Na ilyen még nem volt itt. Mindig csak az elmélet, semmi gyakorlati, a gyanútlan szemlélő azt hinné (futottam már bele ilyenbe), hogy ennek a blognak az írója (vagyis én) egy "kávéházi Konrád". Pedig ez nagy tévedés lenne, semmilyen vendéglátóipari részegységet nem szeretek (nem mondom, régen...) közte a kávéházakat sem. És nem is Konrád...

Na de a tárgyra. A sok filozófiától megfáradva, lazítás, és kikapcsolódásképpen (jó, csak viccelek: sosem volt szükségem a sokat emlegetett "kikapcsolódásra"), elkezdtem kovácsolni, és késeket készíteni. Ez egy eléggé macerás dolog, tekintve, hogy jó sok szerszám kell hozzá, és azonfelül meg némi tudás is. nem elméleti tudás, mint a filozófiában, hanem inkább gyakorlati. Bár igaz, egy része elméleti, de az is arról szól, hogy a gyakorlatban hogyan kell csinálni valamit. A Gilbert Ryle-féle (hogy azért egy kis filozófiai is legyen ebben is, de tényleg csak ez a mondat), kétféle tudásból "tudni mi(t)"-nek ("propozicionális" tudás) itt kisebb a szerepe, inkább a "tudni hogyan" játszik. 

Kovácsolni nem könnyű, de legalább meleg. Ja, mielőtt elfelejtem, amibe kezdtem: a szerszámok. Előtte meg kell csinálni őket. Ha van pénzed, meg is veheted, de sok százezerbe fog kerülni, míg az összes megvan, az nem olyan jó. És megcsinálni őket szórakoztató. Kénytelenség, de szórakoztató is. Ha megvannak a szerszámok... milyen szerszámokról beszél itt ez az ürge? - merülhet fel a kérdés. Hát ugye, először is azok az alap szerszámok, amelyek mindenféle szerelésekhez gyakran kellenek: sokféle fogó, kalapácsok, csavarhúzók, mindenféle csavarkulcsok, menetvágók, reszelők, fúrók, sarokcsiszolók, kis-gázégő, fűrészek (vas, és fa), felsorolni is nehéz, és egy csomó dolgot kihagyok. Utána el kell gondolkodni a nagy, de mindenképpen szükséges eszközökön, úgymint üllő, és valami nagyobb szalagcsiszoló. Az üllőt nehéz otthon a teakonyhában összedobni, de a másodikat kis leleménnyel, és nagy elszánással össze lehet rakni otthon is. Ja igen, még egy nélkülözhetetlen eszköz kell: a kovácstűzhely. Azt nyilván nem vesz az ember gyereke (csak viccelek), hanem megcsinálja magának. Én kettőt dobtam össze, (hadd dicsekedjek egy kicsit, mert tényleg nagy dolog volt, kellett velük dolgozni, amíg jók lettek) egy hagyományos szeneset, és egy PB-gáz üzeműt. Az elsővel kovácsolok, a másodikat az acél hőkezelésére (lágyítás, normalizálás, edzés) használom. És persze a kovácstűzhelyhez kellett egy fújtató is. Mivel a környéken nem tudok fújtatóboltról, azt is nekem kellett csinálni - egy saját készítésű radiális ventilátor, és egy nem saját készítésű (gyári) régi villanymotor összekapcsolásából. Hát így mulat egy filozófiakedvelő amatőr. 

Ezek a felsorolt előkészítő tevékenységek tulképpen jó sok időt elvisznek, főleg akkor, ha az ember ezt nem fő munkaidőben csinálja, és sötétben, hidegben, idő híján nincs is rá sok ideje. Egy-két év, amíg ez így összejön, és el lehet kezdeni. De persze az elmélet, és a gyakorlat sosem vág egybe. Az eszközökről menet közben derül ki, hogy ez se lesz jó, meg az se működik rendesen úgy, úgyhogy a fél műszak a javítgatásokkal megy el. Azért persze a végére beáll egy jobb helyzet, a szerszámok működnek, teszik a dolgukat, lehet kést csinálni.

Na de miből? Azt is meg kell tanulni, hogy miből lehet, és miből érdemes. Van olyan acél, amiből még nem érdemes, és persze van olyan is, amiből meg esetleg érdemes, de nagyon macerás. Mind a kettőt kipróbáltam. Van persze agy tisztább (szárazabb, biztonságosabb, bár sokkal drágább) módszer is: az, hogy a zember megveszi a hozzávalókat, a késanyagokat. Na ez az, amit én nem csinálok. Azért nem, mert sokba kerül. Inkább azt csinálom, hogy a kés minden porcikáját, az acéltól a markolatig (azért olyan sok porcikája nincs), házi, másra már nem használt anyagokból állítom elő. A késpengét pl. csapágyból lehet kovácsolni, a markolat lehet agancsból (előtte találni kell az erdőben - a találásnak vannak trükkjei - de ennyire nem megyek bele a részletekbe), vagy otthon micartát kell gyártani, pl. zsákból, és... na azt sajnos tényleg meg kell venni hozzá, és nem is olcsó: műgyantából. Ugyan lehetne markolatot csinálni keményfából is, de az stabilizálás híján (a stabilizálást szintén műgyantával kell) kérdéses, hogy mennyire lenne erős, és tartós.

Csak ülök, és mesélek, de lassan befejezem. A késkészítés egy öröm. Egyébként, mint tudjuk, bármi másnak a készítése is lehet öröm, de engem ez valszeg azért talált meg, mert már régi késmániás vagyok, szeretem a késeket, gyűjtöm is őket, illetve annyira azért nem, hiszen jó drágák, és kapnék is itthon, ha késekre költeném el a konyhapénzt, de most majd a sajátjaimat gyűjtöm. Jó őket készíteni, és utána nézegetni. Régen pl. nagy lemezgyűjtő voltam (nagylemezeket), és persze zenebuzi. Több ezer lemez - a többség elektronikusan, most is megvannak - de az is jó drága hobbi volt. Ne is múlt el, csak ma már az internetnek hála az nem kerül pénzbe - meg amúgy is megvan már minden zene, amit csak akartam. Na, de ez a saját készítés legalább nem olyan drága. Ez egy előny.

Most beteszek néhány képet, hogy látsszon, miről szövegeltem eddig. Ezek egy kivételével (az két éves), teljesen új kések, egy hónaposak, és van kettő, amit ma fejeztem be (persze napokig dolgoztam mindegyiken - néha párhuzamosan). Az is jó ebben az egészben, hogy az ember érezhetően fejlődik közben. Egyre többet tud, egyre könnyebben megy neki, és remélhetőleg egyre jobbak, és szebbek lesznek a kések is. Nyilván, van honnan fejlődni, ha nem is a nulláról (hiszen mindenféle dolgokat magam szerelek, és csinálok meg a ház körül), de azért ez a kovácsolás, és késkészítés mégiscsak egy (vagy kettő) külön szakma, bele kell jönni. Főleg, ha autodidakta az ember.

Ja igen, az adatok, felülről lefelé: anyag: csapágy, vasreszelő, gyalukés(!), csapágy, csapágy. Pengeméret: 11, 18, 14.2, 10.5, 10.5 cm. Felülről a harmadik, nagyon durva egy darab, 8 mm(!) vastag a pengéje. A negyedik pedig azért ilyen sötét, mert kőmosott penge (nem a kőmosástól sötét, hanem a kőmosásnál alkalmazott eljárástól, a savazástól.).

Még valamit. Ezek teljesen egyedi kések. Egyszeriek, és megismételhetetlenek. Ennek az oka kettő: kényszer, és koncepció. A kényszer amiatt van, hogy nem egyen-anyagokból állítom elő őket, hanem ami jön. Ha egy kisebb csapágyat kovácsolok ki, akkor abból kisebb penge lesz. Ha, mint - nemsokára - elfogy a markolatnak való micartám, akkor a következő eresztés már nem ugyanolyan lesz, mert nem ugyanolyan anyagból csinálom. Itt nincs sorozatgyártás. A koncepció persze az, hogy egyediek is legyenek. Tulajdonképpen még mindig kísérletezek a késekkel. A technikával és a technológiával. A legfontosabb szempont a praktikum, a használhatóság, és az erősség. További szempont a szépség is, de arról mindenkinek más elképzelése van. Talán nincs olyan, hogy "ideális kés", de a különféle késműfajokban azért vannak olyan szempontok, amelyeket célszerű betartani. Ezeket próbálom én is kitalálni, és kikísérletezni.