A sok, elvont, nehéz filozófiai téma után jöjjön egy kis kikapcsolódás, egy könnyebb téma. (Annál is inkább, mert úgy látom, a filozófiai témákhoz nem sokan "merészelnek" hozzászólni. Ez eléggé sajnálatos, és ezúttal is biztatnék mindenkit nagyobb bátorságra.)
A bejegyzésben nem a nyelvi "sablonokkal", hanem a valamely gondolati tartalmat is hordozó némely hamis közhellyel foglalkozom, azokat cáfolom.
Jártamban keltemben, lépten-nyomon, mindig beleütközöm olyan vélekedésekbe, amelyek azt tanúsítják, hogy a használójuk nem gondolkodott el azon, amit beszél, hanem csak mintegy automatikusan mondja a mondókáját. Ez a nyelvhasználat egy szintjén természetes, azon felül viszont már problémás, és méltatlan a "gondolkodó ember"-hez. A természetes szint, a szavak, fogalmak szintje. Az egyes szavakat nem mi találjuk ki (olyan értelemben, hogy a szavak nem privátak), a szavak társadalmi konszenzus eredményei, mi csak átvesszük, használjuk őket. Ebben az értelemben minden szó egy klisé, és megkerülhetetlen az ilyetén "átvételük", sőt az lenne a kommunikációs káosz, ha egyénileg átdefiniálnánk e jelentésüket. Viszont van egy másik szint is - amiről ez a bejegyzés szól -, a kijelentések szintje, az a szint, ahol a (z egyes fogalmaknál) komplexebb gondolatok manifesztálódnak. Na itt lép fel gyakorta az a "baj", hogy a gondolatok helyébe, a kész klisék, és sztereotípiák lépnek. Persze bizonyos értelemben ez is természetes jelenség (legalábbis a természetben sűrűn megtörténik), de ettől még kellemetlen tud lenni. Főleg akkor, ha az ilyen közlés, nem is igaz- hanem hamis közhelyeket tartalmaz. Hiszen a közhelyek használatával (ha hamisak) nem csak az a probléma, hogy nem túl elegánsak (ez esztétikai kérdés), hanem főleg az, hogy benne vannak a köztudatban, elfogadottak, "tekintélyük van", tehát megkérdőjelez(het)etlenül hiszik igaznak őket.
Persze - mint mindig - itt is van egy mélyebb ismeretelméleti probléma. Az, hogy a szóban forgó kijelentések egyáltalán tartalmaznak-e igazságértéket, vagy valamiféle más szemantikai értékük van nekik. Ez egy egyáltalán nem triviális kérdés, de éppen ezért ebben a könnyed témában nem fogok ebbe belemenni. Most maradjunk annyiban, hogy a szemantikai értékek, vagy vagy logikai tulajdonságok elemzése nélkül, egyszerűen csak a mindenki számára érthető, és belátható jelentésekkel foglalkozom.
Lássuk:
"A cél (nem) szentesíti az eszközt."
Ez a szöveg persze, mint klisé, a "nem" nélkül használatos, és általában úgy gondolják, azt akarják vele mondani, hogy "semmiféle cél nem szentesíthet egy rossz (erkölcstelen, antihumánus, stb.) eszközt, vagy megoldást", vagyis (másképp fogalmazva) bármilyen jó, nemes, hasznos is egy cél, ha az elérésére, megvalósítására használt eszköz rossz, akkor nem szabad megvalósítani (a célt). Elég egy picit belegondolni (ugye, pontosan ez a belegondolás hiányzik a közhelyek "vak" használatánál), hogy megértsük, mi itt a hiba: Az aránytévesztés, illetve az arányok figyelmen kívül hagyása. A fenti klisé egyszerűen azt mondja, hogy mindentől függetlenül, sosem szabad rossz eszközzel, jó célt megvalósítani, tekintet nélkül arra, hogy mi a cél, és mi az eszköz. Ez természetesen vakság. Mennyi olyan helyzet lehet (és van is) a világban, amikor egy nemes, hasznos, fontos, nagy horderejű, következményeiben messzire ható célhoz, egy kénytelen kelletlen, rossz, más körülmények között erkölcstelen cselekedet vezethet? Egy közkeletű példa erre a II világháború: Akkor a fenti klisé alapján lehetett volna így is gondolkodniuk a későbbi szövetségeseknek: "Nem állunk ellent a náciknak, hiszen akkor abból biztosan világháború lesz, várhatóan több tízmillió halottal, országok lerombolásával, stb. Inkább, ezt elkerülendő, megadjuk magunkat nekik, mert a béke jobb mint a háború." Tudjuk, hogy nem így döntöttek (de nyilvánvalóan nem racionális-ismeretelméleti meggondolásokból, hanem nagyon is pragmatikus politikai okokból), és kb. azt is tudjuk, hogy ma mi lenne a Földön, ha a fenti kliséhez igazodtak volna. (Még szerencse, hogy az emberek sokszor annyira sem racionálisak, következetesek, hogy a saját, vallott kliséiket kövessék. A példabeli esetben ez különösen szerencsés.)
Tehát a lényeg: Egy cselekvés célja, és eszköze nem függetlenek egymástól, hanem éppenséggel függőek olyan értelemben, hogy a cél súlyának ismeretében kell mérlegelni a használandó eszköz súlyát. Lehetséges olyan eset, hogy tényleg nem éri meg az erőfeszítés, és ennek az ellenkezője is lehet. De ezt jelszószinten előre eldönteni természetesen nem lehet. Általában véve, a konkrétumok ismerete nélkül semmit nem lehet mondani arról, hogy a célt szentesíti-e az eszköz, vagy sem.
" A kivétel erősíti a szabályt."
Ez az egyik leggyakoribb klisé. Mit akar jelenteni? Ez egy olyan klisé, amely (a célt nem szentesítő eszközzel ellentétben, amelynek a hamissága nem triviális, azt magyarázni kell) már első szempillantásra is csak egy hamis címke. A "kivétel", és a "szabály" ugye, azok tartalmilag, jelentésük szerint egymással ellentétesek. A kivétel pont azért, és attól kivétel, mert nem szabályos, nincs benne a szabályban, azon kívül van. Képzeljük el a következőt: Van egy virtuális világunk, ahol megfigyelnek egy bizonyos fajta jelenséget, és erre felállítanak valami szabályt. Mondjuk ezt a jelenséget megfigyelték már egymilliószor, és minden egyes megfigyelés csak erősítette a szabályt (ezt hívják indukciónak). Viszont, történt valami a virtuális világunkban (A példa szándékosan leegyszerűsített. Ilyesmi a mi valóságos világunkban is gyakorta megtörténik, a példa az érthetőség miatt ilyen.), mégpedig az, hogy a megfigyelőeszközök fejlődése miatt a jelenséget már másképp látják, illetve más, addig rejtett oldalait, jellemzőit is meg tudják figyelni. Emiatt viszont rájönnek arra, hogy az a régen alkotott szabály nem is biztos hogy helyes, hiszen az új megfigyelések már nem azt támasztják alá, az csak a régi, korlátozott megfigyelések alapján látszott helyesnek. Vagyis az történik, hogy egyre több olyan "kivétel" jön, ami "valamit csinál" a régi szabállyal. És vajon mit csinál vele? Mivel az olvasóimat nem nézem hülyének (aki ilyen blogot olvas, az bizonyára nem az), ezért az erre való választ már nem rágom a szájába.
Tehát, hogyan tudja a kivétel erősíteni a szabályt, vagyis azt, aminek éppenséggel ellentmond? Ha, és amennyiben a fenti szavakat a bevett jelentésük szerint használjuk, akkor természetesen sehogy. Ellenkezőleg: A kivétel mindig gyengíti a szabályt, rombolja azt, korlátozza az érvényességét.
Viszont (feltéve, de meg nem engedve, ugye) ha az "erősíti" szót nem szó hagyományos, konszenzusos értelmében használjuk (amire semmi okunk nincs), akkor elképzelhető egy olyan opció, amely szerint a kivétel segít pontosítani, jobban meghatározni, körülírni, definiálni, megérteni a szabályt. De természetesen a fenti közhely esetében egy ilyen kifinomult jelentésről szó sincs. Egyszerűen csak arról van szó, hogy teljesen vakon, gondolkodás nélkül, automatikusan használják a fenti klisét.
"Aki kiabál, annak nincs igaza." És ezzel rokon a következő hiedelem: "A racionális (okos, logikus) ember érzelmileg hideg, üres."
A kettővel egy füst alatt foglalkozom, mivel az értelem, és az érzelem szerepének, valamiféle összetévesztéséről szólnak.
Az ember óhatatlanul is egyszerre értelmi, és érzelmi lény. Ugyan az előfordulhat, hogy a különböző élethelyzetekben egyik, vagy másik énjét (képességét, tulajdonságát) veszi elő, használja, vagy azt látjuk belőle, de az nem fordulhat elő (nyilván, szélsőséges eseteket kivéve: pszichopaták, értelmi idióták), hogy "nincs neki érzelme". Tehát csak arról lehet szó, hogy a meglévő tulajdonságait mennyire használja, veti be, egy adott helyzetben. Ez eléggé személyiségfüggő. Mindenki látott már eldurvuló vitát, ahol a kezdeti szívélyes beszélgetés veszekedésbe, kiabálásba ment át. Egy ilyen helyzet is csak egy normál vitahelyzetből indult ki, ahol is az egyik állít valamit, a másik tagadja azt (persze a valóságos vitahelyzetek mindig kuszábbak ennél, hiszen gyakran azt sem tudják, hogy pontosan ki mit állít, illetve mellébeszélnek - de ez most indifferens a téma szempontjából), és vérmérséklettől, vitakultúrától, egyebektől függő, hogy kulturált marad-e a vita, vagy veszekedésbe megy át. De ha mondjuk átmegy veszekedésbe, annak nem lesz köze ahhoz, hogy a vitában melyik félnek van igaza. Ez logikai alapon is könnyen belátható: Egy ideális vitahelyzetben egy állítás van, és annak a tagadása, és az egyik állítás igaz (vagy helyes, vagy jó - ebbe a különbségbe megint nem mennék bele, nagyon messzire vezetne innen). De ha veszekedés lesz belőle, és mindketten kiabálnak, akkor a fenti közhely szerint egyiknek sem lehetne igaza, ami természetesen lehetetlen. Az érzelmi reakcióknak egyszerűen semmi köze nincs a tartalomhoz.
Eddig a logika, most jön a pszichológia: Előfordulhatna egy olyan gyakori megfigyelés, hogy pl: Ez az ember nevű lény olyan, hogy amikor nincs igaza, akkor kiabál. Ugye, nem kell hozzá egyéb, mint józan belátás, hogy tudjuk: Ez az állítás nem igaz, az emberek nem így működnek, nem kiabálnak mindig, amikor nincs igazuk, sőt, viszonylag ritkán kiabálnak, és akkor is teljesen függetlenül attól, hogy igazuk van-e, vagy nincs. Éppenséggel pont az ellenkezőjére is gondolhatnánk, már amúgy pszichológiai megfontolásból: Az ember jogos felháborodásában kiabál, vagyis azért, mert a racionális érveit hatástalannak érezvén, és nem hideg, érzelemmentes robot lévén, "kiakad", vagy "besokall", elveszti a fejét, vagyis a feszültségét így vezeti le. Ez még kézenfekvőbb magyarázatnak is tűnik, mint az eredeti (vagyis az, hogy aki kiabál, annak nincs igaza), de persze eleve ez sem igaz. Egy kijelentés igazságértékének, és előadásmódjának, illetve ezek vitában képviselt módozatainak nincs semmi köze egymáshoz. Az igazságértéknek a rávonatkozó tudáshoz, és tudattartalomhoz van köze (amit sok minden más implikál), az előadásmódnak meg az ember habitusához, személyiségéhez, szocializációjához, szokásaihoz, és a konkrét vitahelyzethez van köze.
Nagyon sok olyan sztereotípia van, amely már a mítoszokkal, az összeesküvés elméletekkel rokon, vagyis azon a szinten áll, hogy mögötte egy-egy nagyobb "elmélet" áll. Ilyenek pl. a közismert rasszista nézetek a zsidókról, vagy a cigányokról. Ezekkel most itt nem foglalkozom, nem csak a helyhiány miatt, vagy a kiváltképpeni politikai kapcsolódások miatt (legalábbis egyelőre, nem akarom nagyon politikaivá tenni a blogot), hanem a "méltatlanságuk" miatt sem. Azt gondolom, hogy az ilyen rasszista "közhelyek" nem csak simán hamisak, nem csak nagyon kártékonyak, nem csak kiváltképpen érzelemkeltőek, nem csak a valóban ostoba emberek "világmagyarázatának" részei, hanem ennél a blogbejegyzésnél komolyabb, nagyobb terű cáfolatot igényelnének. Ilyenhez nekem most nincs kedvem.
"A magyar, tehetséges nép."
Ez is egy közkeletű. Ugye, mihez képest? A Pápua-Új Gunieai bennszülöttekhez képest, akiknél száz éve még bevett szokás volt a legyőzött ellenfél megsütése, megevése? Ha ebbe a "tehetség" problémába belegondolunk, mindjárt olyan járulékos kérdések között találjuk magunkat, hogy pl. mely kultúrák a "magasabb rendűek", vagy mely emberek a magasabb rendűek. Ez azért gond, mert ma nagyon kevés embernek szabad ilyesmikbe belegondolni (ha nem is emberevés, de kollektív emberölés szokott a vége lenni az ilyen bele-és továbbgondolásoknak). Úgyhogy ilyen irányba nem megyek.
Ez a kérdés olyan argumentációra szokott kifutni, amelyben a Nobel díjas magyarokat emlegetik. Ugye, azt, hogy azokból nekünk milyen sok van. Az az olvasó, aki ezt a blogot olvassa, szerintem tudja, hogy a mi Nobel díjasaink kb 85%-a etnikailag nem is magyar származású volt (bár nyilvánvaló, hogy más jellegű kötődései voltak az országhoz), és azt is tudja, hogy sem abszolút értékben, sem százalékosan nem állunk az élen e tekintetben (sem). Egyébként persze, ott kéne kezdeni, hogy mi az a tehetség egy nép vonatkozásában? Mik annak a jelei? Hogyan nyilvánul meg? Hogyan mérhető? Ebbe nem megyek bele, hosszú lenne. Ki-ki ítélje meg maga, a történelmünk, és a mostani helyzetünk, életünk alapján, hogy mekkora lehet ez a tehetség. Ez is amolyan "belegondolós" téma, mint minden sztereotípia megfejtése is olyan. Ha az ember egy kicsit elgondolkodik a problémán, máris egészen más megvilágításba kerül az egész. Szó se róla, többen vannak, akik se nem akarnak, se nem tudnak gondolkodni.
No végül is, nem akarok ebből a blogposztból túl sokat kihozni. Így is mélyebbre ment már, mint amilyennek az elején szántam. Így hirtelen, nem is jutott eszembe több hamis klisé (pedig van bőven), ugye ezzel úgy van az ember, hogy amikor beléjük fut, akkor bosszantják, de nap mint nap nem terheli magát a hülyeségekkel.
Közben eszembe jutott még egy klasszikus, hát beillesztem ide: "A stílus maga az ember." Ezekre szoktam néha mondani (amikor morcos vagyok valamiét), hogy "akkora hülyeség, hogy a fal adja neki a másikat". Hát könyörgöm: miért pont a "stílus" az ember, miért az az ember legfőbb jellemzője, meghatározója? Miért nem a feje formája, vagy a gondolatai, vagy a világnézete, vagy a kakájának a színe-szaga, vagy bármi más, az ezernyi tulajdonságából? Miért pont a stílusa az a nagyon fontos, amiben önmagában is benne van az "ember"? Nekem pl. bizonyos szinten (ez fontos) annyi stílusom van, ahányat csak akarok. Egyszer komoly vagyok, máskor vicces, utána ironikus-szarkasztikus, majd fennkölt, de az is lehet, hogy szentimentális. Ezek mind különböző (előadói, viselkedési) stílusok, amelyek közül egyenként egyik se én vagyok, összességében meg mindegyik jellemző rám, de az semmiképpen nem mondható, hogy engem a stílus határoz meg, hogy olyan vagyok mint a stílusaim...
Ha valaki nem tudná: Az ember pillanatnyi stílusában vannak állandó, és változó elemek is. Ezeknek az elemeknek az egymáshoz viszonyított aránya is változó, a különböző helyzetekben. Van olyan, hogy úgy viselkedik az ember, hogy maga sem ismerne magára. Tehát a stílus helyzetfüggő, attól is függ, hogy kivel beszélsz, mit akarsz tőle, hol vagy, ezernyi körülmény határozza meg, hogy milyen stílusban dorombolsz, vagy éppen nyivákolsz. Majdnem olyan ez mint az öltözködés, ha nem is annyira változatos. Az öltözködés maga az ember? Ugye mekkora hülyeség lenne egy ilyen kijelentés? Nem sokkal nagyobb, mint a fent nevezett.