Nem akartam továbbra sem nagyon aktuálpolitizálni, de ez a téma most az utcán hever, és nem tudom megállni, hogy hozzá ne szóljak. Természetesen a Köztársasági Elnök disszertáció másolási ügye kapcsán jutott az eszembe. Valamit gyorsan leszögeznék: Schmitt Pál szakdolgozatát az se mentené, ha 20 oldalas forrásjegyzéket adott volna meg benne. Bár az kissé nehéz lett volna, tekintve, hogy a hírek szerint a 80-90%-át egy bizonyos könyvből, a maradék részt meg egy másik tanulmányból(?) másolta. Nyilván okkal nem adta meg a forrásokat, hiszen az a direkt lebukást segítette volna elő. Ez tiszta sor.

Továbbá: Az egyik volt bíráló mostani mentegetőzése szánalmas, nevetséges, és illogikus. Most tekintsünk el attól az apró szépséghibától, hogy mindkét bírálója ugyanabban a bizottságban volt valamiféle funkci, amelyben Schmitt Pál volt a főnök. Magyarul: A saját főnökük munkáját bírálták el. Egy urambátyám világban előfordul az ilyesmi, nem is kell csodálkozni rajta. Node: Azt mondja a bíráló, hogy neki voltak formai kifogásai a dolgozattal szemben, ugyanakkor mégis a lehető legjobbra minősítette. Mert meggyőzték erről. A másik bíráló. Tehát kifogásai voltak, de elmúltak. Ez azért érdekes, mert a dolgozat hiányosságai nem múltak el... Csak a kifogások...

Mondjuk ki egyenesen, világosan, magyarul: Minden jel szerint, Schmitt Pál egy lefordított, gyakorlatilag szóról szóra lemásolt tanulmányt adott le saját dolgozatként. Ezt persze az akkori bírálók nem tudták (érdekes lett volna meglesni a reakciójukat, ha tudják), de most már tudják. És mégis mentegetik SP-t, és magukat? Ilyenkor szokta mondani az örökbecsű Besenyő Pista bácsi: "noooormális?"

Node, most jön az, amiért billentyűzetet ragadtam. Valójában, mint tudjuk, SM dolgozatával nem a forrásmegjelölés hiánya a legfőbb baj, hanem az, hogy nem is ő írta a dolgozatot. Hanem lopta azt. De tegyük fel, hogy ő írta volna... Illetve ne, ezt ne tegyük fel egy olyan emberről, aki gyakorlatilag alig tud írni. Ez túl fantasztikus elképzelés lenne. Tegyük fel ezt egy normál szakdolgozat íróról. Tegyük fel, hogy vannak önálló gondolatai... Jó, igen, tudom, már itt bukik a dolog. ''Önálló gondolatai" nagyon kevés embernek vannak. Ha arra apellálnánk, hogy csak az diplomázhat, csak az adhat be szakdolgozatot, aki abban önálló, még sosem hallott, olvasott, mások által leírt gondolatokat szerepeltet, akkor tudjuk, hogy mi lenne. Pár évente kerülne egy-egy ilyen eredeti mű. Tehát az emberek általában úgy dolgoznak, hogy  - kis eufemizmussal szólva - felhasználják mások gondolatait. De ez nem tűnik olyan nagy bűnnek, ha elképzeljük, hogy hogyan működik egy a "gondolati dolog". Egy pillanatra képzeljük el: Van a "potenciális gondolatoknak" egy óriási nagy hálója, vagy felhője, amiben minden ember (szinte mind) mozog. Ez a felhő elemeiben leginkább gondolkodási, nyelvi klisékből áll, olyasmikből, amiket a nevelés, a szocializáció, és a tanulás során sajátítunk el. Ebben a felhőben nagyon jól el lehet lébecolgatni egy egész életen keresztül (pl. az említett klisék ügyes összeválogatásával akár doktori címeket is lehet szerezni), azonban egyet nem lehet így: Új, még sosem volt felhőrészeket felépíteni. Mert ahhoz valamiféleképpen ki kellene lépni az eddigiekből, a megszokott, gondolati sztereotípiák hálójából, és valamiféle új rendszert felépíteni, vagy ha azt nem is, de legalább új összefüggéseket meglátni, vagyis minőségileg újat alkotni. Egy ilyen szerencsés (és ritka) esetben az történik, hogy az addigi felhőnek kialakul egy kis nyúlványa. Ehhez a nyúlványhoz egyből, és automatikusan nem lesz mindenkinek hozzáférése, sőt igazából a legtöbb embernek a létéről sem lesz tudomása. De ott lesz, és idővel társai akadnak majd, amelyek kapcsolódnak hozzá, és ily módon szélesítik, bővítik az egész tudásfelhőt.

No most... Ilyen tudásfelhő bővítésre csak nagyon kevesen képesek (persze itt is vannak minőségi fokozatok). De ha azt nézzük, hogy a világon mennyi szakdolgozat készül el, és közben mennyire bővül a valóban új, eredeti ismeretek tartománya, akkor szembetűnő a differencia. Hogy lehet ez? Hát csakis úgy, hogy a szakdolgozatírók nem eredeti gondolatokat, hanem "másolt gondolatokat" írnak le. És gyakorlatilag ezt szentesítik azzal a formai követelménnyel, hogy a forrásokat meg kell adni.

No de mi a helyzet mondjuk olyankor, ha valakinek tényleg vannak eredeti gondolatai? (Most már nagyon eltávolodtunk SM-tól) Ő milyen forrásokra hivatkozzon? Pl, ha Immanuel Kant beadta volna a Tiszta ész kritikáját disszertációként, és nem ad hozzá forrásokat...? Akkor mi van? Érvénytelen a "dolgozata"?

Tehát a mondanivalóm lényege a következő: Egy dolgozatnak nyilván kell hogy legyenek tartalmi, és formai követelményei. De nekem most úgy tűnik, hogy a formai követelmények a hangsúlyosabbak, azok a fontosabbak. Azokat könnyű észrevenni. A tartalom felett elsiklanak, sőt hallgatólagosan elfogadott, hogy az emberek más gondolatait másolják, ismétlik. Hiszen saját gondolatok híján kénytelenek ezt megtenni...

És igen, tudom: Egy egyetemi diplománál nem lehet követelmény az önálló, eredeti gondolkodás. Nem is az. Annyi csak a követelmény, hogy ollózni tudjon mások gondolataiból (akik azokat szintén másoktól ollózták, stb), és ezt még közhírré is tegye egy "forrásmegjelölésben". Szerintem ez vicces.