Eme írás közvetlen célja az, hogy kritizálja az egyik ateista felfogást (az agnosztikus ateistát) és állast foglaljon a másik (a "kemény ateista") mellett.

Miért teszem ezt? Természetesen azért, mert meggyőződésem, hogy az egyiknek igaza van, a másik téved. Ebből következően az is meggyőződésem, hogy (pragmatikai szempontból) az egyik a célszerű, jó, helyes álláspont, a másik a helytelen. Azt hiszem, ez a téma hézagpótló, hiszen míg az ateista kontra hívő vitákkal tele van a net, addig az ateizmuson belüli viták (ha egyáltalán vannak ilyen jellegű viták) sokkal kevésbé láthatóak, artikuláltak.

Tehát, ennek a posztnak nem a hívők álláspontjával való vita képezi tárgyát, hanem csakis a kétféle ateista álláspont közti vita. Hogy semmiféle istenben, vagy istenekben nem hiszünk, az a józan ész alapvetése, és minden ateista közös álláspontja. Ha nem ezt vallja, akkor nem ateista. Esetleg felmerülhet, hogy az agnosztikus miért számít ateistának. Azért, mert az "a-teizmus" (az "a" fosztóképző miatt) a csak hit hiányát jelenti, és nem feltétlenül a tagadását.

Nézzük, mi ez a kétféle álláspont: A "kemény ateista" azt mondja, hogy nincs Isten, az agnosztikus meg azt, hogy nem tudja hogy van-e. A "kemény" tagadja a létét, a másik nem foglal állást a kérdésben, mindenesetre nem hisz benne (vagyis nem hívő - ettől ateista ő is).

Az agoszticizmus egy nagyon rokonszenves álláspont. Arról szól (első megközelítésben), hogy a világon egy csomó dolog lehet, amiről nem tudunk semmit, de attól hogy nem tudunk róluk, még nem lehet kijelenteni, hogy nincsenek ilyen dolgok. Az agnoszticizmusnak (éppenséggel a Wikipédián) van olyan definíciója is, ami szerintem túl "olcsó", könnyű lenne cáfolni, és egyébként se az agnoszticizmusra, hanem a filozófiai szkepticizmusa jellemző (nevezetesen az, hogy, a világ bizonyos részei (elvileg) nem megismerhetőek - ezt természetesen nem gondolom, ez tévedés.) Tehát az is látszik itt, hogy a definíciók sem teljesen egyértelműek, de ez tulajdonképpen minden kicsit is összetettebb fogalommal így van, és számomra most azért nem érdekes, mert én éppen az agnoszticizmus legfogósabb "fajtájával" kívánok vitázni.

No most, az agnoszticizmusnak az általam fentebb említett mondanivalója (hogy a nem igazolt dolgok létéről nem tudunk semmit - azt se hogy vannak.azt se, hogy nincsenek), általában véve egy hasznos ismeretelméleti alapelv. Ha ez nem vezérelne bennünket (már akit), akkor mindenféle elképzelhető létető létét valóságosnak kellene gondolnunk. Minden mesealakot, bármit, amit valaki valaha is leírt, elmondott, kigondolt. A létezők ilyen szaporítása nyilvánvalóan a józan ésszel ellentétes lenne. Tehát az agnoszticizmus ilyen értelemben egy helyes, célszerű irányelv.

Azonban az ateista agoszticizmus nem általában mond valamit a világ létezőiről, hanem konkrétan egy létezőről mond valamit. Istenről. Itt rögtön felmerül a kérdés: Ha valami általában igaz (vagyis helyes törvényszerűség), akkor annak egyik egyedére is igaznak kell lennie. Ugye az a dedukció, az általánosból az egyes felé való következtetés. Nos, én azt mondom, hogy Istenre nem érvényes ez a dedukció. Azért nem, mert az istenfogalom nem pontosan ugyanolyan, mint az az általános fogalom (a nem ismert-é), amelyből gondolnánk hogy levezethető, dedukálható. Ugyanis isten fogalma az nem "nem ismert", hanem nagyon is ismert. Eléggé jól tudjuk, hogy miért, és hogyan alakult ki. Inkább az istenfogalmak sokféleségével, és homályosságával van a gond, hiszen a hívőknek több ezer év sem volt elég, hogy a kérdésben valami közös nevezőre jussanak, ellenkezőleg, az istenelképzeléseik csak szaporodtak az idők folyamán. De azért van néhány támpont, közös az istenfogalmakban. Három ilyen van: Az egyik az, hogy ő a világ teremtője. A másik az, hogy mindenható. A harmadik az, hogy transzcendens, vagy része a "transzcendens valóságnak", valamiféleképpen ott van, és nem a mi anyagi világunkban. Itt most nem az a cél, és feladat, hogy a teizmust cáfoljam, ezért ezek az istenjellemzők csak annyiban érdekesek, hogy lássuk az abszurd, kitalált, meseszerű, mindennemű ésszerűségtől, tapasztalattól, logikától elrugaszkodott voltukat. A következő analógiával szeretném megvilágítani az agnoszticizmus istenre adott válaszának célszerűtlenségét ("a nem hiszek benne, de nem tudom, hogy van-e"-t): Tegyük fel, hogy alapítok egy vallást, amelynek a fő állítása az lesz, hogy létezik egy kockás egyszínű, kicsi nagy, láthatatlan puha kemény lény, aki a világ teremtője, mindenható isten. Nem a mi világunkban van, de néha jeleket ad, legalábbis nekem, meg a benne hívőknek. És a többi zagyvaság. A vallásom terjed, ma ezren hisznek benne, holnap 100 ezren, holnapután világvallássá válik. Lényegében azt mondja, amit minden más vallás, és sokan hisznek is benne. És mit mondana egy ilyen vallásra az az agnosztikus, aki most azt mondja az istenelképzelésekre, hogy "nem tudom"? Nyilvánvalóan azt, hogy: "Ne hülyéskedj már, hát ezt te meg pár követőd találta ki, engem ne nézz hülyének egy ilyen mesével." Vagyis nem azt mondaná, hogy nem tudja mi a helyzet, hanem azt, hogy tudja, hogy nem igaz. Érdekes ugye? A történelmi vallások istenére miért nem mondja ugyanezt? Csak nem azért, mert azok "tekintélyesek", azokat sokan vallják, mondják, hiszik, azokat nem illik direktben tagadni, és hasonlók? De, pontosan ezért.

Tehát az van, hogy agnosztikusunk éleslátását bizonyos tekintélyelvek befolyásolják. A nagy, tekintélyes vallások istenről beszélnek, és hát kik vagyunk mi, hogy kategorikusan azt mondjuk, hogy babonaság az egész, a tudatlanság üli torát, az ész trónfosztott lett, a király meztelen. Helyette nagy óvatosan nem tudjuk, hogy mi lehet az igazság.

Nos, én, kedves barátaim, bár általános ismeretelméleti szempontból agnosztikus vagyok (a különbséget fentebb megmagyaráztam) isten kérdésében nem vagyok agnosztikus. Hanem a fenti megfontolások miatt azt mondom, hogy nincs. Illetve, pontosabban, azt, hogy rendkívül valószínűtlen a léte, annyira valószínűtlen, hogy az már nyugodtan kerekíthető nullára. Csak azért nem pontosan nulla, mert a világ ismeretelméleti tényeiről, a létezőkről való tudásunk mindig valószínűségi jellegű. Ez egyszerűen a megismerés természete. Teljesen biztosan semmit nem lehet tudni, csak eléggé jól. Itt pedig eléggé jól, nem pedig bizonytalanul lehet tudni, hogy semmiféle Isten nincs.