ipartelep mondja

Mi a demokrácia? Kis morfondírozás a témában.

2017. június 09. 14:15 - ipartelep

A demokrácia - először is válaszolva a cím kérdésére - egyfajta politika-technikai megoldás. Mégpedig a hatalom-, és a társadalom irányítására vonatkozó megoldás. Hiszen ugye, itt az a megoldandó probléma, hogy van a társadalom (konkrétan az országok), ezeknek van számtalan sok feladatuk, amelyeket a legmagasabb szinten kell szervezni, tervezni, irányítani, bonyolítani, és hát hogyan válasszuk ki a népből azokat a politikai vezetőket, akik el fogják végezni ezt az irányítási feladatot. A demokrácia, a több közül, az egyik ilyen lehetséges kiválasztási, és társadalom-irányítási módszer. 

(Azt tudjuk a filozófiából, hogy a definíciók általában, és kénytelen-kelletlen, rövidek, szűkszavúak. Hiszen a funkciójuk éppen az, hogy rövid választ adjanak valamire. Másrészt pedig, egy dolog, akkor, és attól ismerszik meg jól, ha minél több irányból, szempontból írjuk azt le. Tehát ideális definíció nincs, mert ha rövid, akkor messze nem teljes, ha hosszú, alapos, kimerítő, akkor meg lényegileg már nem definíció.)

Így persze a demokráciára adott fenti definíció is csak egy, a lehetséges sok leírásból. Az lehet, hogy karcolja a lényeget (az azért fontos kívánalma a definícióknak), de az is biztos, hogy nem teljes leírása a tárgyának, hiszen 6 sorban nem is lehet azt. Ezért van az, hogy a delikvensek gyakran még a legelemibb politikai fogalmak értelmezésében, és alkalmazásában sem egyeznek meg. ("Ezek komenisták". "Nem, ezek fasiszták". "Ez diktatúra". "Nem, ez demokrácia". Stb.) Bizonyos mértékű tisztázások (definiálások, és leírások) nélkül az ilyen viták teljesen meddőek, hiszen már a kiinduló fogalmi alapok is eltérnek egymástól.

No de mi a tartalma a fogalomnak? Mint azt tudjuk, a demokrácia a legnépszerűbb "definíciója" a "népuralom". Ezt én nagyon ellenzem, egyszerűen azért, mert a szó két tagja (nép, és uralom) jelentés szerint ellentmond egymásnak, pontosabban nem működik együtt. Elmagyarázom: uralkodni csak úgy lehet, akkor van értelme (azzal jár együtt), ha vannak uralkodó(k), és utaltak. De ha mindenki (a nép) uralkodó (népuralom), akkor kin uralkodnak? Annak nem sok füle-farka van, hogy valakik egyszerre legyenek uralkodók, és uraltak is.

Itt valójában az van, hogy a "demokrácia" (népuralom) szó, az egy "parasztvakítás". A szegény, jogtalan, elnyomottak megnyugtatására találták ki, azért, hogy azt képzeljék, hogy annak ellenére, hogy ők szegények, de mivel demokrácia (népuralom) van, így hát mégis ők uralkodnak. Vagyis hatalmon vannak, politikai szabadságuk van, beleszólásuk van, stb. A modern civilizációnk egyik legcsúnyább hazugsága ez.

Mivel a népuralom (ilyen formában) már logikailag sem lehetséges, igen furcsa lenne, ha a valóságban meg mégis lehetséges lenne. Így nyilván nem is lehetséges. Ehelyett vannak a különféle kvázi-demokratikus megoldások. De ezekről meg mindig az a vicc jut az eszembe, amit a szocialista politikai vezetőkről, elitről mondtak: "Mi az a Napóleon konyak? Az az ital, amit a magyar nép a választott képviselői révén fogyaszt.

Na most, hogyha népuralom végül is nemcsak nincs, hanem nem is lehetséges, akkor persze helyette meg kell próbálni olyan konstrukciókat, amelyek ahhoz közelítenek, vagyis demokratikusak. De míg a politológus itt egyből el is kezdené sorolni a megoldásokat (próbálkozásokat), a  filozófus itt rögtön megakad: végül is mi itt a legfőbb cél? Mi a lényeg? Az, hogy ki uralkodik? Vagy valami ennél alapvetőbb dolog is van? Egyáltalán, miért kell bárkinek is uralkodnia? Jó, erre a kérdésre még könnyű a válasz: azért kell, mert anélkül (egyelőre) nem lehet megoldani a társadalomszervezés-és irányítás feladatait. Ehhez irányítók azok sajnos kellenek. No de mi végre ez az egész, az uralkodás, meg irányítás, mi a célja, értelme? Ez már egy etikai kérdés. Végül is minden politikafilozófiai kérdésnek az etika kell legyen az alapja, csak hát elég hosszú az út addig (nehezen visszavezethető). Nem azért élünk (nem az az értelmes célunk), hogy uralkodjunk (akárcsak demokratikusan is), hanem van (lehet) egy ennél sokkal alapvetőbb (és sokkal távolibb) célunk: értelmes, boldog, hasznos életet élni. Ahogy ugye a vulkáni köszöntésben is áll... És bizony az akármilyen politikai berendezkedés ettől igen messze van, nem nagyon függ össze vele közvetlenül. Persze ez nem jelenti azt, hogy bármi jó. Mindig a legjobb felé kell törekedni.

Koronként, és helyenként, aktuálpolitische ugye, mindenféle konkrét kérdések is felmerülnek a demokráciával kapcsolatban. Pl. ma nálunk az egyik ilyen gyakori kérdés az, hogy "ez még demokrácia, ami itt van?". Erre a kérdésre sajnos nem lehet minden további nélkül igennel, vagy nemmel válaszolni. Ennek pedig a következő az oka: A "demokrácia", az nem egy objektív tény, hanem egy összetett, és elvont fogalom. És mivel nem objektív tény, a mibenlétének a leírása sem faktuális (tényleíró) jellegű. Hanem csak definiálni, közelíteni lehet. És ha ezek a leírások eléggé jók, akkor azokban közmegegyezni lehet. Minél többen fogadnak el egy leírást (definíciót), az annál használatosabb lesz, és annál kevésbé vitatott. Ez azt is jelenti, hogy ebben a tárgyban nincs olyan, hogy "igaz leírás" - a demokrácia mibenléte nem igazságkérdés, hanem arról van szó, hogy mi definiálunk egy "ideális "fogalmat, majd utána megnézzük, hogy az egyes konkrét esetek mennyire hasonlítanak hozzá.

De hogy konkrét választ is adjak a fenti kérdésre: a demokráciának is van egy ésszerű, célszerű meghatározása, bizonyos határokon belül. Az mindenkinek elég nyilvánvaló, hogy a hitleri Németország, a sztálini Szovjetunió, vagy Mao Kínája, stb. nem voltak demokratikus országok. Azok a demokrácia általános(-an elfogadott) definíciójának túl sok pontját megszegték ahhoz, hogy demokráciának tarthassuk őket. No de mi mondható egy olyan országra, hatalomra, amely látszólag, formálisan betartja ezeket a pontokat, vagy nem szegi meg őket látványosan, feltűnően? Amely ország, és hatalom ugyan messze van a nyugati demokráciáktól, de a fenti diktatúrák néhány fontos elemét sem tartalmazza (még)? Ugye, ilyenkor van az, hogy a definíciónkban pontosan hol húzzuk meg a diktatúra-demokrácia közti határt. És hát ki húzza meg azt a határt? Ez kb. olyan, mint a ki találja ki a vicceket. Senki, és mindenki - amennyiben mindenki foglalkozik vele, beszél róla, és akkor azzal már húz is valahol egy határt. Én egyébként - állást foglalva a témában -, már rég azt gondolom, hogy a fidesz-bűnszervezet sem nem demokratikus úton-módon szerezte meg a hatalmát, sem nem úgy gyakorolja azt. Még nem az a fajta diktatúra mint a hitleri, de valamerre arrafelé törekednek.

Van a demokráciával kapcsolatban egy másik érdekes kérdés is: az, hogy mi az ideális egyensúly a népakarat, és a helyes megoldás között? Ez így elvont, konkrétabban mondom: mi a helyzet akkor, ha a nép egy olyan politikai erőt szavaz a hatalomba ("demokratikus" választáson), vagy tart hatalmon, amely erő számára sem jó, vagy helyes megoldásokat alkalmaz? - de ezt a nép persze nem tudja. Tehát mi van akkor, ha a politikai erő populista demagógiával, erőszakos propagandával, a szabadság, és a nyilvánosság korlátozásával, és befolyásolásával, eléri, hogy ő legyen a "demokratikusan választott" vezető erő?

Volt már ilyen a történelemben? Hát igen, a történelem, ha így nézzük, kb. másról sem szól, mint a politikai hatalom ilyen-olyan "illegitim" megragadásáról, megtartásáról. Ezenközben persze régen nem sokat számított a nép véleménye. Ma viszont az elvileg már számít (a demokráciákban), ezért jött rá néhány szemfüles ember arra, hogy akkor azt befolyásolni kell (a demokráciákban persze), vagy még inkább, elébe menni, kialakítani azt. És akkor ezt is teszik. Persze, minden politikai erő erre törekedik (a befolyásolásra), de a módszerek tekintetében nagy különbségek vannak. A lemenni "populista-demagóg kutyába" eljárás még csak-csak elmegy, ha valamely szintet azért tartanak. De ha azt nem tartanak, akkor kialakul egy olyan hívő rajongótábor, akik egyrészt érzelmileg befolyásoltak (nem tudnak értelmesen gondolkodni), másrészt nagyon elkötelezettek (pont az érzelmi befolyásoltság, az ellenfél gyűlölete, stb. miatt), harmadrész pedig szilárdan kitartóak. Természetesen, és nyilvánvalóan a fidesz-bűnszervezet híveiről beszélek.

Na most, újra a fenti kérdés: ki jogosult megmondani két millió agyhalott fidesz-zombinak, hogy nekik mi a jó? Hogy az, amit ők jónak hisznek, az valójában nem csak a többieknek, hanem nekik is rossz? - csak ők ezt nem tudják. Beleférhet-e a demokráciába az, hogy 2 millió idióta (különböző hatalom- és szavazástechnikai trükkök által) túszul ejt, és egy bűnbandának odavet egy 10 milliós országot?

Én azt mondom, hogy az ilyen dolgokban az a vízválasztó, hogy kiket érint az ügy. Ha csak saját magukat érintené, azt a 2 millió agyhalott fidesz-zombit, és senki mást, akkor semmi értelme nem lenne beleszólni az ő dolgukba. Csináljanak azt, amit akarnak. De itt természetesen nem ez a helyzet. Itt 2 millió hívő teszi tönkre további 8 millió életét, lehetőségeit, és jövőjét. És ilyenkor már joga van a többieknek ebbe beleszólni. Még akkor is, ha amúgy, technikailag, nem (tudják) ezt a jogukat érvényesíteni, mivel az ellenzék széttöredezettsége miatt nem lehet leváltani a bűnbandát.

Ezt a témát nem lehet megnyugtatóan lezárni. Azért nem, mert nincs ideális megoldás. A társadalom tagjainak érdekei mindenképpen ütközni fognak valamiben. Így, csak egy adott helyen, korban, stb. lehető legjobb, elérhető, reális megoldás van. Elméletileg van ilyen. De hogy a gyakorlatban az mi, azt nehéz kideríteni (elméletileg), és persze nem is úgy működik, hogy valami agytröszt kitalálja, aztán úgy lesz. Hanem próbálgatásokkal működik. Ezekkel meg az a baj, hogy esetlegesek, nem tervezettek, és csak néhány lehetséges megoldást próbálnak ki. Pl. jó lenne-e az, ha - maradva a demokrácia szavazásos - képviseleti kiválasztási rendszerénél - az általános választójog helyett egy intelligencia-határhoz kötnék a választójogot? Erről egyből látszik, hogy pro- és kontra lehet mondani érveket ellene, és mellette. Vagy jó lenne-e az, hogy az ország vezetésére pályázó politikusok elé különféle értelmi- és morális kiválasztási próbákat állítanának? Hiszen, gondoljunk csak bele, most a világban egyedül a politikusi szakma az, amelynél nem követelnek meg semmiféle szakmai jártasságot, amikor még egy egyszerű szakmunkásnak is vizsgákkal kell bizonyítani, mielőtt megkapja a képesítését. A politikusok meg gyakorlatilag képesítés, és hozzáértés nélkül vezetnek országokat. Ez önmagában tragikomikus lenne akkor ha valakinek is eszébe jutna.

Szóval, mi a jó megoldás? Senki nem tudja. Nyilván, kell gondolkodni, tervezni, de a tervek önmagukban nem elegendőek addig, amíg nem vizsgáznak le a valóság ítélőszéke előtt. Én ma is azt gondolom, hogy valamiféle demokrácia kell, de nyilván nem ilyen kvázi- áldemokrácia, mint ami most van. De ezt csak finomítani lehet, és kell is, a történelem sajnos arra tanít, hogy a civilizáció mindig az ilyen saját kárán tanuló módon halad előre.

9 komment

Egy egyszerű kormányprogram.

2017. március 04. 22:03 - ipartelep

Ha én párt lennék ugye... akkor kellene írnom egy kormányprogramot is, amely azt mesélné el, hogy mit tennék, ha kormányra kerülnék. A kormányprogramokkal persze az a baj, hogy a kutya sem olvassa őket, így teljesen észrevétlenek, és hatástalanok - a szavazó nem az alapján formál véleményt. Mégis, a tisztesség úgy kívánná (ha én párt lennék), hogy írjak egy kormányprogramot. Mintegy a magam számára is tisztázandó, hogy mik a céljaim, mit akarok csinálni kormányként.

A kormányprogramok másik baja az, hogy igen nehéz belőni azt, hogy mennyire legyen elvszerű, mennyire legyen konkrét, menyire térjen ki az eszmékre, és mennyire foglalkozzon a mindennapi, gyakorlati teendőkkel. A logikus (következetes, koherens), illetve tisztességes az lenne, hogy mindent a kályhától kezdene, és onnantól elmagyarázná, hogy az eszmékből hogyan lesz gyakorlati cél, és cselekvési program. De egy ilyet aztán végképp senki nem olvasna el.

Tehát legszívesebben a kormányprogramomat is ilyen filozófiai "kályhától" kezdeném. Ez ebben az esetben az etika lenne. Miért pont az? Azért, mert az etika az a tárgy, amely mindenféle olyan cselekvés alapja, amely cselekvés az emberi jólétre vonatkozik. A politika meg természetesen arról szól, hogy a társadalmat hogyan lehet minél hatékonyabban vezetni, és szervezni, annak érdekében, hogy a benne élő emberek a lehető legjobb, legboldogabb, leghasznosabb életet éljék. Tehát a politika alapja az etika - kell legyen. 

Így először vázolnom kellene az etikámat, majd abból, immár a konkrétabb politikai program felé közeledve, de még nem odaérve, egy elvi politikafilozófiát leírni. A politikafilozófia (mint ahogy az a nevéből is látszik), még mindig félig filozófia, úgyhogy eléggé elvont, elvi, elméleti dolog. De ugyanúgy megkerülhetetlen egy következetes, és érthető politika kifejtésénél, mint az etikai alap - sőt ez még talán kézenfekvőbb, fontosabb is, tekintve, hogy ebből már csak egy lépés maga a politika, ahhoz közelebb áll.

Eddig arról írtam, hogy milyennek kellene lennie egy teljes, kifejtő, és magyarázó kormányprogramnak. De már a címben is azt ígértem, hogy most ez nem lesz, hanem csak egy egyszerű kormányprogram lesz. Az egyszerű program, az nem bajlódik etikával, és politikafilozófiával. Az a cselekvéssel, a célokkal, a gyakorlattal foglalkozik. Nem sokat magyaráz, hogy miért is kellene ezt meg azt, csak leírja, hogy ezt meg azt kellene csinálni. 

Persze, még az ilyen programnak is lehetnek fokozatai, az általánosabbtól a konkrétabb felé. Hiszen itt az egyik véglet (az általánosabb) az amely arról beszél, hogy mi lenne az elérendő cél, a másik véglet (a konkrét) meg az, hogy hogyan kellene azt megcsinálni. Tehát még a pontokba szedett konkrét kormányprogramnak is eme általános-konkrét mezőben kell lavíroznia. Sajnos ezen nem nagyon lehet segíteni, tekintve azt is, hogy a célok nagyon konkrét megvalósítási módjait akkor és ott (egy program írásakor) még nem is lehet tudni, azok mindig menet közben, kint a terepen, a gyakorlatban derülnek ki.

Amiről eddig beszéltem annak a szummázata a következő: Egy teljes politikai programnak optimálisan 4 tartalmi szintje van: etikai alap, politikafilozófiai elvek, általános gyakorlati elvek, és célok, konkrét gyakorlati teendők. Ezek közül én itt most leginkább a harmadikkal, és kicsit a negyedikkel foglalkoznék. Azért ezekkel, mert itt most nem annyira filozofálni szeretnék, mint inkább egy politikai programot adni. Ez a program persze kevésbé tételes, és nagyrészt magyarázó lesz.

Rendkívül fontos a hatalom jó, rendes, határozott átvétele. Mint azt tudjuk, Magyarországon most egy fasiszta bűnszervezet van hatalmon, amely mára már teljesen elfoglalta az állam összes hatalmi- igazgatási szervét, minden fontos helyre a saját maffiakatonáit ültetve. Ezt a pártot bűnszervezetként, a maffia tagjait bűnözőként kell kezelni, és őket mindenképpen bíróság elé állítani. Ha ez nem történik meg, legalábbis nem kezdődik el a hatalomváltás elején, akkor kb. reménytelen is minden. A konkrétumokról itt most nem írok, de a bűnszervezet tagjait, katonáit, meglehetősen széleskörűen kell felelősségre vonni (hiszen látjuk, hogy még a legutolsó kis polgármesterük is 10 milliókat lop), a lopott vagyonukat visszavenni, magát a pártot pedig betiltani. A demokrácia visszaállításának, az ország normalizálódásának ez elengedhetetlen feltétele.

A gazdaság, és az államháztartás rendbetétele. Ez a pont persze így túl általános. A probléma itt az, hogy a konkrétumokhoz senki nem ért. Senki nem tudja azt megmondani, hogy mit kellene ahhoz csinálni, hogy ez az ország elkezdjen felkapaszkodni a nyugat európai gazdasági- és életszínvonali szintre. Ezt pedig azért nem tudja senki megmondani, mert ehhez nem egyes konkrét, és rövid távú intézkedések kellenének, hanem egy nagy, átfogó civilizációs program. Valójában az a helyzet itt, hogy a magyar gazdaság legfőbb bajai, a versenyhátránya a nyugattal (és most már a kelettel is) szemben, elsősorban egy civilizációs-kulturális elmaradottság következménye. Ugyanis, az, hogy a magyar nép ingerküszöbét a minimális mértékben sem éri el az, hogy a fideszgazemberek szó szerint 100 milliárdokat lopnak el, (sőt ezt inkább még meg is magyarázzák, hogy így van jól, mert ha nem, akkor jönnének a komenisták), az kultúra kérdése, pontosabban a kulturálatlanságé. A kulturálatlanság meg összefügg a butasággal, műveletlenséggel, tanulatlansággal. Ostoba emberekkel nehéz jó országot építeni. Tehát a gazdaság rendbetételének alapja, feltétele az, hogy legyen egy olyan általános munka- és egyéb kultúra, amely nem nézi el a lopást, korrupciót, nem tartja népi sportnak az adócsalást, a fekete munkát, stb. Ettől ez az ország most kb. 1 fényévnyire van, éppen menetben a szakadék felé. Csak értelmes, művelt, tájékozott emberek tömegeivel (és többségével) lehetne ezt a problémát orvosolni. Ez pedig hosszú távú terv eredménye lehet csak, a Münchausen báró-féle megoldás itt nem működik..

Hogyan, mitől lehet egy nyitott, versenyző világban egy ország gazdasága jól működő? Úgy, hogy tud versenyezni a versenytársaival, vagyis versenyképes. Na, a magyar gazdaság az sok minden, de nem versenyképes a fejlett világgal. Ahogy régebben kölcsönökből éltünk (pedig akkor még ki sem voltunk téve a nyílt versenynek), ma már csak EU segélyekből élünk, meg a multinacionális vállalatok kegyelem- adományaiból. Magyar innováció, gyártás, olyan, ami versenyképes a világban, alig van, mennyiségileg meg elhanyagolható. Ezen megint csak egy értelmesebb, és kulturáltabb nép kinevelésével lehetne segíteni. A hosszú távú terv...

Na jó, de erre nincs idő. Mit kellene tenni azonnal, itt és most? Itt csak konkrétumokról lehet szó, azonnal megvalósítandó direktívákról. Mondok egyet, ami nem csak gazdaságilag fontos, de a társadalmi igazságosság (igen, az) szempontjából is. A magyar jövedelemadó fidesz-bűnszervezet általi egy kulcsossá tétele a világ legnagyobb balfogása volt. Nem csak hogy azonnal csökkentette az állam bevételét, de rendkívül igazságtalan is azzal, hogy a jövedelmeket átcsoportosította a szegényektől a magasabb jövedelműek felé. Azonnal be kell vezetni egy meglehetősen progresszív jövedelemadót. De olyat, amely észrevehetően nivellálja a jövedelmeket, és emellett a jelenlegi 4 millió szegény (létminimum alatti) jövedelmét érzékelhetően megemeli.

Mivel én nem csak címke szerint vagyok "balliberális" (mint kb. az összes "ballib" politikus), hanem nekem a "ballib"-ből nem csak a "lib", hanem a baloldaliság eszméje is fontos, ezért bevezetnék egy minimáljövedelmet minden az országban lakó állampolgár részére. (Mellékszál, de a határon túli, nem itt lakó, és sosem itt lakott (fidesz-szavazó) állampolgároktól elvenném az állampolgárságukat). Ezt, és ennyit, egy picit is gatyába rázott gazdaság már ki tudna fizetni.

Egy államháztartás olyan, mint a háztartás: vannak bevételei, és vannak kiadásai. És ezek egyenlegéből jön ki valamilyen szám, ami ha hosszú távon negatív, akkor ott gondok vannak. Az ország nem tudja magát eltartani. Az ideiglenes segélyekre ugye (ami most jön az EU-felől) nem lehet támaszkodni, azok elmúlnak. A bevételek növelésével komoly gond van, azt nagyon nehéz megvalósítani. Hatékony, versenyképes gazdaság, színvonalas, termelő vállalatok kellenek hozzá, adózás, adózó morál, kicsi korrupció, meg hasonlók, csupa nehéz ügy rövid távon. De a kiadásokat aránylag könnyebben lehetne szabályozni. Magyarán, spórolni kellene, mégpedig ott, ahol lehet, és ahol az ésszerű, és igazságos. Pl. igazságos-e az, hogy mindenki egyforma összegű családi pótlékot kap, a hajléktalantól (jó, ő azt se kap), a multimilliárdosig? Nem, ez nem csak hogy nem igazságos, hanem államháztartásilag rendkívül káros is. Azonnal megszüntetném ezt a gyakorlatot, a családi pótlékot (esetleg más néven) csak az anyagilag rászorulóknak adnám. Ez nyilván csak egy tétel, a sok hasonló lehetséges takarékoskodásból. Felülvizsgálnám a nyugdíjakat is. Ugyan sokan azt gondolhatják, hogy az az igazságos, hogy aki az aktív munkában sokat keresett, vagyis sok nyugdíjjárulékot vontak le tőle, annak legyen a nyugdíja magasabb. De én egészen máshogyan értelmezem az igazságosság fogalmát, és azt mondom, hogy aki a munkában sokat keresett, többnyire az sem azért volt, mert társadalmilag annyival hasznosabb munkát végzett, továbbá az a pénz amúgy sincs már meg sehol, (hiszen az állam napról napra él), továbbá az egyforma életszínvonal, és minőség igazságosabb, mint az, ahol az egyik nyomorog, éhezik, és fázik, a másik meg nem elég, hogy egész életében jól élt, de még nyugdíjasként is... 

Természetesen nagyon erélyes eszközökkel próbálnám meg visszaszorítani a fekete munkát, az adóelkerülést, adócsalást. Megpróbálnám minden téren racionalizálni a gazdaságot, és az állam kiadásait. Nem építenék 1000 fős faluba 3500 fős stadiont, sőt, ha már foci, akkor (bár minden téren nem vagyok a korlátozatlan szabad verseny híve), de pl. a profi focit teljesen kihagynám az államilag támogatott körből. Egy lyukas 2 fillérest sem adnék nekik. Talán nem tudjátok, de ez a mostani fasiszta kormány rendszeresen (nyilván a szavazatvásárlás miatt) támogatja a határon túli magyarokat. 2015-ben csak a VMSZ-t 50 milliárd ft-al dobta meg. Ez persze elenyésző összeg ahhoz, amit az országban a fideszbűnözők ellopnak, de mégis elképesztő ahhoz képest, hogy az országon belül mi mindenre lehetett volna ennyi pénzt fordítani. 

A magyar magángazdaság (mínusz néhány multináci cég) mára egy teljesen fals, kicsavart módon működő gazdaság lett. Egyrészt, gyakorlatilag minden szereplője adócsaló, ha másban nem, akkor abban, hogy a munkásait minimálbéren, + a szerencséseket esetleg zsebbe foglalkoztatja. Másrészt mindent eluralt a mérhetetlen korrupció. Harmadrészt, teljesen irracionális az a rendszer, amelyben a tényleges munkát (ha van olyan) az ötödik alvállalkozó végzi el, de ő már meg sem kapja a fizetségét, mert a hasznot a felette levők lefölözik. Ez a gazdaság súlyosan beteg, és azok a szereplők betegítik meg, akik ezt művelik, és eltűrik. Ebből a betegségből ki kell gyógyítani a gazdaságot, ha kell, akkor szigorú eszközökkel. 

Tehát, ha párt lennék, akkor valami ilyesmi programom lenne. Persze fésültebben, összeszedettebben. És nyilván, sok minden kimaradt. Olyan "apróságok", hogy pl. a magyar közlekedési rendőrség gyakorlatilag a pénzbehajtás maximalizálásával foglalkozik, nagyon sokszor aljas módon, ahelyett, hogy a közlekedési kultúra, és szabályok igazságos, és méltányos betartatásával foglalkozna (a büntetési tételek a jövedelmekhez képest irreálisan magasak - ez persze a törvényhozók sara). Ebben az országban egy csomó dolog rosszul működik, rosszul van kitalálva. Ennek egyrészt az örökölt rossz hagyomány (a civilizálatlanság, kulturálatlanság) az oka, másrészt meg az, hogy szinte mindig ostoba, és sokszor bűnöző emberek mennek politikusnak hozzák a törvényeket, vezetik az országot.Ők meg erre, ennyire képesek. Ha a lakásodban vízvezetéket kell szerelni, akkor elvárod a szerelőtől, hogy értsen ahhoz, amit csinál. Na, a magyar politikusoknál nincs ilyen elvárás, és ők látványosan nem is értenek a munkájukhoz. De ez nem csak őket nem zavarja, hanem még a "közönségüket" sem, sőt a közönség inkább tapsol a tehetetlenségüknek. Ők ezen felbuzdulva, nem elégednek meg azzal, hogy szinte mindent rosszul, ostobán csinálnak, hanem még lopnak, és csalnak is. Ez a vizvezetékszerelős példánál maradva, olyan, mintha a szerelő nem csak hogy nem tudná megcsinálni a vezetéket, elbarmolná azt, de elmentében még leütné, és ki is rabolná a házigazdát. (De a házigazda a kómából felébredvén, köszönő levelet írna neki.) Szóval, vicc, ami ebben az országban megy.

Így, mi marad más? Szavazz rám! Mármint ne most, hanem majd, ha párt leszek, és mini-elnök akarok lenni. Majd akkor...

 

 

 

21 komment

Tény-e a jövő?

2017. január 19. 22:17 - ipartelep

Egyszer a címben említett kérdésről vitatkoztam egy filozófussal. Elég nagy meglepetésemre, ő azt mondta, hogy a jövőre vonatkozó állítások tényállítások - röviden, tények. A példa, amit erre felhozott, a "holnap (is) felkel a Nap" állítás volt. Ez ugye, egy nagyon nagy valószínűséggel igaz állítás. Nyilván, teljesen biztosan nem tudhatjuk, de ismerve a "Nap felkelésének" törvényszerűségeit, továbbá nem tudva olyan körülményről, ami ezt megakadályozná (pl. hogy hirtelen szupernóvává válik), gyakorlatilag, és minden "emberi számítás szerint" nyugodtan kijelenthetjük, hogy az állítás igaz.

Illetve... igaz ez az állítás, vagy csak majd igaz lesz? Most igaz, vagy majd csak holnap lesz igaz? Ez itt azért fontos kérdés, mert az igazságkritérium (vagy az állítás igazság-helyzete), és a tény-helyzet (hogy így mondjam) összefügghet egymással. Ugye, a tényeknek van egy igazságértéke, mégpedig az "igaz". És most itt nem a tények leírásáról, vagyis az azokra reflektáló állításokról beszélek - hiszen azok természetesen lehetnek hamisak is -, hanem magukra a "csupasz" tényekre, vagyis a fizikai világ eseményeire. Események vagy vannak (vagyis megtörténtek), vagy nincsenek (nem "estek meg"). Előbbi esetben igazak, utóbbi esetben nem igazak, ilyenkor nincs is miről beszélni, hiszen nem történt esemény.

Na most, egy jövőbeli esemény, az még nem történt meg. Attól jövőbeli esemény. Ugyan, esetleg nagyon nagy valószínűséggel meg fog történni, de még nem... Akkor, vajon érdemes-e rá azt mondani - bármilyen valószínű is - hogy "igaz"? 

És  most felhívom a figyelmet arra, hogy amiről itt szó van, az maga nem "ténykérdés". Az a kérdés, hogy mit érdemes ténynek tekinteni, maga nem a fizikai világ egy ténye (jelensége, törvénye). Hanem ez egy filozófiai, és konszenzusos kérdés, amit leginkább a célszerűség, ésszerűség, praktikum dönt el. Érdemes-e a jövő még meg nem történt eseményeire azt mondani, hogy azok tények? Vagy inkább az az ésszerű álláspont, hogy a jövő még nem tény, a tények halmazát csak korlátozzuk a már megtörtént eseményekre?

Miért érdekes, fontos ez? Ugye a filozófia, és benne az ismeretelmélet sokat foglalkozik az állítások értékelésével, a tények szerepével, egyáltalán, a tudás kritériumaival. A világról szóló tudásunk racionális módon tényállításokban képezhető le (és képeződik is le). Vagyis jelenik meg. Nagyon nem mindegy az, hogy elvi szinten mit veszünk bele ebbe a körbe, mit értünk tényeken, és mit nem. Nyilván nem a holnapi vacsoránk múlik rajta közvetlenül, de azért az ilyen alapvető filozófiai tudás valahol ott van a mélyben, a háttérben, mintegy az emberiség kollektív tudásaként (nem Jungi ezoterikus értelemben), és közvetve nagyon is épül rá a "felépítmény". (Ez persze már a "mire való a filozófia?" kérdés, ezzel most nem foglalkozom.) 

A legfőbb érvem amellett, hogy a jövőre vonatkozó állításokat ne tartsuk tényállításoknak, az, hogy a múltat és a jövőt könnyű elkülöníteni egymástól. A holnap az egy egészen pontos időpillanatban kezdődik, és egészen addig, amíg el nem kezdődik, az a jövő. És ugyanígy a múltról is tudjuk, hogy a múltban van. (Ez persze triviális, de itt most a magyarázat, a megértetés része.) Ha a jövőt a tények szempontjából ugyanúgy kezeljük mint a múltat, akkor egy nagyon lényeges ponton kerül zavar a gépezetbe. Ott, hogy a múlt eseményeiről _elvileg_ lehet tudni az igazságértéküket (hiszen az már megvan), viszont a jövő eseményeinél ez még nincs meg - bármennyire is valószínűek azok esetleg. Tehát ez egy alapvető ismeretelméleti különbség. Az egyik rendelkezik egy igazságértékkel (és az itt mindegy, hogy ezt ismerjük-e), a másik igazságértéke viszont még nincs meg. Ezen meggondolás miatt érdemes elkülöníteni egymástól a tényeket a nem tényektől.

Gondoljunk bele, mi lenne, ha a jövő feltételezett eseményeit is tényeknek tartanánk. A jövő (feltételezett, és lehetséges) eseményeinek a valószínűsége egészen változatos, a nagyon valószínűtlentől a majdnem biztosig. Ugye, az az esemény (és a rá vonatkozó állítás), hogy "holnap is felkel a Nap", majdnem teljesen biztos (a tizedesvessző után nagyon sok a kilences). Viszont a "holnap a Földbe csapódik egy 20 km-nél nagyobb kisbolygó" állítás (nyilván nem maga az állítás, mert mondani bármit lehet, hanem az esemény) rendkívül valószínűtlen. Mind a két állítás a jövőre vonatkozik. Ha a jövőre vonatkozó állítások (is) tényekről szólnak, akkor eléggé nehéz megmagyarázni azt a "tényt", hogy holnap a Földbe csapódik egy 20 km-nél nagyobb kisbolygó. És hogy ez mitől tény, amikor nem történik meg (majd amikor holnap lesz). És persze rengeteg ilyen, a jövőre vonatkozó, de nagyon kicsi valószínűségű állítást lehetne tenni. Ha ezek mint tényleíró állításoknak minősülnének, akkor valami olyasmi világba kerülnénk (persze, csak elméletileg), mint amiről az egyik kedvenc íróm, Jorge Luis Borges írt egyik legjobb elbeszélésében, a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-ban: "Akkor aztán eltűnik a föld színéről az angol, a francia, még a spanyol is. Tlön lesz a világ."

De én azt szeretném, hogy egyelőre még elméletileg se legyen Tlön a világ. Hanem az legyen, hogy ezt a valóban nagyon bonyolult, és mély világot próbáljuk meg a filozófia eszközeivel is ráncba szedni, és megérteni. És ehhez kell az, hogy ilyen alapvetően fontos fogalmakat, mint amilyen "tény", ne használjunk, és értsünk zűrzavaros módon.

19 komment

Útban a nyílt diktatúrába.

2016. október 08. 21:41 - ipartelep

Régen írtam politikáról. Egészen egyszerűen undorító, ami ma a politikában történik. Ugyanakkor a politika nagymértékben kihat az életünkre. Muszáj rá reagálni.

Amit ma tett a fidesz-bűnszervezet, az egy határ átlépése. Többféle határt átléptek már, és ezek egyike sem ártott nekik, a népszerűségüknek. Ez sem fog. Ez a most átlépett határ a sajtószabadságról szól, annak a nyílt semmibevételéről. Eddig ezt a műfajt lopakodva művelték. A lopott pénzen (már majdnem az egész országot ellopták) megvették a kiszemelt kiadót, lapot, újságot, bármit, és azt átalakították. Vagy ellehetetlenítették a működését. De ezeket mindig rejtve, álcázva, a lehető legkisebb nyilvánosság előtt csinálták. Nem a lelkiismeret furdalásuk miatt, hanem mert nem akartak nagy feltűnést kelteni, az zavarta volna őket. A múlt hétvégi agymosós népszavazás kb 95% os, nekik kedvező "közvéleménykutatása" viszont megerősítette őket abban, hogy a nép mellettük áll. Így mindent megtehetnek, nem hogy büntetlenül (a büntetéstől, már régóta, Polt Péter regnálása óta nem kell félniük), hanem népszerűségvesztés nélkül is. És ez valóban így van. Ez a nép akkor sem zavarná el a fidesz-bűnszervezetet (egyben itt kérek meg mindenkit, hogyha bárhol is említi ezt a maffiát, akkor azt ezzel a szókapcsolattal tegye), ha orbán és bandája egyenes tv közvetítésben, az országház előtt sütne nyárson, és enne gyerekeket. Ennek a népnek egy része nagyon jól idomul hozzájuk, megtalálta méltó urait, azokat, akiket csodálhat, imádhat. (A fidesz-hitnek valójában sok közös eleme van a vallásos hittel.)  

Valójában, az van, hogy egyszerre lehetne sokat mondani erről a mostanra kialakult helyzetről, és egyszerre érzem a hiábavalóságot is. Ha itt, blogposztokban nem is, de hozzászólásokban sokat írtam már erről. nyilvánvalóan hiába. A karaván ettől még halad... De merre halad? A Reichstag még nem gyulladt fel, de most úgy néz ki, hogy fel fog. Utána meg, tudjuk, hogy mi következik. Akkor már én se fogok többet írni. Persze minden történelmi helyzet más, eltérő, hiszen sosem egyforma a környezet. Amíg a tehetetlen, saját bajaival elfoglalt, oszladozó, bürokratikus EU számolatlanul küldi a százmilliárdokat a fidesz-bűnbandának, addig még fenn fogják tartani a demokrácia látszatát. Egy újság megszüntetése, a többi elfoglalása még (mindig) nem akkora demokrácia-deficit, hogy az az EU ingerküszöbét komolyan megbirizgálja. De ha egyszer már nem pénzelik tovább a maffiát, akkor nem is lesz szükségük rájuk (a fidesz-bűnbandának az EU-ra), és akkor nyíltan elindíthatják a putyini-erdogani modellt. Akkor már az EU tagság csak hátrány lenne, így onnan a nácik (jobbik), és a lakosság idióta fidesz-valláskárosult részének helyeslése (ez simán 2 millió idióta) közepette ünnepélyesen kiléptetik az országot.

És utána mi lesz? Egyesek azt hiszik, hogy akkor az ország csődbe megy, és azt már nem tűri a nép, elzavarja a fidesz-bűnözőket. Ebből csak az első az igaz. Nézzünk csak szét a világban, és a történelemben. Hány olyan eset volt, amikor ilyesmi történt (elzavarás), és hány olyan, amikor nem? Mondani sem kell, hogy az ocsmányabbnál ocsmányabb diktatúráknak soha nem kellett igazán félniük a népük lázadásától. Azt gondosan, és szakszerűen elnyomták, és ellenőrizték mindig is. És a nép nagy része különben is ostoba, szolgalelkű. Ezt a legutóbbi népszavazásunk 3 millió feletti "nem" szavazata, és az elmentek nem-jeinek 95%-os aránya a Napnál világosabban igazolta. Tehát az várható, hogy az orbán-fidesz-bűnszervezet diktatúrája egyre jobban kiépül, fokozódik, súlyosbodik. De ehhez a nép lassanként hozzászokik, és beletörődik. A tényleges államforma továbbra is a populista-demagóg kleptokrácia lesz, és EU pénzek híján akkor már csak a lakosságtól fognak lopni. De egy tízmilliós ország ahhoz azért elegendően nagy, hogy egy néhány tízezres tolvajbandát eltartson. persze azon az áron, hogy a maffián kívüliek rosszul élnek, nyomorognak. De ezt az árat szükséges is megfizetni, hiszen így legalább nem lesz idejük lázadozni. Nyomorban, és butaságban fognak élni, és eszükbe sem jut, hogy lehetne másmilyen is.

Én most kb. ezt gondolom az ország következő, néhány évtizedes jövőjének. Ez a legvalószínűbb kimenetel. Persze, ne legyen így, hiszen ez tragédia, ezzel milliók élete meg tönkre, ez halált, és rossz életet jelent, és a távolabbi jövő megmérgezését is. De ez, és ilyen a fidesz-bűnszervezet, ez ezzel jár. Nincs más út, ezt a jövőt csak úgy lehet kikerülni, ha radikálisan megszabadulunk ettől a bűnbandától, szó szerint az írmagjukat is ki kell irtani. 

Ez a kérdés, válasszatok!

7 komment

Tlön, Uqbar, Orbis, Pokemon

2016. július 19. 11:47 - ipartelep

A címben egy nagyszerű Jorge Luis Borges novellára utalok: "Tlön, Uqbar, Orbis, Tertius". Arról szól, hogy egy titkos társaság kitalál egy fiktív világot, majd ez a világ fokozatosan, és egyre jobban beszivárog a való világba. Tlön világa kezdetben csak egy könyv volt, de aztán egyre terjeszkedett, ahogy egyre részletesebben kitalálták. Aztán Tlön (a képzeletbeli világ) első lexikona már negyven kötetes lett, majd különböző, különös, sőt "lehetetlen" tlöni tárgyakat is felfedeztek a mi világunkban (egy novella természetesen maga is fikció, úgyhogy ennek nem kell külön racionális magyarázatát keresni), hogy aztán Tlön következő enciklopédiáját (már Tlön valamelyik nyelvén megírva) 100 kötetben felfedezzék valahol. És akkor, mondja Borges, "Tlön lesz a világ". De ő persze, nem törődik vele, (és ez nagyon szép, amit itt ír, bár nem közvetlenül ide tartozó, de nem tudom megállni): ..."csak javítgatom az adroguéi szálloda nyugalmas napjaiban Browne Urn Burial-jének egy tétova quevedói fordítását (amit nem szándékozok nyomdába küldeni)." Borges azt is írja, hogy Tlön miatt bomlásnak indul a valódi világ.

Olvasom, hogy a Central parkban, New Yorkban, valami pokemon-vadászat miatti csődület volt, autók törtek össze, gyalogosok futkostak át az úttesten, eszetlenül, az épségükre nem gondolva, csak a telefonjukra figyelve. Máshol olvasom, hogy egy fiatalember annyira kergetett (vagy mit kell vele csinálni) egy pokemont, hogy beleesett a tengerbe, úgy húzták ki, tönkrementek a laptopjai, stb.

Én a pokemonról kb. annyit tudok, hogy valami Japánból származó hülyeség, valami játék. És most csináltak egy telefonnal kereshető változatot is, és azt kergetik ezek az emberek. És ebből pillanatok alatt óriási divat lett. Miért csinálják ezt vajon ezek a jóemberek? Nyilván azért, mert ez jó nekik, szórakoztatja őket.

De mi a szórakoztató, egy nem is valóságos, hanem virtuálisan létező valami kergetésében? Valóban annyira élesen elválik egymástól a "valódi világ", és a "virtuális világ"? Nyilván, bizonyos értelemben, bizonyos fogalmakat használva, lehet választóvonalat húzni köztük. Egy pokemon csak számítógépes bitek formájában létezik (ez persze valódi anyagi létezési forma), de/és nem lehet kézzel megfogni. De a számítógépes játékok alakjait sem lehet megfogni puszta kézzel, és mégis nagyon jól el lehet velük szórakozni. Ebben az értelemben a technika jelenleg valóban ott tart, hogy a virtuális világ nagyon is része lett a valódi világnak, betüremkedett abba, helyet foglalt magának benne.  

A tlöni párhuzam persze nem teljesen pontos. Borgesnél Tlön fokozatosan realizálódik. Nem csak kitalálják, hanem alakot is ölt, méghozzá kézzel fogható, anyagi formákat. Az angol nyelv helyett tlöni nyelveken kezdenek beszélni, a földi történelem helyett Tlön történelmét tanítják, és arra emlékeznek, és Tlön tárgyai jelennek meg mindenütt. A pokemon azért nem tart itt. És nem is akar, és nem is tudna - nyilván.

Mitől virtuális valami? Mit jelent az, hogy virtuális? Képzetes, nem valódi, kitalált? Hát igen, pl. egy regényhős az jó példája a virtuálisnak. Kitalált alak, a valóságban úgy nem létezik, mint egy valódi ember, hanem csak egy regény lapjain jelenik meg, ez által az emberek emlékezetében, tudatában létezik. Ez egy eléggé jól megfogható különbség. Ugyanakkor a virtuális, a képzetes, a képzelt, nem jelenti azt, hogy az valami másfajta szubsztanciális minőség. Most itt nem csak arról van szó, hogy egy virtuális tárgynak kell legyen valamilyen eredeti leképezése, és hordozója (pl. egy könyv) amely nyilvánvalóan anyagi, a maga papírjával, és festékével. Hanem még a virtuális gondolatok, amelyek az ember fejében vannak, amelyeknek a konkrét helyét sem tudjuk meghatározni éppen, vagy pontosan, nos hát azok sem mások, mint nagyon is anyagi dolgok működésének eredményei. Hiszen az idegsejtek, és a köztük lévő kapcsolatok, azok természetesen teljesen e világi anyagi dolgok. Így ha erről a szélről nézzük, akkor a "virtuális" fogalma elenyészik. Ugyan értjük, és használjuk, és egy praktikus szinten szinten megkülönböztetjük a fogalmat a valóságos, megfogható tárgyaktól. De csak azért, mert ezek máshogy, és mással foghatóak meg. A macska a valóságos kezünkkel, a pokemon-lény a telefonunkkal. De közben egy alap szintről nézve mindkettő teljesen valóságos.

Persze, attól, hogy a filozófiai szubsztancia szempontjából, és fogalmának értelmében nincs is nem anyagi jellegű virtuális világ (ez egyébként nem triviális, nagyon sokan hiszik, hogy a gondolatok, az eszmék, az érzelmek, stb, azok nem anyagi természetűek), attól még most a praktikusan új pokemon-világ tárgyait nem ártana jól kezelni, és a helyükön. És nagy kérdés az is, hogy az a fajta virtuális világ mennyire fog beszivárogni a mostani kézzel fogható világunkba.

Ez egyáltalán nem kis probléma, bár azért még távlati. Egy Herbert W. Franke nevű sci-fi író, az Orchideák bolygója c regényében olyan világot ábrázol, amelyben az intelligens, és technikailag is nagyon fejlett élőlények nem valódi életet élnek, hanem a testük egy tartályban van (mindezt sokkal a Mátrix-film előtt írta), és minden élményüket mesterségesen, gépek gerjesztik, adják be nekik. Ezeket az élményeket természetesen teljesen valóságosként élik meg. Ugyan az elején szándékosan választották a tartályt, vagyis a mesterséges (és nyilván nagyon kellemes) életet, és élményeket, de ez számukra teljesen reális, valódi érzetű, pontosan ugyanolyan, mint nekünk a mi világunk érzékelése. (Ez persze most felveti azt a filozófiai kérdést, hogy vajon akkor a mi világunk nem ugyanígy képzelt, fiktív-e. Erre nincs válasz (bár én nem hiszem, hogy így lenne), a magunk erejéből semmilyen módon sem tudnánk róla megbizonyosodni, hogy így van-e, de ezzel a kérdéssel már korábban foglalkoztam az "Agyak a tartályban?" c. írásomban, itt most nem ilyen szempontból érdekel az ügy.)

Szóval, az "agyak a tartályban" világa, az ha szubsztanciális szempontból nem is (mert úgy semmi sem lehet az, a világ anyagi, slussz, passz), de praktikusan teljesen virtuális - legalábbis az érzetek, élmények világa az. Ez nyilván az a véglet, szélsőség, ahova nem lenne jó eljutni. A pokemonvadászat persze ettől még fényévekre van, de talán egy kis lépés (és talán nem is talán, hanem tényleg) az oda vezető úton. 

És valóban, nekem sem tetszik az, hogy "nem valóságos" élményeket kergetnek. Nem csak azért, mert ez veszélyes akkor, amikor a virtuális valóságukba belefeledkezve valóságos autó alá ugranak. Hanem főleg azért, mert egy virtuális világban nem lehet megélni. Ugyanis, mi még nagyon is valóságosak vagyunk. van testünk, és annak vannak valódi szükségletei. Meg kell termelni neki mindazt, amire szüksége van az életben maradáshoz, és a megfelelő élethez. És sajnos a pokemon világ beszivárgása ettől a valódi világtól veszi el az erőforrásokat. Ha most egyelőre még szinte vicces módon, ártatlan mértékben, és súllyal, de majd egyre nagyobb mértékben. 

Ha nem figyelünk oda, akkor Tlön, és az Orchideák bolygója lassan közelebb jön hozzánk. Most még nagyon messze van, és persze számos egyéb, sokkal kézzelfoghatóbb, reálisabb veszély is fenyeget ezen az úton. De a vége az. Van aki, ha belegondol, hogy mit jelent "orchideának" lenni, akkor inkább azt választaná. Én is gondolkodtam ezen. Én nem szeretnék orchidea lenni. Én inkább - a költővel szólva -  "hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején".

1 komment

Szabad-e megölni a szúnyogot?

2016. április 21. 22:49 - ipartelep

Kis bevezetés a tárgyba:

A címben említett kérdés egy tipikusan filozófiai- etikai kérdés. Semmilyen más tudomány illetékességébe nem tartozik, sőt, azt is igen nehéz elképzelni, hogy valaha is lesz egy olyan tudományág, amely az ilyen etikai kérdéseket "elveszi" a filozófiától. Ez azért érdekes, mert én amellett az álláspont mellett vagyok, hogy a filozófia csak foglalkozzon a maga problémáival, és ne akarjon olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek valamely szaktudomány illetékességi körébe tartoznak. 

Vannak olyan filozófusok, akik azt mondják, hogy nem is annyira a válaszok a fontosak (a filozófiában) mint inkább a kérdések. A jó kérdések persze. Gondolom ezt azért mondják, mert azt látják, hogy a klasszikus filozófiai kérdések több ezer éve ugyanazok (legalábbis a "metafizika" témában), és az azokra való válaszokat most is kutatják a filozófusok, és vitatkoznak rajtuk, és nem egyeznek róluk. És maga a kutatás (is) a filozófia. Én azért ennél gyakorlatiasabb vagyok, szeretem, ha valaminek (a gondolkodásnak) van eredménye is. Ugyan, mint tudjuk, a filozófiai gondolkodásnak közvetett eredménye mindenképpen van (okosabbak leszünk tőle), de én szeretem a közvetlen eredményeket is. Ezért üdvösnek tartom azt, ha a jó kérdésekre megpróbálunk jó válaszokat adni.

Hogy maga az etika, az erkölcs micsoda, és honnan ered, az számomra annyira magától értetődő, és egyszerű, hogy szinte röstellem is leírni. Viszont, lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ez másoknak vagy egyáltalán nem ilyen világos, és egyszerű, vagy ugyan adnak rá valamiféle választ, de az helytelen lesz. Mivel ez a blog egyszerre egy vélemény- és oktató-blog is (elmondom a véleményemet a világ dolgairól, és oktatom, azt aki hisz nekem, és megérti), hogy a konkrét kérdésre adott válasz érthetőbb legyen, (újra) leírom az etika mibenlétére vonatkozó választ is.

Tehát, az etika és a morál nem más, mint azon meggondolások gyűjteménye, amelyek az általános "jó"-ra, és "helyesre" vonatkoznak. Ezek a meggondolások az absztrakt és általános elvi szinttől egészen a konkrét, szabályozott cselekvések, és szabályok szintjéig terjedhet. Vagyis az etika mondja meg azt is (vagy legalábbis próbálja megmondani), hogy mi az a "jó", vagy a "helyes", és azt is, hogy konkrétan mik a helyes, és a helytelen cselekedetek. Az első (az elvont) szinttel persze a filozófiai etika foglalkozik, a másikkal meg bármilyen emberi szabályrendszer, a vallások ide vonatkozó passzusaitól (pl. tízparancsolat), a szokásrendszereken, az illemen át a törvényekig.

Az etikát illető legfontosabb meta-etikai kérdés az eredete. Miért fontos ez a kérdés? Hát azért, mert az egyben a természetére is rávilágít, megmutatja, hogy mi ez az egész. Pl. egy eredendő kérdés az, hogy az etika tény-e? Olyan értelemben tény-e, mint a világ dolgai, jelenségei, tárgyai, történései (és azok leírása persze - mert a "tény" szó egyszerre használatos a dolgokra, és dolgok leírására, és ebből néha bonyodalmak származnak - de ezt most hagyom.). Azt hiszem, igen könnyen belátható, hogy ez nincs így, az etika, nem "faktum" (a fenti értelemben). Ha az etika (a morális szabályok rendszere) ilyen értelemben tény lenne, akkor kapcsolódnia kellene neki, valamely anyagi hordozóhoz, fizikai tárgyhoz. Mint ahogyan a tények-tárgyak, vagy események kapcsolat megfigyelhető.És itt persze konkrét, és közvetlen kapcsolódásról van szó, nem pedig áttételes, közvetettről, amilyen természetesen van - hiszen végső soron minden (benne az etika is) a világ valamilyen leképezése.

Ha az etika nem tény, akkor csak egyvalami lehet: konstrukció. Persze a konstrukció is tény, de - hogy így mondjam - az eredet szintjén az a különbség köztük, ami a felfedezés, és a feltalálás között. A tényeket ugye, felfedezzük (mert azok objektívek, és rajtunk kívül állnak), a nem tények egy részét, benne az etikát pedig feltaláljuk. Vagy kitaláljuk - ez mindegy is. Vagyis az etika (morál) egy olyan konstrukció, amit az ember (meg az egyéb értelmes lények persze) találnak fel, de főleg, ki. Nem olyasmi, ami eleve, készen benne van a világban, adott, hanem meg kell alkotni. Illetve, kelleni nem kell persze, csak jó ha van.

A fentieket azért érdemes tisztázni, mert csodálatosan sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy az erkölcs az egy abszolút dolog, ami készen van, adott, esetleg a nagy nemlétező adta, és nekünk csak meg kell találnunk azt (mondjuk az "írást"), hogy aztán onnantól csak annyi legyen a dolgunk, hogy azt betartsuk. És az persze - hiszik az ilyen ártatlan báránykák - örök érvényű, térben, és időben változatlan. Hát ez nagyon nincs így, annyira, hogy éppen az ellenkezője az igaz.

No akkor térjünk a konkrét tárgyra. Mit mond az erkölcs a szúnyog megöléséről? Aki eddig figyelt, egyből megkérdezi: melyik erkölcs? Hát melyik? Hiszen sok van, vagy lehet. Minden kornak, helynek, civilizációnak, kultúrának megvan a saját erkölcse. Most is, ebben a pillanatban, itt a Földön is. Persze pont a szúnyog megölésének kérdésében nem foglal állást egyik sem, illetve, szarnak rá, nem érdekli őket a szúnyogok élete, illetve, nem tartják azt értékesnek annyira, hogy védeni kellene.

Ezen a ponton egyből két fontos kérdés merül fel. Az egyik az, hogy vajon az életek értékében van-e, ill. érdemes-e különbségeket tenni (definiálni)? A másik pedig az (ez egy absztraktabb kérdés), hogy végül is, az értékeket milyen erővel határozzák meg a pragmatikus szempontok - a tisztán elvont értékelvű szempontokkal szemben? Mind a két kérdés külön misét érdemelne, de hát most csak röviden válaszolhatok rájuk. Kénytelenek vagyunk súlyozni a különböző életek értékeit - és ez nem csak az elméletben, de a gyakorlatban (és ott pláne) így történik. Megöljük a kártékony állatokat (a szúnyogot is), és még a hasznosakat is levágjuk, és megesszük, csak azért, mert így szokás, és az nekünk így jó. Tehát az ide vonatkozó morális szabály meglehetősen lazán, és eltérően kezeli a különböző élőlények élet-értékeit, azokat egyáltalán nem is egy elvont etika alapján ítéli meg, hanem teljesen az ember gyakorlati igényei alapján. Mondhatni azt is, hogy az etikát az ember egyelőre, és javarészt még csak saját magára alkalmazza, és abból az állatvilágot kirekesztette. És persze ebből már látható, hogy ez így egy korlátozott etikának tűnik, és egy haladóbb etikai rendszer egyszer majd oda fog figyelni mindenféle élet értékére is.

A második kérdésre: nincs azzal baj, ha az etika pragmatikus alapú. Nem is nagyon lehet másra alapozni, hiszen mint az fentebb kiderült, nem léteznek általános, és abszolút morális elvek. Az etikának a való élet problémáiból kell származnia, és azokra kell a maguk szintjén választ, és megoldást nyújtania. Az etika akkor jó, ha az alkalmazott szabályai minél jobban beválnak a gyakorlatban.   

De mi a helyzet a szúnyogok életével? Mennyire kell azt értékesnek tartani? A válasz erre az, hogy egyre inkább. Azzal párhuzamosan egyre inkább, ahogy megengedheti magának ezt a "luxust" az emberiség. Mármint azt a luxust, hogy egyre jobban odafigyeljen az állatok életére, és életminőségére is. Ilyen odafigyelés már most van, csak még szűkkörű. Közérthető példa: a kutyád, macskád életminőségére már most odafigyelsz, hiszen szereted őket. Viszont a házban lakó egeret, legyet, pókot, szemrebbenés nélkül megölöd, őket nem szereted, az ő életük számodra nem fontos. Ez a helyzet idővel változni fog, csak persze, olyan lassan, és olyan átfogó körülményektől indíttatva, ahogy az ember élete, tudása, belátásai, és körülményei változnak meg lassan a világban, és ezek magukkal húzzák, és módosítják az etikáját is.

Vagyis a végső válasz a nagy kérdésre ez: ma még szabad megölni a szúnyogot (a ma forgalomban lévő legtöbb etika szerint), de ez a nézet egyszer majd megváltozik. Mert ha abszolút szabályok nincsenek is, viszonylag nagy léptékű, fontos, és mély szabályok vannak az etikában is. És a legfontosabb ilyen szabály az élet, és az életminőség tisztelete.

5 komment
Címkék: etika morál

Lehetetlen a vita?

2016. április 13. 21:39 - ipartelep

El vagyok keseredve. Jó, nem is, túloztam, vicceltem. Nem vagyok emiatt, mármint a címben említett (kérdezett) helyzet miatt elkeseredve. Végül is - azt hiszem, csakúgy, mint mindenki más - eléggé jól megvagyok magam-magam, anélkül, hogy érdemi, értelmes vitákban tudnék részt venni. De azért ez így persze nem jó. nem vagyok elégedett ezzel a helyzettel, sőt néha akár még bosszús is vagyok miatta.

Egyébként, mielőtt bárki azt hinné, hogy ez csak az én magánügyem, és máshol, mások meg tobzódnak az értelmes, konstruktív vitákban, megnyugtatom, hogy nincsenek, vagy alig vannak ilyen viták. Pedig én már láttam ezt azt, régi motoros vagyok a műfajban, még anno a HIX-levelezőlistáin kezdtem, aztán nekem is volt saját, tematikus levelezőlistám, és akkor még a kanyarban sem volt ez a mai blogolós világ, sőt az Index-fórumozós világ se, sőt, még az elődje, az Internettó sem indult el... Szóval, tapasztalatok azok vannak bőven.

De mi az az értelmes vita, és miért lehetetlen, vagy legalábbis ritka?

A vita mindenki számára egy kicsit mást jelent, más céllal vesz részt benne, mást ért rajta. Az embernek (nekem is) egyszerre több célja is lehet egy (a) vitával. És ez még akár az időben, vagy helyenként is változhat. Pl. én nem ugyanúgy, ugyanolyan alapossággal írok és vitázom itt a blogomon, mint ahogy tettem azt a különböző fórumokon, vagy szórványosan, vagy rendszeresen más blogokon, vagy az internetes újságok lazább hozzászólós rovataiban. 

Számomra, mostanában a vita legfőbb célja az lenne hogy a saját véleményemet, álláspontomat kikristályosítsam, megfogalmazzam általa. Vagyis az ellenvélemény által (amely természetszerűleg attól ellenvélemény, hogy az enyémet tagadja), kénytelen legyek még alaposabban, mélyebben átgondolni a sajátomat. Ez lenne a jó, ha így történne. Azonban, nem szokott ez, és így történni. Hanem a leggyakrabban az szokott történni (még akkor is, amikor valami értékelhető ellenvélemény van - tehát annak vannak értelmes elemei is), hogy nagyrészt alapvető fogalmi félreértések vannak. Egyszerűen nem is szokták érteni, hogy miről beszélek, nem úgy értik, nem azt értik alatta... Ez bosszantó, hiszen én megpróbálok mindig viszonylag kifejtősen, körölírósan fogalmazni, néha még a túlmagyarázás veszélyét is vállalva. És mégsem értik. 

Tehát ilyen esetben számomra teljesen terméketlen a vita, nem érem el vele a fentebb említett célomat, hanem az energiák arra pocsékolódnak el, hogy másféleképpen próbáljam elmagyarázni azt, amit már egyféleképpen elmagyaráztam. És aztán persze azt sem értik. 

Így gyakran gondolok arra, hogy tényleg nincs értelme vitákba bocsátkozni. Vita híján még annak lenne értelme, hogy az ember elmondja a véleményét valamiről, a dolgokról. Tulajdonképpen én ebben a blogban ezt csinálom, persze amellett, hogyha megtisztelnek valamely hozzászólással, arra reagálni szoktam. Ez a megoldás is jó arra, hogy átgondolásra késztessen, és kikristályosítsa, megérlelje a véleményt. Hiszen a vélemény attól, és úgy alakul ki, ha foglalkoznak vele, gondolkodnak róla - és az írás pont egy ilyen tevékenység. 

Annak, hogy a vélemények, a világinterpretációk, a világnézetek miért ennyire sokfélék, széttartóak, több oka is van. Ugye, első blikkre azt gondolná az ember, hogy bizonyos konkrét dolgokat illetően van egy objektív igazság (a tények összessége), és aki azt felismeri (és mondja), annak igaza van, aki meg azt tagadja, az téved. Ez a tényekre vonatkozóan így is van. A tényeket ugye állításokkal lehet leírni, és amennyiben ezek az állítások jól formáltak (értelmesek, egyértelműek, világos a jelentésük), akkor azoknak van igazságértékük, és elvileg el is dönthető, hogy mi az. Csak sajnos az a gond, hogy a világról szóló vélemények legtöbbje nem csak tényállításokból áll. Hanem mikből? Különböző, "nem tény" állítások lehetségesek. Ilyenek pl. a normatív, erkölcsre vonatkozó, vagy ízlésbeli vélemények, vagy pl azok, amelyek valamely jóslatot, vagy kívánalmat tartalmaznak. Ezek egyike sem tényt ír le. Ezeken felül, az állításokban megnyilvánuló vélemények nagy része összetett a tekintetben, hogy vegyesen tartalmaz tény- és (fent részletezett) nem tény állításokat. Na most ez így kiértékelés szempontjából egy óriási katyvasz, és zűrzavar. Hiszen minden mondatot elemeire kellene szétszedni, vagyis egy "atomi állításra". Arról eldönteni, hogy tény- vagy nem tény (hanem azon belül miféle) állítás. Majd csak utána kiértékelni őket egyenként. Meg kell nézni, hogy mik az egyes jelentések (az emberek nagyon sokszor eltérően értelmezik a triviális szavakat is - ez főleg azért van, mert a teljes jelentésmező, csak a konnotáció- kontextus kapcsolatokkal együtt alakul ki - de ezek természetszerűleg mindig implicitek), és végül is nem csak azt kell megérteni, hogy mi volt az állítás, hanem - és főleg - azt, hogy mit akarhatott mondani a költő. De ez még mind nem elég. Utána meg kell nézni, hogy az egész szöveg mennyire mentes az ellentmondásoktól, és mennyire koherens. És ha ez így mind megvan, és összeállt valamiféle értelem, akkor meg lehet próbálni foglalkozni vele. De hát kinek van erre így együtt ideje, és energiája? És kedve? Én ezért nem "tudok" rendesen vitázni. Egyszerűen túl kevés az igényes, értelmes, és tartalmas szöveg.

Természetesen, az értelmes vitának ezeken a fent említett tartalmi kritériumain kívül vannak pszichológiai, és szociális kritériumai is. Viselkedni is tudni kell, nem csak érvelni, és hát a legtöbb vitapartner nem csak érvelni, de viselkedni sem tud. 

Ráadásul ugye, vannak elcsépelt, triviális, unalmas témák. A mai magyar net-nyilvánosság, a blogszféra egy jelentős része politizál. A politika elvileg nagyon érdekes, még annál is fontosabb dolog, azonban, ezen a területen újat mondani már nagyon nehéz. Évek óta ugyanazokat az igazságokat mondjuk, rágjuk, csűrjük és csavarjuk, már kb. mindenki unja őket, de jobb híján maradnak a témánál. Azon a szinten, amely szinten a politikai közbeszéd szól, nagyjából már mindent kimondtak 100x. Paradigmát kéne váltani, de az nehéz. Az egyik útja, a filozófiába való lemerülés. A politikát természetesen a morálból lehet, és kell származtatni, magyarázni. Ez nehéz dolog, morálfilozofálni kell hozzá, ahhoz nem értenek az emberek. A másik út a cselekvés. Ismerjük a tanulságokat, tudjuk hogy mi a rossz. kb. azt is, hogy mi lenne a jobb, és most már duma helyett tenni kellene az ügy érdekében. Ez is nehéz, meg persze ez már más műfaj, nem elmélet.

Így most maga ez a blogposzt is, bevallottan egy kissé szétszórt lett. van ez így, hogy hangosan gondolkodom (voltaképpen mindig), és nem értekezés írására törekszem. Hiszen úgyis mindegy. Vagy mégsem?

Szólj hozzá!

A filozófia, és az ő nagy kérdései.

2016. április 05. 14:36 - ipartelep

Néha olvasgatok filozófiai témájú blogokat (is). Szó se róla, magyarul nagyon kevés van olyan, tulajdonképpen, egy kezemen megszámolgatóak - amelyekről tudok. Ez a Blog izé, gyűjtő, mifene ugyan téma szerint csoportosítja a blogjait, és láttam, hogy a filozófia csoport alá többet is besorol, de beléjük nézve az is látszott, hogy a túlnyomó többségének lövése sincs a filozófiához. Úgyhogy bár szeretnék igazi filozófiai blogokat olvasgatni, nem tudok, mert alig van olyan.

Persze, mi az a filozófia? Erre nekem kettős válaszom van: Téma, és a gondolkodás minősége, és mélysége. Az emberek általában a filozófia szó hallatán mindig valamely, többnyire igen kacifántos, sőt "lila" témára gondolnak (vagy a műveltebbek valamely filozófiai diszciplínára), és nem arra (amire viszont én nagyon szívesen), hogy szinte bármilyen absztrakt általános (tehát nem konkrét, szaktudományos) témát lehet a szokásos, tipikus gondolkodási minőségnél mélyebben, alaposabban, racionálisabban vizsgálni. Számomra ez is filozófia, tehát nem csak a téma, hanem a módszer is. Ez persze azt eredményezi, hogy nagyon sokféle témából lehet filozófiát csinálni, egyszerűen csak minőségi (alapos, mély, helyes, igaz, okos, racionális, stb) gondolkodás, és kifejtés kell hozzá. Ami nem annyira könnyű, mint azt elsőre gondolnánk. De most ezt a szálat nem fejtegetem tovább, ennek az akadályaival nem foglalkozom. A lényeg az, hogy ilyen értelemben vett filozófiai blog is alig van.

Hanem... olvasgattam az egyik valóban filozófiai témájú blogot (bár leginkább Pázmányosok írják, úgyhogy az elég nagy hendikep - "katolikus egyetem", hogy oda ne rohanjak, már a katolikus, meg az egyetem szavak antagonisztikus ellentmondásban vannak egymással), ahol is azt írták, hogy a filozófiának vannak bizonyos hagyományos nagy kérdései. Tipikusan ezek azok:  Kik vagyunk? Mi az élet értelme? Mit tegyünk? Van élet a halál után? Van Isten? Ez így van, ezek, legalábbis némelyikük (nem mindegyik), olyan kérdések, amelyeket látszólag, vagy szokás szerint egyetlen egy szaktudomány sem tud megragadni, ahhoz túl általánosak, és összetettek (de erről még alant írok), így maradnak a filozófiának. És mosolyogtam is ezeket olvasván, azonnal arra gondolva, hogy hát hiszen ezek közül én mindegyik kérdésre tudom a választ. Tulajdonképpen vicces, hogy a filozófia örök, évezredes kérdéseire adandó válaszok nem is nehezek.

Most nagyon részletesen nem fogom kifejteni, mert az kissé hosszú lenne, de nézzük pl. az elsőt, a "kik vagyunk?"-ot. Már a kérdés is érthetetlen, a maga konkrét szintjén (mármint az érthetetlen, hogy ezen így mi a filozófiai kérdés), hiszen eléggé jól tudjuk, hogy kik vagyunk. Élőlények, emberek, ilyen-meg olyanok, mindenféle tulajdonságokkal, stb. A címünk is megvan: Virgo halmaz, Lokális csoport, Tejútrendszer, Naprendszer, Föld. Persze, mint általában szokott lenni, a kérdések egyrészt nem pontosak, olyan értelemben (sem), hogy nem világos, hogy milyen válasz elégítené ki őket, másrészt pedig a kérdések sokszor nem is annyira konkrétan, mintsem metaforikusan értendők. A "kik vagyunk" tipikusan ilyen kérdés. Nem azt kérdezi, hogy mik az emberiség különféle jellemzői, hanem inkább azt akarja kérdezni ez a szerencsétlen kérdés, hogy "mi a világegyetemben a helyünk?", "mit keresünk itt?", vagyis a gauguin-i kérdés(eket)t kell érteni rajta: "Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?" Tehát a kérdés egy általánosabb kérdésnek a "mi ez az egész?"-nek egy ránk vonatkoztatott szelete.

Na most ugye, azt tudjuk, hogy kérdezni is művészet, vagyis legalábbis jó kérdéseket feltenni nehéz. Ha valaki arra nem képes, akkor a válaszoló kényszerül rá, hogy értelmezze a kérdést, kitalálja, hogy "mit is akarhatott a költő (kérdező)?". Ilyenkor, mint azt fentebb tettem, ki kell bontani a kérdést, és pontosítani azt.

Tehát, a helyzet az, hogy az ilyen nagyon általános, és homályos kérdésekre nincs is nagyon konkrét válasz. Hanem annyit lehet tenni, hogy a korrekt válasz elmeséli a kérdés mindenféle rokon jelentéseire, és témáira adott válaszokat. Ezek igen szerteágazóak is lehetnek, hiszen a szóban forgó kérdésnek pl. egy csomó konkrét hozzá kapcsolódó konkrétabb témája van, a csillagászattól kezdve, a biológián, pszichológián, szociológián át, egészen a történelemig. Hiszen, hogy kik vagyunk, azt úgy lehet jól megérteni, ha azt is tudjuk, hogy mik történtek velünk, miket csináltunk.

Azt hiszem, nem veszem végig az összes kérdést. Sajnos a probléma az, hogy pongyolán kérdezni könnyű, de aztán egy ilyet helyre rakni, és még érthetően meg is válaszolni, az igen hosszadalmas művelet.

A "mi az élet értelme?" egy árnyalatnyival konkrétabb, korrektebb kérdés, csak itt meg az értelem szóval van a baj. Mit jelent ebben a mondatban az "értelem"? Ez egy eléggé homályos jelentésű szó, arról nem is beszélve, hogy a jelentésétől függetlenül (amit külön leírás nélkül nyilvánvalóan megint úgy kell kitalálni), ez egy olyan kérdés, amiben egyben egy implicit állítás is foglaltatik. Természeten az az állítás, hogy feltételezi, hogy van az életnek valamiféle értelme - és utána ugye megkérdezi, hogy mi az. 

Persze, az elemző tudja, hogy ezt a kérdést is lazán kell kezelni, és a kérdező valójában (egy jóindulatú interpretáció szerint) nem akarja azt állítani, hogy van értelme az életnek, hanem egyszerűen csak arra kíváncsi, hogy ha van, akkor mi lehet az. És az "értelem" szót ebben a mondatban leginkább a "cél", "haszon" szavakkal rokon értelemben érti. De persze ezt sem tisztázza (magában) pontosan, hanem csak egy általánosabb választ vár arra, hogy "hát akkor végül is, mi végre vagyunk mi itt a Földön?"

Hát mi végre vagyunk? A válasz erre már egyszerű. Egyrészt az nagyon látszik, hogy nincs semmiféle abszolút (mindenható, teremtő, transzcendens, stb) hatalom, amely számunkra célokat tételezne, illetve, amely egy olyan értékrendet állított volna fel, amelyhez nekünk igazodnunk kellene. Ebből következően, nincs se külső cél, feladat, amit teljesítenünk kellene, se abszolút erkölcs, szabályok, amiknek meg kellene felelnünk. Hanem bizony az van, hogy ezeket nekünk kell kitalálnunk a magunk számára. Miért? Azért, hogy minél jobb, kellemesebb, boldogabb, életet éljünk a földön. Tehát végső soron, az élet értelme (kérdésre való válasz) egyrészt az, hogy ez nem egy abszolút, külső dolog, hanem mi magunk (leginkább az egyén, de a közösség, a társadalom is) tételezi, állítja fel magának azokat a célokat, és szabályokat amelyeknek érdemes megfelelni. Másrészt meg az (a válasz), hogy a boldogság, az életminőség növelése, a jobb, "igazabb" , és teljesebb élet az emberek (de nyilvánvalóan bármilyen értelmes élőlény) életének helyes célja. Olyan értelemben helyes ez a cél, hogy ezt érdemes választani. És úgy általában mindenki jobban jár, meg még a civilizáció is, ha ilyen célt választ, mintha mondjuk ezek ellenkezőjét választaná.

A "van isten?" kérdéssel nem érdemes foglalkozni a válasz túl triviális lenne, szinte filozófiához méltatlan (bár ezt is sokat lehet csűrni-csavarni), viszont a "van élet a halál után?"-nál megállok kicsit. Megint csak szigorúan logikailag nézve, ez egy önellentmondó, így értelmetlen kérdés. Hiszen a szavak bevett jelentése alapján, a halál mindaz, ami nem élet, ha az élet elmúlik, akkor a szavak jelentése alapján (is) a halál következik, a halál az élet ellentettje. Vagyis logikailag nem képzelhető el, hogy az élet után (az élet megszűnésével) nem a halál következne be. Hiszen itt tertium non datur van, nincs harmadik lehetőség, valami olyan, ami nem igazán élet, de nem is halál.

Persze az elemzőnek megint csak felül kell emelkednie hülye kérdések logikai önellentmondásosságán, és most is azt kell feltárnia, hogy "mit akarhatott a költő" ezzel a kérdéssel. Hát bizony,a  költők - nyilván nem mind, de akik ezzel a kérdéssel szívesen foglalkoznak, és akik számára nem triviális a válasz - itt megint egy egész implicit konnotációs mezőt képzelnek el a kérdés mögé. Ez a mező márpedig olyan ki nem mondott feltételezésekből szokott állni, hogy a materiális-fizikai típusú létezésen kívül van egy immateriális, lelki, nem fizikai típusú létezés is. Ez ugye rendkívül elterjedt hiedelem az összes vallás ezt mondja, de ezen felül az összes idealista (és dualista) filozófia is ezt tartja, meg ezen felül még a lakosság kb 90%-a (nem tudatos idealisták). Tehát a kérdés itt tulajdonképpen valami olyasmire vonatkozna - már persze akkor, ha valaki nem egy határozott "nem"-el válaszol rá, hogy az "evilági lét" -ben történt meghalás után az alany (nem materiális lelke) átkerül egy másvilági (nem materiális) létsíkra, és ott valamilyen módon tovább él. Ezzel csak az a baj, hogy túl erős igazolatlan (valójából légből kapott) állítást tartalmaz. Egyszerűen semmi nem igazolja az idealizmus állításait, az egész úgy ahogy van, mese habbal. Ebből persze egy nem túl kedvező válasz következik a kérdésre, annyira kedvezőtlen, hogy a kedélyek megóvása miatt inkább le sem írom. 

Persze, ez a kérdés is olyan, aminek több aspektusa van. Pl. lehet vizsgálgatni nem csak filozófiai- de tudományos szempontból is. Hiszen való igaz, hogy még nem ismerjük az élet minden jellegzetességét, formáját. Csak egy példa a probléma bonyolultságára. Ha majd tudunk mesterséges, gépi (tehát nem szerves) lényeket csinálni (mondjuk mesterséges intelligenciát), azt mikortól, mitől nevezhetjük életnek? Hiszen nyilvánvaló, hogy ez a folyamat már most elindult (az MI készítése), ha most még csak nagyon az elején is tartunk. De egy legalább olyan intelligens mesterséges lény, mint mi, aki gondolkodik, érzékel, és fizikailag érez (ez is megoldható), arra már eléggé bajosan lehetne mondani azt, hogy "nem él". Vagyis itt látja az ember, hogy van némi különbség a biológiai, és a mesterséges élet között is, pl ugye az, hogy míg a biológiainak a határa (a halál) elég pontosan meghatározgató, addig egy mesterséges életnél, még maga az élet mibenléte (vagy kezdete) is problémás (mikor kezdődik a tudata az MI-nak?). De ez a téma más vizekre vinne, hagyom is.

Általában véve (és ez tanulság is itt) az látszik, hogy minél pontosabban, egyértelműbben, konkrétabban fogalmazunk meg egy ősrégi "filozófiai kérdést", az annál inkább veszíti el a misztériumát, rejtélyességét. A megválaszolhatóságának a nehézségét nem feltétlenül veszíti el, hiszen a "konkrét helyzet konkrét elemzése"  (a lefordított, szaktudományos) adott esetben sokkal nehezebb, mélyebb, és bonyolultabb lehet, mint a lila-bölcsész spekulációk. A most példaként hozott nagy kérdések ilyenek, vagyis lefordíthatóak egy, a spekulatív, és önköldöknéző filozófiainál sokkal egyértelműbb egzaktabb kérdésekre. De ez persze nem jelenti a filozófia csődjét, vagy feleslegességét. Mint az elején mondtam, a filozófia azért még témák-ból is áll, és  módszerből is. Tehát ahhoz, hogy megértsük, szétcincáljuk, kifejtsük a homályos burkukból ezeket a kérdéseket, ahhoz nagyon is kell filozófiai minőségű, mélységű, módszerű gondolkodás.

3 komment

A menekültproblémáról.

2015. augusztus 26. 15:17 - ipartelep

Nem akarom ezt a blogot a filozofikusabb témák, vagy a témák filozofikus tárgyalása helyett a közélet, vagy az aktuálpolitika felé elvinni. Ugyan a fontosságához mérten érdekel engem a politika, de azt én az elemzés szempontjából kevésbé tartom érdekesnek, mint a nála alapvetőbb, őt kiváltó okokat. Legyenek azok filozófiai szintűek (erkölcs), vagy politikafilozófia elvei, eszméi, ideológiái.

 A mostani téma a felszínen elsősorban politikai ügy. Többféle értelemben is. Egyrészt a politika következményei  (pl. a háború) váltják ki a migrációt, és mindaz főleg politikai ügy, amit a fogadó országok tesznek velük. Másrészt Magyarországon egy csúnya terelésnek, egy újabb átverésnek, propagandafogásnak vagyunk tanúi akkor, amikor is ezzel az amúgy nagyon "népszerű" menekültüggyel tereli el a Fideszmaffia (én már csak így hívom őket, az igazi nevükön) a figyelmet a számtalan sok stiklijeiről. 

Továbbá, sokféle szempontból lehetne beszélni erről a problémáról. Először is, lehetne a tények szintjén: mi történik, és miért történik ez? Lehetne a tények értékelésének a szintjén: jó-e ez nekünk, vagy bárkinek, ami történik, vagy rossz? Lehetne a jóslatok szintjén: mi lesz ebből? És végül lehetne a kívánságok szintjén: mit szeretnénk, hogy legyen, és mit kellene tenni?

Mint látható, ez a négyféle megközelítés önmagában megérne, vagy ha nem is érne meg, de elfoglalna egy "misét". És mind a négy fontos is, kell a megértéshez, és el is kell különíteni őket ahhoz, hogy az erről való beszéd ne valamilyen borzasztó zagyvaság legyen. 

Sorra veszem, de csak röviden.

A mi történik-re a legegyszerűbb a válasz. Az egykor "harmadik világ"-nak nevezett régió lakosainak egy (megjegyzem, egyelőre kicsi) része, különböző okok miatt elhagyja hazáját, egy jobb élet reményében. Ezek az okok változóak, a közvetlen életveszélytől kezdve (líbiai, szíriai, háború, afganisztáni helyzet), a helyi rossz életminőségig. Ilyen értelemben (nem a jogiban) mindenki menekült, aki elhagyja a hazáját, máshol akar élni. Magyarországról 1956-ban kb. 200 ezren menekültek el (csak egy nagyon kis részük a büntetéstől való reális félelmében), és az utóbbi  kb. 5 évben, a maffia értő országvezetése alatt újabb legalább 200 ezer ember. Elmentek egy jobb élet reményében. Indiából, Pakisztánból, vagy az egykori Brit gyarmatokról hosszú évtizedek óta folyamatos az el-és bevándorlás Nagy Britanniába (Londonban ma már kevesebb a fehér, mint a színesbőrű). Miért mennek? Egyszerű: jobban akarnak élni, mint otthon. És persze van aki azért menekül, mert közvetlen életveszélyben van, mondjuk az IS miatt, vagy éppen azért, mert a nem túl távoli "arab tavasz" olyan erőket szabadított fel, amelyek nem éppen a humanitárius megoldásaikról híresek. Még egy fontos körülmény itt: a menekültek ha már nekiindultak, akkor nem a szegény országokba akarnak menni tovább nyomorogni. Hanem a lehető legjobb helyekre. ha majd azok megtelnek, vagy nem fogadnak be tovább, akkor persze jön a többi, sorban.

Kinek jó, vagy rossz a migráció? A kivándorlóknak, ha sikerül, valamivel jobb lesz, mintha helyben maradtak volna. A befogadó országok lakossága meg egy szintig észre sem vesz semmit. Utána elkezd hozzá alkalmazkodni. Ez hosszú, és problémás folyamat. Mivel ma a Föld népessége kulturálisan (vallásilag, szokások) nagyon sokféle, különböző, ezért a szorosan egymás mellett, pláne egymás között élő népek szükségszerűen ütköznek egymással. Ezeket az ütközéseket kezeli az állam jogi- és erőszakszervezeteinek visszatartó ereje, és kezeli a befogadó hely, az ottani emberek kultúrája. Pl. ez ügyben a magyar népnek sok szégyenkezni valója van, ez a nép a nyugati kultúrnépekhez képest híresen idegengyűlölő, rasszista, homofób, kirekesztő, intoleráns, stb. Tehát Magyarország  nem csak azért nem tudna sok menekültet befogadni, mert ez egy szegény ország, amely a saját mostani lakosságának sem tud emberhez méltó életkörülményeket nyújtani, hanem azért sem, mert a lakossága szellemileg, intellektuálisan, morálisan, kulturálisan, vagyis a civilizáltsági szintjén nem érett erre. Egy ilyen országban valóban komoly konfliktusok várhatóak az eltérő kultúrák (vallások, szokások) találkozásából. A nyugatiak ezt nem az eleve jobb intellektuális képességeik, hanem a civilizáltabb közállapotaik miatt kezelik jobban, és a kivándorlók őket is célozzák meg. Ezért Magyarországot egyelőre csak az átutazás problémája érinti. Azt meg - természetesen, és megszokottan - a kormány ugyanolyan rosszul kezeli, mint minden mást, amihez hozzányúl. A lényeg itt az, hogy bizony a migrációnak ára van. Ezt az árat a befogadók is fizetik, azzal, hogy a kényelmüket, az életformájukat valamennyire meg kell osztani velük, olyasmiket is el kell nézniük, és elfogadniuk, amik egy monokulturális társadalomban fel sem merülnek. Ez persze, csak a tolerálható különbségekre vonatkozik, és a gyakorlat azt mutatja, hogy a "civilizációk összecsapása" a  - legalábbis e téren - nem tolerálható különbségek miatt van.

A távlatok: na ez a jóslásos rész. Itt nagyon nehéz helyeset mondani, hiszen nem a tényektől beszélünk. Az természetesen várható, hogy a harmadik világ migrációja fel fog erősödni. Évtizedes távlatokban akár milliók is elindulhatnak nyugatra, és északra. Ha közbe nem jön valami. Mi lehet ez? Pl. a bezárkózás. A nagy keservesen elindult politikai integráció (Európai Unió--> Európai Egyesült Államok) most legalábbis megtorpanni látszik, és ebbe nagyon besegíthetnek a menekültek tömegeinek "fenyegetéseitől" népszerűvé váló helyi nacionalizmusok. Igen valószínű ez a kimenetel. Az is verzió lenne, hogy a civilizált világ visszamegy az egykor káoszban otthagyott gyarmataira (ez gyakorlatilag egész Afrika, meg a közel kelet), és rendbe teszi őket, vagyis egy nyugati mintájú (nem a legideálisabb, de most ez van) demokráciát "kényszerít rájuk", amely olyan életszínvonal emelkedéssel járna, hogy már ne érje meg nekik elvándorolni. Ez jelenleg idealisztikus elképzelés, nagyon kicsi esély van rá - hiszen éppenséggel pont a bezárkózás, be nem avatkozás divatja várható. Ha már ez a téma, akkor itt elmondanám, hogy én távlatilag a globális világállamot tartom üdvös politikai célnak, és persze a vele járó mindenféle, és minden szintű (ez alól a kulturális kivétel, de azzal sem lehet mit tenni) integrációt, és internacionalizációt. Tehát a civilizáció bizonyos fejlettségi szintjén felül már semmi szükség a nacionalizmusok politikai megtestesítőire, az országokra. Szükségszerű (elkerülhetetlen), hogy az emberiség egyszer egységes lesz, etnikailag, nyelvileg, politikailag, és minden elképzelhető módon is. Csak persze ez igen távoli project, erre nem alapozható a menekült-probléma gyors megoldása. A világ (a Föld) kommunikációs értelemben véve egyre inkább átláthatóvá válik, vagyis kialakul a "világfalu". De nem minden téren egyforma ütemű ez a folyamat. Ez azzal jár, hogy a szegény országokban annyit már látnak, hogy hogyan élnek nyugaton, és annak az anyagi részét "elirigylik". Kérdezhetnénk, hogy régen nem így volt? Egyrészt ugye, régen nem volt információrobbanás. Azt sem tudták, hogy vannak olyan országok, nem ám hogy ott milyen az élet. Másrészt régen - ez fontos! - nem annyira az egyes országok életszínvonala (mint most), hanem az országokon belüli életszínvonalak között volt nagy különbség (ez utóbbi persze most is áll). Emiatt régen nem volt ok elvándorolni, hiszen minek menjen egy ugyanolyan szegény országba, kitéve a kulturális, és egyéb különbségekből származó inzultusoknak. Röviden: igen, a migráció felerősödése várható, több évtizedes távlatban is.

És végül lehetne a kívánságok szintjén: mit szeretnénk, hogy legyen, és mit kellene tenni? A jólétben élők nyilván azt szeretnék, hogy mindenki maradjon a helyén. Ez ugye nem fog menni. A migráció elsősorban a helyileg nagyon eltérő életminőség miatt van. Amíg ezt nem tudjuk kezelni, nivellálni, addig marad a probléma. De egy alapvetőbb indok is ezt mondja: az erkölcs. Az ide vonatkozó legjobb erkölcsi elv (ez azoknak, akik az uborkafán valamivel feljebb vannak, és lefele rugdosnak, nagyon nem szokott tetszeni) az egyenlőség elve. Ez a közhiedelemmel ellentétben, nem csak az egyenlő lehetőségekről, és jogokról kellene hogy szóljon (alapból ezt értik rajta), hanem valamilyen mértékű anyagi egyenlőségről is. Vagyis arról van szó, hogy igazságtalan az a nagyon nagymértékű anyagi egyenlőtlenség, ami ma van a Földön. Ennek több oka van (hogy ez miért igazságtalan), ezt most nem mondom el, de ráadásul még célszerűtlen is. A nagyon nagyfokú egyenlőtlenség már a gazdaság működőképességét veszélyezteti, és az iparosítás, és automatizáció fokozódásával egyre inkább fogja. Ad absurdum (bár ez nem is abszurdum), ez oda fog vezetni, hogy teljesen elszakad egymástól a nagyon szűk hatalmi elit, az őket kiszolgáló rendfenntartó közeg, és a túlnyomó többséget alkotó, nincstelen tömeg, amelynek még csak munkája sem lesz, és az elit könyöradományaiból él. Most kb. efelé tart a világunk, mindez a kapitalizmus elfajulása, és megreformálhatatlansága miatt. De ez a téma is távol vezetne innen. Mindenesetre az látszik, hogy a menekültügy okai valahol mélyebben összeérnek egymással. És az is, hogy a tüneti kezelés itt sem megoldás. Az okok kezelése viszont nehéz, komolya hatalmi érdekeket sért (mást sem sért, csak a hatalom érdekeit), ezért nehéz a megoldás. Arról van itt szó végül is, hogy a civilizáció problémáinak (melyek közül a most tárgyalt, csak egy, és nem is a legsúlyosabb) okai, és azok kezelése egy komplex, és mélyreható átalakítást igényelne, amely politikai, és gazdasági lenne. A politikai az integrációt jelenti, a gazdasági pedig a termelés, és elosztás, egy kapitalizmuson kívüli, jobb, és igazságosabb megoldását. Tehát a mit kellene tenni-re az a válasz, hogy először kell fogadni bizonyos politikafilozófiai elvek helyességét (ezek konkrétan, a szabadság, egyenlőség, szolidaritás), majd ennek megfelelően berendezni a társadalmat. Hogy a lehetőség szerint legélhetőbb világot biztosítsunk mindenkinek, ahonnan nem akar elvándorolni. 

Sokat lehetne erről még írni. Nem folytatom, így is hosszú lett. Aki most kétségbe van esve a menekült-probléma miatt, annak mondok egy jó, és egy rossz hírt. A rossz hír az, hogy a menekült-ügy, a jéghegy csúcsa. A civilizáció mindaddig bele fog futni a nagyrészt maga által kreált, vagy fenntartott problémáiba, amíg meg nem oldja őket. És az ég világon (szó szerint) semmiféle garancia nincs arra, hogy jól fogja megoldani őket. A jó hír meg az, hogy ez a mizéria is elmúlik (mint a madárinfluenza mizéria). Most ez van soron, a levegőben, de majd lecseng. Örüljetek az életnek, amíg van minek, és amíg van!

5 komment

Etikai gondolatok egy bojkott-felhívás kapcsán.

2015. augusztus 24. 22:53 - ipartelep

Mostanában, hosszú szünet után, amelyet a filozófiai diszciplínák közül leginkább a logika, és az ismeretelmélet töltött ki, újra érdekelni kezdett az etika. Az etika természetesen részleteiben, és mélységében ugyanolyan bonyolult és nehéz ügy, mint bármely más filozófiai téma. Csak másról szól. Az etika ugye, főleg arról szól, hogy melyek az élet legfontosabb értékei, és azok alapján hogyan kell, vagy érdemes élnünk. Ez azért lehet filozófiai téma, mert - egyszerűen szólva -, nem ténykérdés. Az élet értékeit - megint csak egyszerűen, mert most főleg nem is erről akarok beszélni - nem felfedezzük, (mint az objektív külvilág tényeivel teszi a főleg természet- tudomány), hanem kitaláljuk őket. Tehát az etika, az erkölcs az egy olyan rendszer (ha eléri azt a komplexitást), amelyet mi hozunk létre. Ezért nem lehet igazolni, vagy cáfolni a morált, ezen fogalmak tudományfilozófiai értelmében. 

Megfigyeléseim (sok-sok vita) szerint, a fenti, számomra teljesen triviális, magától értetődő megállapítások a legtöbb ember számára nem ismertek. Persze az ismertségnek is vannak fokozatai: a tudásunk a legtöbb dologban nem teljesen explicit a dolog minden összetevőjére, és azok összefüggésére vonatkoztatva. A mélységek ismeretéről már nem is beszélve, hiszen mindennek több tárgyalási szintje van, és minden alján egyvalami van: a fizikai szint. Ugyan a Nobel díjas fizikus, Leon Max Lederman, az "Isteni a-tom" c. egyébként nagyon jó könyvében egyetértően idéz egy másik fizikust (ezt most nem keresem vissza), aki szerint a legalsó szint a matematika, de ezt én nagy tévedésnek tartom. Ugyanis a matek az nem faktuális (tényfeltáró) tudomány, hanem egy (analitikus) _nyelv_ (persze nagyon speciális), amelyen a (feltételezett) tényeket leírják. Ez egy olyan nagyon finom distinkció, amelyet még a filozófusok egy része sem ismer, úgyhogy nem róható fel néhány fizikusnak, hogy azt hiszik, a természet tényei feltárásának legalapvetőbb módszere (nem nyelve!) nem a fizika, hanem a matek.

De nagyon eltértem attól, amiről eredetileg akartam beszélni. Az ember már csak ilyen. Filmművészet kedvelő korszakomban (nem mintha ma nem...), egyszer olvastam egy interjút Michelangelo Antonionival. A filmjei témáiról beszélt. Valami olyasmit mondott, hogy minden filmje ugyanarról szól, és nem is tud másról beszélni, legfeljebb a körítés más kissé... Ez persze így sarkított kissé, még a filmeknél is, hiszen egy-egy játékfilm is olyan gazdag tárháza a különféle témáknak (ha akarom), hogy azokat napestig lehetne sorolni. Persze más dolog az interpretáló, és más a szerző látásmódja, értelmezése... Szóval, nekem is vannak fő témáim, amelyekre alapozom a tudásomat, és levezetem belőlük, vagy viszonyítom hozzájuk az új helyzetek, témák, dolgok, adta értelmezéseket. Nálam ilyen a "fizikalista" megközelítés, a nagyon episztemológiai, logikai alapú elemzés, és az etikában pedig a fent már említett relatív (ez az abszolúttal szemben álló) etika.

Valójában erre az írásra most egy nagyon konkrét (most pár napos) hír késztetett: egy magyar tudós felhívást tett közzé az ügyben, hogy a Széchenyi díjasok bojkottálják a tiszteletükre rendezett miniszterelnöki fogadást. Ez ugye egyben politikai hír is ("minden politika fiam"), de a politikai része egyszerűbb mint az etikai része. Ráadásul - és ez is régi mániám már - minden cselekvést először a morál ítélőszéke előtt kell megvizsgálnunk, ebből következően a helyes politikai cselekvések minimumfeltétele (más, nem etikai feltételei is vannak) az, hogy azok etikusak, vagyis megfelelnek valamely helyes etikai rendszer követelményeinek. (Itt sajnos nem térhetek ki arra, hogy milyen, és mitől az a helyes etikai rendszer.) Szóval a bojkott politikai felszíne, értelmes magyarázata egyszerű, és világos: értelmes, rendes, normális, és etikus ember nem vehet részt a ma Magyarországot uraló Fidesz bűnbanda semmilyen tevékenységében, még érintőlegesen sem. Minden ilyen részvétel kollaborációnak számít, és árt a demokratikus, humanitárius értékeknek, pontosabban az ilyeneket megvalósítani kívánó erőknek, vagy potenciális lehetőségeknek. Magyarán, a költővel: a "sziszegve sem szolgálok, aljas nyomorító hatalmakat" egy evidens erkölcsi parancs, aki ennyit sem tud, az kb. semmit nem tud az erkölcsről. 

Persze, még csak a politikánál tartottunk, hogy politikailag miért nem szabad semmilyen módon, semmilyen szinten együttműködni ezzel a tolvaj, hazug (gondolkodtam rajta, hogy írok egy posztot a "nagy ország-átverés" címmel) "NER" rendszerrel. Minden egyes tudós, aki elfogadja a meghívásukat, legitimálja őket. Ami itt egyszerre bűn, és hiba is. Ehhez képest, mostani tudomásom szerint kettő tudósember csatlakozott a bojkott felhívójához. Ez a nem csatlakozókra nézve, természetesen szégyen.

De van valami, ami nekem még a bojkottfelhívásban sem tetszik. Az így szól: "Úgy vélem, nem helyes elfogadni olyan politikus vacsorameghívását, akinek rendelkezései újra meg újra megsértik az egyetemi autonómiát, adminisztratív eszközökkel korlátozzák a kutatás (és oktatás) szabadságát, csökkentik anyagi forrásait." Ez természetesen igaz, csak kevés, és nem lényeges. A lényeg itt nem az, hogy a fideszmaffia egyetlen egy szféra (a tudományos, egyetemi, oktatási) jogait sérti, és korlátozza, hanem az, hogy az egész ország érdekeit, ha szeretném a hangzatos nagy szavakat, az egész nemzetnek tesznek folyamatosan keresztbe ezek a bűnözők. Azt persze megértem, hogy egy tudós csak a maga nevében beszélhet, és jobb, ha az indokát a maga területéről veszi, de azért a kisördög itt bujkál: ha a NER rendszere véletlenül jól kezelné az oktatás, a tudomány, az egyetemek ügyét, akkor minden rendben lenne, és nem lenne ok a rendes emberek (benne a tudósok) bojkottjára? Úgyhogy talán érdemes arra is emlékeztetnünk, hogy a fideszmaffia nem csak egy-kettő réteg, vagy foglalkozási- szakmai ág életét teszi tönkre, hanem a szorosan vett kliensrétegén kívül az egész országunkat.

Ezenkívül természetesen semmi bajom nincs a bojkottfelhívással, hanem azt éppenséggel nagyon is üdvözlöm, nagyon karakán, bátor (igen, ehhez lassacskán már bátorság kell) kiállásnak gondolom, amit mindenkinek követnie kellene a maga lehetőségein, és területén. 

Az etikai probléma persze az, hogy nagy a távolság a konkrét történések, és az elvont, absztrakt etikai elvek között. Hogyan vezessem le az etikából azt, hogy milyen politika (de előbb: politikafilozófiai elvek) a jók, igazságosak, hasznosak, helyesek? Ez megoldható (nem itt, nem most), de macerás. A NER politikai szinten triviálisan beláthatóan egy bűnözői csoport országlása, de ettől az etikai tárgyalási szint messze van. Olyan messze, hogy a kettő közti kapcsolatot leírni meg sem kísérlem itt. Mindenesetre a lényeg az, hogy a NER kiszolgálóit nem csak azért kell bojkottálni, mert nekünk, és ismerőseinknek kárt okoznak, nem is csak azért, mert másoknak, sokaknak is, hanem azért, mert morálisan is elítélendőek.

Szólj hozzá!

Helyes-e megölni a tolvajt?

2013. november 07. 18:25 - ipartelep

Amint azt a közélet eseményeit követő olvasóim már sejtik, eme bejegyzés a közelmúlt bormérgezéses esete, és az azt követő, blogokon zajló - szinte egyöntetűen a mérgező gazdát pártoló - vélemények kapcsán született. Az én véleményem persze már a címből sejthető: nem helyes. De ezt most egy kicsit részletezem is.

Először is, a kérdésfeltevésről: Az szándékosan morális (etikai), és nem jogi. Azért nem azt kérdezem, hogy "jogos-e megölni a tolvajt?", mert engem a jog itt kevésbé érdekel mint az etikai-filozófiai meggondolások. (Azért érdekel kevéssé, mert a jogot megalapozónak mindenképpen az etikát gondolom. Másodsorban meg a pragmatikát.) Tehát, az a jó (helyes, igazságos, célszerű, jól működő) jog, amely valamely mélyebb, morális alapon is helytáll, és nem mellesleg a társadalom rögvalóságában, vagyis adott viszonyai között is működik.

Az egyes, való életben előforduló bonyolult esetekre (és minden eset eléggé bonyolult, összetett) meglehetősen nehéz általános morális elveket "ráhúzni". Legfeljebb csak nagyon általánosakat lehet, olyasmiket, amik nagyjából minden (vagy a legtöbb, vagy az adott kultúrában a legtöbb) ember értékítéletének, és igazságosság-felfogásának megfelelnek. A kanti kategorikus imperatívusz („Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.”) teljesen "okés elv", csak annyira általános, hogy semennyire sem igazít el a konkrét esetekben. A borosgazda mondhatja azt: "A szemérmetlen, notórius, többszöri tolvajlást más eszköz híján, és igazságosan, csak ilyen súlyos szankcióval lehet megakadályozni." És ne feledjük, hogy pl. a középkorban egyes kultúrországokban is akasztás járt a tolvajlásért, vagy egyes nem annyira kultúrországokban ma is halálbüntetés jár olyan "bűnökért", amikért nálunk legfeljebb fejcsóválás. Tehát, nem csak hogy nem lehet a helyes, de nagyon általános szabályt interpretálni, nem csak, hogy nem alkothatók pontos eljárási szabályok (minden konkrét eset mellé), hanem még a megítélés is képlékeny, koronként, kultúránként is változó.

Ha az etikai érv túl általános, az igazságossági érv túl szubjektív, akkor mi a teendő, mire lehet szabályt alapozni? Lehet teljesen pragmatikusan is érvelni: "Mi lenne akkor, ha a társadalom halállal büntetné a tolvajokat?" "Célszerű- érdemes, helyes-e halállal büntetni a mi világunkban a tolvajokat?" Mindenféle homályos igazságosságfelfogástól függetlenül, azt hiszem, hogy ez önmagában is egy ultima ratio. Ugyanis, ha visszatérnénk a tolvajok halálbüntetéséhez, akkor az valószínűleg megrogyasztaná, az eddig felépített civilizációnkat. Persze nem úgy, hogy kihalnánk tőle, vagy valami káosz lenne, hanem úgy, hogy sok minden másra is kihatna. Ugyanis a társadalomnak ezek a "felépítményei" egy egymással összefüggő rendszert alkotnak. Persze nem mereven összefüggőt, szigorúan determináltat, de mindenképpen egymásra valamilyen mértékig kihatót. Ha csekélységegért is szabad embert ölni, akkor az leértékeli az egyik legfőbb értéket, az emberi életet. Ha az leértékelődik, akkor mindent "magával ránt", ami az emberi együttéléssel kapcsolatos. És ugye, egy társadalomban mi nem kapcsolatos azzal, hiszen az egész társadalom maga az együtt élő individuumok gyülekezete. Szumma szummárum, az emberek életminőségét rontja az, ha egymással túl szigorúan, vagy igazságtalanul, vagy ésszerűtlenül bánnak.

Persze, a helytelen szigor, és a teljes megengedés között egyensúlyt kell "belőni". Ez is leginkább pragmatikus alapon működhet. Meg kell figyelni, hogy hosszabb távon, a kihatásaival együtt (és persze, sajnos a kihatások nagyon messzire gyűrűzőek) mi hoz több előnyt, és hátrányt, és mi lesz az "egyenleg". Visszatérve a példára: A büntetések túlzott szigora ugyan valószínűleg csökkentené a bűnelkövetést, de a tovagyűrűző kihatásai révén olyan rideg, szigorú merev, igazságtalan társadalmat eredményeznének, amelyben az életminőség leromlana. És így az összesített egyenleg sokkal rosszabb lenne mint nélküle. Sokkal veszítenének a réven, mint amit nyernének a vámon.

Persze tudom azt is, hogy a blogposztok "mérgezéspárti" hozzászólói eszében nem morális, vagy pragmatikus érvek forogtak. Hanem "cigánybűnözős", és "liberális-gazemberezős" "érvek". Azokkal azonban nem lehet mit kezdeni, hiszen vajmi kevés racionalitás van bennük, csak "érzelmi fellángolások". Csak azt kívánhatom az ilyeneknek, hogy soha ne kerüljenek olyan élethelyzetbe, amelyben a saját "elveiket" mások alkalmazzák ellenük. Csodálkoznának szegények...

4 komment

Miért beteg a magyar futball?

2013. szeptember 09. 10:47 - ipartelep

A cím szándékos "palizálása" (lásd a Schmitt Pálról írt blogposztomat) Végh Antal 1974-es könyvének. Feleim, látjátok? 1974-ben már ugyanez volt a kérdés. 39 éve... És mi változott azóta?

De a kérdés (a címbéli, és ez az előbbi is) majdhogynem költői. Először az kéne megnézni, hogy mi van. Nézegetem a FIFA világranglistát (2013.08.08-i kiadás, tehát a legújabb, Románia elleni lebőgés még nincs mérve): 31-ikek vagyunk rajta. Kissé (de csak enyhén) csodálkozva látom, hogy megelőzzük Japánt, Ausztráliát, Nigériát, vagy Szerbiát(!), de mivel eléggé objektív szempontok szerint rangsorolnak (meccsek eredménye, jellege, ellenfelek súlya, stb), ez a besorolás elfogadható, ennél minden besorolás csak szubjektívebb lenne. Akkor most, felmerül a kérdés, hogy jó-e, megfelelő-e ez a 31. hely. Mihez képest? A vágyainkhoz képest? Azokhoz képest nyilván nem megfelelő. Mindenki a legjobb szeretne lenni, és az Aranycsapat emléke még túlságosan benne van a köztudatban, hogy Magyarországon egy ilyen ócska 31. hely elfogadható legyen.

No de mik a realitások? Egy ország "focitudását", különösen az aktuális focitudását sok tényező befolyásolja. A tradíció a legkevésbé. Hiába vagyunk "nagy focinemzet", ha az utóbbi negyven-ötven évben már csak ebből az emlékből élünk, és fokozatosan csúszunk egyre lejjebb. Lehet néhány speciális tényező (ilyen a foci "kultúrába ágyazottsága "is), amelyek egy kis ország fociját ideig óráig naggyá teszik, de hosszabb távon inkább a mennyiség érvényesül. A sok (amatőr) focistából kinevelkedő sok jó profi, a magas színvonalú, pénzes bajnokság, és a verseny.

Zárójelben: Mivel ez egy főleg közéleti- filozófiai témájú blog (csak most ideiglenesen kirándulok sport-témába), megjegyzem (amit régebbi olvasóim talán sejtenek), hogy én a társadalmi mechanizmusok tekintetében egyáltalán nem vagyok a verseny híve. Én a versennyel szemben az együttműködés, és a szolidaritás híve vagyok. A versengést, - mint társadalmi mechanizmust - összességében igazságtalannak (az eredményét) és károsnak, kontraproduktívnak tartom. De a sport ez alól természetesen kivétel. Hiszen a sport lényege, vagy legalábbis fontos jellemzője, pont a verseny, verseny nélkül nincs sport..

Visszatérve a reáliákhoz: Ez a 31. hely úgy nagyjából reálisnak tűnik, ha minden tényezőt figyelembe veszünk. Tehát a foci internacionalizálódását (az Afrikai csapatok most jönnek felfele), az ország focikultúráját, pénzét, a foci népszerűségét, az általános üzleti (a foci ma már félig üzlet) közállapotokat, és hasonlókat. Tehát nagyjából a helyünkön vagyunk ma, egy 31. hellyel.

Mégis, miért nem vagyunk jobbak? És mitől lehetnénk jobbak?

Azt hiszem, hogy a legnagyobb bibi az, (természetesen a mennyiségin kívül: kis ország, kevés focista, kis pénz), az hogy ezek a jóemberek (a foci körül sündörgő összes jóember, focistástul, edzőstül, sőt egészen a sportújságírókig ), nagyon jól meg vannak fizetve. Ráadásul, bármit is csinálnak, akkor is jól fizetik őket. Persze itt most csak az "élvonalról" van szó, nem a libalegelőn lelkesedésből focizó járási 2. osztályról. Emiatt nem kényszerülnek arra, hogy teljesítsenek. Minek az erőfeszítés, ha úgyis megvan minden, és amúgy se lenne sokkal több? Gondolják ezt ők, és teljes joggal gondolják. Magyarországon ma általános tévhit a focival kapcsolatban az, hogy az "utánpótlás nevelés"-el van gond. És ezt úgy értik, hogy az utánpótlást nem tanítják meg jól focizni. Ez úgy hülyeség, ahogy van. Ha egy gyerek szeret focizni, akkor az évek során magamagától is megtanul focizni. Egy egyesület már csak a kiteljesedés kereteit, és lehetőségeit biztosítja. A magyar egyesületek pedig az ellustulás kereteit biztosítják, de azt igen jól. Egy magyar egyesületben (az "élvonalban") mindenki azt tanulja meg, hogy hogyan lehet igen jó fizetésért minimális teljesítménnyel ellébecolgatni.

A foci egy komplex teljesítmény- ügyességi sport. Aki nem gyakorolta évekig (én tudom mit beszélek, évtizedekig fociztam, igaz, csak libalegelőn), az nem tanulja meg a "mozdulatokat", nem égnek azok belé, nem fog tudni focizni. De ha valaki megtanulta, akkor az még nem elegendő a jó teljesítményhez. A nagy teljesítmények legalább félig mindig fejben dőlnek el. Szándék, akarat, elhatározás, kitartás, és hasonló bűvszavak, döntik el, hogy az ügyes focistából lesz-e jó focista. Nekem egyszerűen úgy tűnik, hogy a ma "élvonalbeli" magyar focistáinak fejéből hiányoznak ezek a "bűvszavak". Nekik nincs olyan szándékuk, hogy jók legyenek (mármint jó focisták), nem tanulták meg azt, hogy ezért mit kell tenni, és nincs bennük elhatározás, és kitartás sem. És legfőképpen azért, mert tökéletesen elégedettek a sorsukkal, és állapotukkal. Jól érzik magukat ott ahol vannak, és nem is akarnak azon változtatni.

Mi meg itt csodálkozunk - már 40 éve -, hogy miért beteg a magyar foci.

3 komment
Címkék: foci

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?

2013. június 26. 13:22 - ipartelep

A címbéli mondatot, kérdőjel nélkül, kijelentésként, egy Ludwig Wittgenstein nevű filozófus írta le, még a XX század elején, az egyik fő művében. Wittgenstein akkoriban neopozitivista volt, de aztán eléggé markáns filozófiai pálfordulást hajtott végre, és élete vége felé nagyrészt már olyasmikről beszélt, amikről korábban azt mondta, hogy hallgatni kell róluk.

De vajon igaza volt-e Wittgensteinnek? És mikor? No meg, az sem mellékes, hogy miben. Nézzük.

A címbéli mondat kibontva valójában ezt jelenti: "Vannak olyan dolgok a világon, amelyekről nem lehet beszélni. Ezekről a dolgokról hallgatni kell." Mi tűnik itt szembe rögtön az elején? Mi az, amire a Mari néni is rögtön azt mondaná, hogy: "Itt valami nem stimmel édes fiam. Hát akkor hogy is van ez?". Hát az, hogy ha egyszer vannak olyan dolgok, amelyekről nem lehet beszélni, akkor teljesen felesleges arra felszólítani a közönséget, hogy azokról hallgatni kell (vagyis nem beszélni róluk). Hiszen, ha nem lehet róluk beszélni, akkor ha megfeszülünk, akkor sem tudunk beszélni róluk. Tehát a mondat szó szerinti interpretációja alapján a második része (a felszólító) teljesen felesleges.

Persze, kérdés, hogy szó szerint kell-e érteni ezt a mondatot. Vajon úgy kell? Azt hiszem (ezt csak feltételezem), a korai Wittgenstein erre azt mondta volna, hogy igen, persze, a későbbi meg azt, hogy dehogyis. Akkor most a korai- vagy a késői Wittgenstein tudta ezt jól?

Nézzük, mit jelent a mondat tágabb kontextusban: A világon lévő "dolgok" leírására szolgáló beszéd (ezt a korai Wittgenstein talán úgy mondta volna, hogy, "a világ logikai szerkezete") durván kétféle: tényleíró, és fiktív. A tények leírásai azok, amelyek elmondják, hogy milyen a világ, az ő törvényei, eseményei. A tények egy része "szintetikus" jellegű, tapasztalatilag lehet őket megismerni, egy másik részük viszont "analitikus", ezeket logikai spekulációval lehet részben megismerni, részben feltalálni. Közös jellemzőjük, hogy objektívek (nem függenek az egyén belátásától), és van igazságértékük. 

Az objektív, és faktuális, vagy analitikus tényállításokkal szemben, vagy mellett, van az összes többi állítás, amely nem szól tényekről. Az ilyen állítások, mondatok mindazok, amelyek valamely szubjektív véleményt fejeznek ki. A lényegük az, hogy nem tényállítások, nincs mögöttük egy objektív tény, amit feltárva, felismerve el lehetne dönteni az igazságukat, vagy hamisságukat. Pl: "A mákostészta jobb mint a bableves." Eldönthetetlen az igazságértéke, mert nincs is neki olyanja.

Wittgenstein a tárgyalt mondatunkat ez utóbbi típusú, nem tényleíró mondatokra értette. Mégpedig olyan értelemben, hogy (1) mivel nincs igazságértékük, nincs szerepük a tények, vagyis a világ megismerésében, (2) ezért nem érdemes róluk beszélni.

Igaz-e ez? No lám, milyen könnyű beleesni abba a csapdába, hogy mindenféle állításnak rákérdezünk az igazságértékére. Az (1) kétségkívül igaz. Vannak olyan állítások, amelyeknek nincs igazságértéke. No de mi a helyzet a (2)-vel? Végül is, ez (a (2)) Wittgenstein mondatának a hangsúlyos része. Bármiről is kell hallgatni, egy ilyen mondat lehet célszerű, vagy bizonyos értelemben "helyes", de igaz, abban az ételemben, hogy van igazságértéke, úgy nem lehet. Persze, hamis sem lehet. Tehát az marad, hogy célszerű-e, hasznos-e, értelmes-e olyasmiről beszélni, amiről -a fentebb írottak értelmében - nem lehet beszélni.

Először is: A nem tényleíró, hanem fiktív állítások léteznek. Tehát a bennük lévő dolgokról lehet beszélni, hiszen beszélünk róluk. A kérdés az, hogy mi az értelme, haszna az ilyen beszédnek. A korai Wittgenstein szerint semmi. Ez nyilvánvalóan túl radikális nézet. Kilövi az összes nem tényállítást. A köznapi beszéd legtöbb állítását, a művészet szövegeit... 

Mi a haszna, értelme a nem tényleíró, igazságértékkel nem rendelkező beszédnek? Először is: nélküle gyakorlatilag megnémulnánk. Az emberi kommunikáció nem csak száraz tényközlésekből áll, hanem nagyobbrészt éppen olyasmiből, amiről Wittgenstein szerint nem szabad(na) beszélni. Másfelől: a kommunikációnak nem csak információközlő funkciója van, hanem szociális funkciója is. Sőt, bizonyos helyzetekben, mondhatni, az a fontosabb. De maradjunk csak a kommunikációs funkciónál. Az ember a világról alkotott képét, tudását, világnézetét egy nagyon összetett, vegyes úton kapja meg, szerzi be. Nem csak az objektívumokról állításokat tevő igaz- vagy hamis tényközlések által. Hanem - és mennyiségileg valószínűleg elsősorban - pontosan olyan nem tényállítások által, amelyekről a korai Wittgenstein hallani sem akart. Egyszerűen szólva: a tudásunkat egy "kognitív holisztikus hálózat" részeiként szedjük fel. Apránként, sok hibával, gyakran nem direkt módon, próba szerencse módszerrel is. Ebben a hálóban nagyon nagy szerepe van a "fiktív" állításoknak. Ugyanis ezeket az ember akaratlanul is összeveti egyrészt egymással (megnézi a konzisztenciájukat), másrészt meg a tényállításokkal. És így egy sokkal gazdagabb, sokrétűbb megismerési módszert használ, mintha csak a csupasz tényállításokból próbálná "megtanulni a világot". Persze ez a módszer veszteséges, nem annyira logikus, de végül is szükségszerű. Amúgy sem tudnánk mást tenni, hiszen így működik a világunk.

Tehát, végső soron, a wittgensteini mondatot érdemes így kijavítani: "Amiről nem lehet beszélni, arról is kell beszélni." Ez szó szerint ellentmondásos mondat, de kontextus szerint már nem az. Értelmes, és hasznos.

16 komment

Ki a hülye?

2013. június 09. 20:44 - ipartelep

Ezúton, és helyen bevallok néhány dolgot: Én - mint a világ összes embere - sok mindent nem tudok, sok mesterségben nem vagyok jártas, sok mindenhez nem értek. De - valószínűleg, szintén, mint a világ legtöbb embere - amiben van véleményem, abban az a vélemény meglehetősen szilárd. Az már csak az emberi psziché sajátosságaiból adódik, hogy az ilyen szilárd, megrögzött vélemények, leggyakrabban hosszú távúak, nehezen ha egyáltalán változnak (lassan is alakulnak ki), ha éppen nem egyenesen változtathatatlanok. (Az itt olvasók egyike sem most jött le a falvédőről, valószínűleg sok vitát látott már. És olyat, amely konstruktív volt, és egyik fél a végén elvetette a saját-  és elfogadta a másik álláspontját? Ugye?) Ilyenek vagyunk, így működünk, ezzel nem nagyon lehet mit tenni.

Akkor mivel lehet valamit tenni? Talán, még a vélemények kialakulásánál lehetne valamit alkotni. Hogy az emberekben ne tévképzetek alakuljanak ki a a dolgok állásáról. Hogy ezt neveléstudományilag hogy lehetne megtenni, az nem az én hatásköröm (nyilván, elsősorban az ismert, p-vel kezdődő három dolog kellene hozzá leginkább - nem nem az, amire a legeslegelsőként gondoltok most). De engem nem érdekel a pedagógia a nevelés, meg a pszichológia sem. Vagyis nem nagyon... Ami engem érdekel, az az ismeretek tartalma, és igazsága, szebben szólva, a "szemantikai értékei". Ugyanis, számomra végső soron ez a kritérium dönti el, a blogposzt kérdését, hogy "ki a hülye". (Most persze attól tekintsünk el, hogy akinek nincs igaza, téved, az attól még nem feltétlenül hülye (bár, ha sokat, és gyakran...), és vegyük a blogposzt címét metaforikus túlzásnak.)

Tehát a "dolgok állásának ismerete" - teszem hozzá, helyes ismerete - a vízválasztó, a hülye-, és a nem hülye között. Ha azt elfogadjuk, hogy "dolgok" (külvilág, tények) mindenképpen vannak (némely zavaros tanok ezt is tagadják), akkor már csak azt kellene kideríteni, hogy 1. Hogyan lehet helyes ismereteket szerezni a dolgok állásáról?, és, 2. Hogyan lehet ellenőrizni eme ismeretek helyességét? Mint az látható, nem is azt kérdeztem, hogy "mik a helyes ismeretek", hanem egy, a módszerre vonatkozó kérdést tettem fel. Ennek ugye az az analógiája, mint amikor halat adunk, vagy megtanítunk horgászni, halászni. Ha az ember nem ismeri a módszert (mert nem tanulta meg, vagy nem értette meg) akkor legfeljebb csak azt a halat tudja megenni, amit kap néha. Ráadásul - maradva az analógiánál - az ilyen emberek gyakorta el sem fogadják ezeket a halakat, merthogy olyanoktól kapnák őket, akik nekik nem tetszenek. Nehéz az élet...

De van egy, a fentieknél még alapvetőbb kérdés. Így szól: Megismerhető-e a világ, mégpedig "színről színre"? Tegyük fel - a játék kedvéért -, hogy nem. Akkor mi van? Ha egy olyan világban élnénk, amely nem lenne megismerhető (valamilyen mértékben), akkor eléggé gyorsan bekövetkezne a "nem élés" állapota, ezt valószínűleg könnyű belátni. Végső soron mi dönti el, hogy valamit jól tudunk-e? Egy valami: Ugyanaz, amit Major Tamás mondott a "Tizedes meg a többiek"-ben Mici baronesz, a lovászfiú, és az ablakba kitett gyertya esetére: "bevált". Ha az ismereteink nagyon rosszak, hamisak lennének a világról, akkor nem tudnánk élni benne. Ez azért eléggé áldatlan állapot lenne. Így már csak a megismerés mértéke, módszere, és a határa a kérdéses. A mérték az az állapot, amennyit éppen ismerünk a világból. A módszer, - benne van a nevében - az ismeretek megszerzésének módszere. A határ pedig az a kérdés, hogy az értelmünk számára a világ megérthető-e, vagy túlságosan bonyolult.

Bár ezek a kérdések egyenként is megérnének egy-egy (vagy sok) misét, én most mégsem próbálok meg válaszolni rájuk. Inkább vissza az elejére: Tehát, ki a hülye? Aki tudja (vagy legalább sejti, kapisgálja), ezeket a fent vázolt ismeretelméleti alapokat (az alapok fontosak, azok nélkül értelmesen beszélni sem nagyon lehet), vagy aki nem? Aki, akár csak a mindennapi életében alkalmazza is őket, vagyis nem csak hallotta valahol emlegetni a közmondásos "józan paraszti ész"-t, hanem abból van is neki valamennyi, és használja is, vagy aki nem?

Természetesen a társadalom megvédi a hülyéket is, és ez így van jól (de ez a poszt nem politikafilozófiáról szól). És persze, bárhogy is van, valahogy mindig lesz, hiszen a régmúlt korokban is éltek az emberek. Csak a hülyeségnek (ami itt most egyenlő a nem tudással, és a hamis tudással), van egy nagy hátulütője: Végső soron rossz életminőséggel, és halállal jár. Ugye nem kell ecsetelni, hogy miért, és hogyan jár azzal? Ha nagy tömegek hisznek valamiben, ami nincs, vagy nem úgy van (itt véletlenül sem utalok semmilyen most is meglévő jelenségre)  akkor ezek a hamis hitek bizony társadalmi méretű, és kihatású "energiaelvonással" járnak. Egy rossz világban mindenképpen kevésbé jó élni, mint egy jobb világban. És a világot számunkra elsősorban a tudás teszi jobbá.

Tehát, végső soron, hogy ki a hülye, az néha nehezen állapítható meg első ránézésre. A reakciókat, viselkedést, a világgal való interakciókat figyelve már könnyebben. Nem az a hülye, aki nem tud valamit (senki nem tud mindent), hanem az, aki túl sok, és fontos, alapvető dolgot nem tud, vagy "rosszul tudja". A "hülye" (ebben a szóhasználatban) nem szitokszó, hanem egy intellektuális-, és kognitív hiányosság jelzője.

8 komment

Néhány kritikai gondolat Quine, "Az empirizmus két dogmája" c. dolgozatáról.

2012. december 13. 22:13 - ipartelep

Azt hiszem, ez az írás (Quine-é) annyiban erős, és túlzó, hogy olyasmivel vádolja az empirizmust, ami nem feltétlenül igaz rá. Már amennyiben Quine szerint egy egész filozófiai irányzatnak van (de persze a valóságban nincs) egységes doktriner álláspontja valamiben. Quine vádjai legfeljebb csak egy iskolás, mechanikus empirizmus ellen állnak meg, amely valóban dogmaként kezel bizonyos tételeket. De a filozófia, és a dogma az nagyon más tészta...

Quine lényegében arról beszél, hogy az analitikus és a szintetikus állítások között nincs "abszolút" különbség. Azt is mondja, hogy "Minden a priori ésszerűsége ellenére azonban az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg." De ebből még az sem következik, hogy nem lehet ezt megvonni, vagy nincs ilyen határ. Csak az látszik, hogy ez a határ valamennyire elmosódott, némileg bizonytalan, és nem definiált. Quine itt az empirizmus egy olyan mechanikus elképzelésével vitatkozik, amely ma már nem aktuális. A neopozitivizmus, a Bécsi kör hőskorában volt Carnapéknak olyan szándéka, hogy kidolgozzák a tudományos kijelentések kritériumait, és ezzel elkülönítsék egymástól a tudományt (meg a tudományos filozófiát), és a metafizikát. De ez ilyen formában illúziónak bizonyult, ez egzakt módon (ahogy Carnapék akarták - és erre szolgált volna a redukcionizmus, a protokolltételek, és a verifikáció is), nem megvalósítható. Quine tanulmánya lényegében ezt mondja: A neopozitivista program úgy, olyan doktriner módon (ahogy eredetileg akarták, és amit Quine támad) nem megvalósítható, illetve nem valósították meg.

Mi a helyzet az analitikus állításokkal? Az általános definíciójuk az, hogy azok az analitikus állítások, amelyek igazságértéke (hogy igaz-e vagy hamis) csak a benne szereplő szavak jelentése alapján eldönthető. Quine itt kétfajta analitikus állításról beszél: A logikai igazságokról (illetve a hamisságok, a kontradikciók), és az egyéb analitikus állításokról. A logikai igazságok a bennük szereplő logikai szavak (nem, és, vagy, ha-akkor, minden, azonos, stb) jelentése alapján, csakis a logikai szerkezetük miatt igazak, a többi meg az egyéb, nem logikai szavak jelentése alapján. Az a közös bennük, hogy az ilyen állítások igazságértékének az eldöntéséhez nem kell tapasztalat, vagyis nem kell empirikus vizsgálódás. Quine azt vette észre, helyesen, hogy élesen nem választhatók el egymástól a nem a logikai, hanem az egyéb analitikus állítások, és a tapasztalati állítások. Ugyanis az analitikus állítások igazságértékének megállapításához is kell valamiféle tapasztalat. Az olyan állítások sem teljesen függetlenek a külvilágtól, vagyis nem a-prioriak. Az igazságuk felismeréséhez szükséges a nyelv ismerete, és a nyelv megismerése nagyon is tapasztalati tevékenység. Vagyis az analicitás fogalma igazából, és korrekt módon úgy szól, hogy ha már egyszer megismertük a nyelvet, ismerjük a szavak jelentését, vagyis tapasztalatilag magunkévá tettük, akkor további empirikus vizsgálódás nélkül képesek vagyunk megállapítani az igazságértékét. Tehát az analitikus kijelentések felismeréséhez is kell előzetes tapasztalat, tanulás, tudás, de ha ez már megvan, akkor ennyi elég, további tapasztalati vizsgálódás nem kell.

Quine tanulmányával az az egyik gond, hogy már a logikai igazság fogalmát is rosszul definiálja. Ugyanis az ő itt felhozott példája a logikai igazságra („Egyetlen nőtlen férfi sem nős.”) nem logikai igazság. Például, ez egy logikai igazság: ((p->q)&p)->q) Szavakkal: (Ha ((ha p akkor q) és p) akkor q). Ez a formula a változók, vagyis a p, és a q bármely tartalma mellett mindig igaz állítás. Vagyis bármit helyettesítünk be p és q helyére, az állítás mindig igaz lesz. Tehát erre az állításra tényleg igaz az, hogy kizárólag csak a benne szereplő logikai szavak (vagyis a „ha”, és az „és”) jelentése határozza meg az igazságértékét. De ugyanez Quine „Egyetlen nőtlen férfi sem nős.” példájára pont hogy nem igaz, hiszen annak az igazsága éppen a változók, vagyis a „nőtlen férfi”, és a „nős” jelentésétől függ (és nem az „egyetlen sem” logikai szó jelentésétől). Vagyis ez a Quine féle példa ugyan analitikus igazság, de  - Quine állításával szemben - nem logikai igazság. (A logikai igazság, az analitikus igazság egy benne foglalt szűkebb halmaza.)
Még egy példa a logikai igazságra: „Ha meghízom, akkor meghízom” Formálisan: p->p (Ha p, akkor p.) Ez a p változó bármely tartalma mellett triviálisan igaz. Az igazsága nem a p tartalmától függ, hanem benne foglalt implikáció (logikai szó) érvényességétől. De nem is mond semmit a világról, üres tautológia.

A logikai igazságok, és az egyéb analitikus igazságok között az a különbség, hogy az első igazságértéke a benne szereplő logikai szavaktól függ (azok jelentésétől), a második igazságértéke meg a benne szereplő szavak jelentésétől. Vagyis nincs köztük drámai különbség, több az azonosság mint a különbség, csak az a helyzet, hogy a logikai igazságok általában sokal formalizáltabbak (lásd: p->p), inkább a logikai kalkulusokban (mesterséges logikai nyelv) fordulnak elő, mint annak a szabályai, és nem a természetes nyelvben. A természetes nyelvben a sima analitikus állítások fordulnak elő.

Sajnos a fenti hiba (hogy Quine nem tudja (nyilván tudta, csak hát ő nem logikus volt, inkább "metafizikus" filozófus) mi az a „logikai igazság”) további hibákat generál. Ugyanis ha az „Egyetlen nőtlen férfi sem nős.” nem logikai, hanem csak sima analitikus állítás, akkor hiába alakítja át az „Egyetlen agglegény sem nős.” állítást az előzőbe (úgy, hogy az „agglegény” helyébe a „nőtlen férfi”-t teszi, attól ez még továbbra sem lesz logikai igazság.) Egyáltalán az sem érthető itt, hogy mi a francnak kellene átalakítani egy amúgy is analitikus állítást logikai állítássá, amikor mindkettőnek ugyanaz a lényege.

Persze Quine-nek  itt az a fő gondja, hogy bár szerinte egy ilyen átalakítás után logikai igazsággá válik a mondat, de magát az átalakítást nem lehet definiálni (a 2., „definíció” c. fejezetben írja ezt.) Arról beszél, hogy minden definíció valamilyen szinonim fogalomra utal, vagyis arról szól (úgy működik), hogy a definiálandó fogalmat egy másik (korábbi, már ismert), vele szinonim fogalommal írjuk le.
Most ha eltekintünk Quine abbéli tévedésétől, hogy a normál analitikus állítások „szigorú” analitikussá, vagyis logikai állítássá való átalakítása a kijelentés információtartalmának elvesztése nélkül nem lehetséges, és megengedjük, meg feltesszük (mint Quine), hogy az ilyen átalakítás definícióval (vagyis egy szinonim kifejezés behelyettesítésével) lehetséges, akkor nem egészen világos, hogy Quine-nek ezzel mi a baja, illetve miért van baja vele. Ő erről egyszerűen azt mondja, hogy mivel a definíció eljárása a szinonimitáson alapul, így ez „nem adja a kezünkbe az analicitás kulcsát”.

Tehát eddig az történt (Quine dolgozatában), hogy az analicitás fogalmát a definíció, illetve a szinonimitás fogalmával próbálta meg leírni, vagy magyarázni, és megállapította, hogy ez nem lehetséges. A 3. fejezetben ugyanezt a „felcserélhetőség” fogalmával teszi.

Eléggé homályos ez a 3 fejezet. Miután a szinonimitás fogalma szerinte nem magyarázza jól az analicitást, áttér a „salva veritae” (az igazság megőrzésével) felcserélhetőség, vagy a kongitív szinonimítás fogalmára. És úgy tesz, mintha egészen eddig nem erről lett volna szó. Bazmeg Quine! ;-)

Ráadásul egészen eddig a jelentés szerinti (vagyis intenzionális) szinonimításról beszélt, erre most elkezd szövegelni valami extenzionális mesterséges nyelvről, ahol a salva veritae felcserélhetőség csak extenzionális, vagyis nem a fogalmak jelentése, hanem a jelölete egyezik meg. Innentől teljes káosz az egész. Hiszen az nyilvánvaló, hogy egy mesterséges, jól definiált logikus nyelvben a szinonímák extenzionálisak lesznek, főleg akkor ha az a nyelv nem is interpretált, vagyis nem szól semmiről, az egész csak kalkulus, és a nyelv formalizmusai (formális, absztrakt állításai) nincsenek feltöltve tartalommal. Vagyis csak formális, tartalom nélküli mesterséges nyelvről van szó, ahol nem is beszélhetünk intenziókról, vagyis jelentésekről, csak extenziókról, jelöletekről (mint a matek). De hát az analicitás fogalma pont hogy a szavak jelentéséről szól, az alapján van definiálva (és nem a jelölet alapján), úgyhogy nem érthető mit akart ezzel. Hiszen ebből csak az derül ki, hogy a „kognitív szinonimitás” nem működik a logikai nyelvben, hiszen ahhoz jelentés alapú (intenzionális) fogalmak kellenének, de az ott lévő fogalmaknak nincs jelentése, csak jelölete, vagyis extenziója.
Így a fejezet végén megállapítja, hogy mivel nem tudta megmagyarázni a kognitív szinonimítást, ezért nem jutott közelebb az analicitás magyarázatához sem.

A 4. fejezet fő témája az, hogy szerinte az analicitás fogalmának nemhogy a természetes, de a mesterséges nyelvekben is nehéz értelmet tulajdonítani. Arról beszél, hogy egy adott mesterséges nyelvben ugyan lehet definiálni a konkrét analitikus (és benne persze a logikai) állításokat, de ez csak egy konvenció lesz, ami megmondja, hogy ez és ez az analitikus állítás, anélkül, hogy megmagyarázná, hogy mitől analitikusak azok.
Egy másik szabály azt mondaná ki (továbbra is az analitikus jelentésének a magyarázatával küszködve), hogy egy állítás analitikusan igaz, ha a szemantikai szabályoknak megfelelően igaz. De erre a maga gyártotta definícióra meg rögtön utána azt mondja, hogy: „Ez persze még nem jelent tényleges előrelépést. Egy megmagyarázatlan szóra, az „analitikus"-ra való hivatkozás helyett, most egy ugyancsak megmagyarázatlan szókapcsolatra, a „szemantikai szabály"-ra hivatkozunk.”

Ennek a fejezetnek a végén van a lényeg, a szumma. Idézem: Nyilvánvaló, hogy általában véve az igazság a nyelvtől és a nyelven kívüli tényezőktől egyaránt függ. A „Brutus megölte Caesart" állítás hamis lenne, ha a világ más lett volna bizonyos vonatkozásokban, de hamis lenne akkor is, ha a „megölte" szó történetesen inkább a „nemzette" értelemmel rendelkezne. Ily módon az ember hajlamos arra, hogy általában véve azt feltételezze, hogy az állítások igazsága szétválasztható egy nyelvi és egy faktuális összetevőre. Adottnak véve ezt a feltételezést, ésszerűnek látszik, hogy bizonyos állításokban a faktuális tényező a nullával egyenlő; ezek az analitikus állítások. Minden a priori ésszerűsége ellenére azonban az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg. Az, hogy egy ilyen megkülönböztetést egyáltalán tennünk kell, az empiristák egy nem-empirista dogmája, hitük metafizikus mozzanata."

Ehhez a következőt mondom: Teljesen igaz, hogy az igazság úgy nyelvi (logikai), mint faktuális, vagyis ténybeli tényezők függvénye. Az első féle igazságokról szólnak az analitikusan, a másodikról az empirikusan igaz állítások. De az ember nem csak „hajlamos” arra, hogy ezeket az állításfajtákat szétválassza egymástól, hanem nagyon jó oka is van rá, hogy szétválassza. Továbbá értelmes, és hasznos is ez a szétválasztás. Ahogy Quine is elismeri, ésszerű is. Éppenséggel nekem úgy tűnik, hogy Quine állításával szemben, az analitikus, és a szintetikus közti különbség eléggé jól megvont, és érthető. Ez a különbségtevés hasznos, használható, értelmes. Nem véletlen, hogy már évszázadok óta ismert. Semmiképpen sem dogma. Quine egész esszéje egyfajta álokoskodás, ahol is azzal próbálja bizonyítani az analitikus igazolhatatlanságát, hogy ő maga nem tudja igazolni, magyarázni. Pedig a fogalom definíciója egyszerű: A benne szereplő szavak jelentése alapján, további külső, tapasztalati vizsgálódás nélkül állapítható meg az igazságértéke. Ez az analitikus. És ez nem jelenti azt, hogy a benne szereplő szavak jelentését, értelmét, és használatát nem kellene előzetesen, tapasztalatilag (a nyelv használata, és megértése vaskosan tapasztalat) elsajátítani. A fogalmak, állítások megértése egy vegyes folyamat, amelyben analitikus, és szintetikus elemek is játszanak, az előzetesen beépült ismeretek ugyanúgy mint a későbbi tapasztalat, de ettől még a fogalmak , kijelentések fajtái elkülöníthetőek egymástól. Vagyis nem kell, és nem jogos elvetni az analicitás fogalmát.


A másik témája a verifikáció, és a redukcionizmus kritikája.

Mi a verifikáció? Ez a Bécsi kör egy korai tudomány-, és egyáltalán, az értelmes kijelentésekre vonatkozó kritériuma volt. Igazolást jelent, vagyis azt, hogy a kijelentések igazságát valahogyan igazolni kell. Ez az igazolás minden esetben csak tapasztalati lehet (kivéve persze a nem a külvilágról szóló analitikus állításokat), és egyik módja a redukcionizmus. A redukcionizmus pedig arról szólt, hogy a kijelentéseket logikailag redukálni kell minél egyszerűbb „megfigyelési tételekre”, vagy protokolltételekre, amelyeket könnyű összevetni a tapasztalattal, vagyis olyan módon ellenőrizni az érvényességét, igazát.

Quine azt írja, hogy a verifikációs elmélet erősen tartja magát. Ez 1951-ben lehet hogy így volt, de ma már… Maga Carnap is rájött, hogy a szigorú verifikáció megvalósíthatatlan, és azt a konfirmációval helyettesítette. A konfirmáció már egy liberálisabb kritérium a verifikációnál, és azzal szemben nem a bizonyosságot sugalló igazolásról, hanem a valószínűségi megerősítésről beszél. Vagyis arról, hogy a tudományos kijelentések nem bizonyíthatóak (100 %-osan), hanem valószínűségi jelleggel igazolhatóak.

Quine ebben a fejezetben lényegében a redukcionizmusnak azt a korai formáját bírálja, amit a Bécsi kör, és különösen Carnap fejtett ki. Carnap kezdetben úgy gondolta, hogy egy jól definiált, egzakt logikai nyelvre le lehet fordítani a tapasztalati megfigyeléseket, állításokat, vagy egyáltalán bármilyen hipotézist, tételt, stb. És ha ez megtörtént, a kapott egyszerű, redukált kijelentés érvényessége, igazsága ellenőrizhető. Quine arról beszél, hogy ez nem megvalósítható, és erre maga Carnap is rájött.  

Két dolgot mond még itt Quine. Az egyik az, hogy a redukcionizmus „dogmája”, ha finomabb formában is, de tovább él az empirizmusban. Ez lehet hogy 1951-ben így volt, de szerintem ma már kevéssé van így. A másik állítása az, hogy az empirizmus szerint minden egyes állítás (külön külön) konfirmálható, vagyis valamiféleképpen ellenőrizhető. Erre Quine azt mondja, hogy „a külső világról szóló állításaink az érzéki tapasztalat ítélőszéke előtt nem egyenként, hanem egységes testként szerepelnek.” Erről nekem az a véleményem, hogy nyilván, a gyakorlatban, egy elmélet ellenőrzésekor, és igazolásakor nem annak az egyes, és különválasztott állításait kezdik el egymástól függetlenül ellenőrizgetni és igazolgatni. Hiszen egy szöveg állításai összefüggenek egymással, sokszor egy-egy mondat nem is fejez ki egyetlen gondolatot (csak annak egy részét), és természetesen csak az egész konzisztenciáját lehet, és az egész érvényességét, igazát érdemes ellenőrizni. Vagyis ezzel Quine leginkább a spanyolviaszt találta fel.
A továbbiakban megint egy mára elavult helyzetértékelés: Szerinte a redukcionizmus, és az analitikus-szintetikus megkülönböztetésének „dogmái” összefüggenek egymással, egyik nincs a másik nélkül. Már miért ne lenne, lehetne?

Ezt is mondja: „Összességében a tudomány kettős: nyelv- és tapasztalatbeli függőséggel rendelkezik; azonban ez a dualitás nem mutatható ki értelmesen a tudomány állításaiban egyenként.” Ez megint csak félig igaz. Az eleje. A másik fele hamis, hiszen az állításokról megmondható, hogy analitikusak, vagy szintetikusak. Csak persze az ilyen mondatonkénti elemzésnek nem sok értelme lenne.

A 6. fejezetben nem annyira kritikát, hanem a saját empirizmusát fejti ki.
Először egy hasonlattal mutatja be az ismeretek terét, amely: „Egy ember által alkotott szövedék, amely a tapasztalattal csak a peremek mentén érintkezik.” Ez egyébként eléggé jó hasonlat, hiszen az elméleteink (a jó, természettudományos elméleteink) tényleg a tapasztalati megfigyelésekből indulnak ki, hogy aztán onnan az elmélet logikai következtetéseinek kifejtése során elkanyarodjanak. Vagyis egy igaz elméletnek sem minden eleme megfigyelési, tapasztalati elem, mondat, kijelentés. De az a szerencsés, ha bármennyire is fejlődik tovább egy elmélet, bármilyen logikus következményeit is fejtik ki, időnként azokat szembesítik a tapasztalattal. Hogy tényleg úgy van-e.
És ebből a fenti, helyes képből, megint arra következtet – szerintem helytelenül – hogy „ostobaság határvonalat keresgélni a szintetikus, és az analitikus állítások között”. Az ostobaságot most hagyjuk (ezek szerint Kant, Carnap, és még sokan mások is ostobák voltak), de az tény hogy ez a határvonal létezik. Néhol keresgélésre szorul ugyan, máshol meg teljesen egyértelműen megállapítható, hogy egy állítás milyen. Az más kérdés, hogy mi a célja, értelme az ilyen megállapításnak, keresgélésnek. Nyilván nem az, hogy ez által állapítsuk meg egy komplex elmélet igazát, vagy hamisságát – mint ahogy ezt Quine legalábbis sugallja.

A végén egészen furcsa dolgokat mond. Úgy kezdi, hogy „mivel empirista vagyok…” és aztán jönnek ezek a szövegek: „Az ismeretelméleti megalapozás vonatkozásában azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag, de nem fajtájukban különböznek.”(…) „A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendű, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mintegy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhető struktúrát vigyünk bele.” Homályos kijelentések ezek. Ugyanakkor olyat egy empirista nem mond, hogy a „fizikai tárgyak mítosza”? Olyat egy szélsőségesen szubjektív idealista mond.

Továbbá: „Nem csupán a fizikai objektumokat -- kicsiket és nagyokat -- tételezzük. Az erők szolgáltatják a másik példát; és valóban, azt halljuk, hogy manapság az anyag és energia közti határvonal elavult. Az absztrakt entitások, amelyek a matematika szubsztanciáját alkotják -- végül az osztályok, osztályok osztályai és így tovább -- azonos szellemben fogant feltételezések. Ismeretelméletileg ezek mítoszok, és azonos módon vannak megalapozva, mint a fizikai tárgyak és istenek, sem jobban, sem rosszabbul -- kivéve fokozatbeli különbségeiket annak tekintetében, hogy mennyiben könnyítik meg az érzéki tapasztalatainkkal való műveleteket.” Mi értelme van azt mondani, hogy a fizikai tárgyak ugyanolyan módon vannak megalapozva, mint az istenek? Zavaros beszéd ez, és nincs olyan helyzet, amiben igaz legyen.

„E nézet szerint, az ontológiai problémák egy szinten vannak a természettudomány problémáival.” E nézet szerint tényleg. Csakhogy e nézet téves nézet. Quine teljesen elgaloppírozza magát itt, vagyis akkor amikor elveti az analitikus, és szintetikus megkülönböztetését, és ebből arra következtet, hogy az ontológiai, vagy metafizikai, és a tudományos kérdések, témák egyenrangúak, egyformák. Ez nagyon nem igaz, hiszen pontosan az a különbség köztük, hogy az ontológiai kérdésekhez nem, míg a tudományosakhoz kell a tapasztalat.

Összességében: Quine ama nézete, hogy nem különböztethetők meg az analitikus, és szintetikus kijelentések, szerintem egyszerűen hamis. Nyilván némely esetben nem könnyű ez a megkülönböztetés, továbbá végső soron az analitikus állítások igazságértékének felismeréséhez is kell az előzetes tapasztalat. Mint ahogy az világon minden ismerethez kell.
A protokolltételekre való redukcionizmus naiv elképzelését illető bírálatában igaza van. De ez az elképzelés csak egy korai filozófiatörténeti epizód volt.
A kettő nem függ egymástól, az analitikus fogalmak akkor is léteznek, ha a redukcionizmus nem lehetséges, (vagy értelmetlen, vagy nem célszerű, vagy nehéz megcsinálni).
A világ tényeit tényleg jobban lehet az állítások, az elméletek egyfajta egységes hálója alapján, holisztikus módon megérteni, mint az egyes állítások egyenkénti verifikálásával. Ez igaz. De ebből nem következnek olyan badarságok, hogy a tudományos, és az ontológiai (lételméleti, vagyis metafizikus) állítások ismeretelméletileg azonos jellegűek.  

Quine-nek ez az 1951-es írása akkor biztosan másképp szólt, és nagyobbat szólt mint ma. Akkoriban még nagyon közel volt a neopozitivizmus tudományos, és filozófiai forradalma, az általuk inspirált analitikus filozófia nagyon erős irányzat volt, és Quine ezen elképzelések bizonyos túlságosan is mechanikus, kemény elképzeléseit bírálta. Éppenséggel átesve a ló túlsó oldalára, túlságosan sok, éppen nem empirista elképzelést megengedve magának. Persze ezt a Quine féle kritikát később még sok ennél sokkal radikálisabb, idealistább, anti-empiristább támadás követte (a Kuhn-féle elképzelések ezen skálán csak középtájban vannak), hogy aztán a végén az empirizmus, és a tudományosság szinte teljes tagadásában kulminálódjanak (Lásd Feyerabend anarchista, dadaista, és posztmodern tudományfilozófiája – ami már tényleg hülyeség a köbön).

6 komment