Örkény István: Trilla

Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.
Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné. Wolfné. Wolfné.

Azt hiszem... nem, nem hiszem, hanem tudom, hogy ez egy igazi remekmű (megvallom, a remekműveket annyira élvezem - szinte berúgok tőlük - hogy nehezemre esik szuperlatívuszmentesen írni róluk).

Miért, mitől remekmű a "Trilla"? Előrebocsátom, hogy sem nem tudok, sem nem akarok _irodalmi_ elemzést írni. Örkény ugyan már nincs itt, meg nyilván, ha itt lenne, sem ilyen blogokat olvasgatna, de még elméletileg sem szeretnék a klasszikus, "gondolta a fene" hibába beleesni. De a fenébe is! Olyan a kérdésem, hogy a megválaszolásához egy egész esztétikát kell alapként tételezni. Ehhez nincs erőm, terem, kedvem sem.

Talán, csak úgy kéne csinálni, mint ahogy - olvastam valahol - Heller Ágnes tett egy kiállítás kalauzolásán (talán a tanítványait kalauzolta): Csak kérdéseket tett fel, nem mondott állításokat. A kérdések sokszor jobban elgondolkodtatnak, mintha kemény állításokat tennénk valamiről, hiszen a kérdés válaszra ösztökél, és nem készen ad egy véleményt. De nem, mégse jó ez, hiszen cipőt a cipőboltból, vagyis a tanár dolga a gondolkodás serkentése (a jó tanár azt csinálja), én viszont nem tanár, hanem blogger vagyok, nekem illik állást foglalnom.

No de hogy lehet egy irodalmi alkotásról az esztétikai szempontok figyelembevétele nélkül írni? Nehezen. Na  de mégis...? Mi van még az esztétikán kívül? Nem, nem pontos a kérdés. Hogyan lehet még egyéb más módon is "megközelíteni", beszélni róla? Egyebek között teljesen szubjektív módon is meg lehet ezt tenni. Mivel az esztétika maga is a sok szubjektív ízlés összesített "kánonja", egyfajta sűrítménye, átlagolása,  - és semmiképpen nem valamilyen "abszolútum" földi árnyképe, vagy valamiféle "törvényszerűségek" leírása - ezért megengedhető az ilyesfajta állásfoglalás is. Nincs itt törvény, csak kulturális szabályok, és szokások vannak, amelyek meghatározzák a szépérzékünket. De gondoljatok csak bele: hogy ha idejönne jó messziről egy idegen civilizáció képviselője, tetszene neki a Trilla? Szinte biztosan nem, hiszen az ő esztétikai mintái teljesen mások. Kell-e a tetszéshez a megértés? Bizonyos mértékig igen. Mennyit értene belőle? Ez viszont nehéz kérdés.

Érthető-e a Trilla? Az érthetőség feltétele az, hogy tudjuk: miről szól, mit mond, mit jelent. (Persze általában a műalkotásoknak nem a mondanivalója, a tartalma a legfontosabb _funkciója_, hanem a szórakoztatás), de azért vannak nagyon "gondolati" művek is. (Valójában a legjobb művek jellemzője ez.) Ha valamit értek, az azt jelenti, hogy "el tudom helyezni a világban", látom a kapcsolódásait, tudom, hogy "hogyan működik" (ezek persze egy mű esetében csak metaforák, hasonlatok - a mű nem "gép"). És a megértésnek emiatt fokozatai vannak. A műélvező nem ért annyit a műből mint az alkotója, és nem is pontosan úgy érti. És nem is pontosan, és feltétlenül azt érti, ami a szándék volt. Ez nem olyan nagy baj, és ha az lenne, akkor sem lehetne változtatni rajta. Egy idegen lény a Trillának bizonyos vonatkozásait értené, másokat nem. Az általános, civilizációs vonatkozásokat igen, a speciális, kulturálisakat nem. 

Mi értjük-e a Trillát? Mi is részben értjük csak. A művek (a jók) a valóság függönyébe kapaszkodó ezerlábú pókok. Nem nagyon látjuk az összes lábat. Minél többet, annál jobb nekünk.

Mi a Trilla? Valami versformába öntött próza? Kisnovella, egyperces? Nem fontos. Világfestés. A néhány mondatával egy egész világot fest le. Miért trilla? Mert három a magyar igazság? Inkább talán azért "három a magyar igazság", amiért a trilla is tripláz. Hány Wolfné van? És ki énekli meg a Wolfnékat? Ki törődik velük? És mi lesz velük?

És miért ilyen a világ, hogy ilyen sokszor kell kicsavarni a papírt, és leírni azt, hogy "Wolfné"? Stílszerűen, a nagy mester szavaival: "Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára."

Mielőtt rátérek a téma tárgyalására, elmondom, hogy miért írok erről. Azért, mert már többektől hallottam, hogy ők nem szeretnének örökké élni (vagyis - ami ezzel ekvivalens - azt (jobban) szeretnék, hogy egyszer meghaljanak). Ez számomra teljesen érthetetlen, hamis, és következetlen álláspont, ami szerintem csak a dolgok nem végiggondolásából, és felületes kezeléséből ered. Most megvilágítom azokat a sarokpontokat, amelyek mentén jobban látszanak a lehetséges érvek, támpontok. Egyeseknek úgy tűnket, hogy túl szőrözősen, túl részletesen foglalkozom a témával, de ez (hogy úgy tűnik nekik) csak amiatt van, mert nem szoktak hozzá (egy blogon főleg nem) a dolgok "mély" tárgyalásához, és a felületesebb "szösszeneteket" szeretik, és értik. Nekik üzenem, hogy figyeljék, hogy milyen egy filozófiai jellegű tárgyalás. ;-)

Persze, az igazi halálra gondolok. Sokatok hite (vagy reménye) abban, hogy van halhatatlan lélek, és az majd a test elenyészte után is "túlél", na az nem halál. Az élet, csak másféleképpen. Hiszen nyilvánvaló, hogy az életet elsősorban a tudat, személyiség megléte, és folyamatossága jelenti. Ha egy másfajta, nem anyagi helyre átkerül a tudatunk, és ott tovább létezik (valahogy) akkor számára nincs halál (nem történt meghalás). Ettől még persze az új életminőség lehet rossz. Mindenesetre, mivel mind a nem anyagi természetű jelenségek léte, mind a lélek léte, csupán mese habbal, ezért ezzel a lehetőséggel nem kell foglalkozni.

Viszont akkor mi marad? Mint az elején jeleztem, az marad, hogy az igazi halál jó dolog-e? Az a fajta halál, aminél nincs mese, mindennek vége, kaputt, és konyec filma. Hogyan lehet megállapítani valamiről, hogy jó-e? Így: Megmondjuk, hogy mi a jó (mit jelent itt), és megkeressük azokat az érveket, amelyek ezt igazolják.

Mit jelent az, hogy "jó a halál"? Azt, hogy jobb mint az élet (hiszen ahhoz kell hasonlítani). Itt a következő probléma lép fel: hogyan lehet összehasonlítani egymással (a "jobb mint..." egy összehasonlító operátor) két, egymástól eltérő minőséget? Lehet egyáltalán? Ha azt mondom, hogy a különböző életminőségek, életformák- fajták közül az egyik jobb mint a másik, akkor legfeljebb tévedek, vagy a szubjektív szempontjaim miatt nem lesz igazam, de értelme lesz az összehasonlításnak. De az életet, a nem élethez hasonlítani hogyan lehet ilyen szempontból? Az összehasonlításnak, mint műveletnek az a lényege (arról szól, azt csinálja, úgy működik), hogy az összehasonlítandó dolgokban legalább egy közös valami van (közös minőség) amit aztán valamilyen mennyiségi szempontból összemérünk egymással. Pl. egy szegény ember, és egy gazdag ember életének jóságát össze lehet hasonlítani egymással, mert egy csomó olyan közös szempont van bennük, amelyek összemérhetőek. Az ilyen összemérés sok szubjektív elemet is fog tartalmazni, de megoldható. Ha viszont _semmi_ közös minőség nincs az összehasonlítandók között...?

Miért nincs semmi közös köztük? - kérdezhetné valaki. Azért, mert - gondoljunk csak bele -, mit jelent a halál (itt a halált nem mint meghalást, vagyis egy változást, hanem mint egy állapotot értem természetesen). Az egzisztencia számára a teljes nemlétet jelenti, a szó szerinti semmit, a nincs-et. A "semmiben" (a halott állapotban) egyszerűen semmilyen minőség nem létezik, üres. Vagyis hiába próbálunk hasonlítani az élethez (annak a minőségeihez), _nincs mit hasonlítani_.

Ez persze ilyen formán akár rövidre is zárhatná a problémát, és mondhatnánk a következőt: Mivel az összehasonlítás (amely művelet feltételei nincsenek meg) ez esetben lehetetlen, értelmetlen a kérdéssel tovább foglalkozni, egyszerűen ki kell mondani hogy a fő kérdés értelmetlen, mert elvileg igazolhatatlan. De én ezt nem teszem, ez szerintem egy ilyen esetben túl szigorú álláspont volna. Ugyanis, én azt gondolom, hogy az "értelem" (hogy valami értelmes-e) kritériumai között nincs bent a megválaszolhatóság, vagy a megoldhatóság. Az "értelmességet" én ilyen szempontból ezeknél szélesebb körűnek gondolom, amelynek a minimál-feltétele az "érthetőség". A halál, és az élet "jóságának" az összehasonlítása nem lehetséges, de ettől még nem értelmetlen, mivel érthető - és emiatt a tárgyalásban potenciálisan benne van többféle új ismeret, információ, felismerés, összefüggés.

Viszont most annak hiába örülünk, hogy nem értelmetlen a témáról beszélni, ha az összemérhetetlenség miatt nem lehet megválaszolni sem. Mi marad így? Néhány rokon belátás. Pl. azé, hogy ha már élünk (és tényleg) akkor mindenképpen érdemes az élet minél jobbá tevésével (bármit is jelentsen az) foglalkozni. Vagy foglalkozhatunk azzal a kérdéssel, hogy lehetnek-e olyan élethelyzetek, amelyekben a halál választása jó alternatíva. Szerintem is lehetnek ilyenek. Pl. egy súlyosan beteg, nagyon sokat szenvedő ember gondolhatja úgy, hogy "nem éri meg", tovább szenvednie, annál "jobb a halál" is. Ilyenkor valójában a szenvedés, és a nem szenvedés közül választ, és ez lehet értelmes választás. És nem olyan, mint az általában vett élet- és halott állapot közti összehasonlíthatatlan választás (amiről fentebb volt szó).

Na és mi van a "korlátos élet" (halállal a végén), és a "végtelen hosszú élet" közti különbséggel? Melyik a jobb? Ezeket össze lehet-e hasonlítani? (És most ne vegyük figyelembe az extremitásokat (a nagyon rossz életet, amelyből jobb szabadulni), hanem csak általában nézzük, életminőség nélkül). A véges életnek két összetevője van: valamennyi élet, és végtelen időtartamú halál. Ennek az alternatívája a végtelen élet. Látjuk, hogy itt már vannak olyan minőségek, amelyek összemérhetőek egymással: Mind a kettő "tartalmaz" élet-et, csak az egyik egy korlátos időtartamút, a másik meg végtelen sokat. A kérdés ilyenkor a következőképpen merül fel: A több (végtelenül) élet a jobb, vagy a kevesebb? (Még egyszer mondom, itt elvonatkoztatunk (nem vesszük figyelembe) az életminőségeket). Szerintem erre a kérdésre nehéz úgy válaszolni, hogy a "kevesebb élet a jobb mint a több".

Még egy dolog van itt: Nem mindegy, hogy a halált mint állapotot nézzük, vagy a meghalást, vagyis az életből a halálba való átmenetet. A halál állapotként maga a semmi, és róla sok mindent nem mondhatunk. Viszont a meghalás az egy állapotváltozás, ha úgy tetszik életminőségváltás, (amelyben az addigi minőség elveszik). Ez mindenképpen egy olyan distinkció, amelynek az első eleme összemérhetetlen bármivel is, a második meg összemérhető annyiban, amennyiben valamely minőségből (az életből) kevesebbet tartalmaz. De ezt úgy is elképzelhetjük, hogy a meg nem született, vagy már meghalt emberek nem léteznek, ők nem éreznek tudnak semmit, még azon sem bánkódhatnak, hogy nem élnek, viszont az élők nagyon is fel tudják mérni a lehetőségeket, azt, hogy mi tűnik nekik a jobbnak. Az élet az minden, míg a halál az a semmi. Önmagáért beszél a köztük lévő különbség, és a választás is. Nem mintha most lenne reális választás, de egyszer lesz. És amikor ez reális lehetőség lesz, akkor majd "megnézzük", hogy ki akar inkább meghalni, mint örökké élni. Azt hiszem, még akkor sem fogják sokan az elsőt választani, ha amúgy a meghalás egészen konvencionális emberi dolog - és ugye az emberek szeretik a konvenciókat követni.

Egy módszertani tanulság meg az egészből az, hogy nem mindegy, hogy hogy teszünk fel egy kérdést, az miről szól. Én itt most megpróbáltam egy ugyanazon kérdés egészen közeli változataira adandó válaszokat felvázolni. Bizonyára nem véglegesen, és megnyugtatóan, de talán annak a megmutatásával, hogy mennyire félrevihet egy nagyon pici értelmezésbeli, vagy kérdésfeltevésbeli pontatlanság, tisztázatlanság is. Ez általában is igaz mindenféle téma megtárgyalására.

Engem ez a téma elsősorban nem közgazdasági értelemben, hanem annál egy kicsit tágabb kontextusban érdekel. Ez a tágabb kontextus nem (csak) pénzügyi- gazdasági, hanem kulturális, vagy (főleg) civilizációs is. Aki hiányolja a közgazdasági terminológiát, az forduljon a szakirodalomhoz, ahol szép mantrákat fog olvasni pl. az infláció okairól (azokban nekem főleg az tetszik, hogy a(z egyik lehetséges) _kiváltó oka_ a pénzmennyiség növekedése. Ehhez a vicchez csak egy megjegyzés az érthetőség végett: A viszonylag bonyolult, összetett jelenségeknek általában nem egy darab oka van, hanem egy egész ok-okozati lánc, amelyben nem egyszerű sem a sorrendet megtalálni, sem visszamenni a lánc elejére.). Tényleg, egy misét egyszer az is megérne, hogy a közgazdaságtan todománya miért szemléli ennyire tehetetlenül a gazdasági vergődést - de ezt most hagyom.

Szokás szerint, messzebbről közelítek. Az ebből a szemszögből feltett általánosabb, áttekintő kérdés (problémafelvetés) így hangzik: Hogy lehet az (mi az oka), hogy az emberiség, a kétségtelen technikai, technológiai, gazdasági, végső soron civilizációs (szeretem ezt a szót) fejlődés ellenére, mégsem tudja kielégítően, és elvárhatóan megoldani, a szegénység, munkanélküliség, nyomor, hajléktalanság, infláció, stb. problémáját? No most, hogy jön pl. a nyomorhoz az infláció? Ezt kérdezhetnék sokan, akik az inflációt valami steril közgazdasági fogalomnak gondolják, amit a pénzügyesek boszorkánykonyháiban főznek ki, legfeljebb még beleszól a "szabad piac" is, egyértelmű törvények határozzák meg, és nincs köze a többi, inkább szociális jellegű problémához. Erre az a válasz, hogy de, már hogyne lenne köze hozzájuk. De persze nem csak oksági összefüggés lehet, és van köztük (a gazdaság különféle szegmensei között), hanem ezek mind-mind következményei valaminek.

Hát mi lehet az a valami, aminek következményei? Nézzük. Az általános kérdésemben megfogalmazott állítás (a gazdasági, technológiai, technikai fejlődésről), természetesen igaz. Ma jobb eszközöket gyártunk mint régen (vagy régen nem is létezett ezen eszközök nagy része), a tudományos (főleg természet) ismereteink összehasonlíthatatlanul szélesebb körűek, és mélyebbek mint akár csak 100 éve, a kapacitásaink sokkal nagyobbak, és egyáltalán: Sokkal nagyobb (a régi állapothoz képest) gazdasági potenciállal rendelkezünk arra, hogy az emberiséget ellássuk minden földi jóval. És ez az ellátás persze részben meg is történik. 1000 éve nem is álmodtak a repülésről, az internetről, a fagyigépről, és a fájdalomcsillapítóról, most ezek vannak. Ez (hogy valamennyire működik, és fejlődik a gazdaság) azt jelenti, hogy a fentebb felsorolt bajok okai nem közvetlenül a gazdaság termelési részében gyökereznek, nem az az okuk. A termelés nagyjából megteszi a magáét ami elvárható tőle, ő fejlődik, bővül, sokasodik,és gyarapodik. (Megjegyzem, csak nagyjából, de nem egészében teszi meg a magáét. A termelés optimalizálásának az akadálya a sokat magasztalt szabad piaci kereslet-kínálat "törvény". Ha a keresletet nem a valós igények, hanem a _korlátos pénzforrások_ határozzák meg - márpedig inkább azok, gondolj csak arra, hogy mi mindenre lenne szükséged, vagy mi mindent szeretnél, amit most nem tudsz megvenni -, akkor a kereslet-kínálat "törvény"alapján szabályozott termelés nem lehet optimális. De ez a téma itt mellékes, csak megemlítettem.)

Akkor hol a baj? A tág értelemben vett "termelési mód"-nak van egy "elosztási" része is. Az elosztás módja két tényező függvénye: 1. a gazdasági rendszer, 2. a társadalmi rendszer. Nézzük konkrétabban. A ma elterjedt gazdasági rendszer a "kapitalizmus". Ez működik ma a nyugat fejlett országaiban, és jobbára mindenhol a Földön. (Hogy most mi van a szerencsétlen, részben feudális, részben ó-(ha nem éppen kő-)kori, de mindenképpen évszázadokkal elmaradott egyes (sok) afrikai országokban azt hagyjuk.) A gazdasági rendszerünk (a kapitalizmus) elosztási módját a rendszer "specifikus lényege" határozza meg: a kizsákmányolás. Egyszerűen szólva, a kapitalizmus arról szól, hogy a tőkések a munkaadók által (azokon keresztül) extra hasznot húznak a munkások által előállított értékekből. Az extra haszon csak úgy, az által állhat elő, hogy "megtartják maguknak", vagyis nem osztják el. Ez a megoldás természetesen többféle szempontból értékelhető, úgy morális, mint célszerűségi, vagy gazdaságosságiból, de itt most nem az értékelés a cél, hanem egy tény megállapítása: az elosztás mértékének nagyon nagyfokú különbözősége a kapitalizmus belső logikájából következik, annak felel meg.

Viszont ezt elméletileg (és gyakorlatilag is) lehetne valahogy kompenzálni, enyhíteni. Ha már azt mondjuk (én nem mondom, de sokan igen), hogy "az innováció (vele a fejlődés) serkentése miatt a kapitalizmus mindenképpen a legcélszerűbb »termelési erő«", akkor még mindig megtehetjük, hogy a cső másik végén úgy osztjuk el a javakat, hogy: 1. az elosztás formája, mértéke ne legyen gátja, akadályozója a kapitalista termelési erő-nek (ha túl nagy mértékű, egalitáriánus, és nivelláló, akkor mindenképpen gátja), és 2. az elosztás megfeleljen a morális jellegű igazságossági, és humanitáriánus elképzeléseknek is.

Az álmoskönyvek szerint, ha a termelési viszonyok (pl. az elosztás módja, és mértéke) akadályozzák a termelési erők (ilyen a kapitalizmus "módszere") fejlődését, akkor nem árt leváltani a "termelési mód"-ot. Ez történt a megvalósult szocializmussal (persze nem csak emiatt lett vége, de ez fontos tényező volt). De mi van akkor, ha a termelési erő, vagyis a gazdaság- és termelésszervezési módszer kerül egy kivédhetetlenül eső spirálba? A kapitalizmust nem (közvetlenül nem) a elosztási módja öli meg, hanem az a mértéktelen harácsvágy, amely amúgy lételeme, mozgatója, és differentia specifica-ja, de olyan mértékig fokozódik, hogy az már a saját megújulását veszélyezteti. Ennek a folyamatnak a tanúi vagyunk napjainkban, és sokan nem értik, hogy a "legjobb rendszer" hogy kerülhetett ilyen válságba. (Jó, sokan nem is látják még most se, magát a válságot sem, de az ostobák vakhitei nem mérvadóak.) Viszont ezzel a bekezdéssel nagyon elgaloppíroztam magam politikafilozófia irányába, ezért visszatérek a kevésbé politikus dolgokhoz.

Tehát a helyzet a következő: ha a jelenlegi termelőmód (a kapitalizmus) marad (a gyakorlati leváltásának lehetősége nem látszik), akkor belőle szükségszerűen következik a gazdaság kiszámíthatatlan ingadozása, a stagnálás, az elosztás egyre igazságtalanabb volta, és egyáltalán a gazdasági bajok (pl az infláció) sosem elmúló Damoklész kardja a fejünk fölött. A rendszeren belül a bajok egy részét (más részét még úgy sem) csak az _elosztás_ valamilyen formájú megváltoztatásával lehet enyhíteni. Ha viszont az elosztás túlságosan elmegy az egalitáriánus irányba, akkor az magát a kapitalista termelési mód (még megmaradt) hatékonyságát veszélyezteti. Egy ilyen irányíthatatlan rendszerben azt kiszámítani, de főleg irányítani, hogy ez a határ pontosan hol van, reménytelen. Mindazonáltal, eléggé nyilvánvaló, hogy egy igazságosabb elosztású, és jobban működő gazdaságú rendszert csak a mostani folyamatos javítgatásával lehet elérni, és nem radikális rendszerváltással. Azt nem mondom, hogy ebben a javítgatásban néha nem kellenének minőségi ugrások is a sok kis lépés mellett, de gyökeres változás valószínűleg nem lehetséges. Már csak azért sem, mert elméletileg még nem látszik nyoma olyan működőképes, és realizálható gazdasági rendszernek, ami felválthatná a kapitalizmust.

Márpedig ez probléma. ha tudjuk - és tudjuk -, hogy a különböző gazdasági bajok, és a szegénység legfőbb oka maga a kapitalizmus gazdasági (termelési, és elosztási) rendszere, és semmilyen alternatívája nem körvonalazódik ennek (több ok miatt), akkor meg vagyunk lőve. Nincs arra remény, hogy a közeljövőben nagyobb mértékű javulás áll be.

Én azt gondolom, hogy a globális rendszerek (gazdasági, politikai) radikális megváltoztatása, javítása addig nem lehetséges, amíg a Föld politikailag nem egységes. Ehhez a feltétel, a világállam létrejötte. Ha az megvan, neki lehet állni rendbe tenni azokat a közös dolgainkat, amelyek rendbetételére most a sok partikuláris részérdek miatt esély sincs.

Mit látok mostanában? Hát azt, hogy egészen nagyszabású vita (komolynak nem mondanám - az én (tudom, nagyképű, elitista) filozófiai megközelítésem szemszögéből ez a vita komolytalan, felszínes) közéleti vita bontakozott ki arról, hogy szellemileg inflálódó kis korunkban (ezt csak én mondom) ki számít antiszemitának, illetve konkrétan, egy bizonyos eset kapcsán vitatkoznak erről olyan emberek, akik egyébként bármely más témáról is tudnak végeláthatatlanul, és a megoldás, vagy akár csak a megegyezés bármilyen esélye nélkül vitatkozni. Mivel én az értelmetlen (hiábavaló, ostoba, kilátástalan) vitákat nem szeretem (csak az okosakat, de azokat nagyon), - és csak olyanban lenne részem - inkább itt teszem helyre a dolgot.

Nekem van egy egyszerű, praktikus, jól használható definícióm a rasszistára: az a rasszista, aki  "indokolatlan, és inadekvát módon foglalkozik" (erre még kitérek részletesen) az emberek etnikai hovatartozásával. Azért mondom ezt az "etnikai hovatartozás"-t, "faj" helyett, hiszen a rasszistákon kívül mindenki tudja (ez persze így túlzás: néhány rasszista is tudja (ez esetben annál rosszabb nekik), és sok nem rasszista sem tudja), hogy az emberiség egyetlen egy fajba tartozik, az eszkimóktól, az ausztráliai bennszülöttekig, és az indiánoktól a melanézekig. Tehát az emberek, a szó jelentése szerinti "faji hovatartozásával" nem értelmes dolog foglalkozni.

Egy kis kitérő. Képzeljük el a következő helyzetet: A Földön két különböző értelmes emberi faj él egymás mellett. (Ez elméletileg lehetséges lett volna akkor, ha pl. a neandervölgyi ember nem hal ki. Persze gyakorlatilag, a fajunk természetének ismeretében az szinte lehetetlen lett volna, hogy egyszerre két értelmes faj él egymás mellett, és nem akarják egymást kipusztítani. Egyébként lehet, hogy még a neandervölgyi sem volt másik "emberfaj"-ba tartozó, de ez most itt mellékes kérdés.) Akkor egy ilyen esetben jogos lenne a rasszizmus? "Igaza lenne" a rasszistáknak? Gondoljuk csak meg, miről szól a rasszizmus: Alapvetően nem arról a hamis állításról szól, hogy most különféle emberi fajok vannak, ez van, oszt jó napot, no nem. A rasszista nem a tényekkel kíván foglalkozni (azokat nem ismeri, és nem is érdeklik őt), hanem ő "továbbgondolja" a dolgot. A rasszizmus lényege az, hogy az emberek eltérő faji (etnikai) származására való hivatkozással kelt gyűlöletet a célpontja ellen. A rasszista célja (ha van neki), és tevékenysége arról szól, és arra irányul, hogy bizonyos egész népcsoportokat kárhoztat olyasmi miatt, amiről ők nem tehetnek. Visszatérve a neandervölgyiekre. Ha ők ma is élnének (és tegyük fel, más faj lennének), akkor értelmes dolog lenne az ellenük irányuló rasszizmus? A kérdés persze költői, és csak a rasszisták számára megválaszolhatatlan (jól). Mivel én nem vagyok rasszista, így hát könnyen megválaszolom: Az embereket, az élőlényeket, az értelmes lényeket, sőt, még az értelmetlen lényeket is, nem a "rasszuk", a származásuk, a fajuk, az etnikumuk alapján kell _megítélni_ (ettől még besorolni, lehet, de az is csak speciális, tudományos célú lehet - az ilyetén társadalmi besorolások mindig magukban hordozzák a veszélyt, hogy egyesek "továbbgondolják" a dolgot), hanem - ha már feltétlenül megítélni kell, akkor - csakis a cselekedeteik alapján. És az ezzel kapcsolatos elképzelésnek, tevékenységnek nem lehet olyan célja, és kimenetele, ami bármilyen hátrányt is jelent az érintetteknek. Aki ezt másképp gondolja, és csinálja, az rasszista.

Most akkor még meg kell magyarázni pár dolgot, és rendben is leszünk (vannak témák, amiket nem lehet kisregénnyinél kevesebb oldalon jól elmondani. Ez  - a nacionalizmushoz hasonlóan - nem ilyen téma, ezt lehet, hiszen aki nem teljesen értelmi fogyatékos, annak számára az alant elmondott dolgok egy része evidencia. Más részük - a filozófiai - nem az, de azt elmagyarázom):

1. Miért kérdés ez egyáltalán?

Merthogy ugye, inkább az lenne a természetes, ha az ember ezzel egyáltalán nem foglalkozna. Nem foglalkozna a származással, az etnikával, merthogy minek az? Kit érdekel, hogy a szomszédom felmenői kik voltak? Attól ő jobb, vagy rosszabb szomszéd lesz? Változtat az a helyzeten? Számít valamennyire, valamiben is? Vagy pl. a most regnáló miniszterelnökünk az akármilyen etnikai származása miatt rossz miniszterelnök (egyesek szerint amiatt - ők is rasszisták), vagy azért, mert a személyes képességei, és a jelleme olyan amilyen? (Aki most arra gondol, hogy de "hiszen a blogger is rasszista, mert ő is _említette_ a miniszterelnök származását", annak figyelmébe ajánlom, a "de re", és a "de dicto" kifejezések közti különbség tanulmányozását - nem mintha bíznék abban, hogy ez segít raja) Persze, látjuk, hogy van akiknek ez (a származás) számít. Ezek a rasszisták. Ők - a jelek szerint - olyan "kíváncsi" emberek, akik nem elégednek meg az embertársaikról megtudható szokásos információkkal, és a mögöttes dolgokra is kíváncsiak. Persze ne gondoljunk nagy dolgokra, nem mindenféle mögöttes információkról van itt szó, kizárólag csak a származásról. Az valamiért nagyon fontos nekik. (Pontosan tudom, hogy mik a rasszizmus okai, de most nem ez a téma, ezért csak röviden: a butaság, és a behódolás egyes hamis társadalmi sztereotípiáknak, ezek követése.) Tehát a helyzet az, hogy a rasszizmus már a spájzban van, sőt, ahol még annyira nincs, ott is "van rá igény". Mondok egy rossz hírt: Magyarország felnőtt lakosságának nagy része (becslésem szerint a nagyobbik része) rasszista. Ez a fajta közönséges (avagy mezei) rasszizmus még csak nem is függ össze feltétlenül a politikai irányultsággal (nem véletlen, hogy itt nem politikafilozófiai eszméket mondtam - azokkal sokkal jobban összefügg). Elsősorban nem azzal (a politikai szimpátiával) korrelál, hanem a butasággal, az intellektuális képességekkel. Tehát amíg a rasszizmus itt glasszál a kertek alatt, sőt már a spájzban van, addig nekünk, értelmes, gondolkodó embereknek az a dolgunk vele, hogy tűzzel vassal irtsuk. Ezért kérdés ez most.

2. Hogyan működik ez az egész "fogalomdefiniálós" ügylet?

Bár nem látszik rajta, de ez egy nagyon fontos, sarkalatos kérdés. Egyáltalán nem közismert az, hogy a világot ábrázoló fogalmak különböző státusúak, vagy jellegűek, attól függően, hogy mi az, amit ábrázolnak. A vízválasztó itt a következő: Míg a "tárgyak", vagy a tények leírása akkor helyes, _ha igaz_, addig az általunk alkotott fogalmak (mint amilyen a rasszizmus) leírása (vagyis definíciója) pragmatikus jellegű kell legyen. Az ilyen definíció nem leírja, ábrázolja a tárgyát, hanem éppenséggel meghatározza a tárgyát. Ennek a definíciónak nem igaznak kell lennie, hanem jónak, működőképesnek. Ezt könnyű belátni, ha azon kép kérdés közti különbségre gondolunk, hogy: a. Mi történt itt és itt, ekkor és ekkor?, vagy, b. Mi a rasszizmus? Az elsőre adott válasznak van igazságértéke, hiszen a történés az egy befejezett tény, és a leírása akkor igaz, ha azt a tényt írja le - és hamis, vagy részben hamis, ha nem azt, vagy pontosan azt. A másodikra az ilyen értelmű leíró válasz helyett inkább egy előíró jellegű választ kell adni, amely elsősorban _meghatározza_ a rasszizmus fogalmát.

A fenti distinkció nem ismerete vezet azokhoz a végeláthatatlan vitákhoz, amelyek szinte bármely hasonló témában folynak. A szereplők az "igazság" mibenlétén vitatkoznak, és nem veszik észre, hogy a tárgy nem arról szól, hogy olyan helyen keresik az igazságot, ahol az nincs. És nem tudják, hogy csak egy jól működő definícióban kellene megegyezni, hogy utána már ahhoz mérhessék az egyes eseteket.

3. Mit jelent a definícióban a "foglalkozik vele" kitétel?

Az nyilvánvaló, hogy mivel a szabadságot majdnem minden társadalmi értékelvnél jobban "szeressük", ezért annak kevés értelme lenne, ha az etnikai kérdésekkel való foglalkozást úgy összességében rasszistának bélyegeznénk. Az jó dolog, hogy szabadságunkban áll bármivel foglalkozni. Csak nem  mindegy, hogy hogyan. Tehát nem attól rasszista valaki, hogy egyáltalán foglalkozik a származás kérdésével, hanem attól, ha nem valamilyen konkrét, "indokolt" (pl. tudományos) szempontból, és kontextusban foglalkozik vele. Ez nagyon fontos distinkció, hiszen enélkül, minden a témával foglalkozó, bármilyen szövegen rajra lehetne a rasszizmus bélyege. Az emberek szándékait, céljait nagyon nehéz megítélni, hiszen azokat nem, csak a cselekedeteiket látjuk. Ha ismernénk a célokat, az ide vonatkozó gondolatokat, és érzelmi momentumokat, akkor könnyű dolgunk lenne. De ez nincs így, és helyette abból kell dolgoznunk, ami látszik, ahogy látszik, amilyennek látszik. Mivel súlyos döntések megfontolt mérlegelést igényelnek, nem célszerű azonnal rámondani bárkire, hogy rasszista, csak azért, mert "foglalkozott" a témával. (Lám, én is foglalkozom most a témával.) Hanem a tartalom után meg kell nézni a konkrétumokat, a helyzetet, a kontextust, és a konnotációt is. Ez azért fontos, mert egy egy megnyilvánulás (mondjuk egy kijelentés, vagy akár egy szöveg) önmagában mindig kevesebb információt hordoz mint a kijelentéshez (szöveghez) kapcsolódó "történet". Lehetséges, hogy egyikből még nem következne valami, de az egész ismeretében már igen, és az is lehetséges, hogy az egész ismerete némiképpen módosíthatja a rész (a megnyilvánulás) jelentését.

A rasszizmussal való foglalkozás különféle módjai, és fokozatai persze már vita tárgyát képezhetik. Nagyon részletesen, minuciózusan ezt nem lehet, vagy kell leszabályozni. De egyébként minden hasonló fogalmunk is ilyen. A világ - "szintetikus" jellegű jelenségeinek sosincs pontos definíciója, legyen az akár deskriptív, akár preskriptív jellegű. Ez már csak így megy...

4. Vannak-e fokozatai a rasszistának?

Nyilván vannak. Ez nem a "kicsit terhes" esete. Lehet valaki csak kicsit rasszista. Sőt, lehet úgy is az, hogy ő nem tud róla, vagy nem ismeri el, hogy az. Azt hiszem, hogy a legtöbb eset pont ilyen (lásd, amit fentebb a magyar lakosság "mezei" rasszizmusáról mondtam). Többnyire "enyhén", szándék- és tudattalanul rasszisták, inkább csak azért, mert ez van a levegőben, mert divat szidni a cigányokat, a zsidókat, mert a bajaik közepette örülnek, hogy legalább ők a többséghez tartoznak. Ugyanakkor nehéz mit kezdeni a tudatos rasszistákkal. ugyanis a rasszizmus olyan mértékben értelmetlen, hamis, és hibás nézet, hogy az már irracionális. Na most, a tudatosság, és az irracionalizmus, ugye egy szinten felül már sehogy sem jönnek össze. persze a megoldás kézenfekvő - és már mondtam is: Ezek az emberek legfőképpen ostobák. Annyira ostobák, hogy megfelel nekik a rasszizmus, hogy nem tudják mi a baj azzal, sőt igaznak tartják, tetszik nekik, stb.

5. Mi végül is a pragmatikus szempont, és eljárás?

Vagy még pragmatikusabban fogalmazva: Le lehet-e zárni ezt az ügyet megnyugtatóan? Hát, egyelőre nem lehet lezárni. Lényegében az okozza a gondot, hogy - a költővel szólva - , "még nem nagy az ember". A "nem nagy" ember gyakorlatilag "homo debilis"-ként viselkedik sokszor, és ennek a viselkedésnek, hit-és eszmevilágnak (pl. a vallás mellett - amit kár volna kihagyni, ha a társadalmi debilitás szóba kerül) pregnáns megnyilvánulása a rasszizmus is. Mivel a rasszizmus nem egy "ősok", hanem csak egy olyannak a következménye, nyilván az a célszerű, ha a kiváltó ok ellen küzdünk, és nem tüneti kezelést alkalmazunk. Egy rasszista (vagy náci, jobbikos, fidesznyik, stb), sosem fogja azt megérteni, ha a lelkére beszélve, szépen tagoltan elmondjuk neki, hogy "nem szabad ám az embereket bántani, velük rosszat tenni". Itt csak a szélesebb körű, mélyebb, alaposabb felvilágosítás, oktatás, nevelés segítene, amivel persze a felnőttek esetén már nagyrészt elkéstünk. A berögzült tévhiteken nagyon nehéz változtatni.

Egyszer régebben már ígértem, hogy a társadalmi-közéleti-politikai mítoszokból, tévhitekből gyártok egy sorozatot. Aztán eltérültem, másról írtam... De most megint eszembe jutott ez a közszolgálati, mentálhigiénés program. Miért ne világítsak bele a nagy sötétségbe, ha megtehetem?

És rögtön rá is térek a témára, csak néhány orientáló megjegyzés még. A poszt írása közben kalandoztam egy kicsit a a neten (nem ihletet keresve, csak kikapcsolódás végett), és volt szerencsém egy politikai témájú írás kommentjeit olvasni. Erről eszembe jutott, hogy miért írok én egy olyan kis jelentőségű problémáról, mint a hit, amikor éppen tanúi vagyunk az ország gazdasági, és szellemi lerongyolódásának. Ehhez képest a hit smafu. Nem árt, ha mindig van nálunk egy olyan mérce, amelyhez az adott jelenségeket mérjük. Hogy mennyire fontosak, súlyosak, lényegesek azok. Most csak jelzem, hogy nálam mindig itt van ez a mérce, és nézegetni is szoktam. De van egy másik - valóban kevésbé fontos - meggondolás is: Ha a kis dolgokkal nem törődünk, akkor előfordulhat, hogy azok egy idő után a fejünkre nőnek, nagy dolgok lesznek belőlük. Úgyhogy most akkor kezdődjön a hit téma.

A jobb érthetőség kedvéért, egy kicsit messzebbről kezdem a magyarázatot. Próbálom nem túl bonyolultan, de hát tudjátok hogy van ez: Minél jobban belemászunk a dolgokba, annál közelebbről látjuk az összetettségüket, bonyolultságukat.

A "hit" szó a beszédben kétféleképpen használatos. (Ezt úgy is mondhatjuk, hogy kétféle jelentése van.) Az egyik jelentése a szó "köznapi" használatára vonatkozik: "Azt hiszem, hogy a Józsit láttam átmenni az úton." Ebben az értelemben (használatban, jelentésben), a "hit" szó nem hordoz semmiféle világnézeti sallangot, mögöttes tartalmat. Nem vonatkozik semmi másra mint amit mond. Ebben a posztban nincs is vele semmi dolgom.

A "hit" szó másik jelentése természetesen a "vallásos hit"-re vonatkozik. Ebbéli értelme kettős (de ezek egymással nem ellentétesek, hanem kapcsolódóak, kiegészítőek): Az egyik a "jelleg"-re, a másik a "tartalom"-ra vonatkozik. A hit jellegét a "tudás"-al kapcsolatos dichotómia határozza meg. Még a vallásos hívők is gyakorta (és büszkén) szembeállítják egymással a hit-et, és a tudást, mondván, hogy ez nem tudás, ők nem tudnak, ők hisznek. E szembeállítás mellett (amely egyébként jogos, csak nem azért, amiért a hívők gondolják), kétféle téves meggondolás áll: a. A "tudás", az valami káros dolog, racionális, tudományos, "lelketlen", hideg, stb., b. A tudással szemben (amely definíció szerint, bizonyított, vagy igazolt tudattartalom), a hit nem igényel semmi ilyesmit, elegendő csak "vallani" (oszt jó napot). Ez a nagyon hamis érvelés (az "érvelés" túl erős szó itt, megvallom, vallásos hívőtől még sosem láttam érvelésnek nevezhető valamit - a szó minőségi értelmében), gyakorlatilag (és ez egyáltalán nem argumentum ad absurdum) sárba próbál tiporni minden alapvető ismeretelméleti elvet. Gondoljatok csak bele mit mond ki, miről szól ez: Azt mondja, hogy legalábbis a tudás mellett (náluk persze inkább a tudás helyett) van egy másik módszer is, amellyel helyes ismereteket lehet szerezni a világról (hiszen egy pillanatra se felejtsük el azt (ami szintén nem evidencia), hogy a vallásos hitek egy csomó állítást fogalmaznak meg a külvilágról, a világban létező egzisztenciákról, és a történésekről - amellett persze, hogy gyakorlatilag mindegyikük egy inkonzisztens zagyvaság), amely módszert követve nem kell semmiféle empíriával, logikával, gondolkodással, és egyéb nehéz tudati művelettel bajlódni, hanem egyszerűen csak hinni kell, és kész. Tehát gyakorlatilag azt mondják, hogy amit el(hisznek), az úgy is van, mert csak. És azt, hogy ez egy jó módszer, és (legalábbis bizonyos témákban) nem kell a tudást használni, elég a hit. (Nyilván az ilyen hívők sem minden témában gondolják ezt - de ez is csak a következetlenségüket bizonyítja. Én pl. soha, semmiben sem gondolom, hogy a "hit" a tudást helyettesíthető ismeretelméleti módszer lehet.)

A "hit" szónak a "tartalom"-ra vonatkozó értelme meg persze a vallásos tartalmakra vonatkozik, beleértve ebbe az "ártatlanabb" "maszek hit"-eket ("nem hiszek a keresztények/hinduk, stb istenében, de hiszek abban, hogy van valami, a világ felett álló szellemi teremtő"), és a klerikális, dogmatikus hiteket is.

Ebben a posztban nem az a témánk, hogy pontosan mik a hit jellemzői, csak kívánatosnak tartottam vázolni, hogy miféle hitről beszélek. Ez megtörtént, és most már rátérek a témában felvetett kérdés megválaszolására.

Ehhez viszont el kell különíteni a "magánügy"-et a "közügy"-től. Meddig az egyik, honnan a másik? Vajon az magánügy-e, ha Buga Jakab azt hiszi, hogy van Isten, imádkozik is hozzá, de az otthonán kívül ez ügyben sosem nyilatkozik meg, sőt, az otthonán belül sem, a felesége, és gyerekei előtt sem? (Az elmélet kedvéért tegyük fel, hogy ilyen hívő is van (egyébként nincs)). Ha Buga Jakab valóban így tesz, és a  vallásos hite témájában tökéletes némaságot tanúsít, akkor mondhatjuk, hogy az ő vallása az ő magánügye. Senkit sem zavar vele, sőt mások nagyon nem is tudnak arról, hogy ilyen betegsége van (a vallás). És kész, ennyi, lezárható az akta. (Itt azért gyorsan megjegyzem, ha ennél egy kicsit szigorúbb akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy Buga Jakab magában tartott vallásos hite csak akkor tudna igazi magánügy lenni, ha Buga Jakab soha semmilyen társadalmi interakcióban nem venne részt, és így a hite nem is tudná befolyásolni - mert ugye, természetesen az óhatatlanul is hatással van rá - a döntéseit. Márpedig ilyen még a mesékben sincs, Buga Jakab ha élő ember, akkor nem tud függetlenedni a vallásától. Vagyis ilyen szigorúbb meggondolásból nézve, tulajdonképpen gyakorlatilag sehogyan sem tud magánügy lenni a hit. De most nézzük tovább.) Buga Jakab ugyan valószínűleg gyógyíthatatlan beteg, de mivel a betegsége nem manifeszt, nincsenek a külvilággal kapcsolódási pontjai (és most azon ne szőrözzünk, hogy vajon a családja sejt-e valamit), ezért ő ártalmatlan beteg, nem terjeszti a kórt (amely ragályos), hagyni kell őt békében.

No de, a rögvalóságban vannak-e ilyen Buga Jakabok? Vagy ehelyett nem az-e a tipikus, hogy a hívők különböző mértékben ugyan, de megmutatják az ő hitüket, demonstrálnak vele? Pl. elmennek templomba. Pl. adakoznak az egyházuknak - és ezzel hozzájárulnak egy rákos sejt burjánzásához. Pl. állást foglalnak a vallással kapcsolatos beszélgetésekben -akár csak a szomszédjukkal. Vagy pl. bepalizza őket egy magát vallásosnak hazudó politikai párt, és rá szavaznak.

Mint talán ennyiből is látszik, nehéz úgy vallásos hívőnek lenni, hogy abból semmi se szivárogjon át a külvilágba. Viszont, a belvilág, és a külvilág határa ilyen értelemben ugyanaz, mint a magánügy, és a közügy határa. Ugye ez így érthető, és világos? Ha valaki a magánügyeit a köz elé tárja, akkor onnantól azok már nem csak magánügyek lesznek abban az értelemben, hogy a köz is tudni fog róluk. Most gondoljuk ezt tovább. Buga Jakab egy ugyan nem túl okos (hiszen vallásos hívő), de rendes tisztességes átlagember. Családapa, dolgozó, szavazópolgár, meg ilyenek. Van bizonyos tekintélye a köz előtt, megbíznak benne, hallgatnak a szavára. Legalábbis valamennyire. Ha Buga Jakab bármiféle vélekedése kikerül a köz elé, akkor onnantól van esély rá, hogy a köz azt meg- és továbbgondolja, elhiszi, elfogadja, és terjeszti is. Buga Jakab már azzal is befolyásolja a saját kis mikrokörnyezetét, hogy megszólal, vagyis a hite által meghatározott nézeteit továbbadja. És a mikrokörnyezet, az már több embert jelent, az már egy kis "köz", amelynek ugye nézetei, és ügyei vannak, és ezeket az ügyeket Buga Jakab is meghatározta valamennyire. Vagyis mi történik? A magán-ügynek hitt ügyből köz-ügy lett, úgy, hogy alig csináltunk valamit, legalábbis semmi szokatlant, extrémet nem kellett ehhez csinálni. Tehát így (is) keletkeznek a közügyek.

Még egy kérdés van itt: Jó dolog-e az, hogy a vallásos hit gyakorlatilag közügyként funkcionál? Erre természetesen az a válasz, hogy ez nem jó dolog, ez elég nagy baj. Miért baj? Ennek két oka van. Egyrészt azért baj, mert mint ahogy ez kiderült, a vallásos hitek hamis hitek, a szó tartalmi, tudati, faktuális értelmében. Vagyis hamis állításokat tesznek a világról. Hát hiányzik az egy fejlődni, épülni, jobbá, okosabbá válni akaró civilizációnak, hogy legyen egy (vagy sok) olyan eszmeáramlat benne, amely minden fronton csak a hamisságot, butaságot, hülyeséget terjeszti? Nyilván nem. A másik ok egy morális-gyakorlati jellegű ok: A vallások a gyakorlatban szinte mindig a társadalom retrográd, modernizmus- és haladásellenes, visszahúzó, konzervatív erőihez kapcsolódtak, és kapcsolódnak ma is. Ezek az erők ugyan szavakban nagyon moralisták (ugyanúgy, ahogy a tételes vallások is), de tettekben már éppen hogy nem azok. Így a két rokon összenőtt, egymással, egyesült erővel próbálják meg visszatartani a fejlődés kerekét. És ez valamennyire sikerül is nekik, mindenképpen jobban, mintha nem lennének.

Mondjuk ki a konklúziót: A vallások közvetlenül is, kapcsolódásukban is, tevékenységükben, és következményeikben is károsak az emberiség egészségére. Nem magánügyek, hanem nagyon is közügyek, és mindaddig azok lesznek, amíg fertőző daganataikat nem sikerül levágni a felvilágosodó civilizáció testéről.

Pelikán: "Az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell."

Az ismert neonáci internetes lap (a nevét megvetésem jeléül nem írom le) legújabb akciója az, hogy a kassai gettó deportálási ügyeiért felelős, most lebukott egykori parancsnok lakása előtt tüntető emberekre "vérdíjat" tűzött ki. Vagyis felhívást tett közzé, hogy a tüntetők személyi adatait bejelentőket díjazza. A szándék nyilvánvalóan arra irányul, hogy az ily módon nyilvánosságra hozott adatokat zaklatásra, fenyegetésre használják fel ezek a gyáva férgek (elnézést az igazi férgektől).

A kérdés itt nem az, hogy ez a fasiszta tempó mennyire fér össze a jogszabályokkal. Az mennyire fér össze a jogszabályokkal, hogy ezek a buta nácik büntetlenül uszíthatnak évek óta, ahelyett, hogy megkeresnék, és egy nagyszabású népünnepély alkalmával kiállítanák őket valamely főtéren, majd miután minden jó érzésű, normális ember kellően elszörnyülködött rajtuk, néhány nevelő szándékú nyakleves kiosztása után hazazavarnák őket az anyukájukhoz? Mindjárt válaszolok is a saját kérdésemre: A neonácik uszulása a jelek szerint, nagyon jól összefér a magyar törvényekkel, Olyannyira, hogy a pártjuk már két éve a Magyar Parlamentben ül, és hovatovább a második-harmadik legnépszerűbb párt az országban. Ez a tény természetesen minden szónál ékesebben beszél az országlakosok intellektuális képességeiről is, de most engem nem ez a vonal érdekel.

Hanem engem az az elméletibb kérdés érdekel, hogy a szabadságnak, mint feltétlen, és kétségtelen értéknek, hogy van a határa? Hogy a szabadságot fenyegető erőkkel szemben is még mindig a szabadság a legfőbb érték? Hogy a szabadság minden határon túl nem lehet-e kontraproduktív? Hogy akkor is, és minden körülmények között ragaszkodnunk kell eme nagyszerű elvhez (a szabadsághoz), ha azzal visszaélve a szabadság ellenségei elveszik azt tőlünk, (és mindenkitől)?

Erre nekem a következő a válaszom: Ugyan elméletileg a legszívesebben azt mondanám, hogy a minél több szabadság az üdvös, hogy a szabadságot nem korlátozni kell, hanem kiterjeszteni. Ezt mondatná velem az "elv szeretete", és a liberális meggyőződésem. Vagyis az elmélet. Azonban én minden elmélettel úgy vagyok, hogy szép-szép, meg jó is amit fejben kiókumulálok, de addig nem nyugszom, amíg nem engedem rá a pragmatikát, a gyakorlatot. Vajon hogyan működne a valóságban a minél több szabadság? Vajon az a sok-sok szabadság nem ütközne-e egymással? És ily módon, mégis nem korlátoznák-e egymást? És nem lenne-e ez újabb konfliktusok forrása?

Fájdalom, de természetesen, lenne. A korlátlan szabadság csak egy elméleti fogalom, a valóságban nem kivitelezhető (talán nem is értelmezhető). Persze az a dolgunk, hogy a "szabadság kis köreit" egyre jobban kiterjesszük, nagyobbá tegyük őket. De ezt csak addig tehetjük, amíg ezek a kis körök, a jogtalanság, a méltánytalanság tengerében terjednek, annak a rovására. Mihelyt maguk a "körök" kezdenek összeérni, és ütközni egymással, akkor onnantól valami másféle megoldást kell találnunk.

Persze ott még nem tartunk, hogy a szabadság körei már teljesen befedték volna a jogtalanságok tengerét. Egyrészt. Másrészt meg bizonyos körök már összeértek. (Hiszen ez az egész nem "szimmetrikus".) Pontosan erről az "összeérésről" szól ez a poszt, arról, amikor az egyik szabadság ütközik a másikkal. Ilyenkor más egyéb, a szabadságon kívüli szempontokat is nézni kell. Azt kell vizsgálni, hogy a múltban (és valószínűleg a jövőben) milyen kihatásai voltak a hasonló jelenségeknek, és milyen kárt okoznának, ha hagynánk őket. Tehát immár egy merőben pragmatikus hozzáállással azt kell nézni, hogy mi éri meg jobban: Hagyni, hogy akár a nácik is szabadok legyenek (és eme véleményszabadságukkal mérgezzék, butítsák a tájékozatlan népet), vagy azt mondjuk, hogy ez hosszú távon nem éri meg még akkor sem, ha egy valóban fontos érték teljesül általa.

Én azt mondom, hogy hosszú távon nem éri meg az, ha a szabadság ellenségei szabadságot kapnak. Mert úgy, és annyira vissza tudnak élni vele, hogy végül mindenki szabadságát durván, és nagymértékben fogják csorbítani, de gyakorlatilag úgy, hogy az így eredményezett sérelmek immár nem csak jogi jellegűek lesznek. De beszéljünk egyértelműbben ennél: A nácik célja, és tevékenysége az emberiség megosztására, a faji diszkriminációra, végső soron nem csak a demokratikus, vagy kulturális, vagy civilizatórikus, hanem a humanitárius alapértékek lerombolására is irányul. Ezt bizony még olyan áron is meg kell akadályoznunk, hogy nem adunk nekik ebben szabadságot, vagyis egyfajta önvédelmet gyakorolva megakadályozzuk őket abban, hogy elvágják a nyakunkat.

Ezért igaza volt a mottóban említett Pelikán elvtársnak: A fasiszta bandát valóban ütni kell, (és nem beszélgetni velük).

Az aktuális gyilkossági ügy kapcsán írok, de nem az aktuális ügyről, hanem az elvről, amit érint.

Az emberek érzelmei, hangulatai, egyéni sérelmei, és a divat diktálta (igen, a mostani össznépi  - bár szerintem csak az ostobák körében - felhorgadás, divatjelenség is. Ez egyformán igaz a primitív populista -demagóg Fideszes, Jobbikos, Kisgazda politikusokra (akik újra bevezetnék a halálbüntetést), mint az ostoba Facebook-os kommentelőre, aki azt sem tudja, mit beszél, de azért csak beszél).

Hogy egy társadalom hogyan szankcionálja a bűntetteket, az egyszerűen egy pragmatikus kérdés. Nem egyéni, nem sérelmi, nem bosszú, és még csak nem is bűnhődés, vagy "társadalmi igazságérzet" kérdése. A legfontosabb szempont ilyenkor a következő: Úgy az egyéni (az elkövetőre vonatkozó), mint a kollektív megelőzés, visszatartás, elrettentés szempontja. Vagyis az, hogy a bűnös, lehetőleg ne tudja megismételni a cselekedetét, és a büntetés olyan mértékű (de a tettel arányos) legyen, ami a potenciális elkövetőket is visszatartja.

A halálbüntetés lehetősége valószínűleg nem tartja vissza a potenciális gyilkosokat (azt hiszem, vannak erre vonatkozó tényszerű statisztikák). Ha meg nincs visszatartó ereje, az önmagában is ellene szól, hiszen ez az egyetlen mellette szóló indokot lövi ki. Természetesen önmagában a visszatartó erő megléte (ha lenne) sem lenne elég indok a halálbüntetés mellett. Ugyanis ellene még akkor is több, és nyomósabb indok szólna. Az egyik ilyen érv (a halálbüntetés ellen) egy általános meggondolás: Az élet tisztelete. Az, hogy ugyan lehetnek megtévedt egyének, de a humanitárius társadalom legfontosabb elve az élet (a második legfontosabb, az életminőség - de ezt most hagyjuk). Ha egy társadalom nem tartja tiszteletben, és "könnyedén kezeli" ezt az értéket, akkor az hajlamosítja azt a társadalmat arra is, hogy krízishelyzetekben elszabaduljon (a közeli, és távoli történelmünk másról sem szól, mint az ilyen krízishelyzetekről), és tömegek életét veszélyeztesse. A másik érv az, hogy ha nem is gyakori, de azért előfordul, hogy ártatlanul ítélnek el valakit. Ilyen esetben a halálbüntetés jóvátehetetlen.

Egyébként azért is elképzelhetetlen, és irreális, hogy a halálbüntetésnek visszatartó hatása legyen, mert az emberölések nagy része nem előre megfontolt, kitervelt, kegyetlen módon elkövetett, hanem éppenséggel "ad hoc", esetlegesen, véletlenszerűen, egy hirtelen támadt indulati helyzetben történik. Vagyis a gyilkosok nagyon nagy része nem profi gyilkos, náluk többnyire nem is áll fenn a bűnismétlés veszélye. A profi gyilkosoknál (egy részük bűnöző, más részük pszichopata) persze fennáll, de őket a társadalom más módszerekkel is el tudja szeparálni. És a profikat sem tartja vissza a halálbüntetés kilátása. Vagyis gyakorlatilag senkit nem tart vissza, vagy ezért nem, vagy azért. Akkor mi értelme?

A halálbüntetés végső soron egy gyenge, és tehetetlen társadalom válasza egy olyan problémára, amit nem tud más módszerekkel megoldani (szó se róla, nem könnyű a megoldás). De ez a fajta válasz a problémára, rossz. És nem csak rossz, de méltatlan is, egy magára valamit is adó emberséges, racionális kultúrához.

Azért szólok pár szót a paradoxonokról, mert van egy olyan sejtésem, hogy sokan félreértik ezek természetét. Sokféle paradoxonról "tudunk", de sosem olvastam még olyan írást, amely arról szólna, hogy mik a paradoxonok. Az egyes konkrét paradoxonok meg-és feloldásáról egy szót sem ejtek, kizárólag csak az általános tulajdonságaikról.

Azt gondolom, hogy a paradoxonok a szó bizonyos értelmében nem léteznek. Persze a fogalomnak abban az értelmében léteznek, hogy léteznek azok a jelenségek, amelyeket paradoxonként írunk le, nevezünk meg, ismerünk. Abban az értelemben - és ez nagyon fontos distinkció - nem léteznek, hogy a világ jelenségeinek, illetve az őket leíró logikának volnának a valódi ellentmondásai. Ez persze két különböző jelenség (a világ, és a logika), hiszen az objektív külvilág más természetű, mint a logika, így a rájuk vonatkozó paradoxonok is eltérő jellegűek. Az egyikre vonatkozó ismeretek "szintetikusak", a másikéi "analitikusak" (Erről a lényegi, megkülönböztetésről már volt szó a Quine, empirizmus, dogma. posztomban.) Tehát, ha paradoxonon azt értjük, hogy a világ, vagy a logika _immanens módon_ ellentmondásos, akkor tévedünk. Az "immanens mód" itt azt jelenti, hogy valamiféle belső, lényegileg hozzátartozó ellentmondás van benne, olyan, amely _elvileg sem_ (a kiemelések nem véletlenek) oldható fel, vagy oldható meg. Ilyenek szerintem egyáltalán nincsenek. Tehát nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy igazi, valódi paradoxonok, ellentmondások nem léteznek, és amely jelenségeket "paradoxon" néven emlegetünk, azok valójában csak az oda vonatkozó tudásunk hiányosságai miatt látszanak annak.

Nézzük a két oldalt külön- külön.

A természetben létező (fizikai) paradoxonok a természettudományos tudásunk hiányára mutatnak rá. Az evidencia, hogy a jelenlegi fizikai tudásunk korlátozott, vagyis nem teljes. Ez természetes módon generál olyan rejtélyeket, amiket egyelőre nem tudunk megoldani. De vajon azt hogy kellene elképzelnünk, hogy ha a természet valóban igazi paradoxonokat, vagyis ellentmondásokat tartalmazna? Hogyan lehet ellentmondásos maga a természet? Másként kérdezem: Hogyan mondhat valami - ez esetben természeti jelenség - önmagának ellent? Egy természeti jelenség vagy létezik, vagy nem, vagy működik bizonyos törvényszerűségek, mechanizmus szerint, vagy nem. De az egyáltalán hogyan értelmezhető, értendő hogy _saját magának_ mond ellent? Szerintem ez elvileg is elképzelhetetlen "csoda", ilyen egyszerűen nincs, nem csak lehetetlen az ilyesmi, hanem értelmetlen is. Persze elég nehéz itt különbséget tenni a "lehetetlen", és az "értelmetlen" között. Talán ott van a választóvonal, amikor valami már nem csak elképzelhetetlen (ez önmagában még nem elég az értelmetlenséghez - a kvantumfizika minden mikrojelensége (EPR, Bell egyenlőtlenség, stb) a képzeletünk, és a megértésünk számára elképzelhetetlen (nem lokálisak, és nem okságiak), mégsem értelmetlen), hanem egyben ellentmondásos is. Tehát a természeti jelenségek egyszerűen _nem lehetnek ellentmondásosak_. Így az ott emlegetett paradoxonokat a "tudásunk hézagai", illetve a nem elég mély, alapos, vagy pontos tudásunk okozza.

A logikai, matematikai, filozófiai (tehát a nem szintetikus természetű) paradoxonok abban különböznek a fizikai paradoxonoktól, hogy ezeket gyakorlatilag mi gyártjuk. Nem felfedezzük (mint a fizikai világ törvényszerűségeit), hanem feltaláljuk őket. Ezen feltalálói folyamat szükséges része a természetes nyelv, és esetleg a konkrét szaknyelv, amelyben aztán jelentkezik a paradoxon. A nyelveknek viszont van egy olyan tulajdonságuk - a természetes nyelveknek kifejezetten, és viszonylag nagy mértékben, a szak(mai)- mesterséges- vagy logikai nyelveknek kevésbé, hiszen ezeket megpróbálják ellentmondásmentesebbre "gyártani" -, hogy kimondhatók velük olyan mondatok, amelyek látszólag állítások, valójában azonban nem azok. Vagy értelmesek, de nincs igazságértékük, vagy egyenesen értelmetlenek. (Természetesen a szintaxisnak megfelelő, de értelmetlen kijelentések a természetes (köz-) nyelvekben a gyakoriak.) És persze a logikai- és a fizikai paradoxonokban van egy közös vonás is: a tudásunk korlátozottsága, attól függetlenül, hogy az egyikben ez a tudás a külvilágra, a másikban meg egy általunk létrehozott, vagy kidolgozott, vagy feltalált rendszerre, (annak hiányosságaira) vonatkozik.

Így hát, nem kell kétségbeesni akkor, amikor, egy paradoxonba botlunk bele. Ha tudjuk, hogy nem valamilyen eleve adott ellentmondásról van szó, hanem csak ismerethiányról, vagy "kidolgozatlanságról" akkor nem tesszük le előtte a fegyvert tehetetlenül, és azzal a hamis tudattal, hogy megoldhatatlan problémába botlottunk.

... "Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog." ...

József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról (Ignotusnak)

Eszetekbe jutott már a következő jelenség?: Az ember egyre okosabb, a civilizáció, a gazdaság, és a technika egyre fejlettebb, ez a fejlettség összességében egyre nagyobb jólétet kellene hogy eredményezzen, és a jólétnek ez a _folyamatos növekedése_ (ezt nem véletlenül emelem ki így) valahogy mégsem következik be. De pontosítok: Hosszú távon, vagyis évszázados léptékben bekövetkezik, viszont évtizedes léptékben nem. Tehát ma az emberiség általában, és átlagosan magasabb anyagi- és életszínvonalon él mint több száz évvel ezelőtt, viszont ugyanez nem feltétlenül igaz, ha csak néhány évtizednyire megyünk vissza az időben.

No most, ez a jelenség egyáltalán nem "csudálatos", hanem éppenséggel szinte természetes. (És nyilván nem véletlenül van, ha azt talán túl erős is lenne mondani, hogy szükségszerű.) Az oka (általában véve) az, hogy a jelenséget befolyásoló gazdasági (termelés), és a társadalmi (elosztás) tényezők csak egy bizonyos minimális szinten (többé, kevésbé, helyenként, és időben is különböző módon) vannak szabályozva. Vagyis nincs egy olyan átfogó, jól működő, és állandó gazdaságpolitika, amely a kettőt összehangolná egymással. Egy másik, nem elhanyagolható ok meg az, hogy nincs olyan gazdaságszervezési eljárás, amely biztosíthatná a zavartalan fejlődést (ugye, azt mindenki tudja, hogy a kapitalizmus nem ilyen?).

Lehetséges-e egy ilyen (összehangolni-, és a fejlődést biztosítani képes) gazdaságpolitika? Elvileg természetesen igen. Úgy hívják, hogy "szocializmus". És semmiképpen nem úgy hívják, hogy kapitalizmus, hiszen ez utóbbi éppen most is bizonyítja, hogy a problémát pont hogy előállítani tudja, de nem megoldani. De itt most nem is a kapitalizmus kontra szocializmus ügyről, szeretnék beszélni (ezt a csatát egyszer mindenképpen a szocializmus nyeri - ha akkor már nem is úgy hívják), hanem általánosabban a kettő mögött álló ügyekről.

Végül is, mi a "célja" a társadalomnak? (A cél szót azért tettem idézőjelbe, mert természetesen a társadalomnak magának nem lehet célja, hiszen az nem tudatos élőlény, viszont így is mindenki érti, hogy a kérdés mire vonatkozik.) A kérdés a társadalom "jóságára" vonatkozik. Melyik társadalom jó, mitől jobb az egyik mint a másik, és mik azok a legfontosabb szempontok, amelyek ezt a jóságot meghatározzák? Nézzük.

A társadalom attól, és akkor a "legjobb", ha a tagjainak (a benne élőknek) a lehető legnagyobb jólétet biztosítja. Ez természetesen nem csak anyagi jólét (bár az a legfontosabb szegmense - hiszen abból sok minden következik), hanem a "szellemiek"-re is vonatkozik. A társadalomnak egyszerűen (illetve hát ugye, éppen ez lenne a bonyolult része) jól kell tartania tagjait, pontosabban persze maguk a tagok összessége a társadalom, és nekik kell(ene) úgy megszervezni magukat, a kapcsolataikat, a tevékenységüket, hogy az minél optimálisabban működő rendszert alkosson. Valamiért ez a project nem működik jól. Vajon miért?

Természetesen (megint csak) azért nem működik, mert ha vannak is tervek az összehangolásra, azok a tervek nagyon különböznek egymástól, tehát nincs megegyezés, és egyébként sem lehet minden terv egyformán jó. A különböző tervek a fontos kérdésekben gyakran ellentmondanak egymásnak, ilyenkor mindkettő egyszerre nem működhet, és nem is lehet jó. És van még egy ok: A társadalom (benne az összes rész, a gazdaságtól, a közéletig) annyira összetett, hogy van egy elég nagy önmozgása, tehetetlensége, amit, még ha lennének megfelelően jó tervek, akkor sem lehetne zökkenőmentesen irányítani.

De akkor hogy lesz, vagy lehet ebből fejlődés? Itt van, egy nagy, magatehetetlen, öntudatlan óriás, akibe nekünk kellene életet lehelnünk, talpra állítanunk, és megmutatni neki az utat, merre induljon. Mi kell ehhez? Több minden (pl. jó tervek, az útirányra vonatkozóan), de legelsősorban is egyvalami, ami mindent megelőz fontosságban: Egységes akarat. (Nyilván viszonylag egységes, és nem az utolsó szál emberig.) Egység csak akkor lesz, amikor az emberiséget nem osztják meg, nem szelik darabokra a különböző (igazából már ma is mondvacsinált, és nevetséges) ügyek. Ez konkrétan, és elsősorban természetesen a nacionalizmus megszűnésére, a világállamra, az emberiség nemzeti, politikai, etnikai egységére vonatkozik. Ez nyilvánvalóan egyszer bekövetkezik (na ez pl. szükségszerűen), csak persze jó lenne, ha a kicsinyes, rövidlátó, és buta társadalomfilozófiai, és gazdaságszervezési "eszmék" (nacionalizmus, konzervativizmus, kapitalizmus) eltűnnének az útból, nem akadályoznák a bekövetkeztét.

Amíg az önzőség, a fösvénység, a szerzésvágy, a "verseny" (amely persze egymás eltaposásával jár), a karrierizmus (szintén a lefele taposós), gyakorlatilag sztenderd, és elismert normák (ahelyett, hogy szégyellnék, és titkolnák őket), addig a szabadság, egyenlőség, és szolidaritás világa nem valósulhat meg. Pedig hosszú távú fejlődés csak egy olyan társadalomban lehetséges, amely minden tagját egyformán megbecsüli, sőt, nem hagyja magára, és gondoskodik is róla, ha kell. Minden más megoldás egyszerűen méltatlan a civilizált emberhez. (Persze, ki mondta, hogy az ember civilizált ugye? "Még nem nagy az ember").

Ez a mese (ami ma még csak utópia) egyszer igazzá válik. Akkortól kezd majd nagy lenni az ember. Van hova nőnie.

Az, hogy a hagyományos könyvolvasási szokás visszaszorulóban van, nem is kérdés. A kérdés igazából az, hogy ami utána, esetleg helyett jön, pótolhatja-e a papíralapú könyvet.

Nagyon nehéz megítélni a számítógépek elterjedésének, és az internetnek köszönhető életmódbeli-, és információs forradalom hosszabb távú hatásait. Az ember, azt látva hogy a mai gyerekek nagy többsége egyáltalán nem olvas könyvet, azt gondolná, hogy vége a világnak. És a régi világnak valóban vége. Milyen lesz az új?

Egyszer olvastam valamelyik ókori görög filozófus panaszait, aki azon volt kiakadva, hogy a "mai fiatalok" (vagyis az ő kortársai, a 2500 évvel ezelőtt éltek), már egészen mások, nem úgy viselkednek mint ahogy kellene, és egyáltalán, az egész generáció romlott. Tehát a generációs ellentét örökös. De vajon itt csak a generációs ellentétekről van szó? Vagy arról, hogy a robbanásszerű technikai-technológiai változás valamit tényleg megváltoztatott?

A változás maga egy tény. Az új generáció már csak az interneten olvas (meg persze kényszerűségből az iskolában még). De nem is az a fontos, hogy hol, és milyen technikai eszközökkel olvas, hanem sokkal inkább az, hogy mit olvas. A közelmúlt (internet előtti korszak - ami nem volt rég) olvasói zöme tudjuk, hogy mit olvasott: lektűrt, és ponyvát. Magas-irodalmat kevesebben, tényirodalmat, tudományt, filozófiát, meg alig valaki. Ebből a szempontból a veszteség nem tűnik nagynak. De ha belegondolunk, azért a múlt olvasói átrágták magukat néhány Vernén, Karl May-on, Jókain, sőt előtte még Benedek Elek-en is. Ma Benedek Elek helyett számítógépes játékok vannak, Jókai helyett meg a Facebook. De szó szerint. Vajon egy súlycsoport a kettő?

Mi a haszna, és értelme az olvasásnak? Kétféle: Egyrészt tájékoztat, tanít, tényeket közöl, megismerhető belőle a világ. Másrészt szórakoztatva nevel, úgy, hogy a képeket nem készen kapod, hanem a fantáziádat dolgoztatja meg. Ha sok könyvet olvasol (még ha akár lektűrt is) szélesebb, tágabb lesz a világod horizontja. És ha sokat játszol valami lövöldözős játékkal, vagy sokat csetelsz a Facebookon...? Meglátjuk, mi lesz ebből...

Azt hiszem, hogy ha valaki, akkor én aztán nem vagyok konzervatív, nem hogy a szó politika-filozófiai (abban semennyire sem), hanem életmódbeli értelmében sem. Mindent szeretek, ami szokatlan, különös, formabontó, nonkomformista, lázadó. Az bizonyos, hogy az internet a világ egyik legjobb dolga, minden idők egyik legfontosabb technikai találmánya. És lehet, hogy a könnyebb ellenállás irányába menve, a tömegek rosszul, hülyén használják? Lehet, hogy a tömegek nem tudnak választani (egy bizonyos területen ez tény, de most nem politizálunk)? Lehet, hogy az internet adta teljes szabadság olyan a tömegeknek, mint amikor a gyerek kezébe töltött pisztolyt adunk, hogy játszhat azzal is? Persze - tévedés ne essék -, én tényleg liberális vagyok, olyasmi eszembe sem jut, hogy bármilyen szempontból is korlátozni kellene az internetet. A szabadság akkor, és addig jó (mennyiségi értelemben), amíg többeknek ad szabadságot, mint amennyi embert a mások gyakorolt szabadságjogai korlátoznak (hiszen sokszor ami az egyiknek szabadság, az a másiknak korlátozás). Tehát a nagyon szélsőséges, immorális internet adta lehetőségek korlátozásán kívül (de ezt az interneten kívüli világban is korlátozni kell), minél több szabadság biztosítása a legjobb. Azonban a szabadság csak egyetlen egy civilizációs szempont - bár nagyon fontos. Egy másik civilizációs szempont lenne az, hogy az emberiség merrefelé halad. Az elhülyülés, vagy a felvilágosodás irányába.

Hihetnénk azt, hogy a felvilágosodás felé. És valóban: Az eddigi történet azt mutatta, hogy hosszú távon csak haladtunk valamicskét. Hogy a rövid távú, időszakos visszaesések ellenére, azért a tendencia jó. De mi garantálja azt, hogy ez így is marad? Gondoltatok már a "ki őrzi az őrzőket?" problémára? Vajon ki viszi tovább a tüzet, ha majd egyre kevesebben tudják, hogy mi az a tűz, és egyáltalán, hogyan kell azt megőrizni? Ez persze most egy kis argumentum ad absurdum, a helyzet dramatizálása. Még messze nem ilyen súlyos a helyzet, még talán el sem kezdődött az ilyen irányú tendencia. De elkezdődhet. A "jótéteménynek" is lehet nem várt, nem kiszámított mellékhatása. Az atomenergia felfedezése a XX század közepén elég könnyen az emberiség bőrére mehetett volna (Kubai rakétaválság, meg az egész hidegháború), amellett, hogy az energia- és sok más egyéb gondot nem lehet megoldani az atomenergia hasznosítása nélkül. És egyébként is szükségszerű, hogy egy civilizáció az adott fejlettségi fokon felfedezze a "sorban felfedezendőket". Csak az nem szükségszerű, hogy a technikai-technológiai, és a társadalmi-politikai haladás nem korrelálnak egymással, sőt nem is "kommunikálnak", és ez által az egyik inkompetenciája miatt a másik rászabadul az emberiségre. De ez már egy messzebb vezető mese lenne.

A Gutenberg-galaxisnak úgy néz ki, hogy maximum néhány évtized-évszázadon belül tényleg vége. Jön helyette egy globális interkommunikációs korszak, a maga más világával. Ennek minden kihatását ma még el sem tudjuk képzelni. Az emberben van egy olyan (téves) hit, illetve vágy, hogy a világ az ő tetszése, harmóniái, kívánságai szerint alakul, olyanná, amit ő még megért, amelyben otthonosan érzi magát. És ha mégsem így történik, akkor az nem tetszik neki, bánkódik, és idegenkedik tőle. Mit szólna az ókor embere a mai világunkhoz? Mennyire értené, de főleg, mennyire érezné benne jól magát? És mi a jövőben? Bér, talán ez sem szimmetrikus, talán  a modern ember jobban megértené a posztmodern világot. A fejlődés sem szimmetrikus, hanem exponenciális - már amennyire ezt mennyiségileg le lehet írni (utálom a "felgyorsult világ" közhelyet).

Vajon mennyire, és mennyiben érdekel bennünket, hogy mi lesz itt 500 év múlva? Van olyan, hogy kollektív felelősség? Vagy ha nincs, érdemes lenne "bevezetni"? Én azt hiszem, hogy foglalkoznunk illik, sőt, kell a jövővel is. Nem holmi "kollektív tudat", vagy szellem, vagy hasonló nemlétező marhaságok miatt, hanem egyszerűen egy morális meggondolásból: ha valamiben tehetünk jót, akkor inkább azt tegyük mint a rosszat. Tekintet nélkül arra, hogy annak ránk már nem lesz kihatása.

Tehát, mint az a címből látszik, most valami egészen más következik, mint az eddigi témák.

A címben említett műfaj talán nem teljesen ismeretlen előttetek, hiszen a legnagyobbjai (Yes, Genesis, Pink Floyd, King Crimson, Van Der Graaf Generator, ELP, Jethro Tull, Frank Zappa, Mahavishnu, Soft Machine, stb.) világhírűek voltak, és ha nem is olyan mértékben híresek mint a Beatles, vagy a popzene "nagyjai" (Madonna és társai), azért a hetvenes évek első felében rendesen folytak ők a csapból - igaz, nem Magyarországon. Mire hozzánk beszivárogtak, addigra meg kimentek a divatból (szó szerint). Igen, sajnos, vagy nem, a szó tág-, műfaji, és nem minőségi értelmében vett művészet, divatkérdés is. Az emberek művészi ízlését leginkább más emberek befolyásolják. Az ízlés és az esztétika (szépség, művészet) frontján pontosan azért tud nagy szerepet játszani a konvenció, a szokás, az indirekt nevelés, vagy a szocializáció (és a divat), mert nincsenek olyan abszolút értékek, amelyek orientálnának, viszonyítási pontot jelentenének, amelyekhez képest el lehetne helyezni az "értékest", a "jót". Persze az ember így is, óhatatlanul is elhelyez, és osztályoz, de csak egy nagyon viszonylagos értékrendszerben, amelynek támpontjai ha tartalmaznak is objektív elemeket, azok semmiképpen sem egzakt, vagy mérhető elemek - legalábbis nem könnyen.

Úgy tűnik, hogy az esztétika (és a művészet) világában nem oldható fel az értékeknek ez a szubjektivitása, legfeljebb némileg csökkenthető. A művészet értékelése terén vannak bizonyos konvenciók, amiket többnyire még azok is elfogadnak, akik amúgy ízlés szerint egyáltalán nem azon az oldalon állnak. Pl. egy ilyen konvenció, hogy a "komolyzene" értékesebb mint a "lakodalmas rock" nevű műfaj. Ezt még azok is elfogadják, akik az előbbit nem, csak az utóbbit szeretik - és valószínűleg többségben is vannak az ilyen emberek. De hogy lehet az, hogy van egy olyan értékelvű osztályozási szempont, amit elméletileg elismernek, de gyakorlatilag mégsem tartják ahhoz magukat? Egy ilyen esetben talán az lenne a "logikus", hogy aki a komolyzenét tartja a legértékesebb zenének, az azt hallgatja? Sajnos, nem. Az a sajnos, hogy e téren egyáltalán nem játszik a logika, a zenei ízlés,a  zeneszeretet nem a logika szempontjai alapján működik, illetve nem a logika szabályai  határozzák azt meg. Az ember mindenféle belső disszonancia nélkül külön tudja választani azt, amit elismer, értékesnek tart, attól, amit szeret, ami igazán tetszik neki. Az első az, amit leginkább a külvilág elvárásaihoz, a konvenciókhoz igazodva fogalmaz meg (hiszen nincsenek objektív szempontok, amelyekre támaszkodhatna), a másodikat meg nem is kell meghatároznia, egyszerűen csak érzi.

Persze a zenei ízlés, vélemény, és tetszés alakítható. Sőt, valójában semmi mást nem is csinál, hanem az arra fogékony korban, egészen addig, amíg meg nem kérgesedett, alakul. Kialakul, a környezet hatására. Semmiféle teoretikus "észérvet", esztétikát, vagy művészeti szempontot nem vesz figyelembe ezen alakulása során, egyszerűen csak megy a legkisebb ellenállás irányában.

Számomra a művészet hordoz egyfajta kettősséget. Már a kezdetektől fogva (igaz, főleg a komoly filmművészetben, és nem a zenében) érdekelt a művészet "mondanivaló-hordozó" része is, amellett, hogy persze nagyon szerettem, és élveztem "gondolkodás nélkül" is. Sőt, régen még a mainál is sokkal megátalkodottabb voltam ez ügyben, mivel a művészet intellektuális szerepét fontosabbnak tartottam, mint a szórakoztatót. Ma már ez pontosan fordítva van, de ehhez a változáshoz az említett megalapozás is kellett. Ma már "automatikusan értem" az intellektuális mozzanatokat, így ráérek élvezni a művészeti részt.

A zene a legabsztraktabb művészeti ág. Abban az értelemben absztrakt, hogy 1. a legkevesebb (a többi műfajhoz képest) "tartalmi mondanivalót" hordozza, és 2. (ettől absztrakt) A mégis benne lévő esetleges tartalmi rész (a mondanivaló) a leginkább el van rejtve, kódolva van. (Mindig mosolygok, és legyintek, amikor az elemzők egy egy zenei momentumnak konkrét magyarázatot találnak: "itt és itt ezt meg azt jelenti"). De ma már még kevésbé vagyok híve a műfajok keveredésének, mint régebben. Azt gondolom, hogy a művészet értelme, célja, funkciója elsősorban, és mindenekfölött mégiscsak a szórakoztatás, a gyönyörködtetés, az örömszerzés. Ennek a maga eszközeivel a jó (színvonalas, igényes) művészet meg is felel.

De az ilyen esztétikai fejtegetések rém unalmasak, igaz? Hogy már valamit a progresszív rockról is mondjak, a progrock egy olyan zenei műfaj, amely ezt a szórakoztatást (ami a fő funkciója) magas művészi szinten, színvonalon teljesíti. Emiatt persze "baj is van vele": Nem való mindenkinek, hiszen "nem értik". Egy nehéz műfajt igazán megszeretni évekbe telik, még egy tiszta lappal indulónak is (a tiszta lapra könnyebb írni). De aki igazán érti, és szereti, az egy "magasabb rendű" örömérzésben részesül általa. Ez a "magasabb rendű" persze vitatott, tudom én ezt jól, de hát szerintem az egyes "örömök" esztétikai minőségei között különbség van. A szubjektum ezt nem érzi (ott és akkor), és a dolog természetéből adódóan nem is tudhat róla, hiszen nincs összehasonlítási alapja. Ugyanis, egyszerre mindkét minőség nem tetszhet neki, ahhoz túl nagy köztük a különbség, és átjárás, meg kompatibilitás sincs köztük. Erős, elitista hasonlat következik: A pocsolyában fetrengő disznó kétségtelenül jól érzi magát, örömérzete van, de/és el se tudja képzelni, hogy másfajta örömök is vannak. Igen, a progresszív rock, egy elitista műfaj, a szó szoros értelmében komolyzene, a legjobbjai nehéz zenék, nem mindenki számára érthetőek, és befogadhatóak de akinek mégis, annak nagyon sok örömöt adnak. (Nekem pl. egyáltalán nincs szükségem alkoholra, megteszi egy kis zenehallgatás is ;-) )

Eme "kis bevezető" után a másfajta örömök szerény demonstrációja következik. Természetesen csak nagyon hiányosan, esetlegesen, hiszen a teljesség legalább több ezer zenét jelentene, annyit én itt nem tudok bemutatni, azok, és annyi megismeréséhez amúgy is évtizedek kellenének. Tehát ez csak egy csepp a tengerhez képest. Ezeket (a linkeket) már nem kommentálom (pedig lenne mit, a rafinéria sokszor a részletekben van elrejtve - másrészt persze önmagukért "beszélnek", vagyis szólnak), csak ömlesztem. A nagyon ismert progrockot kihagytam innen, inkább az ismeretlenebb gyöngyszemek közül válogattam (és becsempésztem közé egy kis avantgárdot is, az nyilván nehéz lesz, de a változatosság gyönyörködtet - ez véletlenül egy igaz közhely). És persze a zene igazi hanghordozója nem a videó, hanem a hang (a képi információ ugyan sokat hozzá is tesz, de a zenei "relevanciából" éppenséggel le is von, és hát a Youtube nem úgy szól, mint egy hanglemez), de hát hanglemezeket nem tudok hallgattatni veletek. ;-)

https://www.youtube.com/watch?v=AZrLGybwTuU&feature=list_other&playnext=1&list=AL94UKMTqg-9Bl-bVBzHEmqe2uW3FDQZZX

https://www.youtube.com/watch?v=TTTpEXEZPHc&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=7XYLejdsSkI&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=uwDnNGskWUY&feature=list_other&playnext=1&list=AL94UKMTqg-9A1kZZYMlq9ka3g8xTJKGmZ

https://www.youtube.com/watch?v=nN6P144Xv7s&list=FLsplZx9AuTR7EpTeUUSsziw&index=9&feature=plpp_video

https://www.youtube.com/watch?v=kcIAxL5uZAg&list=FLsplZx9AuTR7EpTeUUSsziw&index=99&feature=plpp_video

https://www.youtube.com/watch?v=jVyDd-jmqHs&list=FLsplZx9AuTR7EpTeUUSsziw&index=137&feature=plpp_video

https://www.youtube.com/watch?v=vR_eNcfpgPw

A kérdés a következő: Az ember(iség) képes-e megismerni a világot teljes egészében?

A kérdés aspektusai:

1. Mit jelent a "teljes egészében"? Ez mennyiségi, vagy minőségi értelemben értendő-e?

2. Vajon a világ minőségi értelemben végtelenül bonyolult-e, vagy véges?

3. Az emberi értelem kapacitása véges-e?

4. Az emberi értelem potenciális fejlődési lehetőségei milyenek?

És egy metakérdés pluszban: Ezek a kérdések természettudományos (fizikai), vagy filozófiai (metafizikai) kérdések-e?

A válaszaim:

1. Nem tudjuk, hogy a világ térben (és időben) véges-e, mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy a mérete valahol az "irtózatosan nagy", és az "elképzelhetetlenül nagy" között van (a korai "felfúvódás" valószínűleg sokkal, de tényleg nagyon sokkal nagyobbra fújta fel, mint a most belőle látható kb. 11 milliárd fényév sugarú terület - ezt még becsülni sem lehet). Ráadásul, a mai elképzeléseink szerint még gyorsulva(!) tágul is, bár a mai tudásunk szerint (vagy felől) ez a tágulás egyszer vissza is fordulhat "ibolyaeltolódásba". Ez (a hatalmas mérete, és az utazási sebesség ma látható problémái: fénysebesség korlát) gyakorlatilag azt jelentik, hogy az egészet reménytelen bejárnunk.

No de, attól hogy valamit nem látunk teljes egészében, illetve minden részét, az még nem jelenti azt, hogy nem ismerhetjük meg, és nem következtethetünk a "nem ismert tartományok" milyenségére, a már ismertekből. Az indukció szabálya nem csak mennyiségi- hanem minőségi jellegű meggondolásokat is tartalmaznak. És bár csak valószínűségi jellegű követeztetésre alkalmasak (nem "biztosra"), és az ilyen "minőségi alapú indukciónak" vannak bizonyos feltételei is (pl itt az, hogy a megfigyelhető, minél nagyobb tartomány valóban homogén (nagyon nagy léptékben, az ismert legnagyobb struktúrákon túl), és izotrop, és a megfigyelt törvényszerűségek nem csupán statisztikai, hanem oksági jellegűek - egyelőre mindhárom feltétel teljesülni látszik), ha ezek teljesülnek, akkor a nem ismertre elég jó eséllyel lehet következtetni.

2. A világ minőségi értelemben való végtelenül nagy (vagy eléggé nagy) bonyolultsága azt jelenti, hogy sosincs vége a struktúráknak, mindig jön valami új, a törvényszerűségek száma nem véges. Ebben az esetben a világ teljes megismeréséről nyilván le kellene mondanunk, hiszen egy ilyen értelemben végtelen világ nem megismerhető. Én azonban határozottan azt hiszem, hogy a világ nem ilyen. Hanem a természeti törvények száma, és a struktúrák bonyolultsága bár nagy, és főleg nagyon mély, de mégis véges. Vagyis _véges számú törvényszerűséggel leírható_ a világ működése. Ha ez így van, akkor legalábbis elvi akadálya nincs a világ teljes (minőségi értelemben vett) megismerésének.

3. Az emberi értelem kapacitása biztosan véges. Ez egyszerűen egy mennyiségi tényből adódik, abból, hogy a tudatot, és az értelmi képességeket meghatározó idegsejtek száma "kicsi". Persze "amúgy" a számuk nagy, de a feladathoz képest nem tűnik túl nagynak. Viszont, mivel pontosan a feladat nagysága, és nehézsége nem látható (egyelőre), vagyis nem ismerjük az előző pontban említett bonyolultság, és mélység mértékét, nem tudjuk megítélni, hogy a mostani (valljuk, be nem túl nagynak tűnő) kapacitás elegendő lesz-e a megértéshez. Egyrészt azt látjuk, hogy a civilizáció eddigi története a világ megismerésének gyorsuló folyamata is volt (és ez bizakodásra ad okot), másrészt már vannak jelei a megismerés lassulásának. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ugyanúgy, ahogy pl. az ügyességi, vagy erősportokban a technikai újítások lehetőségének kimerítése után (pl. a magasugrásban, hasmánt után, a flop technika) már csak egyre lassuló mértékben lehet javítani a világcsúcsot (egy talán nem fix, de "ott lévő" határérték felé közeledve), úgy a megismerési folyamat is aszerint lassul le, ahogy egyre nehezebb, mélyebb, bonyolultabb problémákba ütközünk mind a mikro-mind a makrovilágban. Ennek mindkét lépték esetében főleg megfigyelési, (a mikrostruktúrákat egy határ alatt egyszerűen nem lehet "önmagukban" megfigyelni, hiszen a megfigyelés megváltoztatja őket, és az ennél is kisebb struktúrák megfigyelésének már elvi akadályai is vannak, a makrostruktúrák megfigyelési akadálya meg legalábbis részben a világ látható "fénykúpján" kívüli terület) akadályai vannak, de ezek ellen fizikailag sem tehetünk semmit. Tehát, ahogy közeledünk a határokhoz, úgy lassul le a megismerési folyamat. A kérdés az, hogy mennyire lassul le, és hogy lesz-e elég agyi kapacitásunk a határ eléréséhez.

4. Az emberi értelem (most nem a kumulált tudásmennyiségről beszélek!) mindenesetre fejlődik, ha ez a fejlődés csak, és főleg egy evolúciós folyamat is. Azért nem csak evolúciós, mert a potenciális megismerő képességeket növeli a társadalomban való tervezett, tudatos együttműködés. De a társadalmi együttműködés az egyén képességeit semennyire sem növeli (csak az együttest), és ha a kognitív képességek korlátozottak (márpedig nyilvánvalóan azok), akkor azokat csak egyéni szinten lehet növelni. (Nyilván van még egy megoldás: A mesterséges intelligencia, amely egy idő után (amikor már sokkal intelligensebb lenne mint az ember) mintegy átvenné az embertől a világ megismerésének feladatát. De ez a megoldás, bár lehetségesnek tűnik - hogy mennyi az esélye, azt nem tudom - már nem az emberről szól. Hiszen egy ilyen szintű MI egy idő után valószínűleg önállósodna.) Tehát az embernek kell vagy organikus módon (ez nagyon lassú), vagy valamiféle technikai megoldásokkal "okosabbá válnia". Ez egy ma még beláthatatlan határig megoldhatónak tűnik. Az nem látható, hogy ez a határ, és a világ megismeréséhez szükséges határ hol vannak egymáshoz képest. (Két ismeretlen.)

A metakérdésre: Vannak bizonyos ésszerű meggondolások, annak ellenére, hogy kevés a támpontunk a témában. Egyszerűen vannak olyan problémák, amelyekhez bármennyire is szeretnénk a tapasztalati lehetőségeink határain (és az ismereteinken) túl vannak egyelőre. Az ilyen esetekben kénytelenek vagyunk az addigi ismereteinkből kiindulni azokból következtetni extrapolálni, becsülni, valószínűsíteni, vagy találgatni. Hogy ebben menyi a tiszta spekuláció, és mennyi a tapasztalati alapú meggondolás, azt most hadd ne találgassam, de mindenesetre az látszik, hogy vannak ilyen vegyes módszerek is. Tehát nem vagy fizikai, vagy metafizikai (kizáró vagy-al) a kérdés, hanem mindkettőből van benne vegyesen. A világ megismerése már csak ilyen: nem csak maga a tárgy bonyolult, de a hozzá vezető módszerek is.

Végül is, nem akarom megkerülni az egyszerű választ sem. Én optimista vagyok (persze addigra már rég vidám halott leszek - sokat érek vele) azt gondolom, hogy az emberiség (az értelem) elvileg képes a világ teljes (minőségi) megismerésére, akkor is, ha a világ térben végtelen (világon most a mi lokális világunkat értve. az esetleges meta- vagy multi-univerzumok megismerhetősége az átjárhatatlanság miatt elvileg is lehetetlennek tűnik). Mert bízom benne, - és őszintén szólva el sem tudom képzeni az ellenkezőjét - hogy a világ minőségi értelemben "véges". Így egy kellően elszánt, és kíváncsi értelem, megfelelően hosszú idő után a végére érhet.

Most egy kis filozofálás következik, végtére is, ez szándék szerint leginkább filozófiai, és nem közéleti, vagy politikai témájú blog (van, és lesz). Illetve, helyesbítek kissé. Én nem is annyira a _témát_, mint inkább a _módszert_ akarom filozofikusra venni. Ugyanis fixa ideám, hogy racionális, logikus okoskodással szinte minden téma, ha nem is megoldható, de megvilágítható, körüljárható. Mint már mondtam, nekem a filozófia elsősorban nem téma, hanem módszer.

Ezt a bejegyzést az "értelem" szó körüli gyakori félreértések miatt írom. Először egy kis logikázás, majd egy kis alkalmazott (a fogalomra alkalmazott) bölcselkedés lesz. Az előbbi (szokás szerint - a filozófia a romantikus sallangok nélkül már csak ilyen) túl száraz lesz, amit reményeim szerint az utóbbi "nedvessége" ellensúlyoz.

Távolabb kezdem. Ruzsa Imre szerint (Klasszikus, modális, és intenzionális logika), a három szemantikai (és egyben faktuális) érték, az állítás igazságértéke, a predikátum intenziója (jelentése), és a deskripció jelölete. De hol marad az "értelem", mint szemantikai érték? - kérdezhetnénk rögtön. Ruzsa azt mondja (Montague nyomán), hogy az "értelem" (a mondat értelme) a kontextussal kiegészített jelentés lehetne. Hiszen egy kijelentés általában csak a teljes kontextussal együtt hordoz annyi információt, hogy értékelhető (igazságérték szempontjából) legyen. Egy ilyen, kontextussal kiegészített állítás hordozná a "mondat értelmét". De mivel a köznyelvben az "értelem", a "jelentés" szinonimája (Ruzsa szerint), ezért célszerűbb inkább a "kontextuális intenzió" kifejezés használata. (Amelyre persze a köznyelvben senki sem vetemedik.)

Szerintem csak részben igaz az, hogy a köznyelvben a "jelentés", és az "értelem" szavak szinonimák. A köznyelv általában úgy működik, hogyha bizonyos kontextusokban két szó szinonima, akkor attól még más kontextusokban (nyelvi helyzetekben) nem feltétlenül azok. Pl. gondoljunk csak a "mi az élet értelme?" kérdésre. Helyettesíthető ez a "mi az élet jelentése?" kérdéssel? Én magam még sosem hallottam ezt a kérdést az utóbbi módon megfogalmazva. (Ebből is látszik, hogy a kétféle kérdésnek más-más a jelentése, és az értelme, és persze az is, hogy a nyelvhasználat nem kis mértékben nem logika (nem a logikus meggondolás alapján működik), hanem konszenzus, és szokás dolga is.)

Mindenesetre annyi már látszik, hogy az "értelem" szó olyan ballasztokat, tisztázatlanságot hordoz, ami miatt nem csak a logikában, hanem az árnyaltabb beszédben is érdemes külön kezelni a "jelentés" szótól. Amikor valaminek az értelméről beszélünk, akkor általában mást, és talán kicsit többet értünk azon, mintha csak a jelentéséről beszélnénk. Ez a többlet persze sosem definiált pontosan. Vajon mi lehet ez?

Úgy tűnik, hogy a köznyelvben az "értelem" szó mindig _kontextusfüggő módon_ a következő szavakkal alkot szinonimát: "jelentés", "cél", és esetleg "hatás", vagy "eredmény". Gondoljunk megint a közkeletű, "mi az élet értelme?" kérdésre. Ebben az "értelem" szó viszonylag kevés jelentéstorzulás (persze azért van) árán felváltható a "cél" szóval. Néha ilyen formában is szokták kérdezni. A különbség köztük itt az, hogy míg a "cél" szó értelmezési tartománya konkrétan megadható (ez az értelmes lények, vagy a cselekvési szabadsággal rendelkező élőlények tartománya), addig, az "értelem" szó továbbra is homályos jelentésű (és itt végképp nem a "jelentés" az intenziója). De tegyük fel a "mi az értelme ennek a filmnek?" kérdést! Itt az "értelme" szó még több pontosabban definiálható szóval helyettesíthető, olyanokkal, mint "jelentés", "cél", "mondanivaló", "szándék". És pontosan ezek szerint is értjük a kérdést. Vagyis az történik, hogy a mondatban elhangzó "értelem" szót a tágabb kontextus alapján interpretáljuk, adunk neki implicit jelentést.

Így felmerül a kérdés (persze csak teoretikusan), hogy érdemes-e egy olyan szót használni, amely egyszerre jelenthet több mindent, és szövegkörnyezettől függően "ugrik be" a jelentése az adott értelmezésbe. Én erre azt mondanám, hogy istenem, van ilyen, és bár érdemes a korrektségre törekedni (mikor hol - helye is válogatja), de végső soron a nyelvhasználat próbája is a gyakorlat. Ha megértjük egymást így is, vagy elég jól megértjük egymást (a nagyon jó megértés kérdésében erősen szkeptikus vagyok), továbbá ha egy szó már annyira bevált, és berögződött, hogy egyszerűen nem érdemes mással felváltani, akkor hagyjuk. És használjuk. És legfeljebb kérdezzünk rá, ha nem világos.

És most nézzük a kérdést a gyakorlatban: "Mi az élet értelme?"

A "nem elég jól formált", vagy kontextus nélküli kérdésekkel általában az a baj, hogy értelmezésbeli tisztázatlanságokat tartalmaznak. Pl. ha ezt a kérdést szó szerint vennénk, akkor máris hibásnak minősítenénk a benne lévő implicit állítás miatt, hiszen az "életnek" magának, úgy általában nem lehet értelme, az "értelem" szó még ebben a jelentésében sem vonatkozhat egy fogalomra. Tehát két probléma van rögtön: az egyik az, hogy a szó túl homályos, a másik meg az, hogy csak konkrét individuumok cselekvéseire, vágyaira, céljaira vonatkozhat. Ha ebben az értelemben átfordítjuk a mondatot, akkor használhatóbb (és értelmesebb) lesz: "Mi Gipsz Jakab életének a célja?" Vagy: "Mi Gipsz Jakab életének az eredménye, haszna?" Az elsőt (a célra vonatkozót) persze még tovább kellene csiszolgatni, hiszen az emberek életének egyben, az egészre vonatkoztatva általában nincs célja, az emberek az életük során mindig kisebb, rész célokat tűznek ki maguk elé, azokat próbálják teljesíteni.

De ha teljesen darabokra szedjük, és más kérdésekre fordítjuk le, akkor mi marad így az eredeti kérdésből? - kérdezhetnénk most. Hát igen, ezen nem nagyon lehet segíteni. A pontatlan kérdésekkel vagy azt tesszük, hogy pontatlanul válaszolunk rájuk - és ez esetben a hiányzó információtartalmat, és kontextust a magunk belátása szerint egészítjük ki - vagy addig pofozgatjuk őket, amíg értelmes kérdésekké állnak össze. Ez utóbbi esetben persze többnyire éppen a "szülőanyja" nem fog ráismerni, és méltatlankodik, hogy "ő nem is ezt kérdezte". De az már pszichológia, hogy ilyenkor mit érdemes neki válaszolni.

Nem is tudom... mire nem válaszoltam még? Ja igen: Hogy akkor végül is, mi az élet értelme? Erre eléggé sokféle válasz adható. És furcsa módon - ez a jelenség valójában nagyon ritka a faktuális kérdések, és válaszok világában - a válasz helyessége nem valamely ténybeli körülmény igaz leírásától fog függeni. Hanem mitől? Hanem a kérdező (és válasz kapó) megelégedettségétől. Ez azt is jelenti, hogy az igazi választ erre a kérdésre nem didaktikus úton kell megkapnia. És ha már megkapta, akkor fel sem teszi a kérdést. Se a szokásos pongyola módon nem teszi fel, de még az általam sokkal pontosabbra csiszolt módon sem. Mert anélkül is tudni fogja. Pontosabban: érezni fogja. Talán ez a titka ennek a kérdésnek, és a rá való igazi válasznak. (Ez az utolsó bekezdés volt az a beígért "nedves rész", amellyel szándékom szerint ellensúlyoztam a fenti túl száraz filozófiai fejtegetéseimet. ;-) )

Nem tudom, hogy esszé címet szabad-e "schmittpalgizálni", ugyanis ezzel (vagy nagyon hasonló) a címmel Quine már írt egy dolgozatot. Mindegy is, nekem megtetszett ez a mondat, úgyhogy most én is... (Mindenesetre, a címen kívül semmi mást nem palizálok Quine-től.)

Szóval, a nagy kérdés az, hogy "mi van?". Hát, sok minden, válaszolhatnánk erre első felindulásból. No jó - mondaná erre az opponensünk - de mégis, nem lehetne ezt egy kicsit árnyaltabban? De. Megpróbáljuk. (Csak "szárazon". Úgy jobban csikorog. ;-)  ) Természetesen a témába csak belekezdeni lehet, de befejezni nem, hiszen éppenséggel ez az egyik örök filozófiai gumicsont.

A létező dolgokról szóló beszédnek (in medias res) minimálisan következő kérdéseket kell érintenie: 1. Mit jelent a "létezés" kifejezés? 2. Mik léteznek (és mik nem), és milyen a létezők természete? 3. Hogyan lehet felfedni, felismerni, igazolni, vagy bizonyítani az egyes dolgok létezését?

1. A "létezés" szónak, legalábbis első pillantásra, és a köznapi szóhasználatban, kétféle jelentése (értelme) van: a. fizikai értelemben létezik (mint egy tárgy) és, b. "fogalmi" értelemben "van", mint a gondolat, vagy egy absztrakt fogalom, vagy egy érzés, hangulat. És itt rögtön meg kell állni. Vajon az hogy lehet, hogy "kétféle létezés" van? Miért nem csak egyféle létezés van, mégpedig a fizikai világban való létezés? (Azt fel sem tételezem ezen a szinten, hogy valaki egy nem fizikai világot is elképzel - az evidencia, hogy a világ csak fizikai (anyagi) jellegű, semmilyen másfajta világ nem létezik.) A kérdés itt az, hogy a fogalmak hogyan létezhetnek más módon, esetleg másutt mint a tárgyak? Erre a következő a válaszom: Valójában, és végső soron a fogalmak is "tárgyak", pontosabban, fizikai objektumok, amelyeket minden esetben valamely "fizikai tárgy" (élőlény) hoz létre, fizikai módon keletkezik, tárolódik, továbbítódik, és interpretálódik. Amikor egy élőlény agyában kialakul, vagy leképeződik egy fogalom (gondolat), akkor annak máris fizikai reprezentációi vannak - hiszen a _gondolat jelentkezése maga a fizikai reprezentáció_. Vagyis a fogalom ilyen fizikai reprezentáció nélkül egyszerűen sehol sincs, nem létezik. Nincs olyan nem fizikai világ (se kül- se belvilág), amely tárolná az éppen nem használt fogalmakat, majd amikor a fizikai világból (egy agytól) "megkeresés érkezik", akkor azokat előszedi, és valahogyan átkonvertálja a materiális világba. Ez nyilvánvaló képtelenség (nyoma sincs semmi erre utaló mechanizmusnak).

Tehát a fogalmak is "anyagi tárgyak", (csak nyilván más struktúrájúak, mint egy kőnek), és az a különbség köztük, és a kövek (a hagyományos értelemben vett anyagi tárgyak) között, hogy a fogalmak "először" az emberi tudatban (mely természetesen szintén anyagi tárgy) reprezentálódnak, és nem közvetlenül kint a természetben (mint az elsődleges anyagi tárgyak). Vagyis a létezés eme látszólag két különböző minősége, _valójában nem különböző minőség_, hanem ugyanazon minőség más-más fokozata. Vagy mondjuk úgy, hogy az interpretáció értelmében különböznek egymástól, de nem a létezés értelmében. Tehát egy tárgy, és a tárgy fogalma között nem az a különbség, hogy az egyik a fizikai világban létezik, a másik meg nem ott, mert mindkettő anyagi természetű dolog. Hanem a _létezés helye_ a különbség: A fogalomnak nincs a tudattól, vagyis az agytól független létezése (de ott nagyon is materiális módon létezik), viszont a tárgyak természetesen a külvilágban léteznek.

A fenti distinkció azért is fontos, mert a fogalmak feltételezett nem anyagi jellege mögött egy nem anyagi világ elképzelése áll. Hiszen az immateriális fogalmak (ha volnának) ugyan hol másutt is létezhetnének, mint egy immateriális világban? De ha rájövünk, hogy azok is csak anyagi természetűek, akkor megszűnik ez a dilemma, és nem keresünk olyasmit, ami nincs.

A tárgyak, jelenségek, objektívek, a fogalmak interszubjektívek. Ez utóbbi azért van (az előbbit nem kell magyarázni), mert ugyan a fogalmak a külvilág objektumait írják le, de egy olyan egyéni interpretáció segítségével, amelyben szerepet játszanak az egyén értelmezésére jellemző szubjektív elemek is. A fogalmak ettől nem lesznek nem materiális jellegűek, csak a keletkezésük, és a tárolási módjuk más, mint a tárgyaké.

Még egy gyakori, a létezéssel kapcsolatos értelmezésbeli hibára térnék ki. Arra, amit Quine "Platón szakálla"-ként emleget: E szerint a nemlétezőnek (amiről a józan ész, és a tapasztalat alapján azt mondjuk, hogy nem létezik) mégis léteznie kell, hiszen "van neve", tehát a név valamit jelöl. Ez az érv természetesen hamis, hiszen a nevek csak címkék, és egyáltalán nem involválják azt, hogy amit jelölnek, az létezik is, de rejtettebb formájában valószínűleg sok ismeretelméleti vita "kútmérgezője". A probléma itt is a "létezés" fogalmának kétféle értelme. Egy bármilyen kitalált fogalom absztrakt létezése, nem jár szükségszerűen együtt a fogalom által jelölt "tárgy" fizikai létezésével is, és a kétfajta létezés más- más sajátosságú (lásd fentebb).

2. Mik léteznek, milyen a létezők természete?

E témában van egy kis probléma. Véleményem szerint a filozófiának alapvetően nem az a dolga, hogy felfedje, felismerje a természeti létezőket. Az az ontológia teljesen elhibázott, ami ezzel foglalkozik, hiszen ez a természettudomány dolga, és neki is van meg ehhez a képessége. A filozófiának ezzel kapcsolatban csak annyi dolga van, hogy egy absztrakt szinten osztályozza a fogalmakat, rendet tegyen körükben. A filozófiának tartalmilag elsősorban ismeretelméletnek és logikának kell lennie, és ontológiának legfeljebb annyiban, amennyiben tisztázza az ezzel kapcsolatos fogalmakat.

Hogyan lehet rendezni ezeket a fogalmakat? El kell választani egymástól a dolgokat (a világ egzisztenciális értelemben létező tárgyait - vagyis a külvilág objektumait), és az őket leíró fogalmakat. Mindkettő létező kategória, de más jelleggel (Lásd, 1. pont). Továbbá el kell különíteni egymástól a valamit jelölő, és a semmit nem jelölő fogalmakat. A jelölő fogalmak értelemszerűen, valamire vonatkoznak (azt címkézik), a nem jelölők viszont nem vonatkoznak egyetlen objektumra sem. Ez utóbbiak a nem létezők, amiknek csak nevük van, de egzisztenciájuk nincs (Isten, Pegazus, Hétfejű sárkány, stb.)

A fenti létezőfajták közül a dolgok (tárgyak) egzisztenciális létezése triviálisan igaz, és belátható. A szélsőséges idealistán (szolipszista) kívül senki nem mondja, hogy a dolgok (és a világ) nem léteznek a maguk fizikai, anyagi valójában, és értelmében. A fogalmak, vagy "absztrakt entitások" létezése a problémás, hiszen egyfelől ők is vannak valamilyen értelemben, másfelől meg nem pontosan olyan értelemben léteznek mint a valódi entitások. Pl. milyen értelemben létezik egy szám? Vagy, másképpen fogalmazva: Mi a szám? A szám fogalma teljesen objektívnek tűnik, hiszen a matematika törvényszerűségei függetlenek a szubjektumok tudattartalmaitól. A 2x2=4 minden általunk elképzelhető világban igaz (mindenesetre, az igazságnak nem a faktuális, hanem a definitív, koherencia- értelmében). Pontosabban, nem sok értelme volna olyan világot elképzelni, ahol ez a szabály sem igaz. Két kérdés van itt, és azt hiszem, fontos, hogy ezt ilyen formában különválasszuk: 1. Mik az absztrakt entitások (számok, fogalmak, törvényszerűségek, stb)?, 2. Hol léteznek ezek? Pl, nézzük a számokat. Az elsőre az a válasz, hogy a számok olyan absztrakt entitások, amelyek a világ bizonyos logikai/matematikai jellegű összefüggéseit írják le, modellezik. A másodikra pedig az, hogy a számok önmagukban nem léteznek (valahol ott kint a világban), a létezésük a reprezentációjukhoz köthető, vagyis az individuumok agyában (neurofiziológiai kapcsolatok formájában) mindannyiszor megjelennek, ahányszor rájuk gondolnak (ez a számok fizikai létezési szintje, értelme). De ezenkívül nincs nekik semmilyen más létezési, vagy megjelenési formájuk. Azért könnyű mást hinni, mivel a számok interszubjektivítása (és hozzáférhetősége), akár objektivításnak is tűnhet, vagyis valami mindentől független létezőnek. De valójában nem maguk a számok (és velük minden absztrakt entitás) az objektív létezők, hanem maguk az objektumok. A számok csak ezen objektumok közti logikai, matematikai viszonyok, szabályok leírásai, a világnak egyfajta nagyon absztrakt logikai vázai, amelyek önállóan, függetlenül nem léteznek, csak az őket elgondoló agyakban materializálódnak. Ez nem csak a számokra, hanem minden absztrakt entitásra áll.

3. A harmadik fő kérdésre a következő a válasz: A tárgyak létezése (az anyagi világban) alapvetően empirikus téma. Vagy közvetlenül, a saját érzékszerveinkkel érzékeljük őket, vagy az érzékszerveinkre rásegítve, valamilyen, azokat kiterjesztő eszközt használva (pl. a csillagászatban nem csak a látható fény tartományában működnek a különböző távcsövek). Ami ezzel kapcsolatban nagyon fontos, egyáltalán nem triviális, és nem köztudott (még filozófusok, vagy matematikusok sem tudják sokszor), az az, hogy a külvilág jelenségeit nem tapasztalati úton, módszerekkel, csak analitikus jellegű spekulációval, nem lehet megismerni. A filozófia hagyományos értelemben vett ontológia része pontosan ezt próbálta meg a múltban, de eleve kudarcra van ítélve minden ilyen próbálkozás. (Természetesen nem az egész filozófia kudarcos, csak az az ontológiai tévhit, hogy tiszta spekulációval fel lehet fedezni a világot.)

Ha arról beszélünk "ami van", akkor jó ismerni a tárgyalandó objektum egzisztenciális státusát. Fizikai tárgy-e (a kvarktól a galaxishalmazig), vagy fogalom, vagy esetleg jelölet nélküli fogalom. Mindegyik más státusú, és másfajta vizsgálódást igényel. Valójában ez már a módszer kérdése, mint ilyen, inkább ismeretelméleti, és nem ontológiai téma, de nem árt pár szót szólni erről.

A dolgok (tárgyak, fogalmak) jobb megismerése, és megértése érdekében absztrahálunk (elvonatkoztatunk a lényegtelen tulajdonságaitól ), általánosítunk (általános, sok egyedre érvényes szabályokat képzünk), és osztályozunk. Az osztályozás során különböző kategóriákat gyártunk, amelyek más más oldalukon próbálják "megfogni" őket. Ilyenek pl. az "objektív-szubjektív jelenség" kategóriák, vagy az "analitikus-szintetikus" dichotómia, vagy, a "priori-a priori" megkülönböztetés, vagy éppen egy magasabb absztrakciós szinten a nominalizmus-realizmus vita. De amellett hogy ezek a kategóriák pontosan a tárgy jobb megértését, körülhatárolását szolgálnák, maguk sem teljesen pontosak, világosak, egzaktak, vagy érthetőek. (Ez persze természetes, és szükségszerű is: a nyelv már csak ilyen.) Valójában a megismerés mindig csak hozzávetőlegesen pontos, "valószínűségi jellegű" a fogalmaknak, és a róluk szóló ismereteinknek mindig van egy "homályos széle", amely szél a tárgy jellegéből következően igen széles is lehet. Vagyis nehéz rajta átrágni magunkat, a keményebb, világosabb egzaktabb, egyértelműbb "közép" felé. (Maga az erről szóló leírásom is csak metaforikus, közelítő jellegű.) Ezekből az következik, hogy ugyan a világot "meg lehet fogni", vagyis meg lehet érteni (és erről ugyan elméletileg a végtelenségig lehet vitázni, de mindennél jobb igazolást ad róla a praxis, a gyakorlat, az, hogy a felfedezett, felismert törvényszerűségeket a gyakorlatban tudjuk alkalmazni, eszközöket gyártunk, amelyek működnek, stb.), de az a megértés az elmélet szintjén, és eszközeivel sosem lehet teljesen tökéletes, bizonyos - csak eléggé jól közelíthet efelé. A természettudományok e téren meglehetősen jól állnak, hiszen nekik a tárgyukat tekintve szerencséjük van: Egy "kemény" valamivel foglalkoznak, ami határozottan objektív, nem szalad el, megfogható. A filozófia tárgya viszont másmilyen. Ugye, még az is vitatott, hogy pontosan mi is a filozófia tárgya, mi fér bele, mi nem... Ezért kell némi türelem, tolerancia, és megértés akkor, amikor arról akarunk beszélni "ami van". Mert először egymást kellene megértenünk, egymás érveit, fogalmait, azokat a fogalmakat, amelyek lehet, hogy valamennyire interszubjektívek (azoknak kellene hogy legyenek), de mégis, ezen az elvontsági szinten nagyon ritkán jelentik pontosan ugyanazt egymás számára. Voltaképpen egy igazán korrekt vita nem is csak az argumentáción múlna, hanem az argumentumok alapját képező fogalmak pontos definiálgatásán is - hogy ki mit ért rajtuk. Én mindig úgy képzeltem, hogy a világ objektív tényei csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Ezt most is így gondolom, azonban időközben rájöttem, hogy az objektív tények, automatikusan nem képeződnek le interszubjektív (és helyes, igaz) fogalmakká, interpretációkká. Nem csak a tények felfedése (felfedezése) a nehéz, hanem annak a fogalmi keretnek a tisztában tartása is (de egyáltalán, a kidolgozása is), amely ezt az interpretációt lehetővé teszi.

A végén egy kicsit elkalandoztam az episztemológia felé. Nem véletlenül. Valójában a filozófiai ontológiát én holt dolognak tartom (már amennyiben a "létezőkről" szóló tannak tartjuk, és nem általában vett (nem Carnapi értelemben!) metafizikának). Az ontológia talán annyit még megtehet, hogy osztályozza a dolgokat, de ő ne akarja megmondani hogy mik vannak, az nem az ő kompetenciája.

Most olyan blogbejegyzés következik, amitől minden rendes nacionalista fejjel megy a falnak. De ez nem nagy baj, rájuk is férne egy kis agyi reboot.

Aki nem látja, hogy a nemzetállamok korának egyszer (történelmi léptékben talán már nem is olyan sokára) vége lesz, annak komoly baj van a szemével. Viszont aki _nem szeretné_, hogy a nemzetállamok korának vége legyen, annak másfajta, nem annyira könnyen gyógyítható baja van. Az ő vérnyomásukat szeretném emelni ezzel a bejegyzéssel.

Játsszunk el a gondolattal: Egy gazdag, demokratikus, jóléti nyugati ország, pl. Az USA (Németország, EK, stb) felajánlja, hogy magához csatolja (Az USA az 51. államaként) Magyarországot. Ez azzal járna, hogy megszűnne az "ezer éves" magyar államiság (és vele többek között kukába menne ez a gagyi szent korona-tan, szűz mária országa, és hasonló szélsőjobbos őrültségek), és gyakorlatilag Magyarország, amely addig egy önálló (már amennyire ugye, egy globalizált, a külvilághoz ezer szállal kapcsolódó, attól függő ország önálló lehet) ország volt, megszűnik létezni. Nézzük meg, hogy mi lenne ennek az eredménye, kinek lenne ez jó, és kinek rossz.

Természetesen pontosan tudom, hogy a majdani (elkerülhetetlen, szükségszerű, és hőn vágyott) internacionalista világ nem ilyen módon fog diadalmaskodni (hanem hogy fog?: fokozatosan, egyre nagyobb, először regionális politikai egységekbe tömörülnek az országok - ez a (rögös) folyamat már elkezdődött), ez a gondolatkísérlet, a milyen lenne?, mi értelme? kérdéseket járja körül.

De még mielőtt erre rátérek, gondoljunk csak bele a következőbe: Ha most tényleg, és komolyan, és istenbizony felajánlanánk a világnak, hogy te, világ, itt van ez a kis ország Európa közepén, kevesebb lakossal mint amennyi sok nagyvárosnak van, alig valami ásványkinccsel, egyáltalán nem kiemelkedő gazdasági, vagy szellemi, vagy bármilyen potenciállal (azt csak a meglehetősen tájékozatlan, és felfuvalkodott országlakosok képzelik magukról - de majd idővel kijózanodnak, ők amúgy is szalmaláng természetűek), vegyed, és vigyed. Csatold magadba, és tedd olyanná, amilyen te vagy, vagyis kevésbé szerencsétlenné, jobb módúvá,, vidámabbá, kulturáltabbá, modernebbé, adj neki olyan életet, mint amilyet a mostani országodban biztosítasz. Vajon mely ország jelentkezne erre a felhívásra? Kínán kívül keveset tudok elképzelni, de a kinai életszínvonalra meg ugye (az átlag kínaira, nem a hong-kong-ira) nem nagyon vágyunk. Tehát normális, demokratikus, fejlett, civilizált, és kulturált országnak valószínűleg nem kellenénk, hiszen nem tudunk semmit, és csak rontanánk a színvonalukat. No de játsszunk tovább a gondolattal - azt azért lehet.

Mit hozna magával egy ilyen esemény? Természetesen elég komoly, és felkavaró világpolitikai precedenst teremtene, de ezt most hagyjuk. A lakosság számára a változás két síkon bontakozna ki. Az egyik a gazdasági lenne, (már amennyiben most eltekintünk attól, hogy a kapitalizmus általános, és _rendszerspecifikus_ válsága miatt mindenütt gazdasági gondok vannak, munkanélküliség, stb - prognosztizáljunk most egy progresszív korszakot), a másik pedig a kulturális, életmódbeli, civilizációs. A gazdasági változást könnyű elfogadni, megszokni akkor, ha a rosszabból a jobb felé mutat, ez tiszta sor. Mindenki örülne neki, hogy van munkája, hogy a tehetetlen, gazember politikai elit végre eltakarodott a feje fölül, hogy még az amúgy kizsákmányoló kapitalisták is (ha már kapitalizmus van ugye, szükséges a kizsákmányolás), legalább kevéssé mohók, önzők, vagyis egyszóval, hogy jobban él. A civilizációs átmenet bonyolultabb, és problémásabb: Az egyik, a kisebb kultúra beolvadása a másikba, nyilván veszteségekkel, illetve veszteségérzéssel járna (ez hasonló a fájdalmas nosztalgiához), de lassú lenne (sokkal lassabb mint a gazdasági változások), úgyhogy "le lehetne nyelni". Végül is, a régi rendszerek hívei általában nem átállnak, hanem kihalnak, mint tudjuk. Mindenki megemésztené lassan, hogy a jólét ára a nemzeti identitás elvesztése. Pontosabban ezt csak azoknak kellene emésztenie, akiknek annyira fontos volna a nemzeti identitásuk. De ők pl. továbbra betapétázhatnák otthon az összes szobát a régi nemzeti zászlóval, és egész nap énekelhetnék a régi himnuszt, nem sok vizet zavarnának ezzel.

Kinek lenne rossz a nemzeti függetlenség elvesztése? Ahogy a kisiskolás mondja: "kettőt lehet találgatni". De mi egyből is eltaláljuk ezt, igaz? A mostani politikai elitnek. Azoknak a "haszonélvezőknek", akik csak a hasznot élvezik (de azt nagyon), viszont még csak részt sem vesznek (arányosan sem) ama haszon megtermelésében, sőt (többet mondok ennél), éppenséggel mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az ország lerablása közben, a tehetségtelen, inkompetens vezetésük még morális jellegű jutalmakkal is igazoltassék ("csak a Fidesz", stb), bár általános országrontásuk közepette még ez a kisebb baj.

Tehát a politikai elitek mindig veszítenek egy ilyen váltással, hiszen ez által elveszítik a politikai-gazdasági hatalmukat. A nép pedig csak nyerne, vagy sokkal többet nyerne, mit amennyit veszít (mint mondtam, a kulturális identitás akár évszázadokig fennmarad, ha fenn akarják tartani - tehát azon a téren sincs veszteség). De "természetesen" egy ilyen váltás teljesen irreális, nem csak világpolitikai okokból (még javában a nemzetállamok korát éljük ), nem csak gazdasági okokból (egy ilyen improduktív ország senkinek sem kell), nem csak politikai-katonai-regionális erőegyensúly szempontjából (a hatalmak hagyományosan nem nézik jó szemmel a konkurenseik "területfoglalásait"), nem csak helyi politikai okokból (a helyi elit harc árán is (mely harcot persze "függetlenségi harcnak" hívna, és nem maga, hanem a félrevezetett, és felheccelt nép vérezne el benne - a saját fel sem ismert érdekei ellen harcolva)), hanem ideológiai okokból sem. Ugyanis a nép tényleg hülye (a 2/3-os fülkeforradalom léte, ténye, ezt örök időkre bebizonyította -  újabb bizonyítás efelől nem kell), és komoly, szilárt tévhitei (hamis ideái) vannak olyan haszontalan, sőt, káros politikai elvek jósága felől is (ilyen a nacionalizmus), amelyek hamarosan a történelem szemétdombjára kerülnek, és amelyekben persze a nép csak azért hisz, mert a boldogtalan (a nép) mindig abban az elvben hisz, amit többen, tovább, és hangosabban sulykoltak a fejébe.

Egyébként a "függetlenség", elméletileg egy szép idea. Olyan szintén szép ideák mellett, hogy pl. legyen létbiztonság, hogy ne az utcán kelljen aludni tízezreknek (hanem lehetőleg senkinek sem), hogy ki lehessen fizetni a számlákat, vagy hogy a hónap végére is maradjon egy kis ennivalóra pénz. De egyszerre minden szép idea nem valósulhat meg (illetve igen: majd a kommunizmusban, de az ugye még odébb van), ezért válogatni, és választani kell az ideák közül a fontosságuk szerint is. (Mivel ez most csak gondolatkísérlet, és nem reálpolitikai program, nyilván a megvalósíthatóság szempontja itt irreleváns.) És bizony, és azt hiszem, sőt gondolom, hogy egy bizonyos szinten alul, az ember egzisztenciális, anyagi természetű problémái húsba vágóbbak, fontosabbak, mint az egyéb, elvi jellegűek. Annál is inkább, mivel az ilyen elvi jellegű, most szóban forgó tulajdonság (a függetlenség) őket - nem úgy, mint az aktuális politikai elitet - igen kevéssé érintené.

No, miután elméletileg beláttuk mind az internacionalizmus jóságát (bár erről most csak kevés szó esett, de annyira plauzibilis, hogy könnyű belátni), mind a önálló "független"ország fenntartásának célszerűtlenségét, már csak az elmélet gyakorlati átültetése hiányzik. Meg kéne győzni valamelyik (viszonylag) normális nyugati hatalmat, hogy békésen annektáljon bennünket.