ipartelep mondja

A társadalmi fejlődés problémája.

2012. július 13. 23:55 - ipartelep

... "Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog." ...

József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról (Ignotusnak)

Eszetekbe jutott már a következő jelenség?: Az ember egyre okosabb, a civilizáció, a gazdaság, és a technika egyre fejlettebb, ez a fejlettség összességében egyre nagyobb jólétet kellene hogy eredményezzen, és a jólétnek ez a _folyamatos növekedése_ (ezt nem véletlenül emelem ki így) valahogy mégsem következik be. De pontosítok: Hosszú távon, vagyis évszázados léptékben bekövetkezik, viszont évtizedes léptékben nem. Tehát ma az emberiség általában, és átlagosan magasabb anyagi- és életszínvonalon él mint több száz évvel ezelőtt, viszont ugyanez nem feltétlenül igaz, ha csak néhány évtizednyire megyünk vissza az időben.

No most, ez a jelenség egyáltalán nem "csudálatos", hanem éppenséggel szinte természetes. (És nyilván nem véletlenül van, ha azt talán túl erős is lenne mondani, hogy szükségszerű.) Az oka (általában véve) az, hogy a jelenséget befolyásoló gazdasági (termelés), és a társadalmi (elosztás) tényezők csak egy bizonyos minimális szinten (többé, kevésbé, helyenként, és időben is különböző módon) vannak szabályozva. Vagyis nincs egy olyan átfogó, jól működő, és állandó gazdaságpolitika, amely a kettőt összehangolná egymással. Egy másik, nem elhanyagolható ok meg az, hogy nincs olyan gazdaságszervezési eljárás, amely biztosíthatná a zavartalan fejlődést (ugye, azt mindenki tudja, hogy a kapitalizmus nem ilyen?).

Lehetséges-e egy ilyen (összehangolni-, és a fejlődést biztosítani képes) gazdaságpolitika? Elvileg természetesen igen. Úgy hívják, hogy "szocializmus". És semmiképpen nem úgy hívják, hogy kapitalizmus, hiszen ez utóbbi éppen most is bizonyítja, hogy a problémát pont hogy előállítani tudja, de nem megoldani. De itt most nem is a kapitalizmus kontra szocializmus ügyről, szeretnék beszélni (ezt a csatát egyszer mindenképpen a szocializmus nyeri - ha akkor már nem is úgy hívják), hanem általánosabban a kettő mögött álló ügyekről.

Végül is, mi a "célja" a társadalomnak? (A cél szót azért tettem idézőjelbe, mert természetesen a társadalomnak magának nem lehet célja, hiszen az nem tudatos élőlény, viszont így is mindenki érti, hogy a kérdés mire vonatkozik.) A kérdés a társadalom "jóságára" vonatkozik. Melyik társadalom jó, mitől jobb az egyik mint a másik, és mik azok a legfontosabb szempontok, amelyek ezt a jóságot meghatározzák? Nézzük.

A társadalom attól, és akkor a "legjobb", ha a tagjainak (a benne élőknek) a lehető legnagyobb jólétet biztosítja. Ez természetesen nem csak anyagi jólét (bár az a legfontosabb szegmense - hiszen abból sok minden következik), hanem a "szellemiek"-re is vonatkozik. A társadalomnak egyszerűen (illetve hát ugye, éppen ez lenne a bonyolult része) jól kell tartania tagjait, pontosabban persze maguk a tagok összessége a társadalom, és nekik kell(ene) úgy megszervezni magukat, a kapcsolataikat, a tevékenységüket, hogy az minél optimálisabban működő rendszert alkosson. Valamiért ez a project nem működik jól. Vajon miért?

Természetesen (megint csak) azért nem működik, mert ha vannak is tervek az összehangolásra, azok a tervek nagyon különböznek egymástól, tehát nincs megegyezés, és egyébként sem lehet minden terv egyformán jó. A különböző tervek a fontos kérdésekben gyakran ellentmondanak egymásnak, ilyenkor mindkettő egyszerre nem működhet, és nem is lehet jó. És van még egy ok: A társadalom (benne az összes rész, a gazdaságtól, a közéletig) annyira összetett, hogy van egy elég nagy önmozgása, tehetetlensége, amit, még ha lennének megfelelően jó tervek, akkor sem lehetne zökkenőmentesen irányítani.

De akkor hogy lesz, vagy lehet ebből fejlődés? Itt van, egy nagy, magatehetetlen, öntudatlan óriás, akibe nekünk kellene életet lehelnünk, talpra állítanunk, és megmutatni neki az utat, merre induljon. Mi kell ehhez? Több minden (pl. jó tervek, az útirányra vonatkozóan), de legelsősorban is egyvalami, ami mindent megelőz fontosságban: Egységes akarat. (Nyilván viszonylag egységes, és nem az utolsó szál emberig.) Egység csak akkor lesz, amikor az emberiséget nem osztják meg, nem szelik darabokra a különböző (igazából már ma is mondvacsinált, és nevetséges) ügyek. Ez konkrétan, és elsősorban természetesen a nacionalizmus megszűnésére, a világállamra, az emberiség nemzeti, politikai, etnikai egységére vonatkozik. Ez nyilvánvalóan egyszer bekövetkezik (na ez pl. szükségszerűen), csak persze jó lenne, ha a kicsinyes, rövidlátó, és buta társadalomfilozófiai, és gazdaságszervezési "eszmék" (nacionalizmus, konzervativizmus, kapitalizmus) eltűnnének az útból, nem akadályoznák a bekövetkeztét.

Amíg az önzőség, a fösvénység, a szerzésvágy, a "verseny" (amely persze egymás eltaposásával jár), a karrierizmus (szintén a lefele taposós), gyakorlatilag sztenderd, és elismert normák (ahelyett, hogy szégyellnék, és titkolnák őket), addig a szabadság, egyenlőség, és szolidaritás világa nem valósulhat meg. Pedig hosszú távú fejlődés csak egy olyan társadalomban lehetséges, amely minden tagját egyformán megbecsüli, sőt, nem hagyja magára, és gondoskodik is róla, ha kell. Minden más megoldás egyszerűen méltatlan a civilizált emberhez. (Persze, ki mondta, hogy az ember civilizált ugye? "Még nem nagy az ember").

Ez a mese (ami ma még csak utópia) egyszer igazzá válik. Akkortól kezd majd nagy lenni az ember. Van hova nőnie.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ipartelep.blog.hu/api/trackback/id/tr324655859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lisa az okos(kodó) 2012.07.16. 20:53:26

Igen ez egy mese. És nem hiszem, hogy igazzá válik. Bár egyetértünk, törekednünk kell rá, a mainál mindenképpen többet kellene tennünk érte, hogy legyen valamiféle szabadság, egyenlőség, szolidaritás. De olyan ez szerintem, mint a véges és végtelen témája a megismerésben, sohasem fogjuk elérni.
Ha jól emlékszem úgy tanultuk (az egyetemen még Politikai gazdaságtan és Tudományos szocializmus című kötelező tárgyunk is volt), hogy a szocializmusban a mindenkinek az érdemei és képességei szerint; a kommunizmusban a mindenkinek a szükségletei szerint elv érvényesülne. Szép álom, cél, igen. De a konkrét megvalósulás! Az ördög a részletekben rejlik. Ki dönti el, hogy kinek mik az érdemei? Hogyan mérjük a képességeket? Hogyan lehet ezt „igazságosan” definiálni? Lesz majd egy „Bölcsek tanácsa”? És mindenki elfogadja majd az ő döntésüket? Persze remélem, hogy az ember társadalmi tudata még sokat fejlődik, de amiről írsz, ahhoz az emberi önzőségnek, kapzsiságnak…...teljesen el kellene tűnnie. És mi lenne a motiváló erő a fejlődéshez? Csupa „nemes” versengés? Az emberek csupán a tudás öröméért fognak felfedezni, feltalálni? Nem szerintem mindig lesz jó és rossz, mindig lesz harc, érdekellentét. Sokkal reálisabbnak látom azt, hogy egyre jobban megtanulunk szolidárisan együtt élni. Időnként kompromisszumokat kötve, időnként „veszekedve”.

ipartelep · http://ipartelep.blog.hu 2012.07.16. 22:32:15

@Lisa az okos(kodó):
Erről azt gondolom, hogy de, van remény arra, hogy az utópia egyszer valósággá válik. Lehet (vagy inkább biztos), hogy nem pontosan abban a formában, amelyben ma elképzeljük, de a lényegi, fontosabb elemeiben igen.
Miről beszélünk most? Konkrétan a (valamiféle) szocializmus lehetőségéről. Én ugye a következőket mondom: 1. A kapitalizmus nem vált be (már bebizonyosodott róla, hogy igazságtalan társadalmi rendszer, és rossz a gazdaság szervezési modellje), 2. Mivel a civilizációs fejlődés (ha lassú, és rögös is), azért mégiscsak működik (ma semmilyen téren nem ott tartunk, mint pár ezer, vagy akár csak pár száz éve), ez a fejlődés egy olyan változást jelent, amely javítja a hibákat. 3. Mivel az ember nem csak úgy "elszenvedi a természetet", hanem alakítja is azt, és tág értelemben a társadalmi környezete is része a természetnek (hiszen azt az ember hozta létre, de reális létező), ezért _lehetséges társadalommérnökség_.
És persze ezeken kívül még mondok e témában részletekbe menően sok minden egyebet is. Pl. olyanokat, hogy egy elfuserált kísérletből (a diktatórikus szocializmus) egyáltalán nem lehet arra következtetni, hogy egy ma részleteiben még nem is ismert berendezkedés (a szocializmus-kommunizmus) nem működne. Vagy mondok olyat is, hogy ugyan a társadalommérnökség műxik, de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a jövőben is pontosan azokat a mintákat fogja követni, mint a múltban. Vagy mondok olyat is, hogy, én inkább azt hiszem, hogy ezután már inkább egy lassú, fokozatos, átmeneti korszak következik, amelynek a végén valóban ott vár egy igazságosabb, humánusabb (szabadság, egyenlőség, szolidaritás ugye) társadalom, de hogy ez a vég mikor lesz, az persze még igen bizonytalan.
De én ezekbe a részletkérdésekbe most azért nem akarnék itt belemenni, mert ez a poszt igazából nem a szocializmus lehetőségeiről szól, hanem egy kisebb szabású témáról. Arról, hogy ténylegesen van valamiféle társadalmi fejlődés, az jó irányban megy, és ez az irány szükségszerűen valamiféle, a mainál sokkal igazságosabb, jobb, élhetőbb, humánusabb társadalmat fog eredményezni. Amit, lehet, hogy akkor már nem szocializmusnak fognak hívni, mindenesetre a gyakorlatban fogja tartalmazni ennek az eszmének néhány fontos jellemzőjét.

Szóval... a jövőbe látni ugye nehéz. Mármint a konkrétumokat nehéz látni. Ugyanakkor, ha nem konkrétumokat akarunk látni, hanem csak a nagyobb vonalakat, a fejlődési trendeket, akkor már nem annyira nehéz az ügy. És itt nem csak arról van szó, hogy pár, elszállt idealista jóember ábrándozik, hogy hát "de szép is lenne egy jó világban andalogni", hanem pl. arról, hogy valamennyire látszanak a fejlődési tendenciák. Ezek legalábbis megbecsülhetőek. Amikor Neumann János azt mondja (mondta) hogy a világállam "bevezetése" lenne az üdvös, vagy amikor Rudolf Carnap azt mondja (ő is mondta), hogy valamiféle szocializmus kell (meg világkormányzat), akkor nem arról van szó, hogy ezek az emberek távol a kaptafájuktól mondtak valami merész hülyeséget, hanem arról van szó, hogy kimondtak valami olyat, ami akkor még nagyon nem volt a levegőben, de ők ennek ellenére észrevették. Erről meg eszembe jut az az anekdota, amit Richard Feynman mesélt Teller Edéről... (ezt talán majd egyszer máskor), szóval a lényeg: Az okos ember bizony mindig egy kicsit messzebbre lát, és olyasmit is észrevesz, amit az átlagos nem.