megkaphattuk volna a lökéshullám megfelelő részét a „fénykészlettől”. Szerencsénk volt, már csak azért is, mert rövid időn belül felfogtuk, hogy a „készlet” reagált a pillantásunkra, és egyértelműen el kell nézni a fényforrástól és a közeledő fáklyáktól. Egy csoport számára ezt lehetetlen lehetett gyorsan megérteni.

A tudomány halad előre. Az információáramlásban olykor komoly tudományos felfedezéseket is felügyelhetünk, amelyek az utóbbi időben születtek. Tudósok irányításával a világűr egyik keringési állomásán új, ötödik halmazállapotot kaptak: a fagyott plazmát. Azelőtt az emberiség csak négy halmazállapotról tudott: szilárd, gáznemű, folyékony és plazma. Itt van még egy felfedezés: a fagyott plazma állapota. Nagy lehetőségeket nyit meg az energetika terén, és olyan űrhajók építését nyitja meg, amelyek képesek elérni más bolygókat és csillagokat. Új szupernehéz elemek jelennek meg a Mengyelejev periódusos rendszerben. Amikor az olaj- és gázkészletek véget érnek a Földön, ezek az elemek lehetővé teszik az energia biztonságos előállítását belőlük. Elképesztő tudományos kutatási eredmények születtek az Egyesült Államokban és Oroszországban is: „grafikus gondolati rekord” (oroszul „myslegraphia”) – egy emberi gondolat lenyomata jelenhet meg a fotófilmen. Más szóval, a gondolatot le lehet fényképezni. A Komsomolskaya Pravda-ban 2006 áprilisában volt egy cikk erről a hatásról.

Felszerelhető-e a „fénykészlet” olyan műszerrel, amely egy pillantással képes megragadni az emberi gondolatokat? Amikor a személy félrenéz, a „készlet” szem elől téveszti a személyt, és magára hagyja. Vagy esetleg nem téveszti szem elől az embert, hanem valamilyen belső program szerint feldolgozza az emberi gondolkodást, és eldönti, hogy egy ilyen „tanút” kell-e megszüntetni. Ennek valami földönkívüli szaga van.

Az a tény, hogy a „fénykészlet” nemcsak abnormális viselkedésével ámulatba ejtheti az embereket (fő jellemzője az emberi pillantásra való reagálás), hanem agresszív is, és finom fókuszú lökéshullámmal halálos sérüléseket okozhat az emberekben, és pánikba eshet. arra késztetett, hogy leüljek, hogy leírjam az Ivdel-incidens saját verzióját.

Az én verzióm szerint ilyen sérüléseket szenvedtek 1959. február 1-jén a síelők: Thibeaux-Brignolle, Zolotarjov és Ljuda Dubinina. Ez arra késztette a félig öltözött turistákat, hogy elhagyják a sátrat, és olyan gyorsan futottak, ahogy csak tudtak, végül pedig mindannyiukat megölték.

Ez rendkívül ritka jelenség. De az embereknek ki kell dolgozniuk és emlékezniük kell a biztonságos viselkedés bizonyos szabályaira, amikor ilyen hatással találkoznak, hogy elkerüljék a Djatlov-incidens megismétlődését.

Először is egyszerűen el kell fordulni, és nem nézni a fényforrást. A lehető leggyorsabban el kell hagyni a helyet. Szerintem ha valaki véletlenül megfigyeli a jelenséget és van nála fényképezőgép, az csak félrenézve, vagy csukott szemmel és nagyon rövid időn belül fotózzon. Ilyen alkalmi találkozások a „fénykészlettel” biztosan előfordulnak a jövőben is. Biztos vagyok benne, hogy már sokan voltak. Ha valami jó véget ér, az emberek keveset foglalkoznak vele (így történt velem, miután 2002. szeptember 11-én találkoztam a „fényjelenséggel”). Más találkozók tragédiával végződnek, néma holttesteket hagyva maguk után, és sok kérdést megválaszolatlanul.

Például 2004 nyarán, a Severouralsk melletti Tajgában egy tapasztalt vadász felsőruhája nélkül hagyta el kunyhóját, és soha többé nem jött vissza. Később holttestét erőszakos halál jelei nélkül találták meg (a Nashe Slovo című újság 2006. február 27-én jelent meg). Érdekelt ennek a személynek a titokzatos halála, és úgy döntöttem, hogy utánanézek az eset részleteinek.

Ezt az elhunyt rokonaitól tudtam meg. Szergej Barisnyikov, 50 éves, fizikailag erős ember, Szeverouralszk város bányásza, nagyon jól ismerte a Taigát. A szabadságát hivatásos vadászatra fordította. Volt egy kunyhója valahol a Molmys folyó partján, Perm megyében, az Ural-gerincen túl, ahol élt és vadászott. 2004. augusztus 14-én autójában hagyta el Severouralsk városát, hogy megvizsgálja a Jelovaya Griva (Spruce Mane) gerincen lévő füvemezőket.

Ez egy hely a Kvarkusha felé vezető úton. Nem vett magához fegyvert, és azt tervezte, hogy még aznap hazajön. Két kutya volt vele: a 3 éves Belka és a 3 hónapos Buran.

Severouralszkból Bajanovkán keresztül nyugatra, a Jelovvaja gerincen lévő Teremki-hegy irányába vezetett, Szeverouralszktól 60 km-re. Ott, a főúttól 1 km-re hagyta el az autóját. Nem jött vissza, sem azon az éjszakán, sem másnap.

Rokonai és barátai kutatást indítottak. Az autót hamar megtalálták, mert tudták, hova tart, de nyoma sem volt. Kétszer hívtak meg egy karpinszki mentőcsapatot, mert Severouralszknak akkoriban nem volt ilyen csapata. A szeverouralszki bauxitbányák (SUBR) és más városi szervezetek emberei részt vettek a keresésben. Egy szippantó kutyát hoztak, de nem talált nyomot, mert túl sok lábnyom volt az autó közelében.

Néhány napon belül megtalálták Burant és Belkát. A mansi azt mondta, hogy ha a kutyák elhagyták gazdájukat, az azt jelenti, hogy meghalt. A keresés két hétig tartott. 2004. szeptember 3-án a Sredny Sennoi Kamen-hegy közelében egy cédrusdió-beszerző csapat körülbelül 20 km-re találta meg holttestét attól a helytől, ahol autóját hagyta. Lábbeli nélkül volt és félig öltözött. Csak egy inget és sportnadrágot viselt. Erőszakos halálnak nyoma sem volt. Szívelégtelenségben halt meg, amely erős tüdőgyulladás következtében alakult ki, ami azt jelenti, hogy hipotermia következtében halt meg. Üres volt a gyomra, annak ellenére, hogy abban az évszakban a tajga bővelkedik cédrustobozokban, amelyek közül sok a földön feküdt, és tövisbogyóban.

Mi történt egy normális, egészséges emberrel a Tajgában? Tapasztalt tajga-lakó és vadász lévén, nem tudott eltévedni, hiszen nagyon jól ismerte a környéket. Csak feltételezhetjük, hogy valami rendkívüli dologgal találkozott.

És itt is találhatunk analógiákat a Djatlov-csoport halálával. Mi történt, ami miatt a vadász hipotermiában szenvedett, és kihalt a Tajgában? Feltételezem, hogy ez történt. Valamiért 2004. augusztus 14/15-én éjszaka megállt a Tajgában. Lehetséges, hogy azt tervezte, hogy alaposabban körülnéz a környéken. Vagy a kutyák, Belka és Buran, megérezve a „fénykészlet” által kibocsátott infrahangot, elszaladtak, így utánuk ment, és kénytelen volt éjszakára a Tajgában maradni. Nem hagyhatta el a kutyákat, és egyedül mehetett haza. (Ismert, hogy a kutyák és a macskák 20 Hz alatti rezgéseket, azaz infrahangot érzékelnek. Ezért mondják róluk, hogy „baj szagot éreznek”: az állatok gyakran először megriadnak, és elhagyják azt a falut, ahol hamarosan földrengés várható. helyen, amelyet infrahang emisszió előz meg.)

Este a vadász tüzet rakott, levette az esőtől nedves csizmát és felsőruházatot, majd a tűz közelében szárítani kezdte a ruháit.

Sötétben, körülbelül 22.30-kor hirtelen megpillant egy lengő fénycsíkot, mintha egy kivetítőből lenne. Érdeklődve figyeli a fényforrást. Ebben a pillanatban lengő fáklyák válnak el a fényforrástól, és gyorsan haladnak felé az erdőn. Csodálkozva nézi tovább a fáklyákat. Közelednek, és hirtelen erős infrahangimpulzus éri őt.

Előfordulhat, hogy az ütés és a sokk félelmet, pánikot keltett a férfiban. Félig felöltözve és mezítláb elszalad a helyről. A kutyák követik őt. Az infrahang és a lökéshullám hatása olyan erős volt, hogy soha nem tért vissza normális mentális állapotához. Minden további lépése nem volt megfelelő a megmentésére.

Napokig kóborolt ​​a Tajgában, nem szedett bogyókat vagy dióféléket, nem tett erőfeszítéseket, hogy felmelegítse magát, és megtalálja az utat a lakhelyhez. Véletlenszerűen, irány nélkül mozgott olyan helyeken, ahol sem házat, sem utat nem lehetett találni. Az idő hideg és esős volt. Megfázott, erős tüdőgyulladás alakult ki, és néhány nap múlva meghalt, 20 km-re az autójától. Így volt-e vagy sem, senki sem tudja biztosan megmondani. Csak feltételezni lehet. Egy másik feltételezés szerint villámcsapás következtében halhatott meg.

Ma több mint 100 orosz műhold kering a Föld körül. Az ország egész területének éjjel-nappal megfigyelhető a világűrből. Ha a műholdirányító központok lumineszcenciát regisztráltak ezen a területen 2004. augusztus 14-ről 15-re virradó éjszaka, akkor ezek a feljegyzések közvetett bizonyítékul szolgálhatnának arra a tényre, hogy egy tapasztalt tajgalakót egy „fénykészlet” érint. Ki tudja venni ezeket a műholdas megfigyelések adatait? Léteznek ilyen emberek vagy szervezetek?

Íme annak a helynek a hozzávetőleges térképi koordinátái, ahol Barisnyikov azon az éjszakán tartózkodhatott: 60°07" É, 59°20" K. Ha szükséges, pontosabb koordinátái azoknak a helyeknek, ahol én és Rudkovskiy láttuk a A működésben lévő „fénykészlet” nagyobb léptékű térképeken vagy műszerek segítségével a másodperc töredékéig jelezhető. Ha a három különböző időpontban és helyen bekövetkezett megvilágítást műholdak regisztrálnák, sok minden megmagyarázható lenne, beleértve a Djatlov-csoport haláleseteit is.

Ez most az eddigi témáimtól nagyon eltérő lesz. Azt hiszem, semmi politika nem lesz benne, és filozófia sem nagyon. Már ha az esztétika nem az... de majd igyekszem, hogy ne legyen benne olyasmi.

In medias res: óriási rajongója (bár ezt a szót nem szeretem, és nem is vagyok tipikus rajongó), a progresszív rocknak. Mivel tudom, hogy eme címke kissé homályos, rögtön leszögezem, hogy nem a "progresszív metál"-nak vagyok rajongója (amit sokan - tévesen - progrocknak hisznek - pedig a nevében is benne van, hogy metál), hanem a progrocknak. A metált primitív zenének tartom, és nem szeretem. (Na most ezzel egyből szereztem ellenségeket, hiszen ezeket a dolgokat az emberek érzelmi síkon kezelik, de nem baj.)

No de: azt figyeltem meg már a kezdet kezdetén (az a kezdet elég régen volt, akkor, amikor még CD sem volt, hanem az albumokat "lemezek"-nek neveztük, és ilyen nagy borítójuk volt. Népies neve volt még a "bakelit", ami nem igaz, mert helyesen vinyl, de ez mellékes.), szóval már akkor feltűnt nekem, hogy ezeknek a lemezeknek milyen szép borítója van. Nem mindegyiknek persze, de némelyik együttes lemezei nagyon jók voltak. Mi a jó itt? Jó a kérdés. Nem csak a szépség a jó, hanem attól is jó lesz nekem (azért itt fontos megjegyezni, hogy ezek nem objektív szabályok, ez az én szubjektív véleményem), hogy az valamiért rácsodálkoztat. Talán egy példával magyaráznám a különbséget, a tisztán esztétikailag szép, és a jó lemezborító között: nagyon szeretem a festészetet (a festőművészetet), de persze főleg a gondolatibb műfajokat, az  avantgárdod, az expresszionizmust, a szürrealizmust. A "lágyabb", tisztább, inkább a szépségre ható műfajok sem rosszak (impresszionizmus, szimbolizmus), de a gondolatiság nagyon fontos. Ez ott csapódik le a lemezborítóknál, hogy az egész együtt számít, nem csak maga a csupasz kép, hanem a környezet, a hatás, a szándék is. tehát annak a tudata, hogy ez most egy lemezborító, és nem egy festmény a falon, tehát másként funkcionál, és akkor hasonlítsuk a többi lemezborítóhoz, hogy azok milyenek. A lemezborítóknak vannak "típusaik", és a legtöbb bizony eléggé egysíkú, és kiismerhető, és már ránézésre elárulja, hogy milyen zent takar. Az a jó, ha ezt nem árulja el, illetve, ha olyan a zene, valami modern, különleges, akkor a borító is legyen különleges. Ennek nem mindig sikerül megfelelni.

És van még egy effektus, ráadásul talán az a legfontosabb: nem tudok (nem is akarok) elvonatkoztatni (legalábbis ebben a kis írásomban nem) a személyes zenei élményeimtől, vagyis attól, hogy milyen van van a borító alatt, az mennyire tetszik nekem, és még azoktól a nosztalgikus emlékektől sem, hogy milyen volt az az érzés, amikor ezeket a lemezeket megszereztem, hallgattam, nézegettem. Igen, a lemezborítók nézegetése (fogdosása, rendszerezése) külön műfaj, és örömforrás. Sajnos, csak volt. Ma már sok ezer "lemezem" van, de minden anyagot számítógépről hallgatok. Ez százszor egyszerűbb, mint az a rítus, hogy odamész a lemezjátszóhoz, felteszel egy oldalt, leülsz, mert közben ugye mást nem illik csinálni, stb. Ma már ezt nem engedem meg magamnak, és nem is akarom - rövid az élet, mást is kell csinálni közben, no meg már annyira mélyre vájódott a fülem (azért itt több évtizednyi folyamatos, minden napos zenehallgatásról van szó), hogy elég jól, és gyorsan felismerem, és aztán élvezkedek azon, ami teszik nekem).Mondtam, hogy ez szubjektív bejegyzés lesz.

Azt nem tudom, hogy az az effektus mennyire játszik, hogy a jó lemez megszépíti-e a borítót. A legtöbb jó lemeznek csúnya a borítója, tehát nem szépítette meg. Ugyanakkor, ha van valami halvány remény (hogy jó a borító), akkor azért a jó zene ráerősít erre kicsit. De ez csak az emlékek miatt van, ezt hiszem. De kell hozzá valami szépség a borítón is, egy kis indítás, különben nem megy. Érdekes módon, arra viszont most nem tudok példát, hogy jó borító, és rossz zene. Ez talán azért van, mert én azért alapvetően jó zenéket hallgatok, vagyis válogatok, a rossz zenékkel nem foglalkozom (ami nekem nem tetszik)... Ezért, amely zene nem tetszik, annak nem is érdekel a borítója. 

Ennyi szöveg, és még semmi a lemezborítókról, igaz? Várjál, most majd képeket kell ide beszúrni. Azt nem szoktam ide a blogba, mert én bízom az érvelő racionalitásban, és az én eddig műfajomban a képek beszúrása tiszta populizmus lett volna. De most kell nagyon is. Az egy kicsit baj, hogy nem nagyon készültem erre a posztra, ez most ötletszerűen jött (közben zenét hallgatok persze, az feldob), és nincsenek kész lemezborítók a gépemen, keresnem kell őket a neten.

Tehát a lényeg, még egyszer: ez nem az én esztétikai ízlésemet mutatja, még csak nem is az én festészeti ízlésemet (mert az más műfaj), de még csak nem is azt, hogy én melyik lemezborítókat tartom csak esztétikailag szépnek. Hanem az, hogy egy összetett élménykomplexben, amelyben benne van a zene, a lemezhez fűződő emlékek, és azért persze a borító is, na abban melyikek számomra a legjobb borítók. A sorrend esetleges.

 Pink Floyd: Wish You Were Here

Ez azt hiszem a Hipgnosis-csoport tervezése. nagyon modern, szürreális, "érthetetlen" kép, de pont ezért (is) jó. Mi köze van ennek a két embernek (az egyik éppen ég) a zenéhez? Kb. semmi. Egyáltalán hogyan lehetne bármilyen képnek köze bármilyen zenéhez, ugye? De az ember hajlamos ezt firtatni, hiszen rá szeretne jönni, hogy "hát ezt meg hogyan..."? De nincs mire. Az a jó ebben a képben, hogy különleges, és egyedi. nem olyan, mint a tucat rocklemezek tucatborítói. Ez valami nagyon más. Persze minden "más" , mint mások, hiszen ha nem lennének különbözőek, akkor minden egyforma lenne. Jellegében, stílusában más.

Pink Floyd: Atom Heart Mother

Ki tesz egy kicseszett nagy tehenet a borítóra? Egy nagyon egyszerű képben, ahol három dolog van, a zöld mező, a kék ég, és a tehén. Amely visszanéz. Mit súg ez a borító, vajon milyen zene lehet alatta? Valami "furcsa". Talált.

Pink Floyd: Ummagumma

A zenékről sokkal könnyebben tudnék írni, de most sajnos a borítókról kell. Ez is Hipgnosis-kép. Ráadásul ez egy dupla borító volt (az előző is), de szimpla lemez. Nagyon eredeti borító. Érdekes, hogy mind a három itt említett PF borító fénykép, és nagyon jól állt nekik. De a King Crimsonnál látni fogjuk, hogy a zseniális borítókhoz nem feltétlenül kell fénykép.

 King Crimson: In the wake of Poseidon

Ez a második lemezük, és a borítója jobban tetszik, mint az első lemezé.Ez is dupla borító volt, szimpla lemezzel. A King Crimson lemezeknek külön rejtélyes, utánozhatatlan hangulata volt. Egyébként a zenének is - főleg a zenének. Egy ilyen boratót kinyitni, az már a zenehallgatás előtt egy külön élmény volt. A KC-t egyébként nem is értem, mert valahogy minden korai lemezük borítója zseniális (az USA-ig, azt is beleértve.) Ezt nem tudom, hogyan csinálták. Utána viszont, ahogyan a zenéjük egycsapásra pocsék lett, engedtessék meg nekem itt annyi szabadság, hogy azt, amit az 1981-es Discipline-tól műveltek, azt lepocsékozzam. Emlékszam, a korábbi 9 lemezük ismeretében mekkora csalódás volt az. Utána meg már... hagyjuk, az más világ volt. Pedig ha valaki, én szeretem az avantgárd zenét, az ízlésem már nagyon messze jár a klasszikus Art- szimfonikus rocktól (Genesis, Yes, VDGG, Focus, PFM, stb. bár ezek is kurvajók) tulajdonképpen többnyire olyan zenéket hallgatok, amelyekkel a vendégeket simán ki lehet kergetni a szobából (jó, mondjuk egy átlag vendégnek már a Yes: Close to the Edge is magas), de ez az újhullámos KC egyszerűen csak rossz, színvonal alatti. 

King Crimson: Lizard

Egy megint másféle borító. A KC korai borítóiban az a jó (a későbbiek többsége szar, ill. a live lemezeknél beállt egy bizonyos stílus, ami nem lenne rossz, de uncsi, sok az egyforma), hogy mindegyik más, változatosak. Csodálom őket.

King Crimson, többi (korai)

Itt az figyelhető meg, hogy mindegyik másmilyen, és mégis valahogy mindegyik jól nyomja. És megint... ahogy nézem őket, előjön a múltból az az érzés, hogy milyen volt, ezeket megszerezni, és birtokolni. Nem az volt ám, mint most, hogy letöltjük a netről 2 perc alatt. Sok olyan lemez volt, amire akár 5-10 évig is vadásztam, kitartóan... Nem mellesleg, a fizetéshez képest rendkívül drágák voltak a nyugati lemezek. 

 Led Zeppelin: Presence

Ez kicsit kakukktojás, nem progrock, hanem inkább hardrock. De mondjuk ez a lemezük... eléggé kilóg az életműből zeneileg is. A borítót meg leginkább a Wish You Were Here-éhez hasonlítom, olyan jellegű. Mulatni szoktam a sok szakértőn, akik "nem értik" ezt a borítót, a legrosszabb LZ borítónak tartják. Én meg messze a legjobbnak - nem mellesleg, és teljesen unorthodox módon, nekem ez a legjobb LZ lemez is. Mindig mosolygok, amikor a furcsa, zakkant, monoton első 2 szám után elkezdődik a harmadik, negyedik, stb., "ugyanolyan" makacs monotonsággal. A legaulértékeltebb lemezük, a jómunkásemberek egyszerűen nem veszik észre, hogy milyen gyöngy. De egyébként ugyanez van a Deep Purple: Come Taste the Band esetében is. Én azt tartom a legjobb lemezüknek, aztán kb. mindenki más meg az In Rock-ot, és a Machine Head-ot. Na mondjuk azoknak (egyiknek sem) nem túl jó a borítója ide nem teszem be őket.

Soft Machine: Third

Na ez egy igazi dupla lemez volt, dupla borítóval. Már az is tetszett, hogy nem cifrázták a címadást: A harmadik lemezüknek egyszerűen "harmadik" a címe. A borítóra persze kellett valamit tenni, de kívülről semmitmondó, belülről kinyitva, meg ott van a banda egy nagy képen. Emlékszem, hogy mit éreztem, amikor megszereztem ezt a lemezt. Olyat már sosem fogok érezni.

 Soft Machine: Triple Echo

Általában sem a koncerteket nem szeretem, sem a válogatásokat. Ez egy válogatás. Azonban, nagyon reprezentatív (jól mtatja be az együttes korszakait), és ez voltaz első SM lemezem (egy csoda volt, amikor megszereztem, népünnepély), és a borítója, az meg teljesen különleges helyet fogalal el az életemben (mondhatni így). Egy nagy tasak, amelyben van három lemez, külön fekete tasakokban. És mellettük egy részletes füzet, képekkel, és a Canterbury-irányzat együtteseinek családfájával. De úgy megrajzolva, olyan szépen, hogy már annak a csodájára lehet járni. Hab volt a tortán, hogy ennek a lemeznek egy különlegesen finom szaga volt. És ezt a szagot évtizedeken át meg is őrizte. Őrület volt az a szag. Tulajdonképpen kevés igazán jó szagot ismerek, vagy tartok számon (a különféle parfümök, kölnik pipeszészkedős szagok nem tartoznak ezek közé, azok nem elég jók), de ennek a lemeznek... nem tudom, ezt hogyan csinálták... Olyasmit kell elképzelni, mint amikor néha, egy-két új könyvnek van valami nagyon jó szaga, de én könyvnél még sosem éreztem hasonlóan jót -pedig sszoktam szagolgatni az új könyveket. Ismerek még egy jó szagot: a régi Koh I Noor, csehszlovák radírok szagát. De a Triple Echo borítója annál is jobb szagú volt. Sajnos ilyesmiről több lemezborító esetében nem tudok beszámolni (pedig én nyitott lettem volna a dologra), ezért szól most ez a beszámoló a borítóképekről, és nem a szagokról. Mindent összevetve, ennek a lemeznek a borítója számomra a legemlékezetesebb. Mondhatni, hogy nem csak egy borító volt.

  Soft Machine: Fourth, és Fifth

Vagyis, a 4. és az ötödik lemnezük. Jók nagyon. nem cifrázták, és az ötödiken meg ár a borító is kihangsúlyozta, hogy a zene számit. Ez most pont ugye ellentmondásnak tűnhet itt, hsizen éppen arról beszélek, hogy nekem a borító is egy külön élmény volt. Azonban, mégsem ellentmondás, hisze ott meg pontosan az a teljesen fekete borító tetszett. A hátlapján azért persze rajta voltak az információk a lemezről.

Mahavishnu Orchestra:

Ennek a zseniális, és korszakalkotó együttennek nem minden borítója tetszik, de kettő igen:

Between Nothingness and Eternity, és az Apocalypse.

"Kissé" érdekel a csillagészat, kozmológia, ezért fogékony vagyok a témáról szóló képekre. Jól néz ki az a gömbhalmaz, ami jobban megnézve inkább elliptikus galaxis (vagy egyik sem, mert nem fénykép, hanem szerkesztett). John McLauglin ebben az időben már belemerült a keleti filozófiákba, világnézetbe, úgyhogy a témaválasztása érthető. Engem persze ez tartalmilag nem érint meg, de esztétikailag tetszik, és még a lemezek címe is jó. A zenéről csak annyit, hogy a kettő között korszakváltás volt az együttesben. Az előbbi még a korai Mahavishnu kemény fúziós jazz-rockja, a másik meg már egy nagyon sok szimponikussal, és indiai motívummal megtűzdelt jazzrock. Mind a kettő őrülten jó, de persze "nehéz zenék".

Yes: Yessongs, és Going for the One és Tales From Topographic Oceans

 A korai Yes borítói egy különleges egzotikus álomvilágot ábrázoltak. nem hiszem, hogy sok ember volt, aki kézbevébe a Yessong tripla lemezét, nem azt mondta volna magában, hogy "húbazmeg". Szóval az volt valami, egy tripla koncertlemez, a legjobb számokkal, néhol, még jobban is játszva, mint a studiólemezeken. És a borító, azzal a sok képpel... A másik lemeznek egy modern borítója van, már nem a régi mesevilág van rajta, a lemez maga szimpla, a borító tripla! A rajta levő zene is modern, nekem egy speciális szerelem az a zene (azért van még olyan néhány), úgyhogy talán azért csípem a borítóját is.

Ezt a témát nehéz befejezni, mert sok mindent rakhatnék ide, és persze talán jobb lenne a zenékről beszélni, és nem a borítókról. De a zenékről az évtizedek alatt én már annyit beszéltem, hogy rég meguntam, és most inkább erről akartam. (Azért néha nem tudtam megállni...) Sajnos ma már a régi nagy lemezborítók adta öröm nincs meg, vagy sokkal kevesebbeknek van meg, és értik ezt, mint amikor nem volt más, mint "nagylemezek". Ebből az örömből próbáltam egy picit érzékeltetni, és mutatni valamit ebből a talán sokak számára már furcsa világból..

Egy MI-val (mesterséges intelligencia), jövőkutatással, transzhumanizmussal foglalkozó svéd filozófus, Nick Bostrom, kitalált egy érvet. Így szól:

(1) Az ember utáni szintet elérő civilizációk száma (azoké, amelyek képesek nagy hűségű szimulációk futtatására), nagyon közel áll nullához. Vagy

(2) Azon poszthumán (ember utáni szintű) civilizációk száma, amelyek érdeklődnek az evolúciós történelem vagy annak variációinak szimulációja iránt, nagyon közel áll a nullához. Vagy

(3) Nagyon valószínű, hogy mi egy szimulált világban élünk.

És azt mondja, hogy: (4) Ezek közül az egyik szükségszerűen igaz.

Én meg azt mondom, hogy ez az állítás (a (4)) nem igaz. 

Először a logikai megfontolások:

Igen problémás itt a "szükségszerűen" kitétel. Ugye, logikailag, vagyis szükségszerűen, egy diszjunkció akkor lesz igaz, ha legalább az egyik tagja (állítása) igaz. De ez a helyzet csak olyan összetett diszjunktív (vagy-al összekapcsolt) állításokban lehetséges, ahol az állítások lefedik az egész értelmezési tartományt. Másképpen mondva: ahol a nevezett állításokon kívül más egyéb (állítás) nem fordulhat elő. Vagy ez, vagy az (vagy amaz) van, de ezeken kívül más nem lehetséges. Ha ilyen a diszjunktív állítás, csak akkor mondhatjuk hogy az szükségszerűen igaz.

No de a fenti állítás (az (1)-(3)-ig) nem ilyen. Miért nem ilyen? Hát azért, mert természetesen az (1), (2), (3)-on kívül még vannak egyéb (elméleti) lehetőségek is, amiket nem említett a költő.

Pl egy ilyen: (1.2) Az ember utáni szintet elérő civilizációk száma (azoké, amelyek képesek nagy hűségű szimulációk futtatására), nagyon magas Vagy:

(2.2)  Azon poszthumán (ember utáni szintű) civilizációk száma, amelyek érdeklődnek az evolúciós történelem vagy annak variációinak szimulációja iránt, nagyon közel áll a nullához. Vagy:

(3.2) (3) Nagyon valószínűtlen, hogy mi egy szimulált világban élünk.

Ezek így együtt (az x.2-esekkel) természetesen már kitöltik az egész tárgyalási univerzumot (a logikait), így ezekkel együtt (de csak ezekkel együtt) mondható, hogy így már igaz a (4) . No de ez az eredeti trilemmán már semmit nem segít, az hibás marad.

Nézzük még mindig logikai szinten tovább: Mi lenne, ha a (4)-ből kimaradna a "szükségszerűen" szó? Akkor ugye csak azt mondaná, hogy a diszjunkció igaz, de nem szükségszerűen. Hanem hogyan? Hogyan lehet igaz egy diszjunkció, ha nem szükségszerűen, vagyis logikailag? A kérdés másképpen feltéve az itt, hogy mit jelent a "nem szükségszerűen igaz" (valami) állítás? Akkor hogyan igaz? Esetlegesen igaz? De az mit jelent? Itt kezdi érezni az ember, hogy ez a kettősség a logikai, és a faktuális igazságok kettősségére, és különbözőségére utal. Annyiban, amennyiben egy logikai igazság tényleg szükségszerűen igaz (nem tudunk elképzelni olyan körülményt, helyzetet, hogy a logikai igazság ne legyen igaz), míg egy faktuális, vagy itt inkább "szintetikus" igazságnak mondanám, az meg nyilvánvalóan nem szükségszerűen igaz. Azt hiszem, ennek az egésznek csak akkor van valami értelme, ha a "szükségszerű" szót itt ilyen értelemben használjuk.

Tehát akkor eddig odáig jutottunk, hogy a (4) állításban kár volt a (szükségszerűen) szót használni, azzal együtt az egész trilemma biztosan hamis (mert nem logikai igazság). Akkor kivesszük belőle a "szükségszerűen" szót, ezzel a logika területéről átmegyünk a ténytudományok területére.

Azon a területen viszont nem látunk olyan világosan, mint a logikában. mert ugye, pl. mi mondható a tudomány mai állása szerint az (1) állítás igazságértékéről (igaz, vagy nem?)? Hát... nem sok, erről csak nagyon bizonytalan becsléseink lehetnek, különféle biológiai, társadalomtudományi, és csillagászati megfontolások alapján. Elmondok egy ilyet (röviden). Az biztos, hogy a Világegyetem (amennyiben nem szimuláció) beláthatatlanul nagy (se vége, se hossza, ahogy a régi öregek mondanák). Minimálisan több 100 milliárd csak a galaxisok száma, de az is könnyen lehet, hogy azt még meg lehet szorozni egy jó nagy számmal. Na most, az is biztosnak tűnik (fenét biztos, filozófiailag semmi nem biztos, de nagyon valószínű), hogy a Föld, és az emberiség egyáltalán nem egy kitüntetett valami a nagy kozmoszban, hanem éppenséggel a nagy kozmosz játékszabályai (törvényei) hoztak bennünket létre, Naprendszerestől, Földestől, állatvilágostól, mindenestől.Na de ha ez így van (márpedig...), akkor at is nagyon valószínű, hogy ebben a beláthatatlanul nagy világegyetemben, ahol azért mindenütt ugyanazok a fizikai törvények működnek (ezt is jó okunk van gondolni), ez a folyamat még jó néhány helyen megtörtént. Hogy mennyire sűrűn, azt nem tudjuk, éppenséggel pont erről nincs fogalmunk sem, de hogy számszerűleg jó sok helyen, az nagyon valószínű.Ez azonban még mindig csak az élővilág kialakulása (amiből jó sok van ugye világszerte). Sajnos az a probléma, hogy az élővilágból, vagyis az állatvilágból, nem tud egyszerűen kialakulni az értelmes lény, vagyis a civilizáció. Nagyon úgy tűnik, hogy a értelmes lény kialakulásához kellenek bizonyos feltételek, amelyek ha nincsenek meg éppen ott, és akkor, akkor abból nem lesz értelmes lény. Egy pillanatra visszatérve a "szükségszerű", "esetleges" szavakkal való játékra, itt az mondható, hogy az élővilág kialakulása nem szükségszerű egy égitesten (a fennmaradása pláne nem), hanem "esetleges". Ha szükségszerű lenne, akkor mindenhol kialakulna az élet, de erről nyilvánvalóan szó sincs. (Ennyit a filozófiai modalitások beszivárgásáról a szintetikus tudománymetodológiába.) 

Tehát azért  lehet ritka az értelmes lény, civilizáció, mert az nehezen tud kialakulni az állatvilágból. Gondoljunk csak bele abba, hogy a Földön mennyi idő eltelt ezzel a kísérletezéssel, bizonyos állatfajok mennyi ideig (10-100 millió évekig) léteztek intellektuálisan szinte változatlanul (nem okosodtak semmit), hogy aztán végül az ember 1-2 millió év alatt kiemelkedjen közülük. Ennek felismeréséhez nem kell sok bolygó példáját megnézni, ugyanis ennek igazolásához itt a Földön is elegendő "kísérlet" történt meg. Ugyanakkor ugye, nagyon sok bolygó van, és ha csak minden milliárdadikon történik meg ez a folyamat (az pl. a mi galaxisunkban kb. 100-500 civilizációt jelentene), az a beláthatatlanul nagy Világegyetemben még mindig nagyon sok (bár nagyon ritkán elhelyezkedő), civilizációt jelentene.

Tehát akkor most ott tartunk (még mindig az (1) állításnál, hogy bár nagyon bizonytalanok vagyunk, de elég valószínű, hogy sok civilizáció van a világban. Sajnos az (1) nem csak simán a civilizációról szól, hanem az emberinél fejlettebb, (de sokkal) poszthumán civilizációról - amely ugye tudna szimulációt létrehozni. Ebben az a bizonytalanság, hogy egyáltalán nem tudjuk azt, hogy egy ilyen önsorsrontó, és önveszélyes balfasz civilizáció (mint a miénk) milyen eséllyel éli túl önmagát. Én ebben azért elég optimista vagyok, de ez csak megalapozatlan remény -mint ahogy persze ennek az ellenkezője is megalapozatlan pesszimizmus. nem tudjuk, nem is tudató, jövőjóslás, meglátjuk. Fel lehetne itt hozni a szempontokat mellette, és ellene, de akkor nagyon elkanyarodnék. 

És akkor van itt egy további szempont, kérdés, probléma is (ami már átlóg a (2) állításba: a "nagy hűségű" szimuláció. Ugye egy szimuláció komplexitás szerint, és főleg aszerint, hogy a benne élő lények egyáltalán mit éreznek, tudnak, vagy nem tudnak semmit, sok fokozat lehetséges, a mostani számítógépes játékoktól az itt elképzelt virtuális világig. Nagyon nagy kérdés, hogy a fizikai törvényeink, és a világegyetem erőforrásai egyáltalán megengedik-e egy tökéletes szimuláció létrehozását. Erre a kérdésre sem tudjuk a választ. Egy további kérdés lenne az, hogy ha igen, akkor is az mennyi tudásba, erőforrásba kerülne, vagyis megérné-e. Erre az a nagyon valószínű válasz, hogy mindkettőből nagyon sokba (tudás, és erőforrás), és az én valószínűsített válaszom szerint nem nagyon érné meg.

Tehát összességében az (1), és (2) problémájára az én válaszom az, hogy sok (csak ritkán) transzhumán civilizáció lehet, akik a fizikai, és egyéb korlátok miatt nem futtatnak komplex, átfogó világszimulációkat. Fentebb megpróbáltam ennek a plauzibilitását röviden (a röviden nem sikerült) bemutatni.

A (3) állítás ugye úgy néz ki, mintha egy konklúzió lenne. Pedig nem az, hiszen ez egy trilemma, logikailag egyenrangú állításokkal. A (3) így nem következik az első kettőből. És ahogy azt az elején megmutattam, akkor sem következik belőlük, ha az első kettő nem igaz. Pedig pont ez az érv (vagyis a filozófus) fő állítása, hogy valamelyiknek igaznak kell lennie. Nos nem...

Faktuálisan, vagyis szintetikusan a (3) semmivel nincs alátámasztva, a vákuumban lóg csak. Így erre nehéz mit mondani. Valószínű ugye az, amit érvek, vagy "jelek", vagy igazolások, vagy bizonyítékok támasztanak alá. A (3)-at önmagában semmi nem támasztja alá. De van vele egy még nagyobb baj: ugye a (3) az egy szintetikus állítás. Vagyis a világ állapotáról, pontosabban rólunk, a világban elfoglalt helyünkről állít valamit. Ez egy nagyon "szintetikus" dolog, állítás. Az ilyeneknek az a fő tulajdonsága, hogy logikailag nem lehet őket igazolni, hanem ahhoz ki kell tekinteni a világba, ott nézelődni, tapasztalni. A szintetikus tények már csak ilyenek. A probléma meg ugye itt az, hogy ha tényleg egy tökéletesen szimulált világban élnénk, akkor semmilyen módon (elméletileg sem) tudnánk igazolást szerezni a kinti világ valóságáról. Ez teljesen lehetetlen lenne. Vagyis ez azt jelenti, hogy a (3) állítás egy elvileg is igazolhatatlan állítás. Olyanokat pedig komoly filozófusoknak nem szabad mondaniuk. (erről a problémáról szól egyébként az "Agyak a tartályban" c blogposztom: https://ipartelep.blog.hu/2012/02/15/agy_vagyok_egy_tartalyban_to 

Nehéz egy ilyen hosszú poszt tanulságát néhány mondatban összefoglalni (egyáltalán kell?). Talán az lenne, hogy... egyelőre nem kell kétségbeesni (vagy emiatt nem kell), eléggé valószínű, hogy nem szimulációban élünk. De ha véletlenül mégis abban, akkor azt sosem fogjuk megtudni.

(A témát messze nem merítettem ki, még lehetett volna beszélni a transzhumán lét milyenségéről (nagyon érdekes téma), de azt talán majd egyszer máskor.)

Aki mostanáig nem egy kő alatti szatyorban tengette életét, az tudja, hogy az Index.hu-nak vége, kész, elfoglalták a fasiszták. Pontosabban, nem tudni még, hogy el akarják-e foglalni (Origo-megoldás), vagy megsemmisítik, mint a Népszabadságot. De ez már mindegy is, a lényeg, hogy vége az Indexnek is. No nem mintha egy nagyon radikális ellenzéki újság lett volna, valójában igen mérsékelten volt ellenzéki. De persze a Teliszart Búvárruhásnak ez is sok volt, hiszen neki minden ellenzéki hang sok, és tűrhetetlen. Még taktikából sem akarták már megtartani a lapot, demonstrálandó, hogy lám, itt sajtószabadság van, mehetnek az ellenzéki újságok is. Persze, úgy tűnik a Teliszart Búvárruhás (továbbiakban, ha még említem:TB - nem Tom Brady, ez utóbbi a GOAT), nem akarta ezt ilyen gyorsan, hirtelen. Valószínűleg csak egy nem sürgős elfoglalási, megsemmisítési parancsot adott ki, sőt ugye már ott tartunk, hogy ilyen direkt, közvetlen parancsot ki sem kell adnia, mert a csicskái lesik a vágyait (nem nehéz őket kitalálni), és aszerint önmozognak. Most kissé túlmozogták magukat, de végül is ez se baj nekik. Azon már rég túl vannak, hogy ez akár Magyarországon, akár külföldön ártson nekik. Itt nálunk a hatalomhoz mindig is elég lesz ez a 2,5 millió agymosott fideszzombi (és TB-nek csak a hatalom a fontos, minden más abból következik), az EU-ban meg elég egy jól előadott pávatánc, hogy az ostoba bürokraták állat leejtve essenek kábulatba, és küldjék neki a zsozsót továbbra is.

No de nem is ezért kezdtem ezt a posztot, ez csak úgy kicsúszott, ha már ilyen helyzet van. Ezek triviálisan tudott dolgok, ez volt várható, semmi új, vagy meglepő nem történt. A fasiszta bűnszervezet úgy működik mint ahogyan a fasiszta bűnszervezetek működni szoktak.

Hanem azért írtam, mert ugye a blog.hu is ezeknek a gazembereknek a tulajdonában van. Nem szívesen írnék ide többet, ezért nyitottam egy új helyet. https://ipartelep.blogspot.com/

Úgyhogy... meglátjuk mi lesz. Az egyelőre üres, de lehet, hogy átköltözöm oda. Nem mintha sűrűn írnék...

Ez a blogbejegyzésem kicsit az előző továbbgondolása lesz. Inkább egyfajta szabadgondolkodás, mint egy konkrét probléma végleges megoldása. De ugye, hol vannak a filozófia végleges megoldásai? Ez a bejegyzés egyben egy kis bevezetés is lesz a filozófiában kevésbé járatosaknak abba, hogy micsoda "hülyeségekkel" (és hogyan) is képesek foglalkozni a filozófusok.

A filozófusok ugye elsősorban sokat gondolkodnak, és elég sokat beszélnek, vagy inkább írnak. Ezek a beszédek felettébb értelmes beszédeknek tűnnek... már akinek persze, azért a hallgatóság értelmi színvonala itt sokat számít (vannak filozófusok, akik úgy tűnnek okosnak, hogy közben abszurd hülyeségeket beszélnek), de úgy általában igen (értelmeseknek tűnnek), és voltaképpen azok is, legalábbis a szó bizonyos értelmében. Ugyanis a filozófiai témák vagy önmagukban is nehezek, bonyolultak, vagy pedig... hogy is mondjam ezt? szóval az egyszerű (vagy annak tűnő) témák, kérdések, problémák "megoldásai" is rendkívül bonyolultak, összetettek lehetnek, természetesen azért, mert a világ ezen a szinten (amelyen mi szemléljük, gondolkodunk róla és a kérdéseinket feltesszük), már rendkívül bonyolult, és összetett. És eme témákat egyáltalán megérteni, és bizonyos mélységben/magasságban gondolkodni róluk - az eredménytől függetlenül - az már maga nehéz.

Mindez most a "Thészeusz hajója" nevű ismert filozófiai probléma (végső soron a filozófiában minden "probléma", de ez így van jól) kapcsán jutott eszembe. Csak röviden vázolom a témát: A hős Thészeusz hajóját a görögök nagy becsben tartották, és az idők folyamán minden elkorhadó deszkáját, és szögét apránként újra cserélték ki, addig-addig, amíg már végül az egész hajót kicserélték, minden egyes deszkája és szöge új volt. A lényeg itt természetesen az, hogy apránként, egyenként cserélték ki az alkatrészeket, nem egyszerre az egész hajót építették újjá/meg.

Ekkor természetesen felmerül a kérdés, hogy az egyenként, teljesen új alkatrészekből felépített hajó még mindig Thészeusz hajója-e. Ha valaki erre azt mondja, hogy az már nem az, akkor megkérdezik tőle, hogy mi a helyzet az első deszka újra cserélésekor. Ugye egy db. deszka egy egész hajónak teljesen elhanyagolható része. Ha erre azt válaszolja, (ami valószínű, és életszerű) hogy egyetlen egy deszka cseréjétől természetesen még ugyanaz a hajó maradt (Thészeuszé), akkor megkérdezik tőle, hogy mi a helyzet két, három, 1000, vagy az összes-1 alkatrész cseréjekor. Ez ugye a "csúszós lejtő" problémája, amelyen elég nehéz megállni. Ilyenkor a válaszoló kénytelen lesz egy kicsit komolyabban eltűnődni az egyszerű filozófiai problémák nehézségén.

Ha viszont azt válaszolja, hogy nem, Thészeusz hajója már egyetlen egy deszka kicserélésével is elvesztette az önazonosságát (amely elképzelés egyébként nagyon is plauzibilis a fizikai tárgyak önazonosságának törvényével), akkor egyfajta mennyiségi problémába ütközik. Hiszen a fizikai tárgyak a szó szoros értelmében, az idő minden pillanatában változnak. nem csak atomi szinten, hanem annál magasabb szinteken is, nagyobb mennyiségekben is. Thészeusz hajója pillanatról-pillanatra kopik, változik a rendszeres használatban is (mondjuk kint a tengeren, a hőstettek közepette), elvesznek róla dolgok, újak kerülnek rá, stb. És az meg ugye hogy nézne ki, hogy Thészeusz hajója csak kb. az indulás első másodpercéig marad az ő hajója, mert ha már valami apró dolog megváltozik rajta, akkor onnantól nem ugyanaz a hajó. Ez még az előző válasznál is abszurdabb hülyeségnek tűnik.

Ráadásul... mondjuk Thészeusz szépen hazatér, a hajóját a múzeumba teszik, majd apránként kicserélgetik a részeit. Azonban a régi részeket nem dobják el, hanem gondosan megőrzik, konzerválják őket, majd egyszer egy fanatikus muzeológus újra összerakja belőlük a hajót. Na, akkor hány Thészeusz hajója lesz? Kettő, egy, vagy egy sem? Ez azért komoly probléma, lássuk be. És akkor csoda, hogy a filozófusok nem tudják megoldani ezt a problémát sem? Pontosabban: megpróbálják, persze, és mindegyik azt is hiszi, hogy az ő megoldása a helyes, a jó.

Én ezt a problémát itt most nem akarom megoldani, már csak azért sem mert nem ezért jöttem - lásd a blog címét. De talán támpontot adok a megoldáshoz. (Nem halat, hanem horgászni...)

Eszembe jut egy régi vita egy blogon, amelyet egy nagyon értelmes fiatal filozófussal folytattam a Gettier-problémáról. Amennyire emlékszem, nem is mennyiségi, hanem minőségi koncepcionális különbség volt a véleményünkben. Ő valami olyasmit mondott, hogy a Gettier-féle elemzés megmutatta, hogy a régi tudásfogalom rossz, és nincs is helyette új tudásfogalom (pedig lenne rá igény). Én meg olyasmit, hogy a régi (és bármelyik) tudásfogalom természetszerűleg pontatlan, és valószínűségi jellegű, és ezen nem is lehet segíteni, mert ez az igazolás bizonytalan, valószínűségi természetéből következik. Csak hogy érthetőbb legyek: a fizikai világ (a "szintetikus jelenségek" - tehát nem az analitikus) igazolásai mindig csak valószínűségi jellegűek lehetnek. Így a rájuk vonatkozó tudásunk is olyan lesz, hiszen ugye a tudásfogalom egyik fontos tényezője az igazolás. De ettől még nem kell elvetni a régi tudásfogalmat, főleg, ha elvileg sem lehet jobb nála, hanem tudni kell ezt a "hátrányát", és így használni. Tehát lényegében Gettier csak azt tudatosította, amit addig is illett volna minden filozófusnak tudnia: a faktuális tudásunk nem "biztos", csak valószínűségi. 

Na, ehhez hasonló koncepcionális, vagy minőségi különbségeket érzékelek én sok hagyományos, klasszikus filozófiai probléma hagyományos szemléletében, és megoldásában (vagy annak kísérletében), és aközött, ahogy én nézem ezeket a dolgokat. A tudásprobléma megoldása nem az, hogy kitalálunk egy tökéletes tudásdefiníciót, olyat, amely garantálni fogja a biztos tudást, hanem az, hogy rájövünk, és belátjuk, hogy biztos faktuális tudás nincs (csak persze megfelelően jók, amelyek akár már bőven elegendőek - ettől működik pl, a technikai civilizációnk). 

A pszichológiában, és esetleg más embertudományokban van egy "technika", a paradigmaváltás. Azt jelenti, hogy valamit nem "ugyanazzal", csak ugyanabból többel (ez a hagyományos megoldás), kell megoldani, hanem minőségileg valamely teljesen más módon, más úton elindulni. Ez a filozófiában sok mindent jelenthet. Nekem sokszor van olyan érzésem, hogy a filozófusok azért nem tudják megoldani a problémákat, azért kotlanak 2500 éves kérdéseken, mert a módszerük ez az "ugyanabból még többet" módszer. Ahelyett, hogy...

Természetesen a Thészeusz hajója probléma megoldásának a kulcsa is itt van.

Egyébként, tévedés azért ne essék, én a filozófiát akkor is hasznosnak tartanám, ha egyetlen egy problémát sem tudna megoldani, nem haladna. Erről persze szó sincs, de arról valóban van, hogy amikor már ezer éve beragadtunk egy probléma csócsálásába, akkor egy jó kis alapos paradigmaváltás jól jöhet.   

Hogy az miből áll...? Na az a következő probléma.

Tőzsér János filozófus az "Igazság Pillanatai" című könyvének fő mondanivalója az, hogy..., de inkább idézem őt: "...sikertelen vállalkozás, mert a filozófiai problémák közül egyetlenegyet sem oldott meg, egyetlenegy filozófiai igazságot sem prezentált, egyetlenegy jelenséget sem magyarázott meg." 

Itt nem szisztematikus könyvkritikát írok, hanem egyedül csak eme állítással szemben fogalmazok meg ellenvéleményt. Annál is kevésbé könyvkritikát, mert amúgy az egész könyv nagyon is érdekes, egy filozófia iránt érdeklődő sokat tanulhat belőle - lám már ez a momentum is egyfajta, ha nem is direkt cáfolata a könyv tágabb mondanivalójának (amely a filozófia értelmetlenségét sugallja).

De maradjunk csak a szűkebb mondanivalójánál. Először is, ugye, valamiféle önellentmondás-szaga van Tőzsér véleményének. Hiszen ő egy filozófus (sőt, ha kőműves lenne, ez akkor is filozófiai téma, és vélemény lenne), és filozófiai témájú könyvet írt, amelyben olyan állításokat, és véleményt fogalmaz meg, amelyekről azt gondolja, hogy azok igazak, vagy helyesek (ezzel persze önmagában semmi baj, minden szerző ezt gondolja a saját állításairól). Márpedig ha az igaznak/helyesnek gondolt állításai arról szólnak, hogy a filozófiában nincsenek, sőt nem is tehetők igaz/helyes vélemények, akkor, mivel ő is filozofál, ez természetesen önellentmondás. Az önellentmondó  állításoknak pedig csak az egyik fele igaz/helyes. Kis magyarázat ehhez: itt az önellentmondás nem két explicit állítás között áll fenn (az eléggé feltűnő lenne -  az olyat általában észreveszik az emberek - egy filozófus pláne), hanem egy állítás (Tőzséré), és egy állapot (hogy Tőzsér filozófiai állításokat tesz - amelyek természetszerűen önmagukra is vonatkoznak) között áll fenn.

Az önellentmondások - ha inkább implicitek, közvetettek is - kellemetlenek. Ha jót akarunk érdemes őket feloldani valahogy. Hogyan lehet ezt itt? Hát úgy, hogy Tőzsérnek nincs igaza (vagy "helyese"). Ez esetben pedig az van, hogy Tőzsér téved, a filozófia halad előre, megold problémákat, megmagyaráz problémákat, van értelme, és haszna is neki.

Persze a probléma ennél bonyolultabb. Tőzsér azért bocsátkozott ilyen radikális állításba (most attól a rosszhiszemű feltételezéstől tekintsünk el, hogy egy filozófusnak néha illik publikálnia, és az sem árt, ha olyankor valami "nagyot dob"), mert - és ez határozott érzésem volt - nem igazán tesz különbséget a különféle-fajta ismeretek, tudás, vagy "propozicionális állítások", és ezek hatóköre, felhasználása, területei, kritériumai között. Egyszerűen szólva: Tőzsér a filozófián az egzakt természettudományok egzaktságát kéri számon (talán megint csak nem ennyire nyíltan, explicite, de lényegében ez a helyzet). Márpedig az nyilvánvaló, hogy a filozófia a tárgyából következően (némi kis kivétellel - erről mindjárt szólok) nem lehet olyan egzakt, mint a természettudományok. A kis kivétel ugye a logika-diszciplína, amely viszont bár állításokat tesz, amelyeknek igazságértéke van, de ezek analitikus jellegű állítások, és nem szintetikusak - ez óriási, elvi, lényegi különbség. Ugye, az van (volt), hogy az évezredek alatt a kezdeti "minden filozófiából" fokozatosan leváltak a különféle specifikus résztudományok, területek, és ráadásul ez a folyamat még most is zajlik. Ez (hogy mi számítson bele a filozófiába) persze nem tény-  hanem definíciós kérdés, és képlékeny, meg változó is, de többnyire most még az van, hogy a logika oda számít, mint ahogy a tőle hogy úgy mondjam, episztemikus természetében nagyon különböző etika is oda.

A filozófia természetét, és tárgyát, és ezek egzaktságát illetően így helyzet az, hogy mivel egyelőre ebből a szempontból (az egzaktság szempontjából) eltérő mértékű területek vannak benne, így nem helyes ez ügyben az egészet illető állításokat tenni.Többségben vannak a kevésbé egzakt területei, amelyek nem a tényekre referálnak (nem arról szólnak). Illetve, és hát ez tényleg elég nehéz kérdés, és önmagában is filozófiai kérdés, és probléma: mire referálnak (akkor) a filozófiai, mondjuk metafizikai kérdések? 

Nekem erről eléggé sajátságos véleményem van. Szerintem minden (az ég egy adta világon) magára a világra referál, annak különféle jelenségeire, törvényeire, eseményeire, összefüggéseire, stb. Csak ezek a referálások, vagyis az interpretációk nagyon sokfélék. Mitől sokfélék? Hát attól és aszerint, hogy a világ mennyire összetett jelenségeire referálnak. Még maguk a természettudományok is eltérnek egymástól e tekintetben, hiszen a legelemibb természettudománytól, a fizikától, a kémián át, mondjuk a pszichológiáig, egyre (és rohamosan) növekszik a vizsgálandó tárgy összetettsége, viszonyainak bonyolultsága és mélysége. Olyannyira, hogy a végét már nem is tartjuk egzakt természettudománynak, sőt természettudománynak sem. Pedig az, ha azt nézem, hogy minden a természet, vagyis a fizikai világ része, így természetesen a "lelki" jelenségek is. Így kis ugrással: a filozófiai "jelenségek" is a világ részei (próbálnának csak meg nem a világ részei lenni), csak már annyira távol vannak (absztrakció, közvetettség, elvonatkoztatás) az eredeti nyers anyagtól, hogy másféle természetűnek tűnnek. Nem azok.

Tözsér hibája az, hogy az eltérő egzaktságot (amely csak mennyiségi eltérés) másféle természetűnek, vagyis minőségűnek gondolja. Élesen elválasztja a kettőt, az egyikről helyesen gondolja, hogy a tényekről szól, a másikról helytelenül, hogy nem arról. Pedig a filozófia is a tényekről szól, csak nem azokról a szikár, egyszerű tényekről, hanem a nagyon összetett, bonyolult tényekről. És hát sajnos az ilyenek igazolásai sokkal nehezebbek, mint az egyszerű tényeké - amelyeké egyébként sokszor szintén nehezek, de más okból. 

Így az mondható, hogy a filozófiai problémamegoldás a filozófiai vizsgálódás természete miatt más jellegű mint a természettudományos vizsgálódás. Mások a megoldások, mások az igazolások, más az egész megértése, és belátása. Mindkettő a világot nézi, csak máshonnan, más részeit, más szeleteit. Emiatt ezek a világinterpretációkra nem szabad egymás kritériumait alkalmazni. A filozófia nem tud "úgy" megoldani egy problémát mint a fizika. A filozófia máshogy oldja meg a problémákat, sőt igazából az van (ezt próbáltam eddig magyarázni), hogy maga a megoldás fogalma is más itt. Még az is lehet, hogy nem is tűnik fel valamiről, hogy az egy "megoldás". Lehet, hogy a hiábavalónak tűnő évezredes filozófiai viták maguk a megoldások. Sőt nem hogy lehet, hanem szerintem pontosan ez a helyzet itt. Ugyanis a filozófia "feladata" - és pont ebben Téved Tőzsér a legnagyobbat - nem a "propozicionális tudás" gyarapítása - hiszen nem az a tárgya -, hanem az ember általános világértelmezésének fejlesztése. Az, hogy jobban értsük a világot. Nem azt, hogy hogyan működik az elektromos áram, mert azzal elbíbelődik a fizika. Hanem azt, hogy mi a fene lehet ez az egész, és hogy mit kell tenni ahhoz, hogy ebből lehetőleg jól jöjjünk ki. Tehát a filozófia azt csinálja, hogy egy általános világmegértést nyújt. Márpedig azt mondani (amit Tőzsér mond), hogy az ember nem érti jobban a világot, mint mondjuk 2500 évvel ezelőtt, az szerintem egy nagy tévedés.

Tőzsér a könyvében több példát is említ megoldatlan filozófiai problémákra. Ezek persze nehéz problémák, de szerintem nem megoldatlanok, és főleg nem megoldhatatlanok. Tőzsér azért tekinti őket megoldatlannak, mert ugye a filozófusok vitatkoznak rajtuk - már amennyiben vitatkoznak - azért nem biztos, hogy mindenen vitáznak, és nincsenek konszenzusok bizonyos dolgokban. Az egyik ilyen "probléma" az azonosság problémája. Egy tárgy azonos marad-e önmagával az időben? Hiszen: 1. A cipőm ugyanaz a cipő, mint egy héttel ezelőtt volt, 2. Nem ugyanaz, hiszen a tárgyak az időben változnak, a cipő közben kopott, az atomjai egy része nem ugyanaz, és azonos csak az lehet önmagával, amely minden szempontból ugyanaz, és ugyanolyan.

Ez ugye egy klasszikus ellentmondás, amely Tőzsérnél példa a filozófia tehetetlenségére. Pedig legfeljebb is csak a filozófusok tehetetlenségére lehetne példa, már azokra, akik nem tudták megoldani. De erről talán majd egyszer máskor...

Bár a filozófia hatóköre, tartománya az idők folyamán valóban szűkül, csökken, de én nem nagyon látom azt a véget, amikor azt kellene mondani, hogy neki már semmi nem maradt. Inkább azt látom, hogy nagyon sok olyan téma terület van még, ahol a filozófia mozoghat, véleményt mondhat, és ezekbe semmi más diszciplína nem tud beleszólni. És hogy ezek mennyire érvényes, vagy hasznos, meg értelmes vélemények? Próbáljon valaki erre ennél (a filozófiánál) jobbat kitalálni!

Azért kezdtem most ezt írni, mert valószínű, hogy itt nem sok van vissza ebből a blogolásból. Az Indexet már átjátszották egy KDNP-fideszes gazember kezébe (csak azon csodálkoztam, hogy nem a Pecinát vették elő megint, mint a Népszabadságnál). Ugyan az indexesek váltig hangoztatják, hogy ők még szabadok, de ha a Kedves Beteg úgy rendelkezik, - és miért ne rendelkezne úgy az a bosszúálló maffiózó -, akkor másnap már be sem engedi őket a portásuk a saját motyójukat összeszedni az íróasztalukból. Mit jelent ez? Ez nem azt jelenti, hogy az Indexesek optimista nyilatkozatai az ő végtelen naivitásukból származnak (a Népszabadság, Origo, stb. után csak a hülye optimista, és nem tudja, mi következik), hanem ez önáltatás, és a sokat emlegetett vágyvezérelt gondolkodás. Szeretnék, hogy ne következzen be az elkerülhetetlen. A kérdés itt csupáncsak a bedarálás ideje. És az, hogy a Kedves Beteg meg fog-e elégedni némi jelentéktelen, erőtlen ellenzéki sajtó meghagyásával, vagy mindent be akar darálni? Én azt gondolom erről, hogy a "ne mi nyerjük a legtöbbet" korszaka már rég elmúlt (emlékszik még rá valaki, mikor is volt?), most a mi nyerjünk meg mindent korszaka van - mint ahogyan azt mindenki látja is. A pszichológia ugye egy képlékeny tudomány, amelyben a definíciók nem a tényeket írják le (hanem a tények interpretációit), így nehéz vitathatatlan állításokat tenni de én azt gondolom, hogy a Kedves Beteg valóban nem normális. Hanem pszichopata, hatalommániás. A szó szoros, köznapi, vagy akár klinikai értelmében talán nem őrült, de ha nem az akkor csak annál gátlástalanabb bűnöző. No de ez itt most mindegy is, a lényeg az, hogy itt már nem sokáig lesz blogolás, és az Indexnek is már ássák a sírját. Most még befelé megyünk a sötét, és ismeretlen hosszúságú alagútba, úgyhogy nem nagyon lehet biztatót mondani. Az nem biztató, hogy egyszer mindennek vége lesz, hiszen lehet, hogy meg se érjük. Tenni kellene valamit, és én tudom is, hogy mit kellene tenni. De ha itt ezt leírnám, akkor ahogy mostanában állnak a dolgok, lehet, hogy el is vinne a fekete autó. De azért remélem ti is kapisgáljátok már. Ha mégsem, akkor gondoljatok csak arra a szép, igazságosztó, nemes pillanatra, amikor a kárpátok géniuszának repült a kucsmája a falnál. Nem csak azt gondolom, hogy ennél kevesebbel már nem érhetjük be, de azt is, hogy enélkül sosem szabadulunk meg tőlük.

Ezt a szöveget eredetileg nem ide a blogomra írtam, szántam. Egy barátomnak írtam, aki szereti Tollét vagyis amit ez itt jelent, hisz neki. Megpróbáltam leírni, megvilágítani neki, hogy mekkora butaság Tolle gyakorlatilag összes szövege. (Ha már filozófia: ez persze nem teljes indukció, nem vizsgáltam Tolle összes szövegét. Azonban, amiket vizsgáltam, azok szinte mind butaságok voltak. Ebből pedig le lehet vonni egy induktív, valószínűségi jellegű következtetést az összes szövegére nézve is. A népnyelv ezt indukció nélkül úgy fogalmazza meg, hogy "bolond likból bolond szél fúj").

És akkor most következzen a levél, a személyes utalások, megjegyzések nélkül.

Nem válogatok köztük, úgy veszem, ahogy jönnek, majdnem az összes vagy otromba közhely, vagy értelmetlen zagyvaság, vagy egyenesen hamis ostobaság.

Természetesen, mint minden holdkóros spirituális tanítónál (vagyis ez a megjegyzésem a Tolle-összesre, és a spirituális-vallásos összesre is vonatkozik), az mindig áll, hogy ezek a jóemberek voltaképpen nem is tudják azt pontosan, hogy mit akarnak mondani. Ezért (is) a mondataik tele vannak homályos, pontatlan, nem jól érthető szavakkal. Ez egy ügyes trükk, hiszen így bármikor védekezhetnek azzal, hogy "metaforikusan értendő", hogy "nem is azt jelenti, amit", és hasonlókkal. Intellektuális imposztorságról van szó itt, nem másról.

Mivel most a fidesz-bűnszervezet 2/3-ot csalt össze magának, az ellenzéki pártoknak nem szabad beülniük a Parlamentbe. Ez a magyar nép elleni árulás, és a fidesz-bűnszervezettel való kollaborálás lenne. És hogyan lesznek büntetve a kollaboránsok, na hogyan? Lásd az előző posztom: kopaszra lesznek nyírva az utcán, a tömeg megszégyeníti őket. Ezt nem kívánhatják maguknak az ellenzéki pártok, képviselők. 

Tehát: nem beülni, visszaadni a mandátumot! Ez nem csak a becsület, és a tartás miatt fontos, hanem azért is, mert a beüléssel legitimálnák a bűnszervezet hatalmát. Még amikor csak sima többsége volt a fideszmaffiának, akkor sem ment semmire az ellenzék, csak biodíszlet volt a Kedves Beteg cirkuszában. Most, 2/3-nál egyenesen kívánatos biodíszlet lesz. Igen, lesz, mert tévedés ne essék, én nagyon realista vagyok, és tudom, hogy be fognak oda ülni, kollaboránsokká válnak. No ez most már egy igazi gyalázat lesz.

Magyarország "államformája" most már autokrácia, és diktatúra. Ehhez bárkinek is asszisztálni, ellenzéknek, politikai erőnek, vagy akár egyszerű állampolgárnak, az szégyen és gyalázat. Innentől természetesen az egyetlen helyes út, az ellenállás. Ellen kell állni ennek az ocsmány hatalomnak, harcolni kell ellene, a lehetséges eszközeinkkel, mindenkinek, ahogy tud. És soha nem behódolni nekik, és a pusztulásukig le nem állni! Ha ezt ez ellenzéki politikai erő, párt, képviselő nem tudja, nem látja be, és még bármilyen formában szóba áll velük, akkor nem hogy teljesen elveszíti hitelességét, hanem mint mondtam, gyakorlatilag kollaboránsává válik a fasiszta fidesz-bűnbandának. Nem fogjuk szeretni őket, sőt meg fogjuk vetni őket, és soha nem lesz már bennük bizodalmunk.

A fidesz-bűnszervezet innentől választáson nem leváltható. Már a mostanin sem volt leváltható a választás szabályai szerint, de most még sokan reménykedtek, hogy mégis. És tévedés ne essék: itt nem csak arról van szó, hogy a már ismert csalásokkal, és trükkökkel dolgoztak, az üveggyöngyökért megvett hatumákkal, és cigányokkal, az ezerszámra utaztatott ukránokkal, stb. Hanem főleg arról, hogy nettó, mezei csalást követtek el, amikor is, nem a szavazatokat számolták össze, hanem egyszerűen olyan számokat hoztak ki, amelyek nekik megfeleltek. Ez olyan "vad dolognak" tűnik, hogy senki nem hiszi el, mondván, hogy "hát azért ilyet talán mégsem..." , meg "erre nem is volt szükségük, a sok agyhalott mellett...". De bizony megcsinálták. Ez egy túlbiztosítás volt, hiszen a szavazás eredményére nem hagyatkozhattak, ahhoz túl nagy volt a tét - a börtön fenyegetése nekik. Így gondoskodtak róla, hogy ne legyen probléma a számokkal.

Tehát, ezt a bűnbandát választáson már nem fogjuk elbúcsúztatni. Maguktól sosem fognak lelépni. Sajnos, valamilyen erőszakos megoldás lesz a nyerő, más lehetőség már nincs. Forradalom, vagy népfelkelés, mindegy is, a lényeg, hogy radikálisan megszabaduljunk tőlük, és ne tudjanak visszajönni.

Igen, háború. Tegnap este, éjjel óta háborúban állunk. Háborúban áll minden értelmes, józan magyar, a fidesz-bűnszervezettel szemben. És sajnos a fidesz kiszolgálóival, a kollaboránsaival, a szavazóival szemben is. Sajnos, hiszen ez utóbbiak részben nem is nagyon tehetnek arról hogy ilyen szerencsétlen agymosott ostobák. Tehet arról egy ember, ha buta mint a föld? De egy kicsit azért mégis tehetnek róla, vagyis hibásak. Hiszen senki nem egy sötét barlangban él. Ma az internet korában valamennyire mindenkinek a saját felelőssége is, hogy mennyire tájékozott a világ dolgaiban. Tehát nem lehet őket, az agymosott fidesz-szavazó zombikat, azt a 2,5 millió kollaboránst sem felmenteni. Az igazságosság igénye azt követelné, hogy egyszer ezért, amit most tettek, bűnhődniük kell. Jól tudom persze, hogy nem fognak. A II világháború után, egyes nyugati országokban, a nácikkal kollaboráló nőket az utcán nyilvánosan megszégyenítették, kopaszra nyírták. Más egyéb büntetést nem (nemigen) kaptak, utána futni hagyták őket. Mármint azokat, akiknek "csak" annyi volt a bűnük, hogy a megszálló hatalom katonáival jártak, velük voltak kapcsolatban. Ez végül is méltányos büntetésnek tűnik. De milyen büntetést kaptak a náci Németországban a mezei nácik, és szavazóik? Ők, hacsak nem követtek el egyéb, súlyosabb bűntetteket is, semmit nem kaptak. Egy népnek a negyedét, vagyis milliókat nem lehet megbüntetni. Még akkor sem, még ilyen bűntettért sem, amit most ez a 2,5 millió agyhalott, vagy/és gazember tett, hogy kiszolgáltatta, és túszul vetette oda az országot ennek a bűnszervezetnek. Mondanám, hogy az ő büntetésük majd az lesz, amikor rájönnek, hogy mit tettek. De attól tartok, hogy ilyen sosem lesz. A fidesz- pontosabban az "orbán", az egy vallás is egyben. És a vallásukból az emberek nagyon ritkán, nagyon kis arányban szoktak kiábrándulni.

Mondhatja, most valaki, hogy miről beszél ez, mennyire nem aktuális ez a téma most, amikor a bűnszervezet éppen a legdicsőségesebb, legakadálytalanabb 4 (és utána ki tudja még mennyi) évére, uralmára készül. Igen, ez így van, egyelőre nem aktuális a büntetésük. Mármint nem a kollaboránsaik büntetése, hanem a tagjaik, tisztségviselőik, és vezetőik büntetése, amit, és akik viszont nem úszhatnak/úszhatják meg. Hatalomváltás esetén bárhogyan, de el kell kapni őket. De ez most még távolinak tűnik, valóban.

Szóval, most háborúban állunk ezzel a bűnszervezettel. Nem mi akartuk, és nem mi kezdtük a háborút, a fene akar háborút. A békés, normális, rendes, jó emberek békét akarnak.De amikor jön egy náci banda, amely kirobbantja a háborút (Hitler), vagy amikor jön egy tolvaj-bűnszervezet (Fidesz), amely előre megfontolt, aljas szándékkal, és módon megszállja az országot, és szétlopja azt, majd ezzel párhuzamosan még a jövőjét is tönkreteszi, akkor ezek, az ilyenek ellen védekezni kell. Ez a védekezés a háború.

Tehát az ország tönkretevői, a fidesz-bűnözők, és kiszolgálóik megérdemlik a büntetést. De előtte még meg kellene nyernünk a háborút. Hogyan lehetséges az? Hát, elsősorban is úgy, hogy ellenállunk nekik. Fel kell szítani az ellenállás tüzét. Tartalmilag legyen az polgári engedetlenség, bojkott, sztrájk, tüntetések, bármi, a lényeg ennek a tudatosítása, propagálása, terjesztése. És hát megpróbálni felvilágosítani amennyire lehet, ezt a bugyuta népet... Nehéz ügy, persze. Nyilván egy államhatalomnak nehéz ellenállni egyénileg, sőt, szinte sehogyan sem lehet azt megtenni. De mégis - hogy ilyen költőien mondjam - fent kell tartani a parazsat legalább, jobb időkre, hogy aztán tüzet szíthassunk belőle. Mert ezt az ország nyakán élősködő bűnbandát el kell zavarni, szinte bármi áron. Valószínű az is, hogy most vannak hatalmuk, és dicsőségük csúcsán, innentől már lejtmenetben lesznek. Ez végül is nem más, mint egy tehetségtelen, ostoba, ám teljesen gátlástalan bűnszövetkezet. De ez a lejtmenet nagyon hosszúra elnyúlhat, nem várhatjuk ki, hogy magától legyen vége. Rá kell segítenünk, bármilyen eszközzel, ki hogy tud, ki mit tud tenni. Országrontó fasiszta bűnözőket nem tűrhetünk meg a nyakunkon.

Igen, nagy valószínűséggel el is csalták a választást. Nem csak az ismert módokon, választókörzetek átszabása, hatumák állampolgársága, és szavazatai, agymosó propaganda, mindenféle egyéb választási manipulációval, hanem esetleg direktben is. Úgy, hogy a választási központban (lásd még: ki ellenőrzi a fideszes, - vagyis nem állami, hiszen az állam ma már a fidesz -, választási központ kiadott számait?) gyakorlatilag olyan számokat hazudtak, amiket nem szégyelltek. És van szégyenérzetük ezeknek a gengsztereknek? Ki lát bele, hogy az egyes körzeteket hogyan összesítették? De ezzel sem lehet most már, de egyébként előtte sem tenni semmit. Egy diktatúrában sajnos ez van: ha elfogadjuk a diktatúra játékszabályait, akkor onnantól csak veszíthetünk.

Ezért, innentől nem szabad elfogadni ennek az ocsmány diktatúrának a játékszabályait! Féljenek tőlünk ők! Álljunk ellen nekik! Ne, tudják, hogy mit csinálunk, és bármit tehessünk meg. Féljenek éjjel-nappal, hogy lecsapunk rájuk. Vagy így, vagy úgy. Gyáva szarok ezek, nem csak ostobák. Mi okosabbak vagyunk, bár most egyelőre kevesebben. Soha többé ne egyezzünk ki velük semmiben, és ne álljunk velük szóba! Romboljuk, erodáljuk ezt a hatalmat, ahogy csak lehet! Mostantól minden értelmes, jóakaratú, magyar embernek csak ez lehet a politikai célja. Hogy minél hamarabb szabaduljunk meg ettől a fidesz-mételytől.

A kérdések (témák), amelyekre válaszolok:

(1) Ki nyer, ki alakít kormányt?

(2) Miért nyer?

(3) Mi lesz utána?

Mint látható, a témák közül kettő jóslásos téma. Az emberek általában nem gondolnak abba bele, és nem is értik (és sokszor még a filozófusok sem tudják jól - erről írtam egy külön blogposztot is, a kifejtést lásd ott), hogy a jövő eseményei nem tények. Hanem csak hozzávetőleges valószínűséggel becsülhető események. Ez első megközelítésben "nem tudjuk"-at jelent (a "tudás" fogalma filozófiai értelemben megint csak a tényekről szól), és második megközelítésben "talán így lesz"-t jelent. Vagyis legfeljebb is ezt mondhatjuk róluk. Persze, különféle itt nem részletezendő meggondolások miatt, a kimenetelek valószínűségét bizonytalanul bár (a bizonytalanság mértéke is változó) lehet becsülni. Mindenki, aki a jövő eseményeiről mond valamit, az ezt csinálja, csak nem tud róla, hogy ezt csinálja. És ha nagyon hülye, akkor nagyon magabiztos módon állítja azt, hogy "úgy lesz". 

(1) Nagy valószínűséggel a fidesz-bűnszervezet nyer, és alakít kormányt. Ha mindenáron számszerűsíteni kellene, akkor én erre adnék vagy 90%-ot.

(2) Hogy miért nyer, annak több oka van. Az események okai általában - magyarázom megint - szerkezetileg olyanok, mint egy fordított (fejéről a talpára állított) fa, ahol felül, a végén, az okozat (a vizsgálandó esemény) van, és alatta, a sok hozzá vezető ok, amelyek persze egyben maguk is okozatok, és amelyek maguk is elágaznak lefelé, az ok-okozati háló, vagy fa megelőző, őket kiváltó okai felé. És persze, a közhelyszerű, "minden, mindennel összefügg" hülyeség nem igaz. Ez nem egy végtelen mátrix, csak egy fa. Na de ennyit az elméletről.

A legfontosabb, és közvetlen, (magas szintű) ok: A fidesz-bűnszervezetnek van kb. 2.5 millió agyhalott, benne feltétlenül hívő, érzelmileg elkötelezett (az értelem náluk nem játszik) zombija, akik aktívak, fanatikusak, tántoríthatatlanok, és mindenképpen rájuk szavaznak. Ez, egy másik körülménnyel (okkal) együtt önmagában elegendő a győzelmükhöz. A másik ok természetesen az ellenzék megosztottsága, széttördeltsége. Ha nincs egy darab egységes ellenzék a fidesz-bűnszervezet ellen, akkor a választási esély egy nem túl bonyolult matematikává egyszerűsödik: a bűnszervezet 40-50%-a (szerény becslés) mindenképpen több lesz, mint az ellenzék 1, 5, 10, max. 25%.os darabjai. No és a köztársasági elnöknek csúfolt fidesz-maffiakatona, melyik pártnak fog adni kormány-alakítási megbízást? Láss csodát, a legtöbb képviselői helyet elnyerőnek.

Természetesen az ok-okozati  fán lejjebb is lehetne menni, vizsgálgatni, pl,, hogy miért nem fog össze az ellenzék, vagy hogy miért, hogyan alakulhatott ki ez a 2,5 milliós agyhalott fidesz-zombi  banda, vagy bármilyen más alacsonyabb szintű okot. Ezek szociológusok, pszichológusok számára érdekesek lehetnek, de minket itt most a választások kimenetele szempontjából már kevéssé érint, úgyhogy ezzel már nem foglalkozom.

(3) Hogy mi lesz ebből? Vagyis a bűnszervezet újabb kormányalakítása után. Na ez az előző pontoknál sokkal bizonytalanabb kérdés. Azért az, mert távolibb eseményről szól. Az időben távoli eseményeket egyre több "ok" alakítja, befolyásolja, és ezek az okok maguk is többfélék, számosabbak. Ezért egyre bizonytalanabb az egyre távolabbi jövőt megjósolni.

Mindazonáltal, nagyjából néhány kimenetel várható. A három legvalószínűbbet mondom.

a. A fidesz-bűnszervezet (nem mellesleg: meg tetszett már figyelni, hogy ezt a bűnbandát mindig, következetesen így nevezem? Ez nem véletlen ám. Tegyen mindenki így, ezzel is a békét fogja védeni!), hatalma, jelenléte, a NER-világa lassan konszolidálódni fog. Vagyis egyre jobban elfogadják, megszokják, és beletörődnek az emberek. Az ellenzékiek is. Ez olyasmi folyamat lenne, mint a Kádári-konszolidáció volt. Tudtuk, hogy "ez nem Amerika", de még mindig jobb, mint Románia , és különben sem lehet ellene semmit csinálni, így hát inkább mindenki a saját kis köreivel kezd foglalkozni, és nem lázad hiábavalóan. Ez bizony reális lehetőség, a diktatúrák, autokráciák (a NER az), évtizedekig is ki szoktak tartani, sőt, hát voltaképpen az a nagy ritkaság, hogy ne tartsanak ki évtizedekig. Ebben az esetben a mi életünk nagy részét már a NER-rendszerében kell leélnünk, a vége teljesen homályba vész.

b. A fidesz-bűnszervezet annyira túltolja a tolvajtempóját, az eszetlenségeit, hogy lassan, néhány év alatt erodálódik a szavazóbázisa. Ez bekövetkezhet úgy is, hogy ezzel párhuzamosan feljön egy ma még nem ismert ellenzéki párt. Vagy egyszerűen úgy, hogy különféle események hatására (A Kedves beteg kiléptet bennünket az EU-ból, kidobnak a NATO-ból, rosszabb lesz az élet, Putyin seggének bűze közelebbről érződik, stb.) a nép kezdi megelégelni a NER-t. Ha így történne, az olyasmi lenne, mint a gengszterváltás előtti pár év folyamata, amikor is a közvélekedéses "ilyen jó még sohasem volt"-ot lassan felváltotta a nyugati életszínvonalban való reménykedés miatti változtatás-vágya. Ez esetben a NER ugyan hamarabb véget érne, de egyáltalán nem radikálisan, ami utána jönne, az kb. az "ugyanazok, más gúnyában", vagy legfeljebb, a "mások, de majdnem ugyanúgy" szavakkal lenne leírható. Ez sem túl rózsás kimenetel.

c. Forradalom. Ez a kimenetel eléggé valószínűtlen. Forradalmak, népfelkelések nagyon ritkán vannak. Kiszámíthatatlanok, esetlegesek. Októban 22-én este ki gondolta volna, hogy másnap forradalom, népfelkelés lesz? Úgyhogy erről nem nagyon mondhatunk semmit. Mint ahogyan a kimeneteléről sem, hiszen bármerre kanyarodhat. Én természetesen azt gondolom, és mondom, hogy a fidesz-bűnszervezetet szinte bármi áron el kell törölni a föld színéről. Ez azt jelenti, hogy a bűnbandájukat be kell tiltani a tagjaikat elfogni (egy forradalom esetén a fő bűnözők nyilván külföldre menekülnének), és méltó módon megbüntetni. Természetesen akkor sem siratnám őket, ha a forradalmi népharag az utcán érné őket, és az ilyenkor szokásos büntetést alkalmazná rajtuk. Sajnos, igen kicsi valószínűsége van, ennek az amúgy legkedvezőbb, az ország, a nép számára legjobb megoldásnak.

Amúgy egyfajta (pszichológiai, és nem filozófiai) fatalizmussal szemlélem az eseményeket. Kíváncsian, érdeklődve. Végül is, a világ eseményei érdekesek, és mindig olyan történik, ami még nem volt. Én megteszem amit tehetek, a többi nem rajtam múlik. Ha ebben az országban mindenki csak annyit tett volna politika-ügyben, mint én, akkor ma a fidesz-bűnszervezet neve már csak a történelemkönyvekből lenne ismerős.

A demokrácia - először is válaszolva a cím kérdésére - egyfajta politika-technikai megoldás. Mégpedig a hatalom-, és a társadalom irányítására vonatkozó megoldás. Hiszen ugye, itt az a megoldandó probléma, hogy van a társadalom (konkrétan az országok), ezeknek van számtalan sok feladatuk, amelyeket a legmagasabb szinten kell szervezni, tervezni, irányítani, bonyolítani, és hát hogyan válasszuk ki a népből azokat a politikai vezetőket, akik el fogják végezni ezt az irányítási feladatot. A demokrácia, a több közül, az egyik ilyen lehetséges kiválasztási, és társadalom-irányítási módszer. 

(Azt tudjuk a filozófiából, hogy a definíciók általában, és kénytelen-kelletlen, rövidek, szűkszavúak. Hiszen a funkciójuk éppen az, hogy rövid választ adjanak valamire. Másrészt pedig, egy dolog, akkor, és attól ismerszik meg jól, ha minél több irányból, szempontból írjuk azt le. Tehát ideális definíció nincs, mert ha rövid, akkor messze nem teljes, ha hosszú, alapos, kimerítő, akkor meg lényegileg már nem definíció.)

Így persze a demokráciára adott fenti definíció is csak egy, a lehetséges sok leírásból. Az lehet, hogy karcolja a lényeget (az azért fontos kívánalma a definícióknak), de az is biztos, hogy nem teljes leírása a tárgyának, hiszen 6 sorban nem is lehet azt. Ezért van az, hogy a delikvensek gyakran még a legelemibb politikai fogalmak értelmezésében, és alkalmazásában sem egyeznek meg. ("Ezek komenisták". "Nem, ezek fasiszták". "Ez diktatúra". "Nem, ez demokrácia". Stb.) Bizonyos mértékű tisztázások (definiálások, és leírások) nélkül az ilyen viták teljesen meddőek, hiszen már a kiinduló fogalmi alapok is eltérnek egymástól.

No de mi a tartalma a fogalomnak? Mint azt tudjuk, a demokrácia a legnépszerűbb "definíciója" a "népuralom". Ezt én nagyon ellenzem, egyszerűen azért, mert a szó két tagja (nép, és uralom) jelentés szerint ellentmond egymásnak, pontosabban nem működik együtt. Elmagyarázom: uralkodni csak úgy lehet, akkor van értelme (azzal jár együtt), ha vannak uralkodó(k), és utaltak. De ha mindenki (a nép) uralkodó (népuralom), akkor kin uralkodnak? Annak nem sok füle-farka van, hogy valakik egyszerre legyenek uralkodók, és uraltak is.

Itt valójában az van, hogy a "demokrácia" (népuralom) szó, az egy "parasztvakítás". A szegény, jogtalan, elnyomottak megnyugtatására találták ki, azért, hogy azt képzeljék, hogy annak ellenére, hogy ők szegények, de mivel demokrácia (népuralom) van, így hát mégis ők uralkodnak. Vagyis hatalmon vannak, politikai szabadságuk van, beleszólásuk van, stb. A modern civilizációnk egyik legcsúnyább hazugsága ez.

Mivel a népuralom (ilyen formában) már logikailag sem lehetséges, igen furcsa lenne, ha a valóságban meg mégis lehetséges lenne. Így nyilván nem is lehetséges. Ehelyett vannak a különféle kvázi-demokratikus megoldások. De ezekről meg mindig az a vicc jut az eszembe, amit a szocialista politikai vezetőkről, elitről mondtak: "Mi az a Napóleon konyak? Az az ital, amit a magyar nép a választott képviselői révén fogyaszt." 

Na most, hogyha népuralom végül is nemcsak nincs, hanem nem is lehetséges, akkor persze helyette meg kell próbálni olyan konstrukciókat, amelyek ahhoz közelítenek, vagyis demokratikusak. De míg a politológus itt egyből el is kezdené sorolni a megoldásokat (próbálkozásokat), a  filozófus itt rögtön megakad: végül is mi itt a legfőbb cél? Mi a lényeg? Az, hogy ki uralkodik? Vagy valami ennél alapvetőbb dolog is van? Egyáltalán, miért kell bárkinek is uralkodnia? Jó, erre a kérdésre még könnyű a válasz: azért kell, mert anélkül (egyelőre) nem lehet megoldani a társadalomszervezés-és irányítás feladatait. Ehhez irányítók azok sajnos kellenek. No de mi végre ez az egész, az uralkodás, meg irányítás, mi a célja, értelme? Ez már egy etikai kérdés. Végül is minden politikafilozófiai kérdésnek az etika kell legyen az alapja, csak hát elég hosszú az út addig (nehezen visszavezethető). Nem azért élünk (nem az az értelmes célunk), hogy uralkodjunk (akárcsak demokratikusan is), hanem van (lehet) egy ennél sokkal alapvetőbb (és sokkal távolibb) célunk: értelmes, boldog, hasznos életet élni. Ahogy ugye a vulkáni köszöntésben is áll... És bizony az akármilyen politikai berendezkedés ettől igen messze van, nem nagyon függ össze vele közvetlenül. Persze ez nem jelenti azt, hogy bármi jó. Mindig a legjobb felé kell törekedni.

Koronként, és helyenként, aktuálpolitische ugye, mindenféle konkrét kérdések is felmerülnek a demokráciával kapcsolatban. Pl. ma nálunk az egyik ilyen gyakori kérdés az, hogy "ez még demokrácia, ami itt van?". Erre a kérdésre sajnos nem lehet minden további nélkül igennel, vagy nemmel válaszolni. Ennek pedig a következő az oka: A "demokrácia", az nem egy objektív tény, hanem egy összetett, és elvont fogalom. És mivel nem objektív tény, a mibenlétének a leírása sem faktuális (tényleíró) jellegű. Hanem csak definiálni, közelíteni lehet. És ha ezek a leírások eléggé jók, akkor azokban közmegegyezni lehet. Minél többen fogadnak el egy leírást (definíciót), az annál használatosabb lesz, és annál kevésbé vitatott. Ez azt is jelenti, hogy ebben a tárgyban nincs olyan, hogy "igaz leírás" - a demokrácia mibenléte nem igazságkérdés, hanem arról van szó, hogy mi definiálunk egy "ideális "fogalmat, majd utána megnézzük, hogy az egyes konkrét esetek mennyire hasonlítanak hozzá.

De hogy konkrét választ is adjak a fenti kérdésre: a demokráciának is van egy ésszerű, célszerű meghatározása, bizonyos határokon belül. Az mindenkinek elég nyilvánvaló, hogy a hitleri Németország, a sztálini Szovjetunió, vagy Mao Kínája, stb. nem voltak demokratikus országok. Azok a demokrácia általános(-an elfogadott) definíciójának túl sok pontját megszegték ahhoz, hogy demokráciának tarthassuk őket. No de mi mondható egy olyan országra, hatalomra, amely látszólag, formálisan betartja ezeket a pontokat, vagy nem szegi meg őket látványosan, feltűnően? Amely ország, és hatalom ugyan messze van a nyugati demokráciáktól, de a fenti diktatúrák néhány fontos elemét sem tartalmazza (még)? Ugye, ilyenkor van az, hogy a definíciónkban pontosan hol húzzuk meg a diktatúra-demokrácia közti határt. És hát ki húzza meg azt a határt? Ez kb. olyan, mint a ki találja ki a vicceket. Senki, és mindenki - amennyiben mindenki foglalkozik vele, beszél róla, és akkor azzal már húz is valahol egy határt. Én egyébként - állást foglalva a témában -, már rég azt gondolom, hogy a fidesz-bűnszervezet sem nem demokratikus úton-módon szerezte meg a hatalmát, sem nem úgy gyakorolja azt. Még nem az a fajta diktatúra mint a hitleri, de valamerre arrafelé törekednek.

Van a demokráciával kapcsolatban egy másik érdekes kérdés is: az, hogy mi az ideális egyensúly a népakarat, és a helyes megoldás között? Ez így elvont, konkrétabban mondom: mi a helyzet akkor, ha a nép egy olyan politikai erőt szavaz a hatalomba ("demokratikus" választáson), vagy tart hatalmon, amely erő számára sem jó, vagy helyes megoldásokat alkalmaz? - de ezt a nép persze nem tudja. Tehát mi van akkor, ha a politikai erő populista demagógiával, erőszakos propagandával, a szabadság, és a nyilvánosság korlátozásával, és befolyásolásával, eléri, hogy ő legyen a "demokratikusan választott" vezető erő?

Volt már ilyen a történelemben? Hát igen, a történelem, ha így nézzük, kb. másról sem szól, mint a politikai hatalom ilyen-olyan "illegitim" megragadásáról, megtartásáról. Ezenközben persze régen nem sokat számított a nép véleménye. Ma viszont az elvileg már számít (a demokráciákban), ezért jött rá néhány szemfüles ember arra, hogy akkor azt befolyásolni kell (a demokráciákban persze), vagy még inkább, elébe menni, kialakítani azt. És akkor ezt is teszik. Persze, minden politikai erő erre törekedik (a befolyásolásra), de a módszerek tekintetében nagy különbségek vannak. A lemenni "populista-demagóg kutyába" eljárás még csak-csak elmegy, ha valamely szintet azért tartanak. De ha azt nem tartanak, akkor kialakul egy olyan hívő rajongótábor, akik egyrészt érzelmileg befolyásoltak (nem tudnak értelmesen gondolkodni), másrészt nagyon elkötelezettek (pont az érzelmi befolyásoltság, az ellenfél gyűlölete, stb. miatt), harmadrész pedig szilárdan kitartóak. Természetesen, és nyilvánvalóan a fidesz-bűnszervezet híveiről beszélek.

Na most, újra a fenti kérdés: ki jogosult megmondani két millió agyhalott fidesz-zombinak, hogy nekik mi a jó? Hogy az, amit ők jónak hisznek, az valójában nem csak a többieknek, hanem nekik is rossz? - csak ők ezt nem tudják. Beleférhet-e a demokráciába az, hogy 2 millió idióta (különböző hatalom- és szavazástechnikai trükkök által) túszul ejt, és egy bűnbandának odavet egy 10 milliós országot?

Én azt mondom, hogy az ilyen dolgokban az a vízválasztó, hogy kiket érint az ügy. Ha csak saját magukat érintené, azt a 2 millió agyhalott fidesz-zombit, és senki mást, akkor semmi értelme nem lenne beleszólni az ő dolgukba. Csináljanak azt, amit akarnak. De itt természetesen nem ez a helyzet. Itt 2 millió hívő teszi tönkre további 8 millió életét, lehetőségeit, és jövőjét. És ilyenkor már joga van a többieknek ebbe beleszólni. Még akkor is, ha amúgy, technikailag, nem (tudják) ezt a jogukat érvényesíteni, mivel az ellenzék széttöredezettsége miatt nem lehet leváltani a bűnbandát.

Ezt a témát nem lehet megnyugtatóan lezárni. Azért nem, mert nincs ideális megoldás. A társadalom tagjainak érdekei mindenképpen ütközni fognak valamiben. Így, csak egy adott helyen, korban, stb. lehető legjobb, elérhető, reális megoldás van. Elméletileg van ilyen. De hogy a gyakorlatban az mi, azt nehéz kideríteni (elméletileg), és persze nem is úgy működik, hogy valami agytröszt kitalálja, aztán úgy lesz. Hanem próbálgatásokkal működik. Ezekkel meg az a baj, hogy esetlegesek, nem tervezettek, és csak néhány lehetséges megoldást próbálnak ki. Pl. jó lenne-e az, ha - maradva a demokrácia szavazásos - képviseleti kiválasztási rendszerénél - az általános választójog helyett egy intelligencia-határhoz kötnék a választójogot? Erről egyből látszik, hogy pro- és kontra lehet mondani érveket ellene, és mellette. Vagy jó lenne-e az, hogy az ország vezetésére pályázó politikusok elé különféle értelmi- és morális kiválasztási próbákat állítanának? Hiszen, gondoljunk csak bele, most a világban egyedül a politikusi szakma az, amelynél nem követelnek meg semmiféle szakmai jártasságot, amikor még egy egyszerű szakmunkásnak is vizsgákkal kell bizonyítani, mielőtt megkapja a képesítését. A politikusok meg gyakorlatilag képesítés, és hozzáértés nélkül vezetnek országokat. Ez önmagában tragikomikus lenne akkor ha valakinek is eszébe jutna.

Szóval, mi a jó megoldás? Senki nem tudja. Nyilván, kell gondolkodni, tervezni, de a tervek önmagukban nem elegendőek addig, amíg nem vizsgáznak le a valóság ítélőszéke előtt. Én ma is azt gondolom, hogy valamiféle demokrácia kell, de nyilván nem ilyen kvázi- áldemokrácia, mint ami most van. De ezt csak finomítani lehet, és kell is, a történelem sajnos arra tanít, hogy a civilizáció mindig az ilyen saját kárán tanuló módon halad előre.

Ha én párt lennék ugye... akkor kellene írnom egy kormányprogramot is, amely azt mesélné el, hogy mit tennék, ha kormányra kerülnék. A kormányprogramokkal persze az a baj, hogy a kutya sem olvassa őket, így teljesen észrevétlenek, és hatástalanok - a szavazó nem az alapján formál véleményt. Mégis, a tisztesség úgy kívánná (ha én párt lennék), hogy írjak egy kormányprogramot. Mintegy a magam számára is tisztázandó, hogy mik a céljaim, mit akarok csinálni kormányként.

A kormányprogramok másik baja az, hogy igen nehéz belőni azt, hogy mennyire legyen elvszerű, mennyire legyen konkrét, menyire térjen ki az eszmékre, és mennyire foglalkozzon a mindennapi, gyakorlati teendőkkel. A logikus (következetes, koherens), illetve tisztességes az lenne, hogy mindent a kályhától kezdene, és onnantól elmagyarázná, hogy az eszmékből hogyan lesz gyakorlati cél, és cselekvési program. De egy ilyet aztán végképp senki nem olvasna el.

Tehát legszívesebben a kormányprogramomat is ilyen filozófiai "kályhától" kezdeném. Ez ebben az esetben az etika lenne. Miért pont az? Azért, mert az etika az a tárgy, amely mindenféle olyan cselekvés alapja, amely cselekvés az emberi jólétre vonatkozik. A politika meg természetesen arról szól, hogy a társadalmat hogyan lehet minél hatékonyabban vezetni, és szervezni, annak érdekében, hogy a benne élő emberek a lehető legjobb, legboldogabb, leghasznosabb életet éljék. Tehát a politika alapja az etika - kell legyen. 

Így először vázolnom kellene az etikámat, majd abból, immár a konkrétabb politikai program felé közeledve, de még nem odaérve, egy elvi politikafilozófiát leírni. A politikafilozófia (mint ahogy az a nevéből is látszik), még mindig félig filozófia, úgyhogy eléggé elvont, elvi, elméleti dolog. De ugyanúgy megkerülhetetlen egy következetes, és érthető politika kifejtésénél, mint az etikai alap - sőt ez még talán kézenfekvőbb, fontosabb is, tekintve, hogy ebből már csak egy lépés maga a politika, ahhoz közelebb áll.

Eddig arról írtam, hogy milyennek kellene lennie egy teljes, kifejtő, és magyarázó kormányprogramnak. De már a címben is azt ígértem, hogy most ez nem lesz, hanem csak egy egyszerű kormányprogram lesz. Az egyszerű program, az nem bajlódik etikával, és politikafilozófiával. Az a cselekvéssel, a célokkal, a gyakorlattal foglalkozik. Nem sokat magyaráz, hogy miért is kellene ezt meg azt, csak leírja, hogy ezt meg azt kellene csinálni. 

Persze, még az ilyen programnak is lehetnek fokozatai, az általánosabbtól a konkrétabb felé. Hiszen itt az egyik véglet (az általánosabb) az amely arról beszél, hogy mi lenne az elérendő cél, a másik véglet (a konkrét) meg az, hogy hogyan kellene azt megcsinálni. Tehát még a pontokba szedett konkrét kormányprogramnak is eme általános-konkrét mezőben kell lavíroznia. Sajnos ezen nem nagyon lehet segíteni, tekintve azt is, hogy a célok nagyon konkrét megvalósítási módjait akkor és ott (egy program írásakor) még nem is lehet tudni, azok mindig menet közben, kint a terepen, a gyakorlatban derülnek ki.

Amiről eddig beszéltem annak a szummázata a következő: Egy teljes politikai programnak optimálisan 4 tartalmi szintje van: etikai alap, politikafilozófiai elvek, általános gyakorlati elvek, és célok, konkrét gyakorlati teendők. Ezek közül én itt most leginkább a harmadikkal, és kicsit a negyedikkel foglalkoznék. Azért ezekkel, mert itt most nem annyira filozofálni szeretnék, mint inkább egy politikai programot adni. Ez a program persze kevésbé tételes, és nagyrészt magyarázó lesz.

Rendkívül fontos a hatalom jó, rendes, határozott átvétele. Mint azt tudjuk, Magyarországon most egy fasiszta bűnszervezet van hatalmon, amely mára már teljesen elfoglalta az állam összes hatalmi- igazgatási szervét, minden fontos helyre a saját maffiakatonáit ültetve. Ezt a pártot bűnszervezetként, a maffia tagjait bűnözőként kell kezelni, és őket mindenképpen bíróság elé állítani. Ha ez nem történik meg, legalábbis nem kezdődik el a hatalomváltás elején, akkor kb. reménytelen is minden. A konkrétumokról itt most nem írok, de a bűnszervezet tagjait, katonáit, meglehetősen széleskörűen kell felelősségre vonni (hiszen látjuk, hogy még a legutolsó kis polgármesterük is 10 milliókat lop), a lopott vagyonukat visszavenni, magát a pártot pedig betiltani. A demokrácia visszaállításának, az ország normalizálódásának ez elengedhetetlen feltétele.

A gazdaság, és az államháztartás rendbetétele. Ez a pont persze így túl általános. A probléma itt az, hogy a konkrétumokhoz senki nem ért. Senki nem tudja azt megmondani, hogy mit kellene ahhoz csinálni, hogy ez az ország elkezdjen felkapaszkodni a nyugat európai gazdasági- és életszínvonali szintre. Ezt pedig azért nem tudja senki megmondani, mert ehhez nem egyes konkrét, és rövid távú intézkedések kellenének, hanem egy nagy, átfogó civilizációs program. Valójában az a helyzet itt, hogy a magyar gazdaság legfőbb bajai, a versenyhátránya a nyugattal (és most már a kelettel is) szemben, elsősorban egy civilizációs-kulturális elmaradottság következménye. Ugyanis, az, hogy a magyar nép ingerküszöbét a minimális mértékben sem éri el az, hogy a fideszgazemberek szó szerint 100 milliárdokat lopnak el, (sőt ezt inkább még meg is magyarázzák, hogy így van jól, mert ha nem, akkor jönnének a komenisták), az kultúra kérdése, pontosabban a kulturálatlanságé. A kulturálatlanság meg összefügg a butasággal, műveletlenséggel, tanulatlansággal. Ostoba emberekkel nehéz jó országot építeni. Tehát a gazdaság rendbetételének alapja, feltétele az, hogy legyen egy olyan általános munka- és egyéb kultúra, amely nem nézi el a lopást, korrupciót, nem tartja népi sportnak az adócsalást, a fekete munkát, stb. Ettől ez az ország most kb. 1 fényévnyire van, éppen menetben a szakadék felé. Csak értelmes, művelt, tájékozott emberek tömegeivel (és többségével) lehetne ezt a problémát orvosolni. Ez pedig hosszú távú terv eredménye lehet csak, a Münchausen báró-féle megoldás itt nem működik..

Hogyan, mitől lehet egy nyitott, versenyző világban egy ország gazdasága jól működő? Úgy, hogy tud versenyezni a versenytársaival, vagyis versenyképes. Na, a magyar gazdaság az sok minden, de nem versenyképes a fejlett világgal. Ahogy régebben kölcsönökből éltünk (pedig akkor még ki sem voltunk téve a nyílt versenynek), ma már csak EU segélyekből élünk, meg a multinacionális vállalatok kegyelem- adományaiból. Magyar innováció, gyártás, olyan, ami versenyképes a világban, alig van, mennyiségileg meg elhanyagolható. Ezen megint csak egy értelmesebb, és kulturáltabb nép kinevelésével lehetne segíteni. A hosszú távú terv...

Na jó, de erre nincs idő. Mit kellene tenni azonnal, itt és most? Itt csak konkrétumokról lehet szó, azonnal megvalósítandó direktívákról. Mondok egyet, ami nem csak gazdaságilag fontos, de a társadalmi igazságosság (igen, az) szempontjából is. A magyar jövedelemadó fidesz-bűnszervezet általi egy kulcsossá tétele a világ legnagyobb balfogása volt. Nem csak hogy azonnal csökkentette az állam bevételét, de rendkívül igazságtalan is azzal, hogy a jövedelmeket átcsoportosította a szegényektől a magasabb jövedelműek felé. Azonnal be kell vezetni egy meglehetősen progresszív jövedelemadót. De olyat, amely észrevehetően nivellálja a jövedelmeket, és emellett a jelenlegi 4 millió szegény (létminimum alatti) jövedelmét érzékelhetően megemeli.

Mivel én nem csak címke szerint vagyok "balliberális" (mint kb. az összes "ballib" politikus), hanem nekem a "ballib"-ből nem csak a "lib", hanem a baloldaliság eszméje is fontos, ezért bevezetnék egy minimáljövedelmet minden az országban lakó állampolgár részére. (Mellékszál, de a határon túli, nem itt lakó, és sosem itt lakott (fidesz-szavazó) állampolgároktól elvenném az állampolgárságukat). Ezt, és ennyit, egy picit is gatyába rázott gazdaság már ki tudna fizetni.

Egy államháztartás olyan, mint a háztartás: vannak bevételei, és vannak kiadásai. És ezek egyenlegéből jön ki valamilyen szám, ami ha hosszú távon negatív, akkor ott gondok vannak. Az ország nem tudja magát eltartani. Az ideiglenes segélyekre ugye (ami most jön az EU-felől) nem lehet támaszkodni, azok elmúlnak. A bevételek növelésével komoly gond van, azt nagyon nehéz megvalósítani. Hatékony, versenyképes gazdaság, színvonalas, termelő vállalatok kellenek hozzá, adózás, adózó morál, kicsi korrupció, meg hasonlók, csupa nehéz ügy rövid távon. De a kiadásokat aránylag könnyebben lehetne szabályozni. Magyarán, spórolni kellene, mégpedig ott, ahol lehet, és ahol az ésszerű, és igazságos. Pl. igazságos-e az, hogy mindenki egyforma összegű családi pótlékot kap, a hajléktalantól (jó, ő azt se kap), a multimilliárdosig? Nem, ez nem csak hogy nem igazságos, hanem államháztartásilag rendkívül káros is. Azonnal megszüntetném ezt a gyakorlatot, a családi pótlékot (esetleg más néven) csak az anyagilag rászorulóknak adnám. Ez nyilván csak egy tétel, a sok hasonló lehetséges takarékoskodásból. Felülvizsgálnám a nyugdíjakat is. Ugyan sokan azt gondolhatják, hogy az az igazságos, hogy aki az aktív munkában sokat keresett, vagyis sok nyugdíjjárulékot vontak le tőle, annak legyen a nyugdíja magasabb. De én egészen máshogyan értelmezem az igazságosság fogalmát, és azt mondom, hogy aki a munkában sokat keresett, többnyire az sem azért volt, mert társadalmilag annyival hasznosabb munkát végzett, továbbá az a pénz amúgy sincs már meg sehol, (hiszen az állam napról napra él), továbbá az egyforma életszínvonal, és minőség igazságosabb, mint az, ahol az egyik nyomorog, éhezik, és fázik, a másik meg nem elég, hogy egész életében jól élt, de még nyugdíjasként is... 

Természetesen nagyon erélyes eszközökkel próbálnám meg visszaszorítani a fekete munkát, az adóelkerülést, adócsalást. Megpróbálnám minden téren racionalizálni a gazdaságot, és az állam kiadásait. Nem építenék 1000 fős faluba 3500 fős stadiont, sőt, ha már foci, akkor (bár minden téren nem vagyok a korlátozatlan szabad verseny híve), de pl. a profi focit teljesen kihagynám az államilag támogatott körből. Egy lyukas 2 fillérest sem adnék nekik. Talán nem tudjátok, de ez a mostani fasiszta kormány rendszeresen (nyilván a szavazatvásárlás miatt) támogatja a határon túli magyarokat. 2015-ben csak a VMSZ-t 50 milliárd ft-al dobta meg. Ez persze elenyésző összeg ahhoz, amit az országban a fideszbűnözők ellopnak, de mégis elképesztő ahhoz képest, hogy az országon belül mi mindenre lehetett volna ennyi pénzt fordítani. 

A magyar magángazdaság (mínusz néhány multináci cég) mára egy teljesen fals, kicsavart módon működő gazdaság lett. Egyrészt, gyakorlatilag minden szereplője adócsaló, ha másban nem, akkor abban, hogy a munkásait minimálbéren, + a szerencséseket esetleg zsebbe foglalkoztatja. Másrészt mindent eluralt a mérhetetlen korrupció. Harmadrészt, teljesen irracionális az a rendszer, amelyben a tényleges munkát (ha van olyan) az ötödik alvállalkozó végzi el, de ő már meg sem kapja a fizetségét, mert a hasznot a felette levők lefölözik. Ez a gazdaság súlyosan beteg, és azok a szereplők betegítik meg, akik ezt művelik, és eltűrik. Ebből a betegségből ki kell gyógyítani a gazdaságot, ha kell, akkor szigorú eszközökkel. 

Tehát, ha párt lennék, akkor valami ilyesmi programom lenne. Persze fésültebben, összeszedettebben. És nyilván, sok minden kimaradt. Olyan "apróságok", hogy pl. a magyar közlekedési rendőrség gyakorlatilag a pénzbehajtás maximalizálásával foglalkozik, nagyon sokszor aljas módon, ahelyett, hogy a közlekedési kultúra, és szabályok igazságos, és méltányos betartatásával foglalkozna (a büntetési tételek a jövedelmekhez képest irreálisan magasak - ez persze a törvényhozók sara). Ebben az országban egy csomó dolog rosszul működik, rosszul van kitalálva. Ennek egyrészt az örökölt rossz hagyomány (a civilizálatlanság, kulturálatlanság) az oka, másrészt meg az, hogy szinte mindig ostoba, és sokszor bűnöző emberek mennek politikusnak hozzák a törvényeket, vezetik az országot.Ők meg erre, ennyire képesek. Ha a lakásodban vízvezetéket kell szerelni, akkor elvárod a szerelőtől, hogy értsen ahhoz, amit csinál. Na, a magyar politikusoknál nincs ilyen elvárás, és ők látványosan nem is értenek a munkájukhoz. De ez nem csak őket nem zavarja, hanem még a "közönségüket" sem, sőt a közönség inkább tapsol a tehetetlenségüknek. Ők ezen felbuzdulva, nem elégednek meg azzal, hogy szinte mindent rosszul, ostobán csinálnak, hanem még lopnak, és csalnak is. Ez a vizvezetékszerelős példánál maradva, olyan, mintha a szerelő nem csak hogy nem tudná megcsinálni a vezetéket, elbarmolná azt, de elmentében még leütné, és ki is rabolná a házigazdát. (De a házigazda a kómából felébredvén, köszönő levelet írna neki.) Szóval, vicc, ami ebben az országban megy.

Így, mi marad más? Szavazz rám! Mármint ne most, hanem majd, ha párt leszek, és mini-elnök akarok lenni. Majd akkor...

Egyszer a címben említett kérdésről vitatkoztam egy filozófussal. Elég nagy meglepetésemre, ő azt mondta, hogy a jövőre vonatkozó állítások tényállítások - röviden, tények. A példa, amit erre felhozott, a "holnap (is) felkel a Nap" állítás volt. Ez ugye, egy nagyon nagy valószínűséggel igaz állítás. Nyilván, teljesen biztosan nem tudhatjuk, de ismerve a "Nap felkelésének" törvényszerűségeit, továbbá nem tudva olyan körülményről, ami ezt megakadályozná (pl. hogy hirtelen szupernóvává válik), gyakorlatilag, és minden "emberi számítás szerint" nyugodtan kijelenthetjük, hogy az állítás igaz.

Illetve... igaz ez az állítás, vagy csak majd igaz lesz? Most igaz, vagy majd csak holnap lesz igaz? Ez itt azért fontos kérdés, mert az igazságkritérium (vagy az állítás igazság-helyzete), és a tény-helyzet (hogy így mondjam) összefügghet egymással. Ugye, a tényeknek van egy igazságértéke, mégpedig az "igaz". És most itt nem a tények leírásáról, vagyis az azokra reflektáló állításokról beszélek - hiszen azok természetesen lehetnek hamisak is -, hanem magukra a "csupasz" tényekre, vagyis a fizikai világ eseményeire. Események vagy vannak (vagyis megtörténtek), vagy nincsenek (nem "estek meg"). Előbbi esetben igazak, utóbbi esetben nem igazak, ilyenkor nincs is miről beszélni, hiszen nem történt esemény.

Na most, egy jövőbeli esemény, az még nem történt meg. Attól jövőbeli esemény. Ugyan, esetleg nagyon nagy valószínűséggel meg fog történni, de még nem... Akkor, vajon érdemes-e rá azt mondani - bármilyen valószínű is - hogy "igaz"? 

És  most felhívom a figyelmet arra, hogy amiről itt szó van, az maga nem "ténykérdés". Az a kérdés, hogy mit érdemes ténynek tekinteni, maga nem a fizikai világ egy ténye (jelensége, törvénye). Hanem ez egy filozófiai, és konszenzusos kérdés, amit leginkább a célszerűség, ésszerűség, praktikum dönt el. Érdemes-e a jövő még meg nem történt eseményeire azt mondani, hogy azok tények? Vagy inkább az az ésszerű álláspont, hogy a jövő még nem tény, a tények halmazát csak korlátozzuk a már megtörtént eseményekre?

Miért érdekes, fontos ez? Ugye a filozófia, és benne az ismeretelmélet sokat foglalkozik az állítások értékelésével, a tények szerepével, egyáltalán, a tudás kritériumaival. A világról szóló tudásunk racionális módon tényállításokban képezhető le (és képeződik is le). Vagyis jelenik meg. Nagyon nem mindegy az, hogy elvi szinten mit veszünk bele ebbe a körbe, mit értünk tényeken, és mit nem. Nyilván nem a holnapi vacsoránk múlik rajta közvetlenül, de azért az ilyen alapvető filozófiai tudás valahol ott van a mélyben, a háttérben, mintegy az emberiség kollektív tudásaként (nem Jungi ezoterikus értelemben), és közvetve nagyon is épül rá a "felépítmény". (Ez persze már a "mire való a filozófia?" kérdés, ezzel most nem foglalkozom.) 

A legfőbb érvem amellett, hogy a jövőre vonatkozó állításokat ne tartsuk tényállításoknak, az, hogy a múltat és a jövőt könnyű elkülöníteni egymástól. A holnap az egy egészen pontos időpillanatban kezdődik, és egészen addig, amíg el nem kezdődik, az a jövő. És ugyanígy a múltról is tudjuk, hogy a múltban van. (Ez persze triviális, de itt most a magyarázat, a megértetés része.) Ha a jövőt a tények szempontjából ugyanúgy kezeljük mint a múltat, akkor egy nagyon lényeges ponton kerül zavar a gépezetbe. Ott, hogy a múlt eseményeiről _elvileg_ lehet tudni az igazságértéküket (hiszen az már megvan), viszont a jövő eseményeinél ez még nincs meg - bármennyire is valószínűek azok esetleg. Tehát ez egy alapvető ismeretelméleti különbség. Az egyik rendelkezik egy igazságértékkel (és az itt mindegy, hogy ezt ismerjük-e), a másik igazságértéke viszont még nincs meg. Ezen meggondolás miatt érdemes elkülöníteni egymástól a tényeket a nem tényektől.

Gondoljunk bele, mi lenne, ha a jövő feltételezett eseményeit is tényeknek tartanánk. A jövő (feltételezett, és lehetséges) eseményeinek a valószínűsége egészen változatos, a nagyon valószínűtlentől a majdnem biztosig. Ugye, az az esemény (és a rá vonatkozó állítás), hogy "holnap is felkel a Nap", majdnem teljesen biztos (a tizedesvessző után nagyon sok a kilences). Viszont a "holnap a Földbe csapódik egy 20 km-nél nagyobb kisbolygó" állítás (nyilván nem maga az állítás, mert mondani bármit lehet, hanem az esemény) rendkívül valószínűtlen. Mind a két állítás a jövőre vonatkozik. Ha a jövőre vonatkozó állítások (is) tényekről szólnak, akkor eléggé nehéz megmagyarázni azt a "tényt", hogy holnap a Földbe csapódik egy 20 km-nél nagyobb kisbolygó. És hogy ez mitől tény, amikor nem történik meg (majd amikor holnap lesz). És persze rengeteg ilyen, a jövőre vonatkozó, de nagyon kicsi valószínűségű állítást lehetne tenni. Ha ezek mint tényleíró állításoknak minősülnének, akkor valami olyasmi világba kerülnénk (persze, csak elméletileg), mint amiről az egyik kedvenc íróm, Jorge Luis Borges írt egyik legjobb elbeszélésében, a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-ban: "Akkor aztán eltűnik a föld színéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ."

De én azt szeretném, hogy egyelőre még elméletileg se legyen Tlön a világ. Hanem az legyen, hogy ezt a valóban nagyon bonyolult, és mély világot próbáljuk meg a filozófia eszközeivel is ráncba szedni, és megérteni. És ehhez kell az, hogy ilyen alapvetően fontos fogalmakat, mint amilyen "tény", ne használjunk, és értsünk zűrzavaros módon.