Most olyan blogbejegyzés következik, amitől minden rendes nacionalista fejjel megy a falnak. De ez nem nagy baj, rájuk is férne egy kis agyi reboot.

Aki nem látja, hogy a nemzetállamok korának egyszer (történelmi léptékben talán már nem is olyan sokára) vége lesz, annak komoly baj van a szemével. Viszont aki _nem szeretné_, hogy a nemzetállamok korának vége legyen, annak másfajta, nem annyira könnyen gyógyítható baja van. Az ő vérnyomásukat szeretném emelni ezzel a bejegyzéssel.

Játsszunk el a gondolattal: Egy gazdag, demokratikus, jóléti nyugati ország, pl. Az USA (Németország, EK, stb) felajánlja, hogy magához csatolja (Az USA az 51. államaként) Magyarországot. Ez azzal járna, hogy megszűnne az "ezer éves" magyar államiság (és vele többek között kukába menne ez a gagyi szent korona-tan, szűz mária országa, és hasonló szélsőjobbos őrültségek), és gyakorlatilag Magyarország, amely addig egy önálló (már amennyire ugye, egy globalizált, a külvilághoz ezer szállal kapcsolódó, attól függő ország önálló lehet) ország volt, megszűnik létezni. Nézzük meg, hogy mi lenne ennek az eredménye, kinek lenne ez jó, és kinek rossz.

Természetesen pontosan tudom, hogy a majdani (elkerülhetetlen, szükségszerű, és hőn vágyott) internacionalista világ nem ilyen módon fog diadalmaskodni (hanem hogy fog?: fokozatosan, egyre nagyobb, először regionális politikai egységekbe tömörülnek az országok - ez a (rögös) folyamat már elkezdődött), ez a gondolatkísérlet, a milyen lenne?, mi értelme? kérdéseket járja körül.

De még mielőtt erre rátérek, gondoljunk csak bele a következőbe: Ha most tényleg, és komolyan, és istenbizony felajánlanánk a világnak, hogy te, világ, itt van ez a kis ország Európa közepén, kevesebb lakossal mint amennyi sok nagyvárosnak van, alig valami ásványkinccsel, egyáltalán nem kiemelkedő gazdasági, vagy szellemi, vagy bármilyen potenciállal (azt csak a meglehetősen tájékozatlan, és felfuvalkodott országlakosok képzelik magukról - de majd idővel kijózanodnak, ők amúgy is szalmaláng természetűek), vegyed, és vigyed. Csatold magadba, és tedd olyanná, amilyen te vagy, vagyis kevésbé szerencsétlenné, jobb módúvá,, vidámabbá, kulturáltabbá, modernebbé, adj neki olyan életet, mint amilyet a mostani országodban biztosítasz. Vajon mely ország jelentkezne erre a felhívásra? Kínán kívül keveset tudok elképzelni, de a kinai életszínvonalra meg ugye (az átlag kínaira, nem a hong-kong-ira) nem nagyon vágyunk. Tehát normális, demokratikus, fejlett, civilizált, és kulturált országnak valószínűleg nem kellenénk, hiszen nem tudunk semmit, és csak rontanánk a színvonalukat. No de játsszunk tovább a gondolattal - azt azért lehet.

Mit hozna magával egy ilyen esemény? Természetesen elég komoly, és felkavaró világpolitikai precedenst teremtene, de ezt most hagyjuk. A lakosság számára a változás két síkon bontakozna ki. Az egyik a gazdasági lenne, (már amennyiben most eltekintünk attól, hogy a kapitalizmus általános, és _rendszerspecifikus_ válsága miatt mindenütt gazdasági gondok vannak, munkanélküliség, stb - prognosztizáljunk most egy progresszív korszakot), a másik pedig a kulturális, életmódbeli, civilizációs. A gazdasági változást könnyű elfogadni, megszokni akkor, ha a rosszabból a jobb felé mutat, ez tiszta sor. Mindenki örülne neki, hogy van munkája, hogy a tehetetlen, gazember politikai elit végre eltakarodott a feje fölül, hogy még az amúgy kizsákmányoló kapitalisták is (ha már kapitalizmus van ugye, szükséges a kizsákmányolás), legalább kevéssé mohók, önzők, vagyis egyszóval, hogy jobban él. A civilizációs átmenet bonyolultabb, és problémásabb: Az egyik, a kisebb kultúra beolvadása a másikba, nyilván veszteségekkel, illetve veszteségérzéssel járna (ez hasonló a fájdalmas nosztalgiához), de lassú lenne (sokkal lassabb mint a gazdasági változások), úgyhogy "le lehetne nyelni". Végül is, a régi rendszerek hívei általában nem átállnak, hanem kihalnak, mint tudjuk. Mindenki megemésztené lassan, hogy a jólét ára a nemzeti identitás elvesztése. Pontosabban ezt csak azoknak kellene emésztenie, akiknek annyira fontos volna a nemzeti identitásuk. De ők pl. továbbra betapétázhatnák otthon az összes szobát a régi nemzeti zászlóval, és egész nap énekelhetnék a régi himnuszt, nem sok vizet zavarnának ezzel.

Kinek lenne rossz a nemzeti függetlenség elvesztése? Ahogy a kisiskolás mondja: "kettőt lehet találgatni". De mi egyből is eltaláljuk ezt, igaz? A mostani politikai elitnek. Azoknak a "haszonélvezőknek", akik csak a hasznot élvezik (de azt nagyon), viszont még csak részt sem vesznek (arányosan sem) ama haszon megtermelésében, sőt (többet mondok ennél), éppenséggel mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az ország lerablása közben, a tehetségtelen, inkompetens vezetésük még morális jellegű jutalmakkal is igazoltassék ("csak a Fidesz", stb), bár általános országrontásuk közepette még ez a kisebb baj.

Tehát a politikai elitek mindig veszítenek egy ilyen váltással, hiszen ez által elveszítik a politikai-gazdasági hatalmukat. A nép pedig csak nyerne, vagy sokkal többet nyerne, mit amennyit veszít (mint mondtam, a kulturális identitás akár évszázadokig fennmarad, ha fenn akarják tartani - tehát azon a téren sincs veszteség). De "természetesen" egy ilyen váltás teljesen irreális, nem csak világpolitikai okokból (még javában a nemzetállamok korát éljük ), nem csak gazdasági okokból (egy ilyen improduktív ország senkinek sem kell), nem csak politikai-katonai-regionális erőegyensúly szempontjából (a hatalmak hagyományosan nem nézik jó szemmel a konkurenseik "területfoglalásait"), nem csak helyi politikai okokból (a helyi elit harc árán is (mely harcot persze "függetlenségi harcnak" hívna, és nem maga, hanem a félrevezetett, és felheccelt nép vérezne el benne - a saját fel sem ismert érdekei ellen harcolva)), hanem ideológiai okokból sem. Ugyanis a nép tényleg hülye (a 2/3-os fülkeforradalom léte, ténye, ezt örök időkre bebizonyította -  újabb bizonyítás efelől nem kell), és komoly, szilárt tévhitei (hamis ideái) vannak olyan haszontalan, sőt, káros politikai elvek jósága felől is (ilyen a nacionalizmus), amelyek hamarosan a történelem szemétdombjára kerülnek, és amelyekben persze a nép csak azért hisz, mert a boldogtalan (a nép) mindig abban az elvben hisz, amit többen, tovább, és hangosabban sulykoltak a fejébe.

Egyébként a "függetlenség", elméletileg egy szép idea. Olyan szintén szép ideák mellett, hogy pl. legyen létbiztonság, hogy ne az utcán kelljen aludni tízezreknek (hanem lehetőleg senkinek sem), hogy ki lehessen fizetni a számlákat, vagy hogy a hónap végére is maradjon egy kis ennivalóra pénz. De egyszerre minden szép idea nem valósulhat meg (illetve igen: majd a kommunizmusban, de az ugye még odébb van), ezért válogatni, és választani kell az ideák közül a fontosságuk szerint is. (Mivel ez most csak gondolatkísérlet, és nem reálpolitikai program, nyilván a megvalósíthatóság szempontja itt irreleváns.) És bizony, és azt hiszem, sőt gondolom, hogy egy bizonyos szinten alul, az ember egzisztenciális, anyagi természetű problémái húsba vágóbbak, fontosabbak, mint az egyéb, elvi jellegűek. Annál is inkább, mivel az ilyen elvi jellegű, most szóban forgó tulajdonság (a függetlenség) őket - nem úgy, mint az aktuális politikai elitet - igen kevéssé érintené.

No, miután elméletileg beláttuk mind az internacionalizmus jóságát (bár erről most csak kevés szó esett, de annyira plauzibilis, hogy könnyű belátni), mind a önálló "független"ország fenntartásának célszerűtlenségét, már csak az elmélet gyakorlati átültetése hiányzik. Meg kéne győzni valamelyik (viszonylag) normális nyugati hatalmat, hogy békésen annektáljon bennünket.