2013. sze 09.

Miért beteg a magyar futball?

írta: ipartelep
Miért beteg a magyar futball?

A cím szándékos "palizálása" (lásd a Schmitt Pálról írt blogposztomat) Végh Antal 1974-es könyvének. Feleim, látjátok? 1974-ben már ugyanez volt a kérdés. 39 éve... És mi változott azóta?

De a kérdés (a címbéli, és ez az előbbi is) majdhogynem költői. Először az kéne megnézni, hogy mi van. Nézegetem a FIFA világranglistát (2013.08.08-i kiadás, tehát a legújabb, Románia elleni lebőgés még nincs mérve): 31-ikek vagyunk rajta. Kissé (de csak enyhén) csodálkozva látom, hogy megelőzzük Japánt, Ausztráliát, Nigériát, vagy Szerbiát(!), de mivel eléggé objektív szempontok szerint rangsorolnak (meccsek eredménye, jellege, ellenfelek súlya, stb), ez a besorolás elfogadható, ennél minden besorolás csak szubjektívebb lenne. Akkor most, felmerül a kérdés, hogy jó-e, megfelelő-e ez a 31. hely. Mihez képest? A vágyainkhoz képest? Azokhoz képest nyilván nem megfelelő. Mindenki a legjobb szeretne lenni, és az Aranycsapat emléke még túlságosan benne van a köztudatban, hogy Magyarországon egy ilyen ócska 31. hely elfogadható legyen.

No de mik a realitások? Egy ország "focitudását", különösen az aktuális focitudását sok tényező befolyásolja. A tradíció a legkevésbé. Hiába vagyunk "nagy focinemzet", ha az utóbbi negyven-ötven évben már csak ebből az emlékből élünk, és fokozatosan csúszunk egyre lejjebb. Lehet néhány speciális tényező (ilyen a foci "kultúrába ágyazottsága "is), amelyek egy kis ország fociját ideig óráig naggyá teszik, de hosszabb távon inkább a mennyiség érvényesül. A sok (amatőr) focistából kinevelkedő sok jó profi, a magas színvonalú, pénzes bajnokság, és a verseny.

Zárójelben: Mivel ez egy főleg közéleti- filozófiai témájú blog (csak most ideiglenesen kirándulok sport-témába), megjegyzem (amit régebbi olvasóim talán sejtenek), hogy én a társadalmi mechanizmusok tekintetében egyáltalán nem vagyok a verseny híve. Én a versennyel szemben az együttműködés, és a szolidaritás híve vagyok. A versengést, - mint társadalmi mechanizmust - összességében igazságtalannak (az eredményét) és károsnak, kontraproduktívnak tartom. De a sport ez alól természetesen kivétel. Hiszen a sport lényege, vagy legalábbis fontos jellemzője, pont a verseny, verseny nélkül nincs sport..

Visszatérve a reáliákhoz: Ez a 31. hely úgy nagyjából reálisnak tűnik, ha minden tényezőt figyelembe veszünk. Tehát a foci internacionalizálódását (az Afrikai csapatok most jönnek felfele), az ország focikultúráját, pénzét, a foci népszerűségét, az általános üzleti (a foci ma már félig üzlet) közállapotokat, és hasonlókat. Tehát nagyjából a helyünkön vagyunk ma, egy 31. hellyel.

Mégis, miért nem vagyunk jobbak? És mitől lehetnénk jobbak?

Azt hiszem, hogy a legnagyobb bibi az, (természetesen a mennyiségin kívül: kis ország, kevés focista, kis pénz), az hogy ezek a jóemberek (a foci körül sündörgő összes jóember, focistástul, edzőstül, sőt egészen a sportújságírókig ), nagyon jól meg vannak fizetve. Ráadásul, bármit is csinálnak, akkor is jól fizetik őket. Persze itt most csak az "élvonalról" van szó, nem a libalegelőn lelkesedésből focizó járási 2. osztályról. Emiatt nem kényszerülnek arra, hogy teljesítsenek. Minek az erőfeszítés, ha úgyis megvan minden, és amúgy se lenne sokkal több? Gondolják ezt ők, és teljes joggal gondolják. Magyarországon ma általános tévhit a focival kapcsolatban az, hogy az "utánpótlás nevelés"-el van gond. És ezt úgy értik, hogy az utánpótlást nem tanítják meg jól focizni. Ez úgy hülyeség, ahogy van. Ha egy gyerek szeret focizni, akkor az évek során magamagától is megtanul focizni. Egy egyesület már csak a kiteljesedés kereteit, és lehetőségeit biztosítja. A magyar egyesületek pedig az ellustulás kereteit biztosítják, de azt igen jól. Egy magyar egyesületben (az "élvonalban") mindenki azt tanulja meg, hogy hogyan lehet igen jó fizetésért minimális teljesítménnyel ellébecolgatni.

A foci egy komplex teljesítmény- ügyességi sport. Aki nem gyakorolta évekig (én tudom mit beszélek, évtizedekig fociztam, igaz, csak libalegelőn), az nem tanulja meg a "mozdulatokat", nem égnek azok belé, nem fog tudni focizni. De ha valaki megtanulta, akkor az még nem elegendő a jó teljesítményhez. A nagy teljesítmények legalább félig mindig fejben dőlnek el. Szándék, akarat, elhatározás, kitartás, és hasonló bűvszavak, döntik el, hogy az ügyes focistából lesz-e jó focista. Nekem egyszerűen úgy tűnik, hogy a ma "élvonalbeli" magyar focistáinak fejéből hiányoznak ezek a "bűvszavak". Nekik nincs olyan szándékuk, hogy jók legyenek (mármint jó focisták), nem tanulták meg azt, hogy ezért mit kell tenni, és nincs bennük elhatározás, és kitartás sem. És legfőképpen azért, mert tökéletesen elégedettek a sorsukkal, és állapotukkal. Jól érzik magukat ott ahol vannak, és nem is akarnak azon változtatni.

Mi meg itt csodálkozunk - már 40 éve -, hogy miért beteg a magyar foci.

Szólj hozzá

foci