ipartelep mondja

Helyes-e a szimulációs érv-trilemma?

2020. augusztus 02. 17:23 - ipartelep

Egy MI-val (mesterséges intelligencia), jövőkutatással, transzhumanizmussal foglalkozó svéd filozófus, Nick Bostrom, kitalált egy érvet. Így szól:

(1) Az ember utáni szintet elérő civilizációk száma (azoké, amelyek képesek nagy hűségű szimulációk futtatására), nagyon közel áll nullához. Vagy

(2) Azon poszthumán (ember utáni szintű) civilizációk száma, amelyek érdeklődnek az evolúciós történelem vagy annak variációinak szimulációja iránt, nagyon közel áll a nullához. Vagy

(3) Nagyon valószínű, hogy mi egy szimulált világban élünk.

És azt mondja, hogy: (4) Ezek közül az egyik szükségszerűen igaz.

Én meg azt mondom, hogy ez az állítás (a (4)) nem igaz. 

Először a logikai megfontolások:

Igen problémás itt a "szükségszerűen" kitétel. Ugye, logikailag, vagyis szükségszerűen, egy diszjunkció akkor lesz igaz, ha legalább az egyik tagja (állítása) igaz. De ez a helyzet csak olyan összetett diszjunktív (vagy-al összekapcsolt) állításokban lehetséges, ahol az állítások lefedik az egész értelmezési tartományt. Másképpen mondva: ahol a nevezett állításokon kívül más egyéb (állítás) nem fordulhat elő. Vagy ez, vagy az (vagy amaz) van, de ezeken kívül más nem lehetséges. Ha ilyen a diszjunktív állítás, csak akkor mondhatjuk hogy az szükségszerűen igaz.

No de a fenti állítás (az (1)-(3)-ig) nem ilyen. Miért nem ilyen? Hát azért, mert természetesen az (1), (2), (3)-on kívül még vannak egyéb (elméleti) lehetőségek is, amiket nem említett a költő.

Pl egy ilyen: (1.2) Az ember utáni szintet elérő civilizációk száma (azoké, amelyek képesek nagy hűségű szimulációk futtatására), nagyon magas Vagy:

(2.2)  Azon poszthumán (ember utáni szintű) civilizációk száma, amelyek érdeklődnek az evolúciós történelem vagy annak variációinak szimulációja iránt, nagyon közel áll a nullához. Vagy:

(3.2) (3) Nagyon valószínűtlen, hogy mi egy szimulált világban élünk.

Ezek így együtt (az x.2-esekkel) természetesen már kitöltik az egész tárgyalási univerzumot (a logikait), így ezekkel együtt (de csak ezekkel együtt) mondható, hogy így már igaz a (4) . No de ez az eredeti trilemmán már semmit nem segít, az hibás marad.

Nézzük még mindig logikai szinten tovább: Mi lenne, ha a (4)-ből kimaradna a "szükségszerűen" szó? Akkor ugye csak azt mondaná, hogy a diszjunkció igaz, de nem szükségszerűen. Hanem hogyan? Hogyan lehet igaz egy diszjunkció, ha nem szükségszerűen, vagyis logikailag? A kérdés másképpen feltéve az itt, hogy mit jelent a "nem szükségszerűen igaz" (valami) állítás? Akkor hogyan igaz? Esetlegesen igaz? De az mit jelent? Itt kezdi érezni az ember, hogy ez a kettősség a logikai, és a faktuális igazságok kettősségére, és különbözőségére utal. Annyiban, amennyiben egy logikai igazság tényleg szükségszerűen igaz (nem tudunk elképzelni olyan körülményt, helyzetet, hogy a logikai igazság ne legyen igaz), míg egy faktuális, vagy itt inkább "szintetikus" igazságnak mondanám, az meg nyilvánvalóan nem szükségszerűen igaz. Azt hiszem, ennek az egésznek csak akkor van valami értelme, ha a "szükségszerű" szót itt ilyen értelemben használjuk.

Tehát akkor eddig odáig jutottunk, hogy a (4) állításban kár volt a (szükségszerűen) szót használni, azzal együtt az egész trilemma biztosan hamis (mert nem logikai igazság). Akkor kivesszük belőle a "szükségszerűen" szót, ezzel a logika területéről átmegyünk a ténytudományok területére.

Azon a területen viszont nem látunk olyan világosan, mint a logikában. mert ugye, pl. mi mondható a tudomány mai állása szerint az (1) állítás igazságértékéről (igaz, vagy nem?)? Hát... nem sok, erről csak nagyon bizonytalan becsléseink lehetnek, különféle biológiai, társadalomtudományi, és csillagászati megfontolások alapján. Elmondok egy ilyet (röviden). Az biztos, hogy a Világegyetem (amennyiben nem szimuláció) beláthatatlanul nagy (se vége, se hossza, ahogy a régi öregek mondanák). Minimálisan több 100 milliárd csak a galaxisok száma, de az is könnyen lehet, hogy azt még meg lehet szorozni egy jó nagy számmal. Na most, az is biztosnak tűnik (fenét biztos, filozófiailag semmi nem biztos, de nagyon valószínű), hogy a Föld, és az emberiség egyáltalán nem egy kitüntetett valami a nagy kozmoszban, hanem éppenséggel a nagy kozmosz játékszabályai (törvényei) hoztak bennünket létre, Naprendszerestől, Földestől, állatvilágostól, mindenestől.Na de ha ez így van (márpedig...), akkor at is nagyon valószínű, hogy ebben a beláthatatlanul nagy világegyetemben, ahol azért mindenütt ugyanazok a fizikai törvények működnek (ezt is jó okunk van gondolni), ez a folyamat még jó néhány helyen megtörtént. Hogy mennyire sűrűn, azt nem tudjuk, éppenséggel pont erről nincs fogalmunk sem, de hogy számszerűleg jó sok helyen, az nagyon valószínű.Ez azonban még mindig csak az élővilág kialakulása (amiből jó sok van ugye világszerte). Sajnos az a probléma, hogy az élővilágból, vagyis az állatvilágból, nem tud egyszerűen kialakulni az értelmes lény, vagyis a civilizáció. Nagyon úgy tűnik, hogy a értelmes lény kialakulásához kellenek bizonyos feltételek, amelyek ha nincsenek meg éppen ott, és akkor, akkor abból nem lesz értelmes lény. Egy pillanatra visszatérve a "szükségszerű", "esetleges" szavakkal való játékra, itt az mondható, hogy az élővilág kialakulása nem szükségszerű egy égitesten (a fennmaradása pláne nem), hanem "esetleges". Ha szükségszerű lenne, akkor mindenhol kialakulna az élet, de erről nyilvánvalóan szó sincs. (Ennyit a filozófiai modalitások beszivárgásáról a szintetikus tudománymetodológiába.) 

Tehát azért  lehet ritka az értelmes lény, civilizáció, mert az nehezen tud kialakulni az állatvilágból. Gondoljunk csak bele abba, hogy a Földön mennyi idő eltelt ezzel a kísérletezéssel, bizonyos állatfajok mennyi ideig (10-100 millió évekig) léteztek intellektuálisan szinte változatlanul (nem okosodtak semmit), hogy aztán végül az ember 1-2 millió év alatt kiemelkedjen közülük. Ennek felismeréséhez nem kell sok bolygó példáját megnézni, ugyanis ennek igazolásához itt a Földön is elegendő "kísérlet" történt meg. Ugyanakkor ugye, nagyon sok bolygó van, és ha csak minden milliárdadikon történik meg ez a folyamat (az pl. a mi galaxisunkban kb. 100-500 civilizációt jelentene), az a beláthatatlanul nagy Világegyetemben még mindig nagyon sok (bár nagyon ritkán elhelyezkedő), civilizációt jelentene.

Tehát akkor most ott tartunk (még mindig az (1) állításnál, hogy bár nagyon bizonytalanok vagyunk, de elég valószínű, hogy sok civilizáció van a világban. Sajnos az (1) nem csak simán a civilizációról szól, hanem az emberinél fejlettebb, (de sokkal) poszthumán civilizációról - amely ugye tudna szimulációt létrehozni. Ebben az a bizonytalanság, hogy egyáltalán nem tudjuk azt, hogy egy ilyen önsorsrontó, és önveszélyes balfasz civilizáció (mint a miénk) milyen eséllyel éli túl önmagát. Én ebben azért elég optimista vagyok, de ez csak megalapozatlan remény -mint ahogy persze ennek az ellenkezője is megalapozatlan pesszimizmus. nem tudjuk, nem is tudató, jövőjóslás, meglátjuk. Fel lehetne itt hozni a szempontokat mellette, és ellene, de akkor nagyon elkanyarodnék. 

És akkor van itt egy további szempont, kérdés, probléma is (ami már átlóg a (2) állításba: a "nagy hűségű" szimuláció. Ugye egy szimuláció komplexitás szerint, és főleg aszerint, hogy a benne élő lények egyáltalán mit éreznek, tudnak, vagy nem tudnak semmit, sok fokozat lehetséges, a mostani számítógépes játékoktól az itt elképzelt virtuális világig. Nagyon nagy kérdés, hogy a fizikai törvényeink, és a világegyetem erőforrásai egyáltalán megengedik-e egy tökéletes szimuláció létrehozását. Erre a kérdésre sem tudjuk a választ. Egy további kérdés lenne az, hogy ha igen, akkor is az mennyi tudásba, erőforrásba kerülne, vagyis megérné-e. Erre az a nagyon valószínű válasz, hogy mindkettőből nagyon sokba (tudás, és erőforrás), és az én valószínűsített válaszom szerint nem nagyon érné meg.

Tehát összességében az (1), és (2) problémájára az én válaszom az, hogy sok (csak ritkán) transzhumán civilizáció lehet, akik a fizikai, és egyéb korlátok miatt nem futtatnak komplex, átfogó világszimulációkat. Fentebb megpróbáltam ennek a plauzibilitását röviden (a röviden nem sikerült) bemutatni.

A (3) állítás ugye úgy néz ki, mintha egy konklúzió lenne. Pedig nem az, hiszen ez egy trilemma, logikailag egyenrangú állításokkal. A (3) így nem következik az első kettőből. És ahogy azt az elején megmutattam, akkor sem következik belőlük, ha az első kettő nem igaz. Pedig pont ez az érv (vagyis a filozófus) fő állítása, hogy valamelyiknek igaznak kell lennie. Nos nem...

Faktuálisan, vagyis szintetikusan a (3) semmivel nincs alátámasztva, a vákuumban lóg csak. Így erre nehéz mit mondani. Valószínű ugye az, amit érvek, vagy "jelek", vagy igazolások, vagy bizonyítékok támasztanak alá. A (3)-at önmagában semmi nem támasztja alá. De van vele egy még nagyobb baj: ugye a (3) az egy szintetikus állítás. Vagyis a világ állapotáról, pontosabban rólunk, a világban elfoglalt helyünkről állít valamit. Ez egy nagyon "szintetikus" dolog, állítás. Az ilyeneknek az a fő tulajdonsága, hogy logikailag nem lehet őket igazolni, hanem ahhoz ki kell tekinteni a világba, ott nézelődni, tapasztalni. A szintetikus tények már csak ilyenek. A probléma meg ugye itt az, hogy ha tényleg egy tökéletesen szimulált világban élnénk, akkor semmilyen módon (elméletileg sem) tudnánk igazolást szerezni a kinti világ valóságáról. Ez teljesen lehetetlen lenne. Vagyis ez azt jelenti, hogy a (3) állítás egy elvileg is igazolhatatlan állítás. Olyanokat pedig komoly filozófusoknak nem szabad mondaniuk. (erről a problémáról szól egyébként az "Agyak a tartályban" c blogposztom: https://ipartelep.blog.hu/2012/02/15/agy_vagyok_egy_tartalyban_to 

Nehéz egy ilyen hosszú poszt tanulságát néhány mondatban összefoglalni (egyáltalán kell?). Talán az lenne, hogy... egyelőre nem kell kétségbeesni (vagy emiatt nem kell), eléggé valószínű, hogy nem szimulációban élünk. De ha véletlenül mégis abban, akkor azt sosem fogjuk megtudni.

(A témát messze nem merítettem ki, még lehetett volna beszélni a transzhumán lét milyenségéről (nagyon érdekes téma), de azt talán majd egyszer máskor.)

 

5 komment

Lehet, hogy költözés lesz ebből.

2020. július 24. 23:37 - ipartelep

Aki mostanáig nem egy kő alatti szatyorban tengette életét, az tudja, hogy az Index.hu-nak vége, kész, elfoglalták a fasiszták. Pontosabban, nem tudni még, hogy el akarják-e foglalni (Origo-megoldás), vagy megsemmisítik, mint a Népszabadságot. De ez már mindegy is, a lényeg, hogy vége az Indexnek is. No nem mintha egy nagyon radikális ellenzéki újság lett volna, valójában igen mérsékelten volt ellenzéki. De persze a Teliszart Búvárruhásnak ez is sok volt, hiszen neki minden ellenzéki hang sok, és tűrhetetlen. Még taktikából sem akarták már megtartani a lapot, demonstrálandó, hogy lám, itt sajtószabadság van, mehetnek az ellenzéki újságok is. Persze, úgy tűnik a Teliszart Búvárruhás (továbbiakban, ha még említem:TB - nem Tom Brady, ez utóbbi a GOAT), nem akarta ezt ilyen gyorsan, hirtelen. Valószínűleg csak egy nem sürgős elfoglalási, megsemmisítési parancsot adott ki, sőt ugye már ott tartunk, hogy ilyen direkt, közvetlen parancsot ki sem kell adnia, mert a csicskái lesik a vágyait (nem nehéz őket kitalálni), és aszerint önmozognak. Most kissé túlmozogták magukat, de végül is ez se baj nekik. Azon már rég túl vannak, hogy ez akár Magyarországon, akár külföldön ártson nekik. Itt nálunk a hatalomhoz mindig is elég lesz ez a 2,5 millió agymosott fideszzombi (és TB-nek csak a hatalom a fontos, minden más abból következik), az EU-ban meg elég egy jól előadott pávatánc, hogy az ostoba bürokraták állat leejtve essenek kábulatba, és küldjék neki a zsozsót továbbra is.

No de nem is ezért kezdtem ezt a posztot, ez csak úgy kicsúszott, ha már ilyen helyzet van. Ezek triviálisan tudott dolgok, ez volt várható, semmi új, vagy meglepő nem történt. A fasiszta bűnszervezet úgy működik mint ahogyan a fasiszta bűnszervezetek működni szoktak.

Hanem azért írtam, mert ugye a blog.hu is ezeknek a gazembereknek a tulajdonában van. Nem szívesen írnék ide többet, ezért nyitottam egy új helyet. https://ipartelep.blogspot.com/

Úgyhogy... meglátjuk mi lesz. Az egyelőre üres, de lehet, hogy átköltözöm oda. Nem mintha sűrűn írnék...

Szólj hozzá!
Címkék: költözés

Miért nem tudják a filozófusok megoldani a problémákat? (Ha nem tudják)

2020. június 12. 19:12 - ipartelep

Ez a blogbejegyzésem kicsit az előző továbbgondolása lesz. Inkább egyfajta szabadgondolkodás, mint egy konkrét probléma végleges megoldása. De ugye, hol vannak a filozófia végleges megoldásai? Ez a bejegyzés egyben egy kis bevezetés is lesz a filozófiában kevésbé járatosaknak abba, hogy micsoda "hülyeségekkel" (és hogyan) is képesek foglalkozni a filozófusok.

A filozófusok ugye elsősorban sokat gondolkodnak, és elég sokat beszélnek, vagy inkább írnak. Ezek a beszédek felettébb értelmes beszédeknek tűnnek... már akinek persze, azért a hallgatóság értelmi színvonala itt sokat számít (vannak filozófusok, akik úgy tűnnek okosnak, hogy közben abszurd hülyeségeket beszélnek), de úgy általában igen (értelmeseknek tűnnek), és voltaképpen azok is, legalábbis a szó bizonyos értelmében. Ugyanis a filozófiai témák vagy önmagukban is nehezek, bonyolultak, vagy pedig... hogy is mondjam ezt? szóval az egyszerű (vagy annak tűnő) témák, kérdések, problémák "megoldásai" is rendkívül bonyolultak, összetettek lehetnek, természetesen azért, mert a világ ezen a szinten (amelyen mi szemléljük, gondolkodunk róla és a kérdéseinket feltesszük), már rendkívül bonyolult, és összetett. És eme témákat egyáltalán megérteni, és bizonyos mélységben/magasságban gondolkodni róluk - az eredménytől függetlenül - az már maga nehéz.

Mindez most a "Thészeusz hajója" nevű ismert filozófiai probléma (végső soron a filozófiában minden "probléma", de ez így van jól) kapcsán jutott eszembe. Csak röviden vázolom a témát: A hős Thészeusz hajóját a görögök nagy becsben tartották, és az idők folyamán minden elkorhadó deszkáját, és szögét apránként újra cserélték ki, addig-addig, amíg már végül az egész hajót kicserélték, minden egyes deszkája és szöge új volt. A lényeg itt természetesen az, hogy apránként, egyenként cserélték ki az alkatrészeket, nem egyszerre az egész hajót építették újjá/meg.

Ekkor természetesen felmerül a kérdés, hogy az egyenként, teljesen új alkatrészekből felépített hajó még mindig Thészeusz hajója-e. Ha valaki erre azt mondja, hogy az már nem az, akkor megkérdezik tőle, hogy mi a helyzet az első deszka újra cserélésekor. Ugye egy db. deszka egy egész hajónak teljesen elhanyagolható része. Ha erre azt válaszolja, (ami valószínű, és életszerű) hogy egyetlen egy deszka cseréjétől természetesen még ugyanaz a hajó maradt (Thészeuszé), akkor megkérdezik tőle, hogy mi a helyzet két, három, 1000, vagy az összes-1 alkatrész cseréjekor. Ez ugye a "csúszós lejtő" problémája, amelyen elég nehéz megállni. Ilyenkor a válaszoló kénytelen lesz egy kicsit komolyabban eltűnődni az egyszerű filozófiai problémák nehézségén.

Ha viszont azt válaszolja, hogy nem, Thészeusz hajója már egyetlen egy deszka kicserélésével is elvesztette az önazonosságát (amely elképzelés egyébként nagyon is plauzibilis a fizikai tárgyak önazonosságának törvényével), akkor egyfajta mennyiségi problémába ütközik. Hiszen a fizikai tárgyak a szó szoros értelmében, az idő minden pillanatában változnak. nem csak atomi szinten, hanem annál magasabb szinteken is, nagyobb mennyiségekben is. Thészeusz hajója pillanatról-pillanatra kopik, változik a rendszeres használatban is (mondjuk kint a tengeren, a hőstettek közepette), elvesznek róla dolgok, újak kerülnek rá, stb. És az meg ugye hogy nézne ki, hogy Thészeusz hajója csak kb. az indulás első másodpercéig marad az ő hajója, mert ha már valami apró dolog megváltozik rajta, akkor onnantól nem ugyanaz a hajó. Ez még az előző válasznál is abszurdabb hülyeségnek tűnik.

Ráadásul... mondjuk Thészeusz szépen hazatér, a hajóját a múzeumba teszik, majd apránként kicserélgetik a részeit. Azonban a régi részeket nem dobják el, hanem gondosan megőrzik, konzerválják őket, majd egyszer egy fanatikus muzeológus újra összerakja belőlük a hajót. Na, akkor hány Thészeusz hajója lesz? Kettő, egy, vagy egy sem? Ez azért komoly probléma, lássuk be. És akkor csoda, hogy a filozófusok nem tudják megoldani ezt a problémát sem? Pontosabban: megpróbálják, persze, és mindegyik azt is hiszi, hogy az ő megoldása a helyes, a jó.

Én ezt a problémát itt most nem akarom megoldani, már csak azért sem mert nem ezért jöttem - lásd a blog címét. De talán támpontot adok a megoldáshoz. (Nem halat, hanem horgászni...)

Eszembe jut egy régi vita egy blogon, amelyet egy nagyon értelmes fiatal filozófussal folytattam a Gettier-problémáról. Amennyire emlékszem, nem is mennyiségi, hanem minőségi koncepcionális különbség volt a véleményünkben. Ő valami olyasmit mondott, hogy a Gettier-féle elemzés megmutatta, hogy a régi tudásfogalom rossz, és nincs is helyette új tudásfogalom (pedig lenne rá igény). Én meg olyasmit, hogy a régi (és bármelyik) tudásfogalom természetszerűleg pontatlan, és valószínűségi jellegű, és ezen nem is lehet segíteni, mert ez az igazolás bizonytalan, valószínűségi természetéből következik. Csak hogy érthetőbb legyek: a fizikai világ (a "szintetikus jelenségek" - tehát nem az analitikus) igazolásai mindig csak valószínűségi jellegűek lehetnek. Így a rájuk vonatkozó tudásunk is olyan lesz, hiszen ugye a tudásfogalom egyik fontos tényezője az igazolás. De ettől még nem kell elvetni a régi tudásfogalmat, főleg, ha elvileg sem lehet jobb nála, hanem tudni kell ezt a "hátrányát", és így használni. Tehát lényegében Gettier csak azt tudatosította, amit addig is illett volna minden filozófusnak tudnia: a faktuális tudásunk nem "biztos", csak valószínűségi. 

Na, ehhez hasonló koncepcionális, vagy minőségi különbségeket érzékelek én sok hagyományos, klasszikus filozófiai probléma hagyományos szemléletében, és megoldásában (vagy annak kísérletében), és aközött, ahogy én nézem ezeket a dolgokat. A tudásprobléma megoldása nem az, hogy kitalálunk egy tökéletes tudásdefiníciót, olyat, amely garantálni fogja a biztos tudást, hanem az, hogy rájövünk, és belátjuk, hogy biztos faktuális tudás nincs (csak persze megfelelően jók, amelyek akár már bőven elegendőek - ettől működik pl, a technikai civilizációnk). 

A pszichológiában, és esetleg más embertudományokban van egy "technika", a paradigmaváltás. Azt jelenti, hogy valamit nem "ugyanazzal", csak ugyanabból többel (ez a hagyományos megoldás), kell megoldani, hanem minőségileg valamely teljesen más módon, más úton elindulni. Ez a filozófiában sok mindent jelenthet. Nekem sokszor van olyan érzésem, hogy a filozófusok azért nem tudják megoldani a problémákat, azért kotlanak 2500 éves kérdéseken, mert a módszerük ez az "ugyanabból még többet" módszer. Ahelyett, hogy...

Természetesen a Thészeusz hajója probléma megoldásának a kulcsa is itt van.

Egyébként, tévedés azért ne essék, én a filozófiát akkor is hasznosnak tartanám, ha egyetlen egy problémát sem tudna megoldani, nem haladna. Erről persze szó sincs, de arról valóban van, hogy amikor már ezer éve beragadtunk egy probléma csócsálásába, akkor egy jó kis alapos paradigmaváltás jól jöhet.   

Hogy az miből áll...? Na az a következő probléma.

3 komment

A filozófiáról, egy könyv kapcsán.

2020. január 11. 18:16 - ipartelep

Tőzsér János filozófus az "Igazság Pillanatai" című könyvének fő mondanivalója az, hogy..., de inkább idézem őt: "...sikertelen vállalkozás, mert a filozófiai problémák közül egyetlenegyet sem oldott meg, egyetlenegy filozófiai igazságot sem prezentált, egyetlenegy jelenséget sem magyarázott meg." 

Itt nem szisztematikus könyvkritikát írok, hanem egyedül csak eme állítással szemben fogalmazok meg ellenvéleményt. Annál is kevésbé könyvkritikát, mert amúgy az egész könyv nagyon is érdekes, egy filozófia iránt érdeklődő sokat tanulhat belőle - lám már ez a momentum is egyfajta, ha nem is direkt cáfolata a könyv tágabb mondanivalójának (amely a filozófia értelmetlenségét sugallja).

De maradjunk csak a szűkebb mondanivalójánál. Először is, ugye, valamiféle önellentmondás-szaga van Tőzsér véleményének. Hiszen ő egy filozófus (sőt, ha kőműves lenne, ez akkor is filozófiai téma, és vélemény lenne), és filozófiai témájú könyvet írt, amelyben olyan állításokat, és véleményt fogalmaz meg, amelyekről azt gondolja, hogy azok igazak, vagy helyesek (ezzel persze önmagában semmi baj, minden szerző ezt gondolja a saját állításairól). Márpedig ha az igaznak/helyesnek gondolt állításai arról szólnak, hogy a filozófiában nincsenek, sőt nem is tehetők igaz/helyes vélemények, akkor, mivel ő is filozofál, ez természetesen önellentmondás. Az önellentmondó  állításoknak pedig csak az egyik fele igaz/helyes. Kis magyarázat ehhez: itt az önellentmondás nem két explicit állítás között áll fenn (az eléggé feltűnő lenne -  az olyat általában észreveszik az emberek - egy filozófus pláne), hanem egy állítás (Tőzséré), és egy állapot (hogy Tőzsér filozófiai állításokat tesz - amelyek természetszerűen önmagukra is vonatkoznak) között áll fenn.

Az önellentmondások - ha inkább implicitek, közvetettek is - kellemetlenek. Ha jót akarunk érdemes őket feloldani valahogy. Hogyan lehet ezt itt? Hát úgy, hogy Tőzsérnek nincs igaza (vagy "helyese"). Ez esetben pedig az van, hogy Tőzsér téved, a filozófia halad előre, megold problémákat, megmagyaráz problémákat, van értelme, és haszna is neki.

Persze a probléma ennél bonyolultabb. Tőzsér azért bocsátkozott ilyen radikális állításba (most attól a rosszhiszemű feltételezéstől tekintsünk el, hogy egy filozófusnak néha illik publikálnia, és az sem árt, ha olyankor valami "nagyot dob"), mert - és ez határozott érzésem volt - nem igazán tesz különbséget a különféle-fajta ismeretek, tudás, vagy "propozicionális állítások", és ezek hatóköre, felhasználása, területei, kritériumai között. Egyszerűen szólva: Tőzsér a filozófián az egzakt természettudományok egzaktságát kéri számon (talán megint csak nem ennyire nyíltan, explicite, de lényegében ez a helyzet). Márpedig az nyilvánvaló, hogy a filozófia a tárgyából következően (némi kis kivétellel - erről mindjárt szólok) nem lehet olyan egzakt, mint a természettudományok. A kis kivétel ugye a logika-diszciplína, amely viszont bár állításokat tesz, amelyeknek igazságértéke van, de ezek analitikus jellegű állítások, és nem szintetikusak - ez óriási, elvi, lényegi különbség. Ugye, az van (volt), hogy az évezredek alatt a kezdeti "minden filozófiából" fokozatosan leváltak a különféle specifikus résztudományok, területek, és ráadásul ez a folyamat még most is zajlik. Ez (hogy mi számítson bele a filozófiába) persze nem tény-  hanem definíciós kérdés, és képlékeny, meg változó is, de többnyire most még az van, hogy a logika oda számít, mint ahogy a tőle hogy úgy mondjam, episztemikus természetében nagyon különböző etika is oda.

A filozófia természetét, és tárgyát, és ezek egzaktságát illetően így helyzet az, hogy mivel egyelőre ebből a szempontból (az egzaktság szempontjából) eltérő mértékű területek vannak benne, így nem helyes ez ügyben az egészet illető állításokat tenni.Többségben vannak a kevésbé egzakt területei, amelyek nem a tényekre referálnak (nem arról szólnak). Illetve, és hát ez tényleg elég nehéz kérdés, és önmagában is filozófiai kérdés, és probléma: mire referálnak (akkor) a filozófiai, mondjuk metafizikai kérdések? 

Nekem erről eléggé sajátságos véleményem van. Szerintem minden (az ég egy adta világon) magára a világra referál, annak különféle jelenségeire, törvényeire, eseményeire, összefüggéseire, stb. Csak ezek a referálások, vagyis az interpretációk nagyon sokfélék. Mitől sokfélék? Hát attól és aszerint, hogy a világ mennyire összetett jelenségeire referálnak. Még maguk a természettudományok is eltérnek egymástól e tekintetben, hiszen a legelemibb természettudománytól, a fizikától, a kémián át, mondjuk a pszichológiáig, egyre (és rohamosan) növekszik a vizsgálandó tárgy összetettsége, viszonyainak bonyolultsága és mélysége. Olyannyira, hogy a végét már nem is tartjuk egzakt természettudománynak, sőt természettudománynak sem. Pedig az, ha azt nézem, hogy minden a természet, vagyis a fizikai világ része, így természetesen a "lelki" jelenségek is. Így kis ugrással: a filozófiai "jelenségek" is a világ részei (próbálnának csak meg nem a világ részei lenni), csak már annyira távol vannak (absztrakció, közvetettség, elvonatkoztatás) az eredeti nyers anyagtól, hogy másféle természetűnek tűnnek. Nem azok.

Tözsér hibája az, hogy az eltérő egzaktságot (amely csak mennyiségi eltérés) másféle természetűnek, vagyis minőségűnek gondolja. Élesen elválasztja a kettőt, az egyikről helyesen gondolja, hogy a tényekről szól, a másikról helytelenül, hogy nem arról. Pedig a filozófia is a tényekről szól, csak nem azokról a szikár, egyszerű tényekről, hanem a nagyon összetett, bonyolult tényekről. És hát sajnos az ilyenek igazolásai sokkal nehezebbek, mint az egyszerű tényeké - amelyeké egyébként sokszor szintén nehezek, de más okból. 

Így az mondható, hogy a filozófiai problémamegoldás a filozófiai vizsgálódás természete miatt más jellegű mint a természettudományos vizsgálódás. Mások a megoldások, mások az igazolások, más az egész megértése, és belátása. Mindkettő a világot nézi, csak máshonnan, más részeit, más szeleteit. Emiatt ezek a világinterpretációkra nem szabad egymás kritériumait alkalmazni. A filozófia nem tud "úgy" megoldani egy problémát mint a fizika. A filozófia máshogy oldja meg a problémákat, sőt igazából az van (ezt próbáltam eddig magyarázni), hogy maga a megoldás fogalma is más itt. Még az is lehet, hogy nem is tűnik fel valamiről, hogy az egy "megoldás". Lehet, hogy a hiábavalónak tűnő évezredes filozófiai viták maguk a megoldások. Sőt nem hogy lehet, hanem szerintem pontosan ez a helyzet itt. Ugyanis a filozófia "feladata" - és pont ebben Téved Tőzsér a legnagyobbat - nem a "propozicionális tudás" gyarapítása - hiszen nem az a tárgya -, hanem az ember általános világértelmezésének fejlesztése. Az, hogy jobban értsük a világot. Nem azt, hogy hogyan működik az elektromos áram, mert azzal elbíbelődik a fizika. Hanem azt, hogy mi a fene lehet ez az egész, és hogy mit kell tenni ahhoz, hogy ebből lehetőleg jól jöjjünk ki. Tehát a filozófia azt csinálja, hogy egy általános világmegértést nyújt. Márpedig azt mondani (amit Tőzsér mond), hogy az ember nem érti jobban a világot, mint mondjuk 2500 évvel ezelőtt, az szerintem egy nagy tévedés.

Tőzsér a könyvében több példát is említ megoldatlan filozófiai problémákra. Ezek persze nehéz problémák, de szerintem nem megoldatlanok, és főleg nem megoldhatatlanok. Tőzsér azért tekinti őket megoldatlannak, mert ugye a filozófusok vitatkoznak rajtuk - már amennyiben vitatkoznak - azért nem biztos, hogy mindenen vitáznak, és nincsenek konszenzusok bizonyos dolgokban. Az egyik ilyen "probléma" az azonosság problémája. Egy tárgy azonos marad-e önmagával az időben? Hiszen: 1. A cipőm ugyanaz a cipő, mint egy héttel ezelőtt volt, 2. Nem ugyanaz, hiszen a tárgyak az időben változnak, a cipő közben kopott, az atomjai egy része nem ugyanaz, és azonos csak az lehet önmagával, amely minden szempontból ugyanaz, és ugyanolyan.

Ez ugye egy klasszikus ellentmondás, amely Tőzsérnél példa a filozófia tehetetlenségére. Pedig legfeljebb is csak a filozófusok tehetetlenségére lehetne példa, már azokra, akik nem tudták megoldani. De erről talán majd egyszer máskor...

Bár a filozófia hatóköre, tartománya az idők folyamán valóban szűkül, csökken, de én nem nagyon látom azt a véget, amikor azt kellene mondani, hogy neki már semmi nem maradt. Inkább azt látom, hogy nagyon sok olyan téma terület van még, ahol a filozófia mozoghat, véleményt mondhat, és ezekbe semmi más diszciplína nem tud beleszólni. És hogy ezek mennyire érvényes, vagy hasznos, meg értelmes vélemények? Próbáljon valaki erre ennél (a filozófiánál) jobbat kitalálni!

2 komment

A vég kezdete

2018. szeptember 27. 10:09 - ipartelep

Azért kezdtem most ezt írni, mert valószínű, hogy itt nem sok van vissza ebből a blogolásból. Az Indexet már átjátszották egy KDNP-fideszes gazember kezébe (csak azon csodálkoztam, hogy nem a Pecinát vették elő megint, mint a Népszabadságnál). Ugyan az indexesek váltig hangoztatják, hogy ők még szabadok, de ha a Kedves Beteg úgy rendelkezik, - és miért ne rendelkezne úgy az a bosszúálló maffiózó -, akkor másnap már be sem engedi őket a portásuk a saját motyójukat összeszedni az íróasztalukból. Mit jelent ez? Ez nem azt jelenti, hogy az Indexesek optimista nyilatkozatai az ő végtelen naivitásukból származnak (a Népszabadság, Origo, stb. után csak a hülye optimista, és nem tudja, mi következik), hanem ez önáltatás, és a sokat emlegetett vágyvezérelt gondolkodás. Szeretnék, hogy ne következzen be az elkerülhetetlen. A kérdés itt csupáncsak a bedarálás ideje. És az, hogy a Kedves Beteg meg fog-e elégedni némi jelentéktelen, erőtlen ellenzéki sajtó meghagyásával, vagy mindent be akar darálni? Én azt gondolom erről, hogy a "ne mi nyerjük a legtöbbet" korszaka már rég elmúlt (emlékszik még rá valaki, mikor is volt?), most a mi nyerjünk meg mindent korszaka van - mint ahogyan azt mindenki látja is. A pszichológia ugye egy képlékeny tudomány, amelyben a definíciók nem a tényeket írják le (hanem a tények interpretációit), így nehéz vitathatatlan állításokat tenni de én azt gondolom, hogy a Kedves Beteg valóban nem normális. Hanem pszichopata, hatalommániás. A szó szoros, köznapi, vagy akár klinikai értelmében talán nem őrült, de ha nem az akkor csak annál gátlástalanabb bűnöző. No de ez itt most mindegy is, a lényeg az, hogy itt már nem sokáig lesz blogolás, és az Indexnek is már ássák a sírját. Most még befelé megyünk a sötét, és ismeretlen hosszúságú alagútba, úgyhogy nem nagyon lehet biztatót mondani. Az nem biztató, hogy egyszer mindennek vége lesz, hiszen lehet, hogy meg se érjük. Tenni kellene valamit, és én tudom is, hogy mit kellene tenni. De ha itt ezt leírnám, akkor ahogy mostanában állnak a dolgok, lehet, hogy el is vinne a fekete autó. De azért remélem ti is kapisgáljátok már. Ha mégsem, akkor gondoljatok csak arra a szép, igazságosztó, nemes pillanatra, amikor a kárpátok géniuszának repült a kucsmája a falnál. Nem csak azt gondolom, hogy ennél kevesebbel már nem érhetjük be, de azt is, hogy enélkül sosem szabadulunk meg tőlük.

 

5 komment

Eckhart Tolle és az ő butaságai

2018. július 07. 13:56 - ipartelep

Ezt a szöveget eredetileg nem ide a blogomra írtam, szántam. Egy barátomnak írtam, aki szereti Tollét vagyis amit ez itt jelent, hisz neki. Megpróbáltam leírni, megvilágítani neki, hogy mekkora butaság Tolle gyakorlatilag összes szövege. (Ha már filozófia: ez persze nem teljes indukció, nem vizsgáltam Tolle összes szövegét. Azonban, amiket vizsgáltam, azok szinte mind butaságok voltak. Ebből pedig le lehet vonni egy induktív, valószínűségi jellegű következtetést az összes szövegére nézve is. A népnyelv ezt indukció nélkül úgy fogalmazza meg, hogy "bolond likból bolond szél fúj").

És akkor most következzen a levél, a személyes utalások, megjegyzések nélkül.

Találtam egy Eckhart Tolle rajongót, aki sok kedvenc idézetet írt le tőle a blogján. Ezeket kommentálom, elemzem, miután én is beidéztem őket. Ez a link: http://lotusz.cafeblog.hu/2015/02/16/boldog-szuletesnapot-kivanunk-eckhart-tolle-most/

Nem válogatok köztük, úgy veszem, ahogy jönnek, majdnem az összes vagy otromba közhely, vagy értelmetlen zagyvaság, vagy egyenesen hamis ostobaság.

"A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy szükségtelen."
Nem, a szenvedés egyáltalán nem "szükséges". Sajnos néha elkerülhetetlen, és az is lehet, hogy tanulunk belőle (hogy aztán legközelebb elkerüljük), de hogy szükséges lenne, az nem igaz. Ráadásul, a mondat logikailag is problémás, hiszen ha feltesszük, hogy a szenvedésnek van egy objektív tulajdonsága (az, hogy "szükséges"), akkor az nem attól függően változik meg, válik szükségtelenné, hogy egyszer csak rájövünk, hogy ami eddig szükséges volt, az csak ettől, hogy rájöttünk, egyszerre szükségtelenné válik. Fából vaskarika, nyelvi-logikai lehetetlenség, így értelmetlenség is. 
A témáról értelmesen annyit lehet mondani, hogy nem jó szenvedni, így azt lehetőleg el kell kerülni. De e téren nincsenek szükségszerűségek (hanem esetlegességek vannak - ha már filozófiai kategóriákban handabandázunk - mint Tolle). ha már megesett a szenvedés, abból - mint minden egyéb tapasztalatból - tanulhatunk. De ezen kívül értelmetlen rájuk a "szükséges", "szükségtelen" kategóriákat használni.

Természetesen, mint minden holdkóros spirituális tanítónál (vagyis ez a megjegyzésem a Tolle-összesre, és a spirituális-vallásos összesre is vonatkozik), az mindig áll, hogy ezek a jóemberek voltaképpen nem is tudják azt pontosan, hogy mit akarnak mondani. Ezért (is) a mondataik tele vannak homályos, pontatlan, nem jól érthető szavakkal. Ez egy ügyes trükk, hiszen így bármikor védekezhetnek azzal, hogy "metaforikusan értendő", hogy "nem is azt jelenti, amit", és hasonlókkal. Intellektuális imposztorságról van szó itt, nem másról.

"A  »lakni a testet« annyit jelent, hogy belülről érzed a testedet, érzed az életet benne, és ily` módon rájössz, hogy fölötte állsz a külső formának. Ám mindez csak a kezdete annak a belső utazásodnak, amely egyre mélyebbre visz a hatalmas nyugalom, a csönd és a béke birodalmába, ami egyúttal az órási erő és a vibráló élet tere is."
Itt  több állítás is van egyszerre. Az első (lakni a testet) az egy homályos állítás, több mindent jelenthet egyszerre, attól függően, hogy mit akar vele a költő, és hogy ki hogyan érti. Lehetséges úgy is érteni, mint amit Tolle mond, de akkor azzal mondott egy  jó nagy üres közhelyet. A mondat második része hülyeség. Egyrészt ugye, megint csak, mit jelent "fölötte állni a külső formának"? Hát az kb. semmit nem jelent. Ha meg azt érti rajta, hogy itt egy kettősség van, a lelket állítja szembe a testtel (de persze akkor ezt kellett volna mondani), akkor is homály, hiszen pontosan mit is ért lelken? A nem létező nem anyagi lélek nyilván semmi fölött nem fog uralkodni. A köznapi értelemben vett lélek viszont (ami a tudat, a tudatosság, az akarat, a személyiség, a jellem, tehát az ember szellemi (nem idealista értelemben) képességei) az meg nyilvánvalóan valamilyen mértékben, és részben irányítja a testet. De nem teljes mértékben az sem, hiszen pl. az akaratlan fiziológiai működésünket nem tudjuk irányítani. 
Az utolsó mondat utal a buddhizmus fő elképzelésére (Tolle voltaképpen buddhista, csak nem tud róla, vagy nem mondja ki, jobban szeret önálló vallásmentes tanítóként tetszelegni), amely arról szól, hogy az élet szenvedés (tényleg erről, bármilyen képtelen hülyeségnek is hangzik ez) és az örök újjászületések körforgásából meg kell szabadulni. Persze semmiféle tőlünk független "belső birodalom" nem létezik, amelybe mi bele tudunk merülni, azt fel tudjuk fedezni - ez megint csak a szokásos ezoterikus halandzsa. A saját értelmi és érzelmi képességeinket tudjuk fejleszteni, ha akarjuk, de ahhoz egyrészt nem kell semmiféle elvont, spitituális belső utazás, - hanem éppenséggel a külvilággal való interakciókban fejlődik -, másrészt meg nincs semmiféle külső "vibráló élet tere" stb. (amit ugye fel kéne fedeznünk) sem, hanem csak a mi tudatunk, és személyiségünk van, amit alakíthatunk. Szépeket akar mondani, de homályosan, tévesen, semmitmondással.
"Képzeld el a Földet az emberi élettől mentesen – kizárólag növényekkel és állatokkal benépesítve! Gondolod, akkor is lenne múlt és jövő? Vajon akkor is lenne értelme az időről beszélnünk? A “mennyi az idő?” vagy a “hányadika van ma?” kérdés – ha lenne ott bárki is, akitől megkérdezhetnénk – teljesen értelmetlenül csengene. A tölgyfa vagy a sas csak összezavarodna az ilyen kérdéstől.”Hát természetesen most van. Az idő: most. Mi más lehetne?"
Az idő. ill. a múlása (folyása) egy fizikai jelenség. Nem attól van, mert a Földön élnek emberek. És akkor is volt, megtörtént (múlt az idő), amikor a Földön még senki ember, sőt semmilyen élőlény sem létezett. A Föld kb. 4,3 milliárd éves, úgyhogy az összeállása óta annyi idő telt el. Szóval, az, hogy erről ilyen hülyeséget mond, az az óvodás, de kiscsoportos szint. Az időről akkor természetesen nem tudnánk beszélni (most a 2. mondatát elemzem), ha mi nem léteznénk. De ha létezünk, akkor tudunk. Azért, és attól, mert egyrészt van ez a fizikai jelenség, az idő múlása, ami ugye termodinamikailag (fizikailag) leginkább az entrópiával írható le pontosabban (de nem teljességében), másrészt azért is tudunk róla beszélni, mert alkottunk róla fogalmakat, amelyek jól használható, értelmes fogalmak. Használjuk is őket lépten-nyomon, ezek a múlt, a jelen, és a jövő. Fogalmakat persze csak értelmes lények tudnak használni (gondolkodni róluk), bár igen valószínű, hogy a fejlettebb állatoknak is vannak kezdetleges időfogalmaik. tehát semmi misztifikációnak nincs itt helye. Amúgy az idő pontos értelmezése fizikailag egy nagyon nehéz probléma, és filozófiailag is az. Semmiképpen sem olyan kiscsoportos óvodás- értelmi szinten állóknak való, mint Tolle. Tolle azért zagyvál össze az időről minden hülyeséget, mert az egyik legfontosabb fixa ideája az, hogy csak a jelen (idő) létezik. Na most, ez fizikailag, és filozófiailag is hülyeség. Fizikailag azért, hiszen egyszerűen nincs olyan, hogy "jelen". A mi időérzékelésünk, amely a jelen időtartamot érzékeli, az egy szubjektív dolog, az agyunk felfogóképességével van kapcsolatban (pl. a légy "jelen ideje" más mint az emberé). Mi jelenként kb. néhány tized másodpercet érzékelünk. Az folyamatosan meg át a múltba, és a másik oldalon meg ugye, "ott vár" ránk a következő néhány tized másodperc a jövőből, ami még nincs, de nemsokára jelenként lesz, hogy aztán néhány pillanat a múltba múltba süllyedjen. Tehát a "van", a létezés fizikai értelmében a jelen sem létezik, hiszen csak egy fogalom a szubjektív időérzékelésünk pár "jelenlévő" pillanatára. De/és az is hamis, hogy a múltról, és a jövőről értelmetlen beszélni, hiszen azok egyszer voltak (a maguk időpillanataiból összeállva), illetve lesznek. Nagyon is produktív, értelmes dolog róluk beszélni - persze főleg a múltról - hiszen konkrét események egész garmadája történt meg akkor, amely eseményekhez egészen pontos mérőszámokat tudunk rendelni. Egyszerűen se füle, se farka nincs annak (sem) amit erről Tolle mond.
"Boldogtalanságod nem csak belső lényedet és környezetedet szennyezi be, de az emberiség kollektív pszichéjét is, amelynek elválaszthatatlan része vagy. Nincs az emberen kívül más életforma bolygónkon, amely negativitásával, kegyetlenségével mérgezné az őt tápláló Földet "
Az nyilvánvaló, hogy nem jó boldogtalannak lenni. És a boldogtalanság akkor akár "szennyező" is lehet, ha az ember kapcsolatokban van, és az "átragad". Ez így közhely, csak megint nem tudta magát jól kifejezni a költő. Viszont az emberiségnek (de a kutyaiságnak, sőt a macskaiságnak sem) nincs "kollektív pszichéje". A psziché a tudat, a jellem, és a személyiség, és ezek tulajdonságai. Mindig egyedi, az egyes emberekben van benne. Nem kollektív. Egyáltalán, hogyan lenne kollektív, és hogyan működne az? Erről persze nem beszél a költő, hiszen az is egy ezoterikus közhely, és tévhit, hogy létezik ilyen kollektív tudat, psziché (pl. Jungnál ugye, aki nagy ezoterikus mókus volt). Az emberi tudatok, és pszichék persze számos módon állhatnak egymással kapcsolatban, de nem mindenki mindenkivel, nem tisztázatlan, sosem felfedett módon, hanem a különféle személyes kapcsolatok közvetett módjain keresztül.
Az utolsó mondat megint egy közhely. Mivel az ember vált a bolygó urává, és a társadalma fejletlensége, továbbá a saját butasága miatt olyasmiket csinál, amik károsak a saját, és a környezete egészségére, ezért persze, mondható az is, hogy mérgezi a bolygót. De ez a mérgezés nem a negativítás, és a kegyetlenség miatt van, sokkal inkább a tudatlanság, a butaság, az értelmes célok belátásának lehetetlensége, az összefogásra való képtelenség, és hasonlók miatt vannak. Kis óvodásunk egyszerűen nem tudja pontosan az okokat sem, és ezért nem találja meg az ide illő megfelelő fogalmakat, szavakat.
"Egy kutya játékossága, feltétel nélküli szeretete és készsége, hogy bármely pillanatban ünnepelje az életet, gyakran éles ellentétben áll gazdája belső állapotával: deprimált, szorong, problémák terhe nyomja a vállát, elveszett a gondolatokban, s már nincs jelen az egyedül létező helyen és időpontban, vagyis az itt és mostban. Az ember elcsodálkozik: ilyen alak mellett vajon hogyan tud ez a kutya lelkileg ennyire egészséges, ilyen örömteli maradni? " 
 
A kutya eléggé empatikus állat, úgyhogy éppenséggel nem feltétlenül áll az, hogy a hangulata ellentétes a gazdájáéval. Gyakran "megérti" a gazdát, és átveszi tőle a szomorúságot, és a vidámságot. Máskor meg nem. Na és, akkor mi van? Már megint mit akart ezzel mondani a költő, főleg hogy megint felhozta a fixa ideáját, a nem létező múltról. Nem érti meg, hogy az egész tudatunk, az emlékeink, a világérzékelésünk csak úgy létezhet, hogy az elménk átfog bizonyos időszeleteket-tartalmakat. ha semmi más nem létezne (és létezett volna) csak egy időpillanat (na de egyáltalán hogyan is lett volna az lehetséges?) akkor nem lenne világ, nem lennénk mi, és a butaságaink miatt szomorkodó kutyák sem lennének. Nem mellesleg, azért a kutyáknak is van "lelkivilága", és az részben függ a gazdájuktól (ha nem foglalkozik, nem eteti, szomorú lesz), részben meg független tőle, hiszen önálló lény. 
"Mindig mondj igent a jelen pillanatra! Hiszen mi lehetne hiábavalóbb és esztelenebb, mint belső ellenállást tanúsítani azzal szemben, ami már van? Mi lehetne ostobább, mint szembeszegülni magával az élettel, ami most van, és mindig csak most van? Add meg magad annak, ami van! Mondj igent az életre, és meglátod, az hirtelen elkezd érted, s nem pedig ellened működni! "
Ezt az "igenember" c filmből vehette át.Jól fejlett kiscsoportos óvodás Tolle bácsi, tessék mondani, hogyan mondjak igent a jelen pillanatra? Úgy, hogy azt mondom, hogy "igen"? Igy jó lesz, vagy még kellene egyet toppantanom is mellé? Ez sajnos dedó már. Megint előjött kedvenc betegünk fixálódása az időről, és nem tudja letenni. Elmondja, hogy ne tanúsítsunk ellenállást azzal szemben, ami van, mert az ugye a jelen pillanat, és hát ez értelmetlen, meg nem szabad, és ha a pillanatot igeneljük, akkor egyben az életet is igeneljük. Viszont, ha nem igeneljük... akkor nyilván rossz dolgok történnek majd. Illetve, ácsi, mivel a jövő nem létezik ugye (csak a most, a jelen), ezért akkor nem is történhetnek rossz dolgok ott, abban, ami nem létezik... Hú teljesen belezavarodtam. Még jó hogy kiscsoportosunk ennyire vágja ezt az idő témát.
"Ne törekedj arra, hogy megszabadulj a vágytól, vagy hogy “elérd” a megvilágosodást! Légy jelen! Légy ott, ahol vagy, ám az elme őreként! "
Na ez az a mondat, ahol Tolle megtagadja a buddhizmust. Teheti persze, nem kötelező annak lenni. Csak hát ha az összes szövege azon alapul, olyan színezetű, akkor mivégre az, hogy hirtelen egy mondatban mond ellent a buddhizmus két legfontosabb alapelvének, a vágynélküliségnek, és a megvilágosodásra való törekvésnek? Igen, talált, süllyedt! Már megint a legfőbb fixa ideája, a jelenlét, a jelen idő, a jelenvalóság. Amúgy persze a buddhizmus úgy hülyeség ahogy van, tehát valóban marhaság, hogy az élet csak szenvedés, hogy attól (meg az újjászületési körforgástól) meg kell szabadulni, és hogy lehet olyan értelmű "megvilágosodás", ahol ez megvalósul. De hát a költőnk tanításainak nagyon nagy részét pont onnan vette, most meg tételesen tagadja? Nincs itt valami komoly zavar a gépezetben? 
"Az élvezet mindig valami rajtad kívül álló dologból származik, míg az öröm a bensődből fakad. "
Hogy is mondja a művelt bushman? Szimplicisszimusz maximus. Az ilyen egyszerű gondolkodású embereknek az az egyik baja (a gondolkodásukban), hogy a rendkívül összetett, bonyolult jelenségeket nagyon leegyszerűsítik - hiszen nem látnak beléjük mélyen. Hajlamosak -tudományosan szólva - az univerzális kvantort használni (minden van), az egzisztenciális kvantor (van olyan, hogy) helyett. Ez pedig itt hiba. A másik hiba itt, hogy otrombán bűvészkedik a szavakkal. Elválasztja egymástól az "élvezet", és az "öröm" szavakat, azzal a szándékkal, hogy az elsőt alantasnak, míg a másikat helyesnek tartsa. Holott nincs köztük ilyen különbség, hiszen másról szólnak, nem pont ugyanakkor, ugyanarra használjuk ezeket a szavakat, ezek nem ugyanannak a minőségnek a mennyiségi leírásai. Ezt, és az ilyen dolgokat egy értelmes filozófus tudja, egy átlagember azonban bedől ennek az "árnyalt fogalmazásnak" (mármint Tolleénak - az enyémet meg sem érti).  
"Ha a gondolat és az érzelem nyilvánvalóan ellentmond egymásnak, akkor a gondolat a hazugság, s az érzelem az igazság."
 
Ez különösen nagy butaság. Ez a kettő, lévén megint csak különböző kognitív műfajok, nem tudnak ellentmondani egymásnak. Az "ellentmondás" maga feltételez egy információtartalmat, és egy igazságértéket. Még a gondolatoknak sincs mindig igazságértéke (ha információtartalmuk van is), de az érzelmeknek meg aztán különösen nincs. Ellentmondás, csak azonos műfajú, értelmes kijelentések között lehet. Az csak egy további, szokásos ezoterikus baromság, hogy az érzelmet a gondolat fölé emeli.
"Bármit is tartalmaz a jelen pillanat, fogadd el, mintha magad választottad volna azt! Mindig vele működj, s ne ellene! Tedd barátoddá és szövetségeseddé, ne pedig az ellenségeddé! Csodálatosan át fogja ez alakítani az egész életedet."
Megint egy értelmetlen, se füle, se farka jó tanács. Bármit tartalmaz a jelen, fogadjuk el? Oszt jó napot? Tegyünk úgy, mintha magunk választottuk volna? És annyi? Ostobaság a köbön, ennek belátásához nem kell filozófusnak lenni. De folytatja is azzal, hogy bármi van, azt használd ki, fordítsd a javadra. És úgy lőn minden jó. Hát persze, ahogy a Móricka elképzeli a világjobbítást. 
"Akárhol is vagy, légy ott teljesen!" 
Ennek, ha nem szó szerint nézem (szó szerint megint értelmetlen), még lenne is valami értelme, és helyessége. Tehát figyeljünk oda a "helyzetekre", ne csak fél vállal vállaljuk fel, legyünk jelen, foglalkozzunk az ügyeinkkel. Köszi nagymester, ezt nélküled ki nem találtam volna.
"Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva." 
 
Ez megint egy Oravecz Nóra-i bölcsesség, életvezetési tanács. Általában is az áll a mester mondásaira, hogy ekkora hallatlan nagy okosságokat tud mondani. Közbevetőleg, az én attitűdömről: ezt az egészet (a levelet) úgy kezdtem el, hogy komolyan kritizálom, és cáfolom ennek a jó embernek a hülyeségeit. De közben rájöttem, hogy ezek színvonal alatti szövegek. Tudod, ahogy Esterházy mondta, hogy bizonyos színvonal fölött nem megyünk bizonyos színvonal alá. Hát én is így vagyok ezzel. Most kezdjem el ezeket a gyermetegen egyszerű, bugyuta bölcsességeket a filozófia nehéztüzérségével bombázni? Ágyúval verébre? Az kicsit vicces lenne. Ezért változott némileg a hangnemem, elővettem a vitriolba mártott pennámat, és egy ideje inkább azzal írogatok. Ez a jóember annyira buta (mert az, az én mércémmel ez szimpla ostobaság), hogy nem érdemel mást. Tévedés ne essék, nincs ezzel egyedül, a többi vallásos, ezoterikus, spiritiszta tanító, és bölcs, Maharishi Maheshtől Oshóig mind, egytől egyig ilyen ostoba. Mondjuk némelyikük (a többségük) azért ravasz szélhámos is, de most csak az intellektuális tartalmaik érdekelnek engem, nem az, hogy hogyan harácsolnak "pénzt, pinát, és pálinkát".
Tehát a fenti mondatra vissza: megint üres semmitmondás. Igen, gyakran jobb változtatni egy helyzeten. Már ha lehet, tudunk rajta változtatni, és persze akkor, ha a változtatás nem ront még többet a helyzeten. Hiszen olyan is lehet. Erre nincs általános ökölszabály, ilyet csak ezek a hülye Coelho-imitátorok találnak ki.
"A panaszkodás mindig az éppen létező el nem fogadása. (…) Amikor panaszkodsz, áldozattá teszed magad. (…) Változtass hát a helyzeten tettel, vagy szükség esetén mondd el a véleményedet, és lépj ki a helyzetből, vagy fogadd azt el! Minden más őrültség."
Még egy ilyen egyszerű, pszichológiai, életvezetési tanácsot sem tud normálisan elmondani. És már megint az univerzális kvantor (a "mindig", a minden), holott ugye tudjuk, hogy az élet nagyon változatos helyzeteket produkál. Amikor panaszkodsz, azt is többféle szándékkal, és okból teheted. De az megint butaság, hogy akkor, és attól teszed magad áldozattá, hogy panaszkodtál. Ez az ember egyszerűen nem tud gondolkodni, nem tudja mit beszél, csak csacsog össze-vissza.
És megint a "változtass a helyzeten" ősi bölcsessége. Jawohl mein Führer! Logikából viszont (megint) elégtelen, -nem minthe elvárnám az ilyen bölcsektől az elemi logika ismeretét, hiszen a "kizárt harmadik" (valóban ősi, és igaz) törvénye értelmében a "lépj ki a helyzetből", vagy a "fogadd el azt"-on kívül nincs harmadik lehetőség. vagy kilépsz, vagy nem lépsz ki. Vagyis a nem létező harmadik lehetőség (a "minden más"), az nem "őrültség", hanem egyszerűen nem létező dolog.
"Amikor a tested minden sejtje annyira jelen van, hogy élettől vibrálónak érzed őket, és amikor az élet minden pillanatában megéled a Lét örömét, akkor mondhatod el, hogy megszabadultál az időtől."  
Megint az a fránya idő, amitől valamiért meg kell szabadulni. Vajh tudnám, hogy miért. Megint ez a homályos, értelmetlen, metaforikus fogalmazás, amit ha akarok, akkor így értek, ha akarom, akkor teljesen máshogy. Persze, a sejtjeim "annyira jelen vannak"... Hogy "vibrálnak". És megélem a lét örömét. És akkor most, hopp, láss csodát, megszabadultam az időtől. Erre mondaná a Besenyő Pista bácsi, hogy, nooooormális?
"Ha a jelen pillanat tudatosságából cselekszel, bármit is teszel – akár a legegyszerűbb dolgokat is -, tettedet a minőség, a gondoskodás és a szeretet érzése itatja át."
 
Ez is gyöngyszem, de itt mindegyik az - pedig  a nagy nemlétező látja a lelkemet, nem válogattam semmit. Megint ez a fixálódott jelen pillanat, amely a tudatosság boncasztalán keveredik össze véletlenül a szeretettel, meg a gondoskodással. Ez olyan megható. Jó üzletember az ürge amúgy, mert az ilyen szövegeivel eddig kb 4 milliárd forintnak megfelelő összeget keresett. Mindjárt én is elmegyek ezoterikus spiritiszta megmondó bölcsembernek. Már nagyon szeretnék egy Audi Q7 e-tron-al járni.
"Amint észreveszed, hogy nem vagy jelen, máris jelen vagy. Valahányszor képes vagy megfigyelni az elmédet, már ki is léptél annak csapdájából." 
Ó bölcsek bölcse, már megint egy, a jelenléttel kapcsolatos logikai paradoxon. Ismerjük már ezt, nagyobb elődöktől is, lásd pl a heideggeri híres "semmi-semmizik"-et. Ha nem vagy jelen, onnantól máris jelen leszel, hogy észrevetted, hogy nem voltál jelen. Ezzel persze megint legalább két baj van. Az egyik az, hogy ez nem megoldható azok nélkül az időtartamok nélkül, amelyekről bölcsünk azt mondja, hogy nincsenek. A múlt, és a jövő nélkül. Már fogalmazni sem lehet nélkülük, hiszen a szóban forgó tevékenység éppen arról szól, hogy történt valami a múltban, amikor még nem vetted észre, hogy jelen vagy, majd egy idő után észrevetted, hogy jelen vagy, és onnantól meg már jelen lettél. Hát valóban nehéz ügy ez az időkkel való bűvészkedés nem is való mindenkinek.
És hát persze (az utolsó mondatra reagálva): közhelyes féligazság megint. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha megfigyelsz valamit, akkor az több, mintha tudatlan barom módjára ücsörögnél az árokparton, üres fejjel. No de ettől még nem lépsz ki mindenféle csapdából, azért a csupasz megfigyelés ahhoz még kevés. Például nagyon ajánlatos a megfigyeléseket egy "gondolkodás" nevű műveletnek is alávetni - na pont ez az, amit híres bölcsünk sosem szokott megtenni.
"Soha semmi nem történt a múltban: minden a mostban történt. 
Soha semmi nem fog történni a jövőben: minden a mostban fog történni."
 
Ennél hülyébb már sosem leszel komám, meg nem is voltál.
"A vágy: igény arra, hogy hozzáadj magadhoz valamit, hogy teljesebben lehess önmagad."
Lehet. De lehet, hogy más. Megint a kizárólagos univerzális kvantor. Pl. nekem most olyan vágyam van, hogy... na hogy is mondjam? Egyáltalán nem akarnék hozzáadni magamhoz semmit, éppen ellenkezőleg... de ezt most nem részletezem.
"Nem azzal lelsz lelki békére, ha átrendezed életkörülményeidet, hanem ha fölismered, hogy ki is vagy valójában, a legmélyebb szinten."
Anyám add el a házat!. Hiszen az úgysem számít, hogy hol lakunk, csak a lelki béke a fontos, meg, hogy ismerd meg önmagad. Megint a vagy-vagy. Vagy így lesz, és akkor az rossz, vagy úgy, és akkor az jó. És a misztikus "ismerd meg önmagad" (ezt nem ő találta ám ki, ez ősi román... izé szanszkrit jó tanács). Mert ha megismered önmagad, de nem ám akárhogy, nem elég a nevedet, szülid, szemszámot, anyjanevét, tajszámot ismerni, hanem igazán mélyen kell, akkor máris meglesz a lelki békéd. Köszike mester.
"Sohasem jön el a mostaninál tökéletesebb pillanat." 
 
Akkor ez logikailag azt jelenti hogy a következő pillanatok, vagy ugyanilyen jók/rosszak lesznek, vagy rosszabbak. De ó, miket is beszélek, illetve beszél a mester, hiszen már jó régen tisztázva lett, hogy csak egy pillanat van, mégpedig a jelen, vagyis teljesen értelmetlen eljövendő pillanatokról beszélni, hiszen azok csak a jövőben lehetnek. Segítség, mentsenek ki, időzavarba kerültünk!
"Amikor elfogadod azt, ami van, minden pillanat a legjobb. Ez a megvilágosodás."
Ezek már amolyan redundáns bolondságok, ismétlődések. Vótmá ez, vagy valami nagyon hasonló, csak pepitában Minden eleme vótmá. Minden eleme bolondság továbbra is.
"Hagyd abba önmagad és partnered bírálgatását! A legnagyobb mértékben azzal mozdíthatod elő kapcsolatod megváltozását, ha társadat teljesen olyannak fogadod el, amilyen, anélkül, hogy megpróbálnád őt kritizálni vagy megváltoztatni." 
 
Nézzenek oda! Mi a fene, és azt a köcsögit! Már azt hittem, hogy az ökörségeken kívül csak csupa bolondságot képes beszélni a bölcs mester. De itt egészen véletlenül mondott egy megfontolandó jó tanácsot. Persze ez is csak kb. félig helyes, hiszen míg az oké, hogy egy kapcsolatban nem nagyon van helye a nem elfogadásnak - hiszen akkor mire föl a kapcsolat? - de azért az engedtessék már meg, hogy a helytelen dolgokat merészeljük bírálni, szóvá tenni. Egy bölcstől elnézhető egy ilyen félig helyes szabály, azonban azt ajánlom neki, hogy pszichomókusnak azért ne menjen el.
Hát ennyi volt. Ahogy mondani szokás, ez őrület, de legalább nincs is sok rendszer benne. Illetve, egy rendszer mégis van benne: ez az ember nem nagyon tud nem tévedni, és nem hülyeségeket beszélni. A mai világban ez is egy biztos igazodási pont lehet. ;-)
23 komment
Címkék: Eckhard Tolle

Háború - ellenzéki pártok

2018. április 10. 07:54 - ipartelep

Mivel most a fidesz-bűnszervezet 2/3-ot csalt össze magának, az ellenzéki pártoknak nem szabad beülniük a Parlamentbe. Ez a magyar nép elleni árulás, és a fidesz-bűnszervezettel való kollaborálás lenne. És hogyan lesznek büntetve a kollaboránsok, na hogyan? Lásd az előző posztom: kopaszra lesznek nyírva az utcán, a tömeg megszégyeníti őket. Ezt nem kívánhatják maguknak az ellenzéki pártok, képviselők. 

Tehát: nem beülni, visszaadni a mandátumot! Ez nem csak a becsület, és a tartás miatt fontos, hanem azért is, mert a beüléssel legitimálnák a bűnszervezet hatalmát. Még amikor csak sima többsége volt a fideszmaffiának, akkor sem ment semmire az ellenzék, csak biodíszlet volt a Kedves Beteg cirkuszában. Most, 2/3-nál egyenesen kívánatos biodíszlet lesz. Igen, lesz, mert tévedés ne essék, én nagyon realista vagyok, és tudom, hogy be fognak oda ülni, kollaboránsokká válnak. No ez most már egy igazi gyalázat lesz.

Magyarország "államformája" most már autokrácia, és diktatúra. Ehhez bárkinek is asszisztálni, ellenzéknek, politikai erőnek, vagy akár egyszerű állampolgárnak, az szégyen és gyalázat. Innentől természetesen az egyetlen helyes út, az ellenállás. Ellen kell állni ennek az ocsmány hatalomnak, harcolni kell ellene, a lehetséges eszközeinkkel, mindenkinek, ahogy tud. És soha nem behódolni nekik, és a pusztulásukig le nem állni! Ha ezt ez ellenzéki politikai erő, párt, képviselő nem tudja, nem látja be, és még bármilyen formában szóba áll velük, akkor nem hogy teljesen elveszíti hitelességét, hanem mint mondtam, gyakorlatilag kollaboránsává válik a fasiszta fidesz-bűnbandának. Nem fogjuk szeretni őket, sőt meg fogjuk vetni őket, és soha nem lesz már bennük bizodalmunk.

A fidesz-bűnszervezet innentől választáson nem leváltható. Már a mostanin sem volt leváltható a választás szabályai szerint, de most még sokan reménykedtek, hogy mégis. És tévedés ne essék: itt nem csak arról van szó, hogy a már ismert csalásokkal, és trükkökkel dolgoztak, az üveggyöngyökért megvett hatumákkal, és cigányokkal, az ezerszámra utaztatott ukránokkal, stb. Hanem főleg arról, hogy nettó, mezei csalást követtek el, amikor is, nem a szavazatokat számolták össze, hanem egyszerűen olyan számokat hoztak ki, amelyek nekik megfeleltek. Ez olyan "vad dolognak" tűnik, hogy senki nem hiszi el, mondván, hogy "hát azért ilyet talán mégsem..." , meg "erre nem is volt szükségük, a sok agyhalott mellett...". De bizony megcsinálták. Ez egy túlbiztosítás volt, hiszen a szavazás eredményére nem hagyatkozhattak, ahhoz túl nagy volt a tét - a börtön fenyegetése nekik. Így gondoskodtak róla, hogy ne legyen probléma a számokkal.

Tehát, ezt a bűnbandát választáson már nem fogjuk elbúcsúztatni. Maguktól sosem fognak lelépni. Sajnos, valamilyen erőszakos megoldás lesz a nyerő, más lehetőség már nincs. Forradalom, vagy népfelkelés, mindegy is, a lényeg, hogy radikálisan megszabaduljunk tőlük, és ne tudjanak visszajönni.

 

9 komment

Háború

2018. április 09. 13:05 - ipartelep

Igen, háború. Tegnap este, éjjel óta háborúban állunk. Háborúban áll minden értelmes, józan magyar, a fidesz-bűnszervezettel szemben. És sajnos a fidesz kiszolgálóival, a kollaboránsaival, a szavazóival szemben is. Sajnos, hiszen ez utóbbiak részben nem is nagyon tehetnek arról hogy ilyen szerencsétlen agymosott ostobák. Tehet arról egy ember, ha buta mint a föld? De egy kicsit azért mégis tehetnek róla, vagyis hibásak. Hiszen senki nem egy sötét barlangban él. Ma az internet korában valamennyire mindenkinek a saját felelőssége is, hogy mennyire tájékozott a világ dolgaiban. Tehát nem lehet őket, az agymosott fidesz-szavazó zombikat, azt a 2,5 millió kollaboránst sem felmenteni. Az igazságosság igénye azt követelné, hogy egyszer ezért, amit most tettek, bűnhődniük kell. Jól tudom persze, hogy nem fognak. A II világháború után, egyes nyugati országokban, a nácikkal kollaboráló nőket az utcán nyilvánosan megszégyenítették, kopaszra nyírták. Más egyéb büntetést nem (nemigen) kaptak, utána futni hagyták őket. Mármint azokat, akiknek "csak" annyi volt a bűnük, hogy a megszálló hatalom katonáival jártak, velük voltak kapcsolatban. Ez végül is méltányos büntetésnek tűnik. De milyen büntetést kaptak a náci Németországban a mezei nácik, és szavazóik? Ők, hacsak nem követtek el egyéb, súlyosabb bűntetteket is, semmit nem kaptak. Egy népnek a negyedét, vagyis milliókat nem lehet megbüntetni. Még akkor sem, még ilyen bűntettért sem, amit most ez a 2,5 millió agyhalott, vagy/és gazember tett, hogy kiszolgáltatta, és túszul vetette oda az országot ennek a bűnszervezetnek. Mondanám, hogy az ő büntetésük majd az lesz, amikor rájönnek, hogy mit tettek. De attól tartok, hogy ilyen sosem lesz. A fidesz- pontosabban az "orbán", az egy vallás is egyben. És a vallásukból az emberek nagyon ritkán, nagyon kis arányban szoktak kiábrándulni.

Mondhatja, most valaki, hogy miről beszél ez, mennyire nem aktuális ez a téma most, amikor a bűnszervezet éppen a legdicsőségesebb, legakadálytalanabb 4 (és utána ki tudja még mennyi) évére, uralmára készül. Igen, ez így van, egyelőre nem aktuális a büntetésük. Mármint nem a kollaboránsaik büntetése, hanem a tagjaik, tisztségviselőik, és vezetőik büntetése, amit, és akik viszont nem úszhatnak/úszhatják meg. Hatalomváltás esetén bárhogyan, de el kell kapni őket. De ez most még távolinak tűnik, valóban.

Szóval, most háborúban állunk ezzel a bűnszervezettel. Nem mi akartuk, és nem mi kezdtük a háborút, a fene akar háborút. A békés, normális, rendes, jó emberek békét akarnak.De amikor jön egy náci banda, amely kirobbantja a háborút (Hitler), vagy amikor jön egy tolvaj-bűnszervezet (Fidesz), amely előre megfontolt, aljas szándékkal, és módon megszállja az országot, és szétlopja azt, majd ezzel párhuzamosan még a jövőjét is tönkreteszi, akkor ezek, az ilyenek ellen védekezni kell. Ez a védekezés a háború.

Tehát az ország tönkretevői, a fidesz-bűnözők, és kiszolgálóik megérdemlik a büntetést. De előtte még meg kellene nyernünk a háborút. Hogyan lehetséges az? Hát, elsősorban is úgy, hogy ellenállunk nekik. Fel kell szítani az ellenállás tüzét. Tartalmilag legyen az polgári engedetlenség, bojkott, sztrájk, tüntetések, bármi, a lényeg ennek a tudatosítása, propagálása, terjesztése. És hát megpróbálni felvilágosítani amennyire lehet, ezt a bugyuta népet... Nehéz ügy, persze. Nyilván egy államhatalomnak nehéz ellenállni egyénileg, sőt, szinte sehogyan sem lehet azt megtenni. De mégis - hogy ilyen költőien mondjam - fent kell tartani a parazsat legalább, jobb időkre, hogy aztán tüzet szíthassunk belőle. Mert ezt az ország nyakán élősködő bűnbandát el kell zavarni, szinte bármi áron. Valószínű az is, hogy most vannak hatalmuk, és dicsőségük csúcsán, innentől már lejtmenetben lesznek. Ez végül is nem más, mint egy tehetségtelen, ostoba, ám teljesen gátlástalan bűnszövetkezet. De ez a lejtmenet nagyon hosszúra elnyúlhat, nem várhatjuk ki, hogy magától legyen vége. Rá kell segítenünk, bármilyen eszközzel, ki hogy tud, ki mit tud tenni. Országrontó fasiszta bűnözőket nem tűrhetünk meg a nyakunkon.

Igen, nagy valószínűséggel el is csalták a választást. Nem csak az ismert módokon, választókörzetek átszabása, hatumák állampolgársága, és szavazatai, agymosó propaganda, mindenféle egyéb választási manipulációval, hanem esetleg direktben is. Úgy, hogy a választási központban (lásd még: ki ellenőrzi a fideszes, - vagyis nem állami, hiszen az állam ma már a fidesz -, választási központ kiadott számait?) gyakorlatilag olyan számokat hazudtak, amiket nem szégyelltek. És van szégyenérzetük ezeknek a gengsztereknek? Ki lát bele, hogy az egyes körzeteket hogyan összesítették? De ezzel sem lehet most már, de egyébként előtte sem tenni semmit. Egy diktatúrában sajnos ez van: ha elfogadjuk a diktatúra játékszabályait, akkor onnantól csak veszíthetünk.

Ezért, innentől nem szabad elfogadni ennek az ocsmány diktatúrának a játékszabályait! Féljenek tőlünk ők! Álljunk ellen nekik! Ne, tudják, hogy mit csinálunk, és bármit tehessünk meg. Féljenek éjjel-nappal, hogy lecsapunk rájuk. Vagy így, vagy úgy. Gyáva szarok ezek, nem csak ostobák. Mi okosabbak vagyunk, bár most egyelőre kevesebben. Soha többé ne egyezzünk ki velük semmiben, és ne álljunk velük szóba! Romboljuk, erodáljuk ezt a hatalmat, ahogy csak lehet! Mostantól minden értelmes, jóakaratú, magyar embernek csak ez lehet a politikai célja. Hogy minél hamarabb szabaduljunk meg ettől a fidesz-mételytől.

Szólj hozzá!

A 2018-as parlamenti választásról.

2018. március 30. 14:05 - ipartelep

A kérdések (témák), amelyekre válaszolok:

(1) Ki nyer, ki alakít kormányt?

(2) Miért nyer?

(3) Mi lesz utána?

Mint látható, a témák közül kettő jóslásos téma. Az emberek általában nem gondolnak abba bele, és nem is értik (és sokszor még a filozófusok sem tudják jól - erről írtam egy külön blogposztot is, a kifejtést lásd ott), hogy a jövő eseményei nem tények. Hanem csak hozzávetőleges valószínűséggel becsülhető események. Ez első megközelítésben "nem tudjuk"-at jelent (a "tudás" fogalma filozófiai értelemben megint csak a tényekről szól), és második megközelítésben "talán így lesz"-t jelent. Vagyis legfeljebb is ezt mondhatjuk róluk. Persze, különféle itt nem részletezendő meggondolások miatt, a kimenetelek valószínűségét bizonytalanul bár (a bizonytalanság mértéke is változó) lehet becsülni. Mindenki, aki a jövő eseményeiről mond valamit, az ezt csinálja, csak nem tud róla, hogy ezt csinálja. És ha nagyon hülye, akkor nagyon magabiztos módon állítja azt, hogy "úgy lesz". 

(1) Nagy valószínűséggel a fidesz-bűnszervezet nyer, és alakít kormányt. Ha mindenáron számszerűsíteni kellene, akkor én erre adnék vagy 90%-ot.

(2) Hogy miért nyer, annak több oka van. Az események okai általában - magyarázom megint - szerkezetileg olyanok, mint egy fordított (fejéről a talpára állított) fa, ahol felül, a végén, az okozat (a vizsgálandó esemény) van, és alatta, a sok hozzá vezető ok, amelyek persze egyben maguk is okozatok, és amelyek maguk is elágaznak lefelé, az ok-okozati háló, vagy fa megelőző, őket kiváltó okai felé. És persze, a közhelyszerű, "minden, mindennel összefügg" hülyeség nem igaz. Ez nem egy végtelen mátrix, csak egy fa. Na de ennyit az elméletről.

A legfontosabb, és közvetlen, (magas szintű) ok: A fidesz-bűnszervezetnek van kb. 2.5 millió agyhalott, benne feltétlenül hívő, érzelmileg elkötelezett (az értelem náluk nem játszik) zombija, akik aktívak, fanatikusak, tántoríthatatlanok, és mindenképpen rájuk szavaznak. Ez, egy másik körülménnyel (okkal) együtt önmagában elegendő a győzelmükhöz. A másik ok természetesen az ellenzék megosztottsága, széttördeltsége. Ha nincs egy darab egységes ellenzék a fidesz-bűnszervezet ellen, akkor a választási esély egy nem túl bonyolult matematikává egyszerűsödik: a bűnszervezet 40-50%-a (szerény becslés) mindenképpen több lesz, mint az ellenzék 1, 5, 10, max. 25%.os darabjai. No és a köztársasági elnöknek csúfolt fidesz-maffiakatona, melyik pártnak fog adni kormány-alakítási megbízást? Láss csodát, a legtöbb képviselői helyet elnyerőnek.

Természetesen az ok-okozati  fán lejjebb is lehetne menni, vizsgálgatni, pl,, hogy miért nem fog össze az ellenzék, vagy hogy miért, hogyan alakulhatott ki ez a 2,5 milliós agyhalott fidesz-zombi  banda, vagy bármilyen más alacsonyabb szintű okot. Ezek szociológusok, pszichológusok számára érdekesek lehetnek, de minket itt most a választások kimenetele szempontjából már kevéssé érint, úgyhogy ezzel már nem foglalkozom.

(3) Hogy mi lesz ebből? Vagyis a bűnszervezet újabb kormányalakítása után. Na ez az előző pontoknál sokkal bizonytalanabb kérdés. Azért az, mert távolibb eseményről szól. Az időben távoli eseményeket egyre több "ok" alakítja, befolyásolja, és ezek az okok maguk is többfélék, számosabbak. Ezért egyre bizonytalanabb az egyre távolabbi jövőt megjósolni.

Mindazonáltal, nagyjából néhány kimenetel várható. A három legvalószínűbbet mondom.

a. A fidesz-bűnszervezet (nem mellesleg: meg tetszett már figyelni, hogy ezt a bűnbandát mindig, következetesen így nevezem? Ez nem véletlen ám. Tegyen mindenki így, ezzel is a békét fogja védeni!), hatalma, jelenléte, a NER-világa lassan konszolidálódni fog. Vagyis egyre jobban elfogadják, megszokják, és beletörődnek az emberek. Az ellenzékiek is. Ez olyasmi folyamat lenne, mint a Kádári-konszolidáció volt. Tudtuk, hogy "ez nem Amerika", de még mindig jobb, mint Románia , és különben sem lehet ellene semmit csinálni, így hát inkább mindenki a saját kis köreivel kezd foglalkozni, és nem lázad hiábavalóan. Ez bizony reális lehetőség, a diktatúrák, autokráciák (a NER az), évtizedekig is ki szoktak tartani, sőt, hát voltaképpen az a nagy ritkaság, hogy ne tartsanak ki évtizedekig. Ebben az esetben a mi életünk nagy részét már a NER-rendszerében kell leélnünk, a vége teljesen homályba vész.

b. A fidesz-bűnszervezet annyira túltolja a tolvajtempóját, az eszetlenségeit, hogy lassan, néhány év alatt erodálódik a szavazóbázisa. Ez bekövetkezhet úgy is, hogy ezzel párhuzamosan feljön egy ma még nem ismert ellenzéki párt. Vagy egyszerűen úgy, hogy különféle események hatására (A Kedves beteg kiléptet bennünket az EU-ból, kidobnak a NATO-ból, rosszabb lesz az élet, Putyin seggének bűze közelebbről érződik, stb.) a nép kezdi megelégelni a NER-t. Ha így történne, az olyasmi lenne, mint a gengszterváltás előtti pár év folyamata, amikor is a közvélekedéses "ilyen jó még sohasem volt"-ot lassan felváltotta a nyugati életszínvonalban való reménykedés miatti változtatás-vágya. Ez esetben a NER ugyan hamarabb véget érne, de egyáltalán nem radikálisan, ami utána jönne, az kb. az "ugyanazok, más gúnyában", vagy legfeljebb, a "mások, de majdnem ugyanúgy" szavakkal lenne leírható. Ez sem túl rózsás kimenetel.

c. Forradalom. Ez a kimenetel eléggé valószínűtlen. Forradalmak, népfelkelések nagyon ritkán vannak. Kiszámíthatatlanok, esetlegesek. Októban 22-én este ki gondolta volna, hogy másnap forradalom, népfelkelés lesz? Úgyhogy erről nem nagyon mondhatunk semmit. Mint ahogyan a kimeneteléről sem, hiszen bármerre kanyarodhat. Én természetesen azt gondolom, és mondom, hogy a fidesz-bűnszervezetet szinte bármi áron el kell törölni a föld színéről. Ez azt jelenti, hogy a bűnbandájukat be kell tiltani a tagjaikat elfogni (egy forradalom esetén a fő bűnözők nyilván külföldre menekülnének), és méltó módon megbüntetni. Természetesen akkor sem siratnám őket, ha a forradalmi népharag az utcán érné őket, és az ilyenkor szokásos büntetést alkalmazná rajtuk. Sajnos, igen kicsi valószínűsége van, ennek az amúgy legkedvezőbb, az ország, a nép számára legjobb megoldásnak.

Amúgy egyfajta (pszichológiai, és nem filozófiai) fatalizmussal szemlélem az eseményeket. Kíváncsian, érdeklődve. Végül is, a világ eseményei érdekesek, és mindig olyan történik, ami még nem volt. Én megteszem amit tehetek, a többi nem rajtam múlik. Ha ebben az országban mindenki csak annyit tett volna politika-ügyben, mint én, akkor ma a fidesz-bűnszervezet neve már csak a történelemkönyvekből lenne ismerős.

Szólj hozzá!

Mi a demokrácia? Kis morfondírozás a témában.

2017. június 09. 14:15 - ipartelep

A demokrácia - először is válaszolva a cím kérdésére - egyfajta politika-technikai megoldás. Mégpedig a hatalom-, és a társadalom irányítására vonatkozó megoldás. Hiszen ugye, itt az a megoldandó probléma, hogy van a társadalom (konkrétan az országok), ezeknek van számtalan sok feladatuk, amelyeket a legmagasabb szinten kell szervezni, tervezni, irányítani, bonyolítani, és hát hogyan válasszuk ki a népből azokat a politikai vezetőket, akik el fogják végezni ezt az irányítási feladatot. A demokrácia, a több közül, az egyik ilyen lehetséges kiválasztási, és társadalom-irányítási módszer. 

(Azt tudjuk a filozófiából, hogy a definíciók általában, és kénytelen-kelletlen, rövidek, szűkszavúak. Hiszen a funkciójuk éppen az, hogy rövid választ adjanak valamire. Másrészt pedig, egy dolog, akkor, és attól ismerszik meg jól, ha minél több irányból, szempontból írjuk azt le. Tehát ideális definíció nincs, mert ha rövid, akkor messze nem teljes, ha hosszú, alapos, kimerítő, akkor meg lényegileg már nem definíció.)

Így persze a demokráciára adott fenti definíció is csak egy, a lehetséges sok leírásból. Az lehet, hogy karcolja a lényeget (az azért fontos kívánalma a definícióknak), de az is biztos, hogy nem teljes leírása a tárgyának, hiszen 6 sorban nem is lehet azt. Ezért van az, hogy a delikvensek gyakran még a legelemibb politikai fogalmak értelmezésében, és alkalmazásában sem egyeznek meg. ("Ezek komenisták". "Nem, ezek fasiszták". "Ez diktatúra". "Nem, ez demokrácia". Stb.) Bizonyos mértékű tisztázások (definiálások, és leírások) nélkül az ilyen viták teljesen meddőek, hiszen már a kiinduló fogalmi alapok is eltérnek egymástól.

No de mi a tartalma a fogalomnak? Mint azt tudjuk, a demokrácia a legnépszerűbb "definíciója" a "népuralom". Ezt én nagyon ellenzem, egyszerűen azért, mert a szó két tagja (nép, és uralom) jelentés szerint ellentmond egymásnak, pontosabban nem működik együtt. Elmagyarázom: uralkodni csak úgy lehet, akkor van értelme (azzal jár együtt), ha vannak uralkodó(k), és utaltak. De ha mindenki (a nép) uralkodó (népuralom), akkor kin uralkodnak? Annak nem sok füle-farka van, hogy valakik egyszerre legyenek uralkodók, és uraltak is.

Itt valójában az van, hogy a "demokrácia" (népuralom) szó, az egy "parasztvakítás". A szegény, jogtalan, elnyomottak megnyugtatására találták ki, azért, hogy azt képzeljék, hogy annak ellenére, hogy ők szegények, de mivel demokrácia (népuralom) van, így hát mégis ők uralkodnak. Vagyis hatalmon vannak, politikai szabadságuk van, beleszólásuk van, stb. A modern civilizációnk egyik legcsúnyább hazugsága ez.

Mivel a népuralom (ilyen formában) már logikailag sem lehetséges, igen furcsa lenne, ha a valóságban meg mégis lehetséges lenne. Így nyilván nem is lehetséges. Ehelyett vannak a különféle kvázi-demokratikus megoldások. De ezekről meg mindig az a vicc jut az eszembe, amit a szocialista politikai vezetőkről, elitről mondtak: "Mi az a Napóleon konyak? Az az ital, amit a magyar nép a választott képviselői révén fogyaszt.

Na most, hogyha népuralom végül is nemcsak nincs, hanem nem is lehetséges, akkor persze helyette meg kell próbálni olyan konstrukciókat, amelyek ahhoz közelítenek, vagyis demokratikusak. De míg a politológus itt egyből el is kezdené sorolni a megoldásokat (próbálkozásokat), a  filozófus itt rögtön megakad: végül is mi itt a legfőbb cél? Mi a lényeg? Az, hogy ki uralkodik? Vagy valami ennél alapvetőbb dolog is van? Egyáltalán, miért kell bárkinek is uralkodnia? Jó, erre a kérdésre még könnyű a válasz: azért kell, mert anélkül (egyelőre) nem lehet megoldani a társadalomszervezés-és irányítás feladatait. Ehhez irányítók azok sajnos kellenek. No de mi végre ez az egész, az uralkodás, meg irányítás, mi a célja, értelme? Ez már egy etikai kérdés. Végül is minden politikafilozófiai kérdésnek az etika kell legyen az alapja, csak hát elég hosszú az út addig (nehezen visszavezethető). Nem azért élünk (nem az az értelmes célunk), hogy uralkodjunk (akárcsak demokratikusan is), hanem van (lehet) egy ennél sokkal alapvetőbb (és sokkal távolibb) célunk: értelmes, boldog, hasznos életet élni. Ahogy ugye a vulkáni köszöntésben is áll... És bizony az akármilyen politikai berendezkedés ettől igen messze van, nem nagyon függ össze vele közvetlenül. Persze ez nem jelenti azt, hogy bármi jó. Mindig a legjobb felé kell törekedni.

Koronként, és helyenként, aktuálpolitische ugye, mindenféle konkrét kérdések is felmerülnek a demokráciával kapcsolatban. Pl. ma nálunk az egyik ilyen gyakori kérdés az, hogy "ez még demokrácia, ami itt van?". Erre a kérdésre sajnos nem lehet minden további nélkül igennel, vagy nemmel válaszolni. Ennek pedig a következő az oka: A "demokrácia", az nem egy objektív tény, hanem egy összetett, és elvont fogalom. És mivel nem objektív tény, a mibenlétének a leírása sem faktuális (tényleíró) jellegű. Hanem csak definiálni, közelíteni lehet. És ha ezek a leírások eléggé jók, akkor azokban közmegegyezni lehet. Minél többen fogadnak el egy leírást (definíciót), az annál használatosabb lesz, és annál kevésbé vitatott. Ez azt is jelenti, hogy ebben a tárgyban nincs olyan, hogy "igaz leírás" - a demokrácia mibenléte nem igazságkérdés, hanem arról van szó, hogy mi definiálunk egy "ideális "fogalmat, majd utána megnézzük, hogy az egyes konkrét esetek mennyire hasonlítanak hozzá.

De hogy konkrét választ is adjak a fenti kérdésre: a demokráciának is van egy ésszerű, célszerű meghatározása, bizonyos határokon belül. Az mindenkinek elég nyilvánvaló, hogy a hitleri Németország, a sztálini Szovjetunió, vagy Mao Kínája, stb. nem voltak demokratikus országok. Azok a demokrácia általános(-an elfogadott) definíciójának túl sok pontját megszegték ahhoz, hogy demokráciának tarthassuk őket. No de mi mondható egy olyan országra, hatalomra, amely látszólag, formálisan betartja ezeket a pontokat, vagy nem szegi meg őket látványosan, feltűnően? Amely ország, és hatalom ugyan messze van a nyugati demokráciáktól, de a fenti diktatúrák néhány fontos elemét sem tartalmazza (még)? Ugye, ilyenkor van az, hogy a definíciónkban pontosan hol húzzuk meg a diktatúra-demokrácia közti határt. És hát ki húzza meg azt a határt? Ez kb. olyan, mint a ki találja ki a vicceket. Senki, és mindenki - amennyiben mindenki foglalkozik vele, beszél róla, és akkor azzal már húz is valahol egy határt. Én egyébként - állást foglalva a témában -, már rég azt gondolom, hogy a fidesz-bűnszervezet sem nem demokratikus úton-módon szerezte meg a hatalmát, sem nem úgy gyakorolja azt. Még nem az a fajta diktatúra mint a hitleri, de valamerre arrafelé törekednek.

Van a demokráciával kapcsolatban egy másik érdekes kérdés is: az, hogy mi az ideális egyensúly a népakarat, és a helyes megoldás között? Ez így elvont, konkrétabban mondom: mi a helyzet akkor, ha a nép egy olyan politikai erőt szavaz a hatalomba ("demokratikus" választáson), vagy tart hatalmon, amely erő számára sem jó, vagy helyes megoldásokat alkalmaz? - de ezt a nép persze nem tudja. Tehát mi van akkor, ha a politikai erő populista demagógiával, erőszakos propagandával, a szabadság, és a nyilvánosság korlátozásával, és befolyásolásával, eléri, hogy ő legyen a "demokratikusan választott" vezető erő?

Volt már ilyen a történelemben? Hát igen, a történelem, ha így nézzük, kb. másról sem szól, mint a politikai hatalom ilyen-olyan "illegitim" megragadásáról, megtartásáról. Ezenközben persze régen nem sokat számított a nép véleménye. Ma viszont az elvileg már számít (a demokráciákban), ezért jött rá néhány szemfüles ember arra, hogy akkor azt befolyásolni kell (a demokráciákban persze), vagy még inkább, elébe menni, kialakítani azt. És akkor ezt is teszik. Persze, minden politikai erő erre törekedik (a befolyásolásra), de a módszerek tekintetében nagy különbségek vannak. A lemenni "populista-demagóg kutyába" eljárás még csak-csak elmegy, ha valamely szintet azért tartanak. De ha azt nem tartanak, akkor kialakul egy olyan hívő rajongótábor, akik egyrészt érzelmileg befolyásoltak (nem tudnak értelmesen gondolkodni), másrészt nagyon elkötelezettek (pont az érzelmi befolyásoltság, az ellenfél gyűlölete, stb. miatt), harmadrész pedig szilárdan kitartóak. Természetesen, és nyilvánvalóan a fidesz-bűnszervezet híveiről beszélek.

Na most, újra a fenti kérdés: ki jogosult megmondani két millió agyhalott fidesz-zombinak, hogy nekik mi a jó? Hogy az, amit ők jónak hisznek, az valójában nem csak a többieknek, hanem nekik is rossz? - csak ők ezt nem tudják. Beleférhet-e a demokráciába az, hogy 2 millió idióta (különböző hatalom- és szavazástechnikai trükkök által) túszul ejt, és egy bűnbandának odavet egy 10 milliós országot?

Én azt mondom, hogy az ilyen dolgokban az a vízválasztó, hogy kiket érint az ügy. Ha csak saját magukat érintené, azt a 2 millió agyhalott fidesz-zombit, és senki mást, akkor semmi értelme nem lenne beleszólni az ő dolgukba. Csináljanak azt, amit akarnak. De itt természetesen nem ez a helyzet. Itt 2 millió hívő teszi tönkre további 8 millió életét, lehetőségeit, és jövőjét. És ilyenkor már joga van a többieknek ebbe beleszólni. Még akkor is, ha amúgy, technikailag, nem (tudják) ezt a jogukat érvényesíteni, mivel az ellenzék széttöredezettsége miatt nem lehet leváltani a bűnbandát.

Ezt a témát nem lehet megnyugtatóan lezárni. Azért nem, mert nincs ideális megoldás. A társadalom tagjainak érdekei mindenképpen ütközni fognak valamiben. Így, csak egy adott helyen, korban, stb. lehető legjobb, elérhető, reális megoldás van. Elméletileg van ilyen. De hogy a gyakorlatban az mi, azt nehéz kideríteni (elméletileg), és persze nem is úgy működik, hogy valami agytröszt kitalálja, aztán úgy lesz. Hanem próbálgatásokkal működik. Ezekkel meg az a baj, hogy esetlegesek, nem tervezettek, és csak néhány lehetséges megoldást próbálnak ki. Pl. jó lenne-e az, ha - maradva a demokrácia szavazásos - képviseleti kiválasztási rendszerénél - az általános választójog helyett egy intelligencia-határhoz kötnék a választójogot? Erről egyből látszik, hogy pro- és kontra lehet mondani érveket ellene, és mellette. Vagy jó lenne-e az, hogy az ország vezetésére pályázó politikusok elé különféle értelmi- és morális kiválasztási próbákat állítanának? Hiszen, gondoljunk csak bele, most a világban egyedül a politikusi szakma az, amelynél nem követelnek meg semmiféle szakmai jártasságot, amikor még egy egyszerű szakmunkásnak is vizsgákkal kell bizonyítani, mielőtt megkapja a képesítését. A politikusok meg gyakorlatilag képesítés, és hozzáértés nélkül vezetnek országokat. Ez önmagában tragikomikus lenne akkor ha valakinek is eszébe jutna.

Szóval, mi a jó megoldás? Senki nem tudja. Nyilván, kell gondolkodni, tervezni, de a tervek önmagukban nem elegendőek addig, amíg nem vizsgáznak le a valóság ítélőszéke előtt. Én ma is azt gondolom, hogy valamiféle demokrácia kell, de nyilván nem ilyen kvázi- áldemokrácia, mint ami most van. De ezt csak finomítani lehet, és kell is, a történelem sajnos arra tanít, hogy a civilizáció mindig az ilyen saját kárán tanuló módon halad előre.

12 komment

Egy egyszerű kormányprogram.

2017. március 04. 22:03 - ipartelep

Ha én párt lennék ugye... akkor kellene írnom egy kormányprogramot is, amely azt mesélné el, hogy mit tennék, ha kormányra kerülnék. A kormányprogramokkal persze az a baj, hogy a kutya sem olvassa őket, így teljesen észrevétlenek, és hatástalanok - a szavazó nem az alapján formál véleményt. Mégis, a tisztesség úgy kívánná (ha én párt lennék), hogy írjak egy kormányprogramot. Mintegy a magam számára is tisztázandó, hogy mik a céljaim, mit akarok csinálni kormányként.

A kormányprogramok másik baja az, hogy igen nehéz belőni azt, hogy mennyire legyen elvszerű, mennyire legyen konkrét, menyire térjen ki az eszmékre, és mennyire foglalkozzon a mindennapi, gyakorlati teendőkkel. A logikus (következetes, koherens), illetve tisztességes az lenne, hogy mindent a kályhától kezdene, és onnantól elmagyarázná, hogy az eszmékből hogyan lesz gyakorlati cél, és cselekvési program. De egy ilyet aztán végképp senki nem olvasna el.

Tehát legszívesebben a kormányprogramomat is ilyen filozófiai "kályhától" kezdeném. Ez ebben az esetben az etika lenne. Miért pont az? Azért, mert az etika az a tárgy, amely mindenféle olyan cselekvés alapja, amely cselekvés az emberi jólétre vonatkozik. A politika meg természetesen arról szól, hogy a társadalmat hogyan lehet minél hatékonyabban vezetni, és szervezni, annak érdekében, hogy a benne élő emberek a lehető legjobb, legboldogabb, leghasznosabb életet éljék. Tehát a politika alapja az etika - kell legyen. 

Így először vázolnom kellene az etikámat, majd abból, immár a konkrétabb politikai program felé közeledve, de még nem odaérve, egy elvi politikafilozófiát leírni. A politikafilozófia (mint ahogy az a nevéből is látszik), még mindig félig filozófia, úgyhogy eléggé elvont, elvi, elméleti dolog. De ugyanúgy megkerülhetetlen egy következetes, és érthető politika kifejtésénél, mint az etikai alap - sőt ez még talán kézenfekvőbb, fontosabb is, tekintve, hogy ebből már csak egy lépés maga a politika, ahhoz közelebb áll.

Eddig arról írtam, hogy milyennek kellene lennie egy teljes, kifejtő, és magyarázó kormányprogramnak. De már a címben is azt ígértem, hogy most ez nem lesz, hanem csak egy egyszerű kormányprogram lesz. Az egyszerű program, az nem bajlódik etikával, és politikafilozófiával. Az a cselekvéssel, a célokkal, a gyakorlattal foglalkozik. Nem sokat magyaráz, hogy miért is kellene ezt meg azt, csak leírja, hogy ezt meg azt kellene csinálni. 

Persze, még az ilyen programnak is lehetnek fokozatai, az általánosabbtól a konkrétabb felé. Hiszen itt az egyik véglet (az általánosabb) az amely arról beszél, hogy mi lenne az elérendő cél, a másik véglet (a konkrét) meg az, hogy hogyan kellene azt megcsinálni. Tehát még a pontokba szedett konkrét kormányprogramnak is eme általános-konkrét mezőben kell lavíroznia. Sajnos ezen nem nagyon lehet segíteni, tekintve azt is, hogy a célok nagyon konkrét megvalósítási módjait akkor és ott (egy program írásakor) még nem is lehet tudni, azok mindig menet közben, kint a terepen, a gyakorlatban derülnek ki.

Amiről eddig beszéltem annak a szummázata a következő: Egy teljes politikai programnak optimálisan 4 tartalmi szintje van: etikai alap, politikafilozófiai elvek, általános gyakorlati elvek, és célok, konkrét gyakorlati teendők. Ezek közül én itt most leginkább a harmadikkal, és kicsit a negyedikkel foglalkoznék. Azért ezekkel, mert itt most nem annyira filozofálni szeretnék, mint inkább egy politikai programot adni. Ez a program persze kevésbé tételes, és nagyrészt magyarázó lesz.

Rendkívül fontos a hatalom jó, rendes, határozott átvétele. Mint azt tudjuk, Magyarországon most egy fasiszta bűnszervezet van hatalmon, amely mára már teljesen elfoglalta az állam összes hatalmi- igazgatási szervét, minden fontos helyre a saját maffiakatonáit ültetve. Ezt a pártot bűnszervezetként, a maffia tagjait bűnözőként kell kezelni, és őket mindenképpen bíróság elé állítani. Ha ez nem történik meg, legalábbis nem kezdődik el a hatalomváltás elején, akkor kb. reménytelen is minden. A konkrétumokról itt most nem írok, de a bűnszervezet tagjait, katonáit, meglehetősen széleskörűen kell felelősségre vonni (hiszen látjuk, hogy még a legutolsó kis polgármesterük is 10 milliókat lop), a lopott vagyonukat visszavenni, magát a pártot pedig betiltani. A demokrácia visszaállításának, az ország normalizálódásának ez elengedhetetlen feltétele.

A gazdaság, és az államháztartás rendbetétele. Ez a pont persze így túl általános. A probléma itt az, hogy a konkrétumokhoz senki nem ért. Senki nem tudja azt megmondani, hogy mit kellene ahhoz csinálni, hogy ez az ország elkezdjen felkapaszkodni a nyugat európai gazdasági- és életszínvonali szintre. Ezt pedig azért nem tudja senki megmondani, mert ehhez nem egyes konkrét, és rövid távú intézkedések kellenének, hanem egy nagy, átfogó civilizációs program. Valójában az a helyzet itt, hogy a magyar gazdaság legfőbb bajai, a versenyhátránya a nyugattal (és most már a kelettel is) szemben, elsősorban egy civilizációs-kulturális elmaradottság következménye. Ugyanis, az, hogy a magyar nép ingerküszöbét a minimális mértékben sem éri el az, hogy a fideszgazemberek szó szerint 100 milliárdokat lopnak el, (sőt ezt inkább még meg is magyarázzák, hogy így van jól, mert ha nem, akkor jönnének a komenisták), az kultúra kérdése, pontosabban a kulturálatlanságé. A kulturálatlanság meg összefügg a butasággal, műveletlenséggel, tanulatlansággal. Ostoba emberekkel nehéz jó országot építeni. Tehát a gazdaság rendbetételének alapja, feltétele az, hogy legyen egy olyan általános munka- és egyéb kultúra, amely nem nézi el a lopást, korrupciót, nem tartja népi sportnak az adócsalást, a fekete munkát, stb. Ettől ez az ország most kb. 1 fényévnyire van, éppen menetben a szakadék felé. Csak értelmes, művelt, tájékozott emberek tömegeivel (és többségével) lehetne ezt a problémát orvosolni. Ez pedig hosszú távú terv eredménye lehet csak, a Münchausen báró-féle megoldás itt nem működik..

Hogyan, mitől lehet egy nyitott, versenyző világban egy ország gazdasága jól működő? Úgy, hogy tud versenyezni a versenytársaival, vagyis versenyképes. Na, a magyar gazdaság az sok minden, de nem versenyképes a fejlett világgal. Ahogy régebben kölcsönökből éltünk (pedig akkor még ki sem voltunk téve a nyílt versenynek), ma már csak EU segélyekből élünk, meg a multinacionális vállalatok kegyelem- adományaiból. Magyar innováció, gyártás, olyan, ami versenyképes a világban, alig van, mennyiségileg meg elhanyagolható. Ezen megint csak egy értelmesebb, és kulturáltabb nép kinevelésével lehetne segíteni. A hosszú távú terv...

Na jó, de erre nincs idő. Mit kellene tenni azonnal, itt és most? Itt csak konkrétumokról lehet szó, azonnal megvalósítandó direktívákról. Mondok egyet, ami nem csak gazdaságilag fontos, de a társadalmi igazságosság (igen, az) szempontjából is. A magyar jövedelemadó fidesz-bűnszervezet általi egy kulcsossá tétele a világ legnagyobb balfogása volt. Nem csak hogy azonnal csökkentette az állam bevételét, de rendkívül igazságtalan is azzal, hogy a jövedelmeket átcsoportosította a szegényektől a magasabb jövedelműek felé. Azonnal be kell vezetni egy meglehetősen progresszív jövedelemadót. De olyat, amely észrevehetően nivellálja a jövedelmeket, és emellett a jelenlegi 4 millió szegény (létminimum alatti) jövedelmét érzékelhetően megemeli.

Mivel én nem csak címke szerint vagyok "balliberális" (mint kb. az összes "ballib" politikus), hanem nekem a "ballib"-ből nem csak a "lib", hanem a baloldaliság eszméje is fontos, ezért bevezetnék egy minimáljövedelmet minden az országban lakó állampolgár részére. (Mellékszál, de a határon túli, nem itt lakó, és sosem itt lakott (fidesz-szavazó) állampolgároktól elvenném az állampolgárságukat). Ezt, és ennyit, egy picit is gatyába rázott gazdaság már ki tudna fizetni.

Egy államháztartás olyan, mint a háztartás: vannak bevételei, és vannak kiadásai. És ezek egyenlegéből jön ki valamilyen szám, ami ha hosszú távon negatív, akkor ott gondok vannak. Az ország nem tudja magát eltartani. Az ideiglenes segélyekre ugye (ami most jön az EU-felől) nem lehet támaszkodni, azok elmúlnak. A bevételek növelésével komoly gond van, azt nagyon nehéz megvalósítani. Hatékony, versenyképes gazdaság, színvonalas, termelő vállalatok kellenek hozzá, adózás, adózó morál, kicsi korrupció, meg hasonlók, csupa nehéz ügy rövid távon. De a kiadásokat aránylag könnyebben lehetne szabályozni. Magyarán, spórolni kellene, mégpedig ott, ahol lehet, és ahol az ésszerű, és igazságos. Pl. igazságos-e az, hogy mindenki egyforma összegű családi pótlékot kap, a hajléktalantól (jó, ő azt se kap), a multimilliárdosig? Nem, ez nem csak hogy nem igazságos, hanem államháztartásilag rendkívül káros is. Azonnal megszüntetném ezt a gyakorlatot, a családi pótlékot (esetleg más néven) csak az anyagilag rászorulóknak adnám. Ez nyilván csak egy tétel, a sok hasonló lehetséges takarékoskodásból. Felülvizsgálnám a nyugdíjakat is. Ugyan sokan azt gondolhatják, hogy az az igazságos, hogy aki az aktív munkában sokat keresett, vagyis sok nyugdíjjárulékot vontak le tőle, annak legyen a nyugdíja magasabb. De én egészen máshogyan értelmezem az igazságosság fogalmát, és azt mondom, hogy aki a munkában sokat keresett, többnyire az sem azért volt, mert társadalmilag annyival hasznosabb munkát végzett, továbbá az a pénz amúgy sincs már meg sehol, (hiszen az állam napról napra él), továbbá az egyforma életszínvonal, és minőség igazságosabb, mint az, ahol az egyik nyomorog, éhezik, és fázik, a másik meg nem elég, hogy egész életében jól élt, de még nyugdíjasként is... 

Természetesen nagyon erélyes eszközökkel próbálnám meg visszaszorítani a fekete munkát, az adóelkerülést, adócsalást. Megpróbálnám minden téren racionalizálni a gazdaságot, és az állam kiadásait. Nem építenék 1000 fős faluba 3500 fős stadiont, sőt, ha már foci, akkor (bár minden téren nem vagyok a korlátozatlan szabad verseny híve), de pl. a profi focit teljesen kihagynám az államilag támogatott körből. Egy lyukas 2 fillérest sem adnék nekik. Talán nem tudjátok, de ez a mostani fasiszta kormány rendszeresen (nyilván a szavazatvásárlás miatt) támogatja a határon túli magyarokat. 2015-ben csak a VMSZ-t 50 milliárd ft-al dobta meg. Ez persze elenyésző összeg ahhoz, amit az országban a fideszbűnözők ellopnak, de mégis elképesztő ahhoz képest, hogy az országon belül mi mindenre lehetett volna ennyi pénzt fordítani. 

A magyar magángazdaság (mínusz néhány multináci cég) mára egy teljesen fals, kicsavart módon működő gazdaság lett. Egyrészt, gyakorlatilag minden szereplője adócsaló, ha másban nem, akkor abban, hogy a munkásait minimálbéren, + a szerencséseket esetleg zsebbe foglalkoztatja. Másrészt mindent eluralt a mérhetetlen korrupció. Harmadrészt, teljesen irracionális az a rendszer, amelyben a tényleges munkát (ha van olyan) az ötödik alvállalkozó végzi el, de ő már meg sem kapja a fizetségét, mert a hasznot a felette levők lefölözik. Ez a gazdaság súlyosan beteg, és azok a szereplők betegítik meg, akik ezt művelik, és eltűrik. Ebből a betegségből ki kell gyógyítani a gazdaságot, ha kell, akkor szigorú eszközökkel. 

Tehát, ha párt lennék, akkor valami ilyesmi programom lenne. Persze fésültebben, összeszedettebben. És nyilván, sok minden kimaradt. Olyan "apróságok", hogy pl. a magyar közlekedési rendőrség gyakorlatilag a pénzbehajtás maximalizálásával foglalkozik, nagyon sokszor aljas módon, ahelyett, hogy a közlekedési kultúra, és szabályok igazságos, és méltányos betartatásával foglalkozna (a büntetési tételek a jövedelmekhez képest irreálisan magasak - ez persze a törvényhozók sara). Ebben az országban egy csomó dolog rosszul működik, rosszul van kitalálva. Ennek egyrészt az örökölt rossz hagyomány (a civilizálatlanság, kulturálatlanság) az oka, másrészt meg az, hogy szinte mindig ostoba, és sokszor bűnöző emberek mennek politikusnak hozzák a törvényeket, vezetik az országot.Ők meg erre, ennyire képesek. Ha a lakásodban vízvezetéket kell szerelni, akkor elvárod a szerelőtől, hogy értsen ahhoz, amit csinál. Na, a magyar politikusoknál nincs ilyen elvárás, és ők látványosan nem is értenek a munkájukhoz. De ez nem csak őket nem zavarja, hanem még a "közönségüket" sem, sőt a közönség inkább tapsol a tehetetlenségüknek. Ők ezen felbuzdulva, nem elégednek meg azzal, hogy szinte mindent rosszul, ostobán csinálnak, hanem még lopnak, és csalnak is. Ez a vizvezetékszerelős példánál maradva, olyan, mintha a szerelő nem csak hogy nem tudná megcsinálni a vezetéket, elbarmolná azt, de elmentében még leütné, és ki is rabolná a házigazdát. (De a házigazda a kómából felébredvén, köszönő levelet írna neki.) Szóval, vicc, ami ebben az országban megy.

Így, mi marad más? Szavazz rám! Mármint ne most, hanem majd, ha párt leszek, és mini-elnök akarok lenni. Majd akkor...

 

 

 

21 komment

Tény-e a jövő?

2017. január 19. 22:17 - ipartelep

Egyszer a címben említett kérdésről vitatkoztam egy filozófussal. Elég nagy meglepetésemre, ő azt mondta, hogy a jövőre vonatkozó állítások tényállítások - röviden, tények. A példa, amit erre felhozott, a "holnap (is) felkel a Nap" állítás volt. Ez ugye, egy nagyon nagy valószínűséggel igaz állítás. Nyilván, teljesen biztosan nem tudhatjuk, de ismerve a "Nap felkelésének" törvényszerűségeit, továbbá nem tudva olyan körülményről, ami ezt megakadályozná (pl. hogy hirtelen szupernóvává válik), gyakorlatilag, és minden "emberi számítás szerint" nyugodtan kijelenthetjük, hogy az állítás igaz.

Illetve... igaz ez az állítás, vagy csak majd igaz lesz? Most igaz, vagy majd csak holnap lesz igaz? Ez itt azért fontos kérdés, mert az igazságkritérium (vagy az állítás igazság-helyzete), és a tény-helyzet (hogy így mondjam) összefügghet egymással. Ugye, a tényeknek van egy igazságértéke, mégpedig az "igaz". És most itt nem a tények leírásáról, vagyis az azokra reflektáló állításokról beszélek - hiszen azok természetesen lehetnek hamisak is -, hanem magukra a "csupasz" tényekre, vagyis a fizikai világ eseményeire. Események vagy vannak (vagyis megtörténtek), vagy nincsenek (nem "estek meg"). Előbbi esetben igazak, utóbbi esetben nem igazak, ilyenkor nincs is miről beszélni, hiszen nem történt esemény.

Na most, egy jövőbeli esemény, az még nem történt meg. Attól jövőbeli esemény. Ugyan, esetleg nagyon nagy valószínűséggel meg fog történni, de még nem... Akkor, vajon érdemes-e rá azt mondani - bármilyen valószínű is - hogy "igaz"? 

És  most felhívom a figyelmet arra, hogy amiről itt szó van, az maga nem "ténykérdés". Az a kérdés, hogy mit érdemes ténynek tekinteni, maga nem a fizikai világ egy ténye (jelensége, törvénye). Hanem ez egy filozófiai, és konszenzusos kérdés, amit leginkább a célszerűség, ésszerűség, praktikum dönt el. Érdemes-e a jövő még meg nem történt eseményeire azt mondani, hogy azok tények? Vagy inkább az az ésszerű álláspont, hogy a jövő még nem tény, a tények halmazát csak korlátozzuk a már megtörtént eseményekre?

Miért érdekes, fontos ez? Ugye a filozófia, és benne az ismeretelmélet sokat foglalkozik az állítások értékelésével, a tények szerepével, egyáltalán, a tudás kritériumaival. A világról szóló tudásunk racionális módon tényállításokban képezhető le (és képeződik is le). Vagyis jelenik meg. Nagyon nem mindegy az, hogy elvi szinten mit veszünk bele ebbe a körbe, mit értünk tényeken, és mit nem. Nyilván nem a holnapi vacsoránk múlik rajta közvetlenül, de azért az ilyen alapvető filozófiai tudás valahol ott van a mélyben, a háttérben, mintegy az emberiség kollektív tudásaként (nem Jungi ezoterikus értelemben), és közvetve nagyon is épül rá a "felépítmény". (Ez persze már a "mire való a filozófia?" kérdés, ezzel most nem foglalkozom.) 

A legfőbb érvem amellett, hogy a jövőre vonatkozó állításokat ne tartsuk tényállításoknak, az, hogy a múltat és a jövőt könnyű elkülöníteni egymástól. A holnap az egy egészen pontos időpillanatban kezdődik, és egészen addig, amíg el nem kezdődik, az a jövő. És ugyanígy a múltról is tudjuk, hogy a múltban van. (Ez persze triviális, de itt most a magyarázat, a megértetés része.) Ha a jövőt a tények szempontjából ugyanúgy kezeljük mint a múltat, akkor egy nagyon lényeges ponton kerül zavar a gépezetbe. Ott, hogy a múlt eseményeiről _elvileg_ lehet tudni az igazságértéküket (hiszen az már megvan), viszont a jövő eseményeinél ez még nincs meg - bármennyire is valószínűek azok esetleg. Tehát ez egy alapvető ismeretelméleti különbség. Az egyik rendelkezik egy igazságértékkel (és az itt mindegy, hogy ezt ismerjük-e), a másik igazságértéke viszont még nincs meg. Ezen meggondolás miatt érdemes elkülöníteni egymástól a tényeket a nem tényektől.

Gondoljunk bele, mi lenne, ha a jövő feltételezett eseményeit is tényeknek tartanánk. A jövő (feltételezett, és lehetséges) eseményeinek a valószínűsége egészen változatos, a nagyon valószínűtlentől a majdnem biztosig. Ugye, az az esemény (és a rá vonatkozó állítás), hogy "holnap is felkel a Nap", majdnem teljesen biztos (a tizedesvessző után nagyon sok a kilences). Viszont a "holnap a Földbe csapódik egy 20 km-nél nagyobb kisbolygó" állítás (nyilván nem maga az állítás, mert mondani bármit lehet, hanem az esemény) rendkívül valószínűtlen. Mind a két állítás a jövőre vonatkozik. Ha a jövőre vonatkozó állítások (is) tényekről szólnak, akkor eléggé nehéz megmagyarázni azt a "tényt", hogy holnap a Földbe csapódik egy 20 km-nél nagyobb kisbolygó. És hogy ez mitől tény, amikor nem történik meg (majd amikor holnap lesz). És persze rengeteg ilyen, a jövőre vonatkozó, de nagyon kicsi valószínűségű állítást lehetne tenni. Ha ezek mint tényleíró állításoknak minősülnének, akkor valami olyasmi világba kerülnénk (persze, csak elméletileg), mint amiről az egyik kedvenc íróm, Jorge Luis Borges írt egyik legjobb elbeszélésében, a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-ban: "Akkor aztán eltűnik a föld színéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ."

De én azt szeretném, hogy egyelőre még elméletileg se legyen Tlön a világ. Hanem az legyen, hogy ezt a valóban nagyon bonyolult, és mély világot próbáljuk meg a filozófia eszközeivel is ráncba szedni, és megérteni. És ehhez kell az, hogy ilyen alapvetően fontos fogalmakat, mint amilyen "tény", ne használjunk, és értsünk zűrzavaros módon.

21 komment

Útban a nyílt diktatúrába.

2016. október 08. 21:41 - ipartelep

Régen írtam politikáról. Egészen egyszerűen undorító, ami ma a politikában történik. Ugyanakkor a politika nagymértékben kihat az életünkre. Muszáj rá reagálni.

Amit ma tett a fidesz-bűnszervezet, az egy határ átlépése. Többféle határt átléptek már, és ezek egyike sem ártott nekik, a népszerűségüknek. Ez sem fog. Ez a most átlépett határ a sajtószabadságról szól, annak a nyílt semmibevételéről. Eddig ezt a műfajt lopakodva művelték. A lopott pénzen (már majdnem az egész országot ellopták) megvették a kiszemelt kiadót, lapot, újságot, bármit, és azt átalakították. Vagy ellehetetlenítették a működését. De ezeket mindig rejtve, álcázva, a lehető legkisebb nyilvánosság előtt csinálták. Nem a lelkiismeret furdalásuk miatt, hanem mert nem akartak nagy feltűnést kelteni, az zavarta volna őket. A múlt hétvégi agymosós népszavazás kb 95% os, nekik kedvező "közvéleménykutatása" viszont megerősítette őket abban, hogy a nép mellettük áll. Így mindent megtehetnek, nem hogy büntetlenül (a büntetéstől, már régóta, Polt Péter regnálása óta nem kell félniük), hanem népszerűségvesztés nélkül is. És ez valóban így van. Ez a nép akkor sem zavarná el a fidesz-bűnszervezetet (egyben itt kérek meg mindenkit, hogyha bárhol is említi ezt a maffiát, akkor azt ezzel a szókapcsolattal tegye), ha orbán és bandája egyenes tv közvetítésben, az országház előtt sütne nyárson, és enne gyerekeket. Ennek a népnek egy része nagyon jól idomul hozzájuk, megtalálta méltó urait, azokat, akiket csodálhat, imádhat. (A fidesz-hitnek valójában sok közös eleme van a vallásos hittel.)  

Valójában, az van, hogy egyszerre lehetne sokat mondani erről a mostanra kialakult helyzetről, és egyszerre érzem a hiábavalóságot is. Ha itt, blogposztokban nem is, de hozzászólásokban sokat írtam már erről. nyilvánvalóan hiába. A karaván ettől még halad... De merre halad? A Reichstag még nem gyulladt fel, de most úgy néz ki, hogy fel fog. Utána meg, tudjuk, hogy mi következik. Akkor már én se fogok többet írni. Persze minden történelmi helyzet más, eltérő, hiszen sosem egyforma a környezet. Amíg a tehetetlen, saját bajaival elfoglalt, oszladozó, bürokratikus EU számolatlanul küldi a százmilliárdokat a fidesz-bűnbandának, addig még fenn fogják tartani a demokrácia látszatát. Egy újság megszüntetése, a többi elfoglalása még (mindig) nem akkora demokrácia-deficit, hogy az az EU ingerküszöbét komolyan megbirizgálja. De ha egyszer már nem pénzelik tovább a maffiát, akkor nem is lesz szükségük rájuk (a fidesz-bűnbandának az EU-ra), és akkor nyíltan elindíthatják a putyini-erdogani modellt. Akkor már az EU tagság csak hátrány lenne, így onnan a nácik (jobbik), és a lakosság idióta fidesz-valláskárosult részének helyeslése (ez simán 2 millió idióta) közepette ünnepélyesen kiléptetik az országot.

És utána mi lesz? Egyesek azt hiszik, hogy akkor az ország csődbe megy, és azt már nem tűri a nép, elzavarja a fidesz-bűnözőket. Ebből csak az első az igaz. Nézzünk csak szét a világban, és a történelemben. Hány olyan eset volt, amikor ilyesmi történt (elzavarás), és hány olyan, amikor nem? Mondani sem kell, hogy az ocsmányabbnál ocsmányabb diktatúráknak soha nem kellett igazán félniük a népük lázadásától. Azt gondosan, és szakszerűen elnyomták, és ellenőrizték mindig is. És a nép nagy része különben is ostoba, szolgalelkű. Ezt a legutóbbi népszavazásunk 3 millió feletti "nem" szavazata, és az elmentek nem-jeinek 95%-os aránya a Napnál világosabban igazolta. Tehát az várható, hogy az orbán-fidesz-bűnszervezet diktatúrája egyre jobban kiépül, fokozódik, súlyosbodik. De ehhez a nép lassanként hozzászokik, és beletörődik. A tényleges államforma továbbra is a populista-demagóg kleptokrácia lesz, és EU pénzek híján akkor már csak a lakosságtól fognak lopni. De egy tízmilliós ország ahhoz azért elegendően nagy, hogy egy néhány tízezres tolvajbandát eltartson. persze azon az áron, hogy a maffián kívüliek rosszul élnek, nyomorognak. De ezt az árat szükséges is megfizetni, hiszen így legalább nem lesz idejük lázadozni. Nyomorban, és butaságban fognak élni, és eszükbe sem jut, hogy lehetne másmilyen is.

Én most kb. ezt gondolom az ország következő, néhány évtizedes jövőjének. Ez a legvalószínűbb kimenetel. Persze, ne legyen így, hiszen ez tragédia, ezzel milliók élete meg tönkre, ez halált, és rossz életet jelent, és a távolabbi jövő megmérgezését is. De ez, és ilyen a fidesz-bűnszervezet, ez ezzel jár. Nincs más út, ezt a jövőt csak úgy lehet kikerülni, ha radikálisan megszabadulunk ettől a bűnbandától, szó szerint az írmagjukat is ki kell irtani. 

Ez a kérdés, válasszatok!

7 komment

Tlön, Uqbar, Orbis, Pokemon

2016. július 19. 11:47 - ipartelep

A címben egy nagyszerű Jorge Luis Borges novellára utalok: "Tlön, Uqbar, Orbis, Tertius". Arról szól, hogy egy titkos társaság kitalál egy fiktív világot, majd ez a világ fokozatosan, és egyre jobban beszivárog a való világba. Tlön világa kezdetben csak egy könyv volt, de aztán egyre terjeszkedett, ahogy egyre részletesebben kitalálták. Aztán Tlön (a képzeletbeli világ) első lexikona már negyven kötetes lett, majd különböző, különös, sőt "lehetetlen" tlöni tárgyakat is felfedeztek a mi világunkban (egy novella természetesen maga is fikció, úgyhogy ennek nem kell külön racionális magyarázatát keresni), hogy aztán Tlön következő enciklopédiáját (már Tlön valamelyik nyelvén megírva) 100 kötetben felfedezzék valahol. És akkor, mondja Borges, "Tlön lesz a világ". De ő persze, nem törődik vele, (és ez nagyon szép, amit itt ír, bár nem közvetlenül ide tartozó, de nem tudom megállni): ..."csak javítgatom az adroguéi szálloda nyugalmas napjaiban Browne Urn Burial-jének egy tétova quevedói fordítását (amit nem szándékozok nyomdába küldeni)." Borges azt is írja, hogy Tlön miatt bomlásnak indul a valódi világ.

Olvasom, hogy a Central parkban, New Yorkban, valami pokemon-vadászat miatti csődület volt, autók törtek össze, gyalogosok futkostak át az úttesten, eszetlenül, az épségükre nem gondolva, csak a telefonjukra figyelve. Máshol olvasom, hogy egy fiatalember annyira kergetett (vagy mit kell vele csinálni) egy pokemont, hogy beleesett a tengerbe, úgy húzták ki, tönkrementek a laptopjai, stb.

Én a pokemonról kb. annyit tudok, hogy valami Japánból származó hülyeség, valami játék. És most csináltak egy telefonnal kereshető változatot is, és azt kergetik ezek az emberek. És ebből pillanatok alatt óriási divat lett. Miért csinálják ezt vajon ezek a jóemberek? Nyilván azért, mert ez jó nekik, szórakoztatja őket.

De mi a szórakoztató, egy nem is valóságos, hanem virtuálisan létező valami kergetésében? Valóban annyira élesen elválik egymástól a "valódi világ", és a "virtuális világ"? Nyilván, bizonyos értelemben, bizonyos fogalmakat használva, lehet választóvonalat húzni köztük. Egy pokemon csak számítógépes bitek formájában létezik (ez persze valódi anyagi létezési forma), de/és nem lehet kézzel megfogni. De a számítógépes játékok alakjait sem lehet megfogni puszta kézzel, és mégis nagyon jól el lehet velük szórakozni. Ebben az értelemben a technika jelenleg valóban ott tart, hogy a virtuális világ nagyon is része lett a valódi világnak, betüremkedett abba, helyet foglalt magának benne.  

A tlöni párhuzam persze nem teljesen pontos. Borgesnél Tlön fokozatosan realizálódik. Nem csak kitalálják, hanem alakot is ölt, méghozzá kézzel fogható, anyagi formákat. Az angol nyelv helyett tlöni nyelveken kezdenek beszélni, a földi történelem helyett Tlön történelmét tanítják, és arra emlékeznek, és Tlön tárgyai jelennek meg mindenütt. A pokemon azért nem tart itt. És nem is akar, és nem is tudna - nyilván.

Mitől virtuális valami? Mit jelent az, hogy virtuális? Képzetes, nem valódi, kitalált? Hát igen, pl. egy regényhős az jó példája a virtuálisnak. Kitalált alak, a valóságban úgy nem létezik, mint egy valódi ember, hanem csak egy regény lapjain jelenik meg, ez által az emberek emlékezetében, tudatában létezik. Ez egy eléggé jól megfogható különbség. Ugyanakkor a virtuális, a képzetes, a képzelt, nem jelenti azt, hogy az valami másfajta szubsztanciális minőség. Most itt nem csak arról van szó, hogy egy virtuális tárgynak kell legyen valamilyen eredeti leképezése, és hordozója (pl. egy könyv) amely nyilvánvalóan anyagi, a maga papírjával, és festékével. Hanem még a virtuális gondolatok, amelyek az ember fejében vannak, amelyeknek a konkrét helyét sem tudjuk meghatározni éppen, vagy pontosan, nos hát azok sem mások, mint nagyon is anyagi dolgok működésének eredményei. Hiszen az idegsejtek, és a köztük lévő kapcsolatok, azok természetesen teljesen e világi anyagi dolgok. Így ha erről a szélről nézzük, akkor a "virtuális" fogalma elenyészik. Ugyan értjük, és használjuk, és egy praktikus szinten szinten megkülönböztetjük a fogalmat a valóságos, megfogható tárgyaktól. De csak azért, mert ezek máshogy, és mással foghatóak meg. A macska a valóságos kezünkkel, a pokemon-lény a telefonunkkal. De közben egy alap szintről nézve mindkettő teljesen valóságos.

Persze, attól, hogy a filozófiai szubsztancia szempontjából, és fogalmának értelmében nincs is nem anyagi jellegű virtuális világ (ez egyébként nem triviális, nagyon sokan hiszik, hogy a gondolatok, az eszmék, az érzelmek, stb, azok nem anyagi természetűek), attól még most a praktikusan új pokemon-világ tárgyait nem ártana jól kezelni, és a helyükön. És nagy kérdés az is, hogy az a fajta virtuális világ mennyire fog beszivárogni a mostani kézzel fogható világunkba.

Ez egyáltalán nem kis probléma, bár azért még távlati. Egy Herbert W. Franke nevű sci-fi író, az Orchideák bolygója c regényében olyan világot ábrázol, amelyben az intelligens, és technikailag is nagyon fejlett élőlények nem valódi életet élnek, hanem a testük egy tartályban van (mindezt sokkal a Mátrix-film előtt írta), és minden élményüket mesterségesen, gépek gerjesztik, adják be nekik. Ezeket az élményeket természetesen teljesen valóságosként élik meg. Ugyan az elején szándékosan választották a tartályt, vagyis a mesterséges (és nyilván nagyon kellemes) életet, és élményeket, de ez számukra teljesen reális, valódi érzetű, pontosan ugyanolyan, mint nekünk a mi világunk érzékelése. (Ez persze most felveti azt a filozófiai kérdést, hogy vajon akkor a mi világunk nem ugyanígy képzelt, fiktív-e. Erre nincs válasz (bár én nem hiszem, hogy így lenne), a magunk erejéből semmilyen módon sem tudnánk róla megbizonyosodni, hogy így van-e, de ezzel a kérdéssel már korábban foglalkoztam az "Agyak a tartályban?" c. írásomban, itt most nem ilyen szempontból érdekel az ügy.)

Szóval, az "agyak a tartályban" világa, az ha szubsztanciális szempontból nem is (mert úgy semmi sem lehet az, a világ anyagi, slussz, passz), de praktikusan teljesen virtuális - legalábbis az érzetek, élmények világa az. Ez nyilván az a véglet, szélsőség, ahova nem lenne jó eljutni. A pokemonvadászat persze ettől még fényévekre van, de talán egy kis lépés (és talán nem is talán, hanem tényleg) az oda vezető úton. 

És valóban, nekem sem tetszik az, hogy "nem valóságos" élményeket kergetnek. Nem csak azért, mert ez veszélyes akkor, amikor a virtuális valóságukba belefeledkezve valóságos autó alá ugranak. Hanem főleg azért, mert egy virtuális világban nem lehet megélni. Ugyanis, mi még nagyon is valóságosak vagyunk. van testünk, és annak vannak valódi szükségletei. Meg kell termelni neki mindazt, amire szüksége van az életben maradáshoz, és a megfelelő élethez. És sajnos a pokemon világ beszivárgása ettől a valódi világtól veszi el az erőforrásokat. Ha most egyelőre még szinte vicces módon, ártatlan mértékben, és súllyal, de majd egyre nagyobb mértékben. 

Ha nem figyelünk oda, akkor Tlön, és az Orchideák bolygója lassan közelebb jön hozzánk. Most még nagyon messze van, és persze számos egyéb, sokkal kézzelfoghatóbb, reálisabb veszély is fenyeget ezen az úton. De a vége az. Van aki, ha belegondol, hogy mit jelent "orchideának" lenni, akkor inkább azt választaná. Én is gondolkodtam ezen. Én nem szeretnék orchidea lenni. Én inkább - a költővel szólva -  "hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején".

1 komment

Szabad-e megölni a szúnyogot?

2016. április 21. 22:49 - ipartelep

Kis bevezetés a tárgyba:

A címben említett kérdés egy tipikusan filozófiai- etikai kérdés. Semmilyen más tudomány illetékességébe nem tartozik, sőt, azt is igen nehéz elképzelni, hogy valaha is lesz egy olyan tudományág, amely az ilyen etikai kérdéseket "elveszi" a filozófiától. Ez azért érdekes, mert én amellett az álláspont mellett vagyok, hogy a filozófia csak foglalkozzon a maga problémáival, és ne akarjon olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek valamely szaktudomány illetékességi körébe tartoznak. 

Vannak olyan filozófusok, akik azt mondják, hogy nem is annyira a válaszok a fontosak (a filozófiában) mint inkább a kérdések. A jó kérdések persze. Gondolom ezt azért mondják, mert azt látják, hogy a klasszikus filozófiai kérdések több ezer éve ugyanazok (legalábbis a "metafizika" témában), és az azokra való válaszokat most is kutatják a filozófusok, és vitatkoznak rajtuk, és nem egyeznek róluk. És maga a kutatás (is) a filozófia. Én azért ennél gyakorlatiasabb vagyok, szeretem, ha valaminek (a gondolkodásnak) van eredménye is. Ugyan, mint tudjuk, a filozófiai gondolkodásnak közvetett eredménye mindenképpen van (okosabbak leszünk tőle), de én szeretem a közvetlen eredményeket is. Ezért üdvösnek tartom azt, ha a jó kérdésekre megpróbálunk jó válaszokat adni.

Hogy maga az etika, az erkölcs micsoda, és honnan ered, az számomra annyira magától értetődő, és egyszerű, hogy szinte röstellem is leírni. Viszont, lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ez másoknak vagy egyáltalán nem ilyen világos, és egyszerű, vagy ugyan adnak rá valamiféle választ, de az helytelen lesz. Mivel ez a blog egyszerre egy vélemény- és oktató-blog is (elmondom a véleményemet a világ dolgairól, és oktatom, azt aki hisz nekem, és megérti), hogy a konkrét kérdésre adott válasz érthetőbb legyen, (újra) leírom az etika mibenlétére vonatkozó választ is.

Tehát, az etika és a morál nem más, mint azon meggondolások gyűjteménye, amelyek az általános "jó"-ra, és "helyesre" vonatkoznak. Ezek a meggondolások az absztrakt és általános elvi szinttől egészen a konkrét, szabályozott cselekvések, és szabályok szintjéig terjedhet. Vagyis az etika mondja meg azt is (vagy legalábbis próbálja megmondani), hogy mi az a "jó", vagy a "helyes", és azt is, hogy konkrétan mik a helyes, és a helytelen cselekedetek. Az első (az elvont) szinttel persze a filozófiai etika foglalkozik, a másikkal meg bármilyen emberi szabályrendszer, a vallások ide vonatkozó passzusaitól (pl. tízparancsolat), a szokásrendszereken, az illemen át a törvényekig.

Az etikát illető legfontosabb meta-etikai kérdés az eredete. Miért fontos ez a kérdés? Hát azért, mert az egyben a természetére is rávilágít, megmutatja, hogy mi ez az egész. Pl. egy eredendő kérdés az, hogy az etika tény-e? Olyan értelemben tény-e, mint a világ dolgai, jelenségei, tárgyai, történései (és azok leírása persze - mert a "tény" szó egyszerre használatos a dolgokra, és dolgok leírására, és ebből néha bonyodalmak származnak - de ezt most hagyom.). Azt hiszem, igen könnyen belátható, hogy ez nincs így, az etika, nem "faktum" (a fenti értelemben). Ha az etika (a morális szabályok rendszere) ilyen értelemben tény lenne, akkor kapcsolódnia kellene neki, valamely anyagi hordozóhoz, fizikai tárgyhoz. Mint ahogyan a tények-tárgyak, vagy események kapcsolat megfigyelhető.És itt persze konkrét, és közvetlen kapcsolódásról van szó, nem pedig áttételes, közvetettről, amilyen természetesen van - hiszen végső soron minden (benne az etika is) a világ valamilyen leképezése.

Ha az etika nem tény, akkor csak egyvalami lehet: konstrukció. Persze a konstrukció is tény, de - hogy így mondjam - az eredet szintjén az a különbség köztük, ami a felfedezés, és a feltalálás között. A tényeket ugye, felfedezzük (mert azok objektívek, és rajtunk kívül állnak), a nem tények egy részét, benne az etikát pedig feltaláljuk. Vagy kitaláljuk - ez mindegy is. Vagyis az etika (morál) egy olyan konstrukció, amit az ember (meg az egyéb értelmes lények persze) találnak fel, de főleg, ki. Nem olyasmi, ami eleve, készen benne van a világban, adott, hanem meg kell alkotni. Illetve, kelleni nem kell persze, csak jó ha van.

A fentieket azért érdemes tisztázni, mert csodálatosan sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy az erkölcs az egy abszolút dolog, ami készen van, adott, esetleg a nagy nemlétező adta, és nekünk csak meg kell találnunk azt (mondjuk az "írást"), hogy aztán onnantól csak annyi legyen a dolgunk, hogy azt betartsuk. És az persze - hiszik az ilyen ártatlan báránykák - örök érvényű, térben, és időben változatlan. Hát ez nagyon nincs így, annyira, hogy éppen az ellenkezője az igaz.

No akkor térjünk a konkrét tárgyra. Mit mond az erkölcs a szúnyog megöléséről? Aki eddig figyelt, egyből megkérdezi: melyik erkölcs? Hát melyik? Hiszen sok van, vagy lehet. Minden kornak, helynek, civilizációnak, kultúrának megvan a saját erkölcse. Most is, ebben a pillanatban, itt a Földön is. Persze pont a szúnyog megölésének kérdésében nem foglal állást egyik sem, illetve, szarnak rá, nem érdekli őket a szúnyogok élete, illetve, nem tartják azt értékesnek annyira, hogy védeni kellene.

Ezen a ponton egyből két fontos kérdés merül fel. Az egyik az, hogy vajon az életek értékében van-e, ill. érdemes-e különbségeket tenni (definiálni)? A másik pedig az (ez egy absztraktabb kérdés), hogy végül is, az értékeket milyen erővel határozzák meg a pragmatikus szempontok - a tisztán elvont értékelvű szempontokkal szemben? Mind a két kérdés külön misét érdemelne, de hát most csak röviden válaszolhatok rájuk. Kénytelenek vagyunk súlyozni a különböző életek értékeit - és ez nem csak az elméletben, de a gyakorlatban (és ott pláne) így történik. Megöljük a kártékony állatokat (a szúnyogot is), és még a hasznosakat is levágjuk, és megesszük, csak azért, mert így szokás, és az nekünk így jó. Tehát az ide vonatkozó morális szabály meglehetősen lazán, és eltérően kezeli a különböző élőlények élet-értékeit, azokat egyáltalán nem is egy elvont etika alapján ítéli meg, hanem teljesen az ember gyakorlati igényei alapján. Mondhatni azt is, hogy az etikát az ember egyelőre, és javarészt még csak saját magára alkalmazza, és abból az állatvilágot kirekesztette. És persze ebből már látható, hogy ez így egy korlátozott etikának tűnik, és egy haladóbb etikai rendszer egyszer majd oda fog figyelni mindenféle élet értékére is.

A második kérdésre: nincs azzal baj, ha az etika pragmatikus alapú. Nem is nagyon lehet másra alapozni, hiszen mint az fentebb kiderült, nem léteznek általános, és abszolút morális elvek. Az etikának a való élet problémáiból kell származnia, és azokra kell a maguk szintjén választ, és megoldást nyújtania. Az etika akkor jó, ha az alkalmazott szabályai minél jobban beválnak a gyakorlatban.   

De mi a helyzet a szúnyogok életével? Mennyire kell azt értékesnek tartani? A válasz erre az, hogy egyre inkább. Azzal párhuzamosan egyre inkább, ahogy megengedheti magának ezt a "luxust" az emberiség. Mármint azt a luxust, hogy egyre jobban odafigyeljen az állatok életére, és életminőségére is. Ilyen odafigyelés már most van, csak még szűkkörű. Közérthető példa: a kutyád, macskád életminőségére már most odafigyelsz, hiszen szereted őket. Viszont a házban lakó egeret, legyet, pókot, szemrebbenés nélkül megölöd, őket nem szereted, az ő életük számodra nem fontos. Ez a helyzet idővel változni fog, csak persze, olyan lassan, és olyan átfogó körülményektől indíttatva, ahogy az ember élete, tudása, belátásai, és körülményei változnak meg lassan a világban, és ezek magukkal húzzák, és módosítják az etikáját is.

Vagyis a végső válasz a nagy kérdésre ez: ma még szabad megölni a szúnyogot (a ma forgalomban lévő legtöbb etika szerint), de ez a nézet egyszer majd megváltozik. Mert ha abszolút szabályok nincsenek is, viszonylag nagy léptékű, fontos, és mély szabályok vannak az etikában is. És a legfontosabb ilyen szabály az élet, és az életminőség tisztelete.

5 komment
Címkék: etika morál