... "Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog." ...
József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról (Ignotusnak)
Eszetekbe jutott már a következő jelenség?: Az ember egyre okosabb, a civilizáció, a gazdaság, és a technika egyre fejlettebb, ez a fejlettség összességében egyre nagyobb jólétet kellene hogy eredményezzen, és a jólétnek ez a _folyamatos növekedése_ (ezt nem véletlenül emelem ki így) valahogy mégsem következik be. De pontosítok: Hosszú távon, vagyis évszázados léptékben bekövetkezik, viszont évtizedes léptékben nem. Tehát ma az emberiség általában, és átlagosan magasabb anyagi- és életszínvonalon él mint több száz évvel ezelőtt, viszont ugyanez nem feltétlenül igaz, ha csak néhány évtizednyire megyünk vissza az időben.
No most, ez a jelenség egyáltalán nem "csudálatos", hanem éppenséggel szinte természetes. (És nyilván nem véletlenül van, ha azt talán túl erős is lenne mondani, hogy szükségszerű.) Az oka (általában véve) az, hogy a jelenséget befolyásoló gazdasági (termelés), és a társadalmi (elosztás) tényezők csak egy bizonyos minimális szinten (többé, kevésbé, helyenként, és időben is különböző módon) vannak szabályozva. Vagyis nincs egy olyan átfogó, jól működő, és állandó gazdaságpolitika, amely a kettőt összehangolná egymással. Egy másik, nem elhanyagolható ok meg az, hogy nincs olyan gazdaságszervezési eljárás, amely biztosíthatná a zavartalan fejlődést (ugye, azt mindenki tudja, hogy a kapitalizmus nem ilyen?).
Lehetséges-e egy ilyen (összehangolni-, és a fejlődést biztosítani képes) gazdaságpolitika? Elvileg természetesen igen. Úgy hívják, hogy "szocializmus". És semmiképpen nem úgy hívják, hogy kapitalizmus, hiszen ez utóbbi éppen most is bizonyítja, hogy a problémát pont hogy előállítani tudja, de nem megoldani. De itt most nem is a kapitalizmus kontra szocializmus ügyről, szeretnék beszélni (ezt a csatát egyszer mindenképpen a szocializmus nyeri - ha akkor már nem is úgy hívják), hanem általánosabban a kettő mögött álló ügyekről.
Végül is, mi a "célja" a társadalomnak? (A cél szót azért tettem idézőjelbe, mert természetesen a társadalomnak magának nem lehet célja, hiszen az nem tudatos élőlény, viszont így is mindenki érti, hogy a kérdés mire vonatkozik.) A kérdés a társadalom "jóságára" vonatkozik. Melyik társadalom jó, mitől jobb az egyik mint a másik, és mik azok a legfontosabb szempontok, amelyek ezt a jóságot meghatározzák? Nézzük.
A társadalom attól, és akkor a "legjobb", ha a tagjainak (a benne élőknek) a lehető legnagyobb jólétet biztosítja. Ez természetesen nem csak anyagi jólét (bár az a legfontosabb szegmense - hiszen abból sok minden következik), hanem a "szellemiek"-re is vonatkozik. A társadalomnak egyszerűen (illetve hát ugye, éppen ez lenne a bonyolult része) jól kell tartania tagjait, pontosabban persze maguk a tagok összessége a társadalom, és nekik kell(ene) úgy megszervezni magukat, a kapcsolataikat, a tevékenységüket, hogy az minél optimálisabban működő rendszert alkosson. Valamiért ez a project nem működik jól. Vajon miért?
Természetesen (megint csak) azért nem működik, mert ha vannak is tervek az összehangolásra, azok a tervek nagyon különböznek egymástól, tehát nincs megegyezés, és egyébként sem lehet minden terv egyformán jó. A különböző tervek a fontos kérdésekben gyakran ellentmondanak egymásnak, ilyenkor mindkettő egyszerre nem működhet, és nem is lehet jó. És van még egy ok: A társadalom (benne az összes rész, a gazdaságtól, a közéletig) annyira összetett, hogy van egy elég nagy önmozgása, tehetetlensége, amit, még ha lennének megfelelően jó tervek, akkor sem lehetne zökkenőmentesen irányítani.
De akkor hogy lesz, vagy lehet ebből fejlődés? Itt van, egy nagy, magatehetetlen, öntudatlan óriás, akibe nekünk kellene életet lehelnünk, talpra állítanunk, és megmutatni neki az utat, merre induljon. Mi kell ehhez? Több minden (pl. jó tervek, az útirányra vonatkozóan), de legelsősorban is egyvalami, ami mindent megelőz fontosságban: Egységes akarat. (Nyilván viszonylag egységes, és nem az utolsó szál emberig.) Egység csak akkor lesz, amikor az emberiséget nem osztják meg, nem szelik darabokra a különböző (igazából már ma is mondvacsinált, és nevetséges) ügyek. Ez konkrétan, és elsősorban természetesen a nacionalizmus megszűnésére, a világállamra, az emberiség nemzeti, politikai, etnikai egységére vonatkozik. Ez nyilvánvalóan egyszer bekövetkezik (na ez pl. szükségszerűen), csak persze jó lenne, ha a kicsinyes, rövidlátó, és buta társadalomfilozófiai, és gazdaságszervezési "eszmék" (nacionalizmus, konzervativizmus, kapitalizmus) eltűnnének az útból, nem akadályoznák a bekövetkeztét.
Amíg az önzőség, a fösvénység, a szerzésvágy, a "verseny" (amely persze egymás eltaposásával jár), a karrierizmus (szintén a lefele taposós), gyakorlatilag sztenderd, és elismert normák (ahelyett, hogy szégyellnék, és titkolnák őket), addig a szabadság, egyenlőség, és szolidaritás világa nem valósulhat meg. Pedig hosszú távú fejlődés csak egy olyan társadalomban lehetséges, amely minden tagját egyformán megbecsüli, sőt, nem hagyja magára, és gondoskodik is róla, ha kell. Minden más megoldás egyszerűen méltatlan a civilizált emberhez. (Persze, ki mondta, hogy az ember civilizált ugye? "Még nem nagy az ember").
Ez a mese (ami ma még csak utópia) egyszer igazzá válik. Akkortól kezd majd nagy lenni az ember. Van hova nőnie.