Politikafilozófiai értékek és elvek.

1. Bevezető megjegyzések. A módszer és a mozgástér.

A politikafilozófia a társadalomszervezés-és irányítás elméleti megalapozója. Felmerülhet a kérdés: Miért van szükség politikafilozófiára, mi értelme van? A válasz: Egyfelől szükségszerűnek látszik, hogy ahol gyakorlat van (társadalmi, és politikai gyakorlat - és az mindenütt van), ott az ember megpróbálja azt elvi- elméleti szinten is igazolni, alátámasztani. Másfelől meg ésszerű, hogy az ember célokat tételez, és annak megfelelő terveket dolgoz ki. Lássuk mik a célok, és mik lehetnek a tervek.

Az egyén - ha tetszik neki, ha nem - a ma már ritkaságszámba menő remetéket kivéve társadalomban, vagyis közösségekben él. Ez ugyanúgy természetes, mint amennyire elkerülhetetlen. Mivel az individuumok késztetései, céljai egymástól sokszor nemcsak eltérőek (ez lenne a kisebb probléma), de egymással gyakorta konfrontálódóak is, vagyis kizárják egymást (egy társadalmon belül is, és persze a különböző társadalmak között is), ezeket az ellentéteket szükséges mérsékelni. Vagyis célszerű lenne eleve olyan társadalomszerkezetet, szabályokat, és működési mechanizmust kialakítani, amely a lehető legminimálisabb szinten tartaná a konfliktusok lehetőségét. Emellett az is kívánatos lenne, hogy a társadalom szereplői elégedettek legyenek az elfoglalt helyükkel, lehetőségeikkel, szerepükkel, vagyis azzal a móddal és helyzettel, amit a közösségi élet biztosít számukra. Van egy harmadik szempont, vagy kívánalom is: A megfelelő elvek alapján működő társadalom önfenntartó, és stabil legyen. Mégpedig úgy stabil, hogy ne belső, vagy külső (fenyegető, vagy támogató) erők hatására tudjon fennmaradni, hanem az elveinek a belső konzisztenciája, és végső soron elfogadottsága folytán. Mindezek az elvárások nem könnyítik meg az elvi szintű tervezést.

De mielőtt tervezünk, felmerülhet az a kérdés is, hogy egyáltalán mi szükség van tervre? Főleg ha ennyire sokrétű, ellentmondásos a közeg, és a gyakorlatba nagyon nehezen átültethető az a terv. Nem jobb-e az erők szabad játékára bízni a társadalomszervezést? Ez nem triviális kérdés, ugyanis a jól ismert „úgy még sosem volt hogy valahogy ne lett volna” népies kiszóláson túl egy egész ideológia (a konzervativizmus) alapul a terv nélküliségen, a be nem (vagy minimális) avatkozáson, az organikus fejlődés elvén. Erre talán az a legjobb (szintén stílszerű, régies) válasz, hogy ha az embernek ész adatott, akkor használja is azt. A magukra hagyott „dolgok” entrópiája (rendezetlenségének mértéke) növekszik, és ez igaz lehet a magára hagyott társadalmak szervezetlenségének mértékére is. A jó terv nem csak a rossz tervnél, hanem a tervnélküliségnél is jobb. Tehát kell a terv, az elképzelés…

Kézenfekvőnek tűnik az a gondolat, hogy a társadalom legfőbb szervező elvének valamilyen, a közjót, és a hatékonyságot egyformán biztosító elvnek kellene lennie. Ugyanakkor az is nyilvánvalónak látszik, hogy csak egyetlen egy darab elv (érték), legyen az bármilyen jó is, nem fogja tudni biztosítani ezt az elvárást. A több elv választása látszik célszerűnek, feltéve ha azok meg nem állnak egymással valamiféle ellentétben. Továbbá az is célszerűnek tűnik, hogy bár a társadalom irányítása, és igazgatása, vagyis a politika gyakorlata nagyon is konkrét elvek, sőt, szabályok alapján kell hogy történjen, az ezeket megalapozó eszmék a „kályhától” kell hogy jöjjenek, úgy, hogy levezethető következményei legyenek az eszmének, vagy ideológiának. Ezt nem csak az ember esztétikai érzéke sugallja (bár az is), hanem főleg az a gondolat, hogy ellenkező esetben nem tűnne eléggé gyökeresnek, megalapozottnak, és szilárdnak az elmélet. Legalábbis elméletileg mindig vitatható lenne az előzetes okok, premisszák, posztulátumok léte. Persze bármelyek lesznek is a végső választott posztulátumok, mivel azokból többféle, egymásnak ellentmondó is van, a kritikájuk mindenképpen kikerülhetetlen.

2. Az értékválasztás szempontjai.

Rögtön két probléma látszik itt. 1. Voltaképpen mit jelent bármely érték? („értékbizonytalanság”), és 2. Milyen lehetséges következményei lehetnek bármely elvont érték felvállalásának? (kiszámíthatatlanság.) Vagyis ha pl. azt mondjuk: „A legfőbb érték az ember.”, akkor ez egy nagyon általános - de persze igaz - kiszóláson felül mit jelent, és mi következik (vezethető le) belőle a gyakorlat, vagy a kevéssé elvont fogalmak felé vezető úton? Egy ilyen értéket valószínűleg minden elmélet, vagy politikai szereplő felvállalna, de mivel a „jelentése” nem tisztázott, és a következményei szinte bármik is lehetnek (a nevében bármit elkövethetnek), ha jelszószerű, deklaratív értéknek jó is, nem lesz megfelelő a mi céljainkra.

Persze az „ember mint érték”-nél kisebb mértékben de bármilyen értékként tételezett dologra mondható hogy nem tudni mit jelent, (vagy mindenkinek mást jelent), és nem determináltak a következményei, vagy alkalmazásai. Ezt a problémát teljesen megoldani nem, csak enyhíteni lehet, úgy, hogy valamely érthetőbb, konkrétabb, és leképezhetőbb értéket választunk.

Egy másik probléma az érték túlzott elvontsága. Míg pl. ha a „szabadság”-ot, vagy az „egyenlőség”-et értéknek minősítjük, arról nagyjából mindenki tudja hogy mit jelent. De vajon mit jelent egy olyan érték, hogy „igazságosság”? Ez utóbbi is nagyon tetszetős értéknek tűnik (hiszen ki szeretne igazságtalan társadalmat), de mi lehet a fogalom politikafilozófiai értelme, és tartalma?

A fentebb vázolt nehézségek olyan kényszerítő erővel bírnak, hogy a kiválasztott értékeket definiálnunk is kell. Ez viszont magával von egyfajta „Rubicon effektust”: Olyan értelmet, interpretációt adunk egy fogalomnak, amely messze több mint annak a köznapi, árnyalatlan értelme (Vesd össze az „igazságosság” köznapi (nyelvi), és Rawls-i értelmét), és ezzel fennáll az a veszély, hogy a fogalom-meghatározásunk nem lesz mindenki számára elfogadható. De mivel ez mindenféle eljárás esetén fennállna, az elemző dolga innentől a választás.

Normatív, vagy pragmatikus alapon válasszunk értéket? Másként fogalmazva: Értékünk etikai, erkölcsi jellegű legyen-e, vagy valamely gyakorlati hasznossági, célszerűségi szempontú? Miért dilemma ez? Előfordulhat, hogy a választott (és megfogalmazott, definiált) elvünk etikai szempontból nagyon jó, megfelelő, méltányos, de gyakorlatilag megvalósíthatatlan, túlzottan utópisztikus. Vagy a másik szélsőség is lehetséges: A pragmatikus elv (amely tegyük fel, hogy működik), igazságtalannak, antihumánusnak bizonyul. Milyen érték lehet az, amely megfelel mind a kétféle (etikus, és hasznos) kívánalomnak, és még reális is?

3. A kívánt értékek.

Minden lehetséges értéket nem sorolok fel e helyen, egyszerűen azért, mert „választani kell” közülük. És az egyes politikafilozófiákra, vagy ideológiákra nem csak a súlyozás (hogy mit tartanak jobbnak), hanem a választás is jellemző. Nem választanak ki, és vállalnak minden értéket, a nekik megfelelők közül is csak a szerintük fontosakat emelik ki.

Szabadság.

Természetszerűleg az egyik legfontosabb, és magától értetődő érték mindenki számára. Minél nagyobb az egyén szabadsága, annál kevesebb a korlát, potenciálisan annál nagyobb a mozgástér. Azonban a sok egyéni szabadság egy határon felül egymást korlátozza. Ezenfelül, az állam jogos, és szükséges lehetőségeit is beszűkíti, ha a társadalom tagjainak túl nagy a mozgástere.

A szabadsághiány egy-egy országon belül nagyon gyakran a különböző társadalmi csoportok (osztályok) viszonyaiban jelenik (és jelent meg a történelemben). Az országok közti viszonylatokban meg az elnyomó- elnyomott, megszálló- megszállt, gyarmatosító-gyarmatosított relációkban. Tehát a szabadságelvet a „hatalom elve” korlátozza minden szinten.

Az egyéni szabadság csak addig működik jól, amíg az egyes partikuláris szabadságoknak van mozgástere, és nem korlátozzák a többi egyén mozgásterét, és szabadságát. Ezt óhatatlanul is csak az egyéni szabadság korlátozásával lehet elérni. Vagyis a szabadság, jelenjen az meg jogokban, vagy lehetőségekben, sosem lehet korlátlan, mindig behatárolja azt a többiek szabadsága.

Mindazonáltal a szabadság még ebben a korlátozott voltában is fontos értéknek tűnik, főleg azért, mert a hatalom önmozgása hajlamos azt korlátozni. Valamiféle hatalom a szabadság felett mindig van (és a hatalom immanens tulajdonsága hogy korlátozza az egyéni szabadságot), ezért lényeges, hogy azzal szemben egy tudatos ellenerő nyilvánuljon meg.

Az egyén szabadsága nem csak más egyének szabadságával, hanem az állammal szemben is fennáll. A konkrét, lehetséges szabadság mértékét formálisan a jog, informálisan a szokások, megegyezések, végső soron a kultúra szabályozza. Általában kívánatos a szabadság minél nagyobb mértéke, egy olyan szinten, amely szint már nem korlátozza szükségtelenül az individuumot, megadja neki a lehetőségeket a képességei kiteljesítésére, illetve a céljai megvalósítására, de úgy hogy eközben sem másokat nem korlátoz a hasonló céljaikban, sem az államot, a szükséges funkciói ellátásában.

Egyenlőség.

Az egyenlőség nem mint állapot, hanem mint cél jelenik meg. Az emberek a gyakorlatban nem egyenlőek, hanem azzá kell válniuk, illetve olyan helyzetbe kell kerülniük, és úgy kell őket kezelni. Az embereknek egyszerűen a közös emberi voltuk miatt kell egyenlőnek lenni. Miben jelenjen meg az egyenlőség? A jogokban feltétlenül. A lehetőségekben, és esélyekben is. Míg a jogi egyenlőséget papíron könnyű biztosítani (alkalmazni nehezebb), addig az esélyegyenlőség nem csak az azt biztosító jogszabályok függvénye. Az emberek esélyeit nagymértékben meghatározzák a körülményeik, az adottságaik, a környezetük, a szocializációjuk, stb. és ezek a tényezők valamilyen pozitív diszkrimináció nélkül negatívan hatnak az egyenlő esélyekre, lehetőségekre. Az egyenlőségek pozitív diszkriminációja átvezet az anyagi egyenlőség területére, mert az esélyek növelésének elkerülhetetlen módja az anyagi kompenzáció is.

Míg az egyenlőség háromféle „területe” (jogi, esély, és anyagi), közül az első kettő természetes kell hogy legyen, addig a harmadik elméletileg is problémás. Konkrétan az, hogy az anyagi egyenlőség (vagy az újraelosztás) mely mértéke az, amely egyaránt kielégíti az igazságosság morális-, és a jól, innovatívan működő gazdaság igényeit is. A nivellált egalitarianizmussal szemben erős érv a „gyakorlati próba” érve. A gyakorlatban nem vált be az ilyen társadalmi modell. Csak kérdés, hogy az egalitarianizmus működésképtelensége, vagy esetleg más fennálló tényezők (pl. diktatúra, eleve gazdaságilag gyenge országok, stb.) miatt nem vált be. Ezt már soha nem tudjuk meg, és a majdani új kísérlet bizonyára sokkal megfontoltabb lesz.

A gazdasági (vagyoni) egyenlőség ellen az a legfontosabb érv, hogy előrejutás, kiemelkedés híján nem ösztönöz munkára, innovációra, extra teljesítményre. Ez igaz. Az oka természetesen az ember önző volta, az egyéni érdekek primátusa, és az, hogy nagyméretekben nem tud közösségben gondolkodni (míg pl. a családban egalitariánus kommunizmus van, addig nagyobb léptékben elutasítja a javak egyforma elosztását). A civilizáció (és az emberi gondolkodás) jelen szintjén nem megoldható ez a probléma.

Valamiféle olyan kompromisszumra kell jutni az egyenlőség eme harmadik területének (az anyagi) tekintetében, hogy egy bizonyos minimális, kielégítő életszínvonalat mindenkinek, és mindentől függetlenül biztosítani kell az állam újraelosztó, szociális funkcióival. Ennek a mértéke nem filozófiai, hanem praktikus kérdés (és persze humanitárius, morális), az éppen aktuális lehetőségek függvénye. És ugyanakkor az újraelosztás mértéke még ne korlátozza az emberek ama lehetőségét, hogy a munkájuk, tevékenységük, ötleteik, és annak hozama, javadalmazása ösztönző jutalmat jelentsen. 

Szolidaritás.

A szolidaritás elve elsősorban a vele a társadalmi együttműködés szempontjából ellentétes elv, a „verseny” viszonylatában értelmezendő. Kérdéses, hogy ez a kettő, a mai társadalmi viszonyok között ellenható tényezőt más körülmények között mennyire lehet összeegyeztetni. Illetve a verseny esetleges (nem közvetlen, közvetett) kiiktatásával a legfontosabb innovációs tényezőt mi pótolhatja. A (gazdasági) verseny bizonyos mértékű fenntartása kívánatos, ugyanakkor a korlátlan verseny szinte korlátlan gazdasági egyenlőtlenségek forrása. A szolidaritás nem felülről „bevezethető” elv. Magától ott működik, ahol valamiféle közösségérzet van, és az ereje közösség nagyságával fordított irányú. Míg a családi szolidaritás mindenütt működik, addig a nagyobb közösségeké (ország, emberiség) sokkal kevésbé. Míg a verseny tisztán gazdasági szempontból hasznos, előrevivő, addig társadalmi szempontból megosztó, sőt dezintegráló hatású. Mindenki sosem lehet versenyképes, és a lemaradókat (a társadalom mindenkori többségét) humánus, és etikai alapon, és meggondolásokból kompenzálni kell. A szolidaritás elve alkalmas erre (nem technikai értelemben). Ha embertársainkkal valamiféle közösséget érzünk, ha úgy érezzük, hogy „egy csónakban evezünk”, akkor megvan ennek a szolidaritásnak a legfontosabb eleme. Ráadásul a kompenzálatlan verseny egy idő után egy kettészakadt, minden szempontból igazságtalan társadalmat eredményez, amely már nem csak társadalmi, hanem gazdasági tekintetben is rosszul funkcionál (mert a megoldatlan társadalmi problémák visszahatnak a gazdaságra).

Mindazonáltal a szolidaritás egy igen utópikus elvnek látszik, parancsszóra, terv alapján megvalósíthatatlan. Úgy tűnik, hogy kell hozzá a civilizációs, kulturális fejlettségnek egy olyan foka, amelyben az emberek a természetes önzésüknek bizonyos önkontrollját tudják gyakorolni, és egyszerűen belátják, hogy végső soron jobban járnak (az erkölcsi megfontolásokról nem is szólva), ha az önérdekeik egy részét feláldozzák a „köz oltárán”. Ezáltal a „társadalmi fogolydilemmát” egy kompromisszumos megoldással oldják fel, pontosan olyannal, amelynek a feltétele az együttműködés, és a szolidaritás.

Igazságosság.

Az igazságosság tisztán filozófiai alapú –akár a többi hasonló fogalomnál- meghatározása érthető igény (a „kályhától” való kiindulás), ugyanakkor csak egyféleképpen lehetséges: Úgy hogy mi határozzuk meg, mit jelentsen a fogalom. Az igazságosság nem az objektív külvilág egy része, jellemzője, leírása (mint amilyen pl az „igazság” fogalma), így azt csak mi tölthetjük meg tartalommal, értelemmel.

Az igazságosság fogalmának olyan elméleti politikafilozófiai tartalmakat kell tulajdonítani, amelyek egyrészt a fogalom köznyelvi értelméből indulnak ki (nem állnak attól távol), másrészt nem absztrakt, homályos filozófiai fogalmak, hanem az egyén és társadalom viszonyára vonatkoznak, harmadrészt nem túlságosan utópisztikusak, vagyis reális elvi esély van az alkalmazhatóságukra. Vagyis az absztrakt, semmi konkrétra nem vonatkoztatott igazságosságfogalomnak nincs, csakis az adaptáltnak van értelme.

Amennyiben a fogalmat az erkölcsből eredeztetjük (és ez az értelmezés kézenfekvő), akkor a Kanti kategorikus imperativusz jó kiindulópontnak tűnik: „cselekedj ama maxima szerint, melyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen”. Csak két probléma van itt: 1. Ez az egyén, és nem a társadalom erkölcsösségére vonatkozik, 2. Hogyan lesz az erkölcsi jóból „igazságosság”?

Tehát hogyan cselekedhet úgy a társadalom (a cselekedeten itt a tág értelemben vett szabályozórendszer, jogok, kötelességek, viszonyok értendő), hogy azt a tagjai ne csak elfogadják (mintegy a hatalom által magukra kényszerítve), hanem jónak, erkölcsösnek, és igazságosnak is tartsák azt? És ha ez a probléma megoldódik, akkor a második már közelebb van, hiszen bár az „erkölcsi jó” fogalma nem fedi pontosan az „igazságosság”-ét, de egy adaptált, és erkölcsösnek elfogadott értéket nyilván nem lehet igazságtalannak tartani.

Milyen tartalomra (társadalmi értékre, vagy megoldásra) vonatkozhat az igazságosság?

A társadalomnak az a „célja”, pontosabban funkciója, hogy a benne élők számára minél kényelmesebb, kellemesebb, értelmesebb, hasznosabb, boldogabb életet biztosítson. A kisebb nagyobb érdekütközések, továbbá a fenti értékek megvalósítására vallott egymástól nagyon eltérő nézetek (ez végső soron azt jelenti, hogy az eltérő nézetek mást és mást gondolnak az igazságosságról) miatt valamiféle olyan kompromisszumos megoldás a célszerű, amelyben nem lesz az egész egy utópisztikus elképzelés (vagyis elvileg a gyakorlatba is átültethető lehet), ugyanakkor legalább a többség számára elfogadható.

Az igazságosságot egy olyan jellemzőnek gondolom, amelyben a fentebb tárgyalt társadalmi értékek (a szabadság, egyenlőség, és szolidaritás) együttesen vannak jelen, ezek alkotják, határozzák meg azt. Vagyis ezek adják a tartalmát. Ilyen értelemben ez egy „szükségtelen” fogalom, hiszen nála alapvetőbb, és konkrétabb fogalmak konstruálják, de a szó morális értelmében hasznos tudatosítani, hogy lehetségesek „igazságos” társadalmi megoldások is.

Az igazságosság fenti meghatározása persze bizonyos elvi-ideológiai irányultságot is jelent, de ez - kimondva-kimondatlanul - szükségszerűnek tűnik. A politikafilozófiának nem illik politizálni, de még ideologizálni sem, azonban azt látni kell, hogy a nem is túl távoli, és gyakorlati következményei mindenképpen ideológiaiak.

4. Érték és gyakorlat.

Ha az elemző elmélet talál egy vagy több megfelelőnek ítélt „értéket”, akkor onnantól már „csak” a társadalomszervezési-politikai gyakorlatba kellene azt átültetni. Anélkül mit sem ér az egész. De milyen alapon fogadja el egy társadalom, nép, a bármilyen jónak tűnő elvet is? Hogyan lehet meggyőzni arról, hogy azt válassza, és milyen technikával lehet azt bevezetni?

A kívánatosnak tartott politikafilozófiai elvek és a megvalósulásuk közti szakadék egyáltalán nem tölthető be könnyen. Lehetséges, hogy egy elv túlzottan is utópisztikus, vagy „gyakorlatiatlan”. És lehetséges, hogy a „társadalmi szerződés” szép elképzelése csak egy elméleti írott malaszt, mert nincs a megvalósításához technikai lehetőség, vagy erkölcsi-intellektuális fejlettség? Valójában a modern társadalmak egyfajta hallgatólagos szerződés (de nem explicit társadalmi szerződés), vagy szabályok szerint működnek: A képviseleti demokrácia ide vonatkozó szabályai bizonyos időközönként választási (vagyis korlátozott, és közvetett beleszólási) lehetőséget nyújtanak a közösség ügyeinek intézésébe. Másrészt az írott, formális szabályok által irányítottan működik a demokrácia És ez a működés nem más, mint bizonyos értékek, elvek, és elképzelések nagyon áttételes, közvetett átültetése a gyakorlatba.

A politikafilozófiai értékek kiválasztási, és alkalmazási problémája kettős. Egyrészt ezek az értékek nem, vagy nem eléggé evidenciák. Megalapozásukhoz óhatatlanul is a különböző, önmagukban is vitatható morális, vagy pragmatikus elvekből való levezetés, és ezen elvek valamely irányban való kifejtése, értelmezése, és elköteleződése szükséges. Ezen értékek nem csak egy állapotot fejeznek ki, írnak le, hanem - a fogalmuk kifejtése során - egy jövőbeli állapot (a kívánt jó) előrejelzésére illetve elősegítésére is vonatkoznak. Ez pedig részben bizonytalan, és utópikus jelleggel ruházza fel őket. (Pl. Az igazságosság, vagy az egyenlőség fogalmai csak akkor töltődnek fel konkrét tartalommal, amikor leírjuk, hogy pontosan milyen is lenne az az igazságosság. De onnantól a fogalom már „elköteleződött” egy bizonyos ideológiai irányban is. Lásd: Mást jelent Rawls szocialisztikus igazságosság fogalma, és mást a libertarianus, vagy a konzervatív igazságosságfogalom.) Ilyenformán az értékfogalom tiszta, filozófiai felépítése, értelmezése, vagy levezetése legalábbis nehéz.

Másrészt az értékek nem határozzák meg a kívánt politikai gyakorlatot. (Pedig elvileg ez lenne az értelmük, és dolguk.) Az értékválasztásokból a politikai gyakorlat nem-, vagy csak nagyon áttételesen „következik”. Ez persze nem kérdőjelezi meg sem az értékválasztás (vagy definiálás) szükségességét, sem annak filozófiai megalapozásbeli igényét, és módszerét, csak óvatosságra int: Az elmélet és a gyakorlat közti nagy szakadék betöltésének valószínűleg olyan társadalmi feltételei is vannak, amelyek ma, a nacionalizmus, az emberiség nemzeti, vallási, politikai, stb. megosztottságának korában még nem állnak rendelkezésünkre.

 Összességében: A politikafilozófia sajátosságát, és bizonyos értelemben a nehézségét az adja, hogy itt nem „felfedezni”, hanem „feltalálni” kell. Nem a természet még ismeretlen területeit kell megismerni, hanem egy minél jobban működő társadalmi modellt előállítani. Ez a munka nem mentes a logikus, és tapasztalati elemektől, hiszen javarészt csak a tapasztalatainkra, az eddigi megvalósult modellek tanulságaira támaszkodhat. De emellett van egy jóslás jellege is. A jövő ideálisnak képzelt, vagy vágyott társadalmának törvényszerűségeit csak a maiak javítgatásával tudjuk előállítani. Ez egy extrapoláció (a mából a jövőbe), és mint ilyen, bizonytalan kimenetelű. A dolog természeténél fogva (jövő) csak reménykedhetünk abban, hogy ha az elméletünket bizonyos alapvető erkölcsi, ésszerűségi, vagy humánus elvekkel, és szempontokkal alapoztuk meg, akkor az „extrapolációnk” helyes, jó, és működőképes lesz.