Van egy kis rossz érzésem, amikor az itt szóban forgó tanulmányt, a Quine-féle híres, "Az empirizmus két dogmáját" olvasom. A rossz érzés elsősorban a "dogma" szó használatának szól. Ez a szó természetes, ha a vallási vonatkozásait nézzük, de a tudományra, vagy a filozófiára alkalmazva súlyos vádként hangzik. Vajon indokolt-e ennyire elmarasztalni az empirizmust?

Először is, egyetértek Quine azon végkövetkeztetésével, hogy a természettudományok, és a metafizika közti határvonal elmosódott (mondom: maga a határvonal). Csak azt nem tudom, hogy ki állította azt, hogy éles. Persze, tudjuk, hogy a logikai pozitivizmus, vagy az analitikus filozófia megpróbált egy minél élesebb határvonalat húzni, ún. demarkációs kritériumokat kidolgozni, de hát ennek legfeljebb is csak az lett az eredménye, hogy ma már pontosabban tudjuk, hogyan működik a tudomány, hogy egyáltalán mi a tudomány. De az nem lett, és nem is lehetett az eredménye, hogy teljesen egzakt módon el lehessen különíteni a tudományost a nem tudományostól. Vagyis úgy tűnik, hogy ennyiben Quine holmi árnyalakra lő. Maga a dogma egyébként abban állna, hogy alapvető különbség van az analitikus, és a szintetikus állítások között.

Quine a dolgozatában nem közvetlenül a tudományt és a metafizikát, hanem az analitikus állításokat elemzi. Az analitikus állítások szintetikusaktól való elkülönítésével az a legfőbb baj - Quine szerint - hogy nem definiálható egzakt módon az "analitikus" fogalma. Ez nem az analitikuson belüli egyik típusra, a logikai igazságra- (vagy hamisságra), vonatkozik, hanem a másikra, arra az analitikus kijelentésre, amit hagyományosan úgy definiálunk, hogy a benne szereplő (de nem logikai-, mert az a logikai igazság) szavak jelentése alapján igaz, vagy hamis. Ezzel a definícióval az a gond - megint csak Quine szerint, és ha jól értem -, hogy nem ismerjük pontosan a szavak jelentését. Azt mondja - és számomra kissé önkényes ez a kényszer - hogy az analitikus állítások második típusa (a nem logikai) akkor lenne "rendben", ha a benne lévő szinonimitást igazolni lehetne. Tehát az (ő példáját véve) "Egyetlen agglegény sem nős" második típusú analitikus állítás analicitása akkor lenne az "igazi" (mert a logikai igazságok - az "első típus" - analitikus volta vitathatatlan), ha vissza lehetne vezetni egy első típusú (logikai) analitikus állításra. De nem lehet, mert - így Quine - a szinonimitás fogalma ugyanúgy problémás, mint az analicitásé.

Hát ez akkor pech, mondhatnám. Sem az analitikus szó jelentése nem érthető pontosan tetten, sem nem vezethető vissza egy második típusú analitikus állítás, egy első típusúra (logikaira). Azt hiszem, hogy ami a "jelentés" jelentését, vagy konkrétan, az egyes fogalmak jelentését illeti, az ügyben, ha megfeszülünk is, akkor sem fogunk tudni teljesen egzakt értelmeket találni. Sem a természetes nyelvben nem, sem egy annál pontosabb, de még nem axiomatikus-deduktív felépítésű természetes nyelven. Egy ilyen utóbbi - ahol esetleg ez lehetséges lenne - meg annyira korlátozná a benne kifejezhető tartalmakat, hogy az ott leírható világ túlságosan is leegyszerűsített, sematikus lenne.

De vajon mekkora pech ez így? Mennyire valós igény az, hogy a világunkat egy konstruált fogalmi apparátussal teljesen pontosan, hibátlanul le tudjuk írni, ki tudjuk fejezni? Ez szerintem nem reális igény. Azt hiszem, az egyes elméleteknek "az a dolguk", hogy kimerítsék a határaikat, elmenjenek a lehetséges elgondolhatóig, hogy aztán szembesülve a valósággal, és persze más elméletek kritikáival, az egészből egy új, reálisabb, pontosabb elmélet alakuljon ki. Ebben a játékban mind a korai logikai pozitivizmus, mind a kritikusok szerepe jól látható, tetten érhető, és szinte (persze nem szó szerint) szükségszerű.

Visszatérve még a szinonimitásra. Tehát a szinonimítást azért kellene értenünk, és jól használnunk, hogy az analitikus kijelentéseket a segítésükkel átalakítsuk első típusú analitikussá, vagyis logikaivá (amelyek problémamentesen analitikusak). De vajon tényleg szükséges ez az átalakítás? Miért nem mondhatnánk a következőt?: Ugyan pontosan nem tudjuk definiálni a szavak jelentését (így a szinonimákét sem), de ez nem is szükséges ahhoz, hogy egy használható analicitásfogalmat alkossunk. Ez a fogalom nem lesz teljesen egzakt, de mivel tudjuk, hogy a teljes egzaktság a természetes nyelvben amúgy is irreális kritérium, ezért megelégszünk egy viszonylag pontos, használható kritériummal is. Mivel a szavak jelentése mindig homályos kissé, és az analicitás fogalma ezen alapul, bele kell nyugodnunk, hogy az analicitáson belül mindig lesz egy olyan típus (a második) amelyről nehezen, vagy akár sehogy nem lesz eldönthető, hogy mennyi benne az analitikus, és mennyi a szintetikus rész. 

De egyébként azt is tudjuk, hogy a tisztán analitikus kijelentéseink is szintetikus, vagyis tapasztalati alapokra épülnek, hiszen maga a nyelvhasználat (az eszköz, amellyel kifejezzük őket) is tapasztalati. talán elméletileg jó lenne, ha tisztán, világosan el tudnánk különíteni egymástól az analitikust, és a szintetikust, a tudományost és nem tudományost, az igazat és hamisat, de ez a világ, és a megismerés természete miatt vegytiszta formában, egzakt módon nem sikerülhet. Az adott határokon belül kell igyekeznünk a minél nagyobb pontosságra, és helyességre.