ipartelep mondja

Útban a nyílt diktatúrába.

2016. október 08. 21:41 - ipartelep

Régen írtam politikáról. Egészen egyszerűen undorító, ami ma a politikában történik. Ugyanakkor a politika nagymértékben kihat az életünkre. Muszáj rá reagálni.

Amit ma tett a fidesz-bűnszervezet, az egy határ átlépése. Többféle határt átléptek már, és ezek egyike sem ártott nekik, a népszerűségüknek. Ez sem fog. Ez a most átlépett határ a sajtószabadságról szól, annak a nyílt semmibevételéről. Eddig ezt a műfajt lopakodva művelték. A lopott pénzen (már majdnem az egész országot ellopták) megvették a kiszemelt kiadót, lapot, újságot, bármit, és azt átalakították. Vagy ellehetetlenítették a működését. De ezeket mindig rejtve, álcázva, a lehető legkisebb nyilvánosság előtt csinálták. Nem a lelkiismeret furdalásuk miatt, hanem mert nem akartak nagy feltűnést kelteni, az zavarta volna őket. A múlt hétvégi agymosós népszavazás kb 95% os, nekik kedvező "közvéleménykutatása" viszont megerősítette őket abban, hogy a nép mellettük áll. Így mindent megtehetnek, nem hogy büntetlenül (a büntetéstől, már régóta, Polt Péter regnálása óta nem kell félniük), hanem népszerűségvesztés nélkül is. És ez valóban így van. Ez a nép akkor sem zavarná el a fidesz-bűnszervezetet (egyben itt kérek meg mindenkit, hogyha bárhol is említi ezt a maffiát, akkor azt ezzel a szókapcsolattal tegye), ha orbán és bandája egyenes tv közvetítésben, az országház előtt sütne nyárson, és enne gyerekeket. Ennek a népnek egy része nagyon jól idomul hozzájuk, megtalálta méltó urait, azokat, akiket csodálhat, imádhat. (A fidesz-hitnek valójában sok közös eleme van a vallásos hittel.)  

Valójában, az van, hogy egyszerre lehetne sokat mondani erről a mostanra kialakult helyzetről, és egyszerre érzem a hiábavalóságot is. Ha itt, blogposztokban nem is, de hozzászólásokban sokat írtam már erről. nyilvánvalóan hiába. A karaván ettől még halad... De merre halad? A Reichstag még nem gyulladt fel, de most úgy néz ki, hogy fel fog. Utána meg, tudjuk, hogy mi következik. Akkor már én se fogok többet írni. Persze minden történelmi helyzet más, eltérő, hiszen sosem egyforma a környezet. Amíg a tehetetlen, saját bajaival elfoglalt, oszladozó, bürokratikus EU számolatlanul küldi a százmilliárdokat a fidesz-bűnbandának, addig még fenn fogják tartani a demokrácia látszatát. Egy újság megszüntetése, a többi elfoglalása még (mindig) nem akkora demokrácia-deficit, hogy az az EU ingerküszöbét komolyan megbirizgálja. De ha egyszer már nem pénzelik tovább a maffiát, akkor nem is lesz szükségük rájuk (a fidesz-bűnbandának az EU-ra), és akkor nyíltan elindíthatják a putyini-erdogani modellt. Akkor már az EU tagság csak hátrány lenne, így onnan a nácik (jobbik), és a lakosság idióta fidesz-valláskárosult részének helyeslése (ez simán 2 millió idióta) közepette ünnepélyesen kiléptetik az országot.

És utána mi lesz? Egyesek azt hiszik, hogy akkor az ország csődbe megy, és azt már nem tűri a nép, elzavarja a fidesz-bűnözőket. Ebből csak az első az igaz. Nézzünk csak szét a világban, és a történelemben. Hány olyan eset volt, amikor ilyesmi történt (elzavarás), és hány olyan, amikor nem? Mondani sem kell, hogy az ocsmányabbnál ocsmányabb diktatúráknak soha nem kellett igazán félniük a népük lázadásától. Azt gondosan, és szakszerűen elnyomták, és ellenőrizték mindig is. És a nép nagy része különben is ostoba, szolgalelkű. Ezt a legutóbbi népszavazásunk 3 millió feletti "nem" szavazata, és az elmentek nem-jeinek 95%-os aránya a Napnál világosabban igazolta. Tehát az várható, hogy az orbán-fidesz-bűnszervezet diktatúrája egyre jobban kiépül, fokozódik, súlyosbodik. De ehhez a nép lassanként hozzászokik, és beletörődik. A tényleges államforma továbbra is a populista-demagóg kleptokrácia lesz, és EU pénzek híján akkor már csak a lakosságtól fognak lopni. De egy tízmilliós ország ahhoz azért elegendően nagy, hogy egy néhány tízezres tolvajbandát eltartson. persze azon az áron, hogy a maffián kívüliek rosszul élnek, nyomorognak. De ezt az árat szükséges is megfizetni, hiszen így legalább nem lesz idejük lázadozni. Nyomorban, és butaságban fognak élni, és eszükbe sem jut, hogy lehetne másmilyen is.

Én most kb. ezt gondolom az ország következő, néhány évtizedes jövőjének. Ez a legvalószínűbb kimenetel. Persze, ne legyen így, hiszen ez tragédia, ezzel milliók élete meg tönkre, ez halált, és rossz életet jelent, és a távolabbi jövő megmérgezését is. De ez, és ilyen a fidesz-bűnszervezet, ez ezzel jár. Nincs más út, ezt a jövőt csak úgy lehet kikerülni, ha radikálisan megszabadulunk ettől a bűnbandától, szó szerint az írmagjukat is ki kell irtani. 

Ez a kérdés, válasszatok!

komment

Tlön, Uqbar, Orbis, Pokemon

2016. július 19. 11:47 - ipartelep

A címben egy nagyszerű Jorge Luis Borges novellára utalok: "Tlön, Uqbar, Orbis, Tertius". Arról szól, hogy egy titkos társaság kitalál egy fiktív világot, majd ez a világ fokozatosan, és egyre jobban beszivárog a való világba. Tlön világa kezdetben csak egy könyv volt, de aztán egyre terjeszkedett, ahogy egyre részletesebben kitalálták. Aztán Tlön (a képzeletbeli világ) első lexikona már negyven kötetes lett, majd különböző, különös, sőt "lehetetlen" tlöni tárgyakat is felfedeztek a mi világunkban (egy novella természetesen maga is fikció, úgyhogy ennek nem kell külön racionális magyarázatát keresni), hogy aztán Tlön következő enciklopédiáját (már Tlön valamelyik nyelvén megírva) 100 kötetben felfedezzék valahol. És akkor, mondja Borges, "Tlön lesz a világ". De ő persze, nem törődik vele, (és ez nagyon szép, amit itt ír, bár nem közvetlenül ide tartozó, de nem tudom megállni): ..."csak javítgatom az adroguéi szálloda nyugalmas napjaiban Browne Urn Burial-jének egy tétova quevedói fordítását (amit nem szándékozok nyomdába küldeni)." Borges azt is írja, hogy Tlön miatt bomlásnak indul a valódi világ.

Olvasom, hogy a Central parkban, New Yorkban, valami pokemon-vadászat miatti csődület volt, autók törtek össze, gyalogosok futkostak át az úttesten, eszetlenül, az épségükre nem gondolva, csak a telefonjukra figyelve. Máshol olvasom, hogy egy fiatalember annyira kergetett (vagy mit kell vele csinálni) egy pokemont, hogy beleesett a tengerbe, úgy húzták ki, tönkrementek a laptopjai, stb.

Én a pokemonról kb. annyit tudok, hogy valami Japánból származó hülyeség, valami játék. És most csináltak egy telefonnal kereshető változatot is, és azt kergetik ezek az emberek. És ebből pillanatok alatt óriási divat lett. Miért csinálják ezt vajon ezek a jóemberek? Nyilván azért, mert ez jó nekik, szórakoztatja őket.

De mi a szórakoztató, egy nem is valóságos, hanem virtuálisan létező valami kergetésében? Valóban annyira élesen elválik egymástól a "valódi világ", és a "virtuális világ"? Nyilván, bizonyos értelemben, bizonyos fogalmakat használva, lehet választóvonalat húzni köztük. Egy pokemon csak számítógépes bitek formájában létezik (ez persze valódi anyagi létezési forma), de/és nem lehet kézzel megfogni. De a számítógépes játékok alakjait sem lehet megfogni puszta kézzel, és mégis nagyon jól el lehet velük szórakozni. Ebben az értelemben a technika jelenleg valóban ott tart, hogy a virtuális világ nagyon is része lett a valódi világnak, betüremkedett abba, helyet foglalt magának benne.  

A tlöni párhuzam persze nem teljesen pontos. Borgesnél Tlön fokozatosan realizálódik. Nem csak kitalálják, hanem alakot is ölt, méghozzá kézzel fogható, anyagi formákat. Az angol nyelv helyett tlöni nyelveken kezdenek beszélni, a földi történelem helyett Tlön történelmét tanítják, és arra emlékeznek, és Tlön tárgyai jelennek meg mindenütt. A pokemon azért nem tart itt. És nem is akar, és nem is tudna - nyilván.

Mitől virtuális valami? Mit jelent az, hogy virtuális? Képzetes, nem valódi, kitalált? Hát igen, pl. egy regényhős az jó példája a virtuálisnak. Kitalált alak, a valóságban úgy nem létezik, mint egy valódi ember, hanem csak egy regény lapjain jelenik meg, ez által az emberek emlékezetében, tudatában létezik. Ez egy eléggé jól megfogható különbség. Ugyanakkor a virtuális, a képzetes, a képzelt, nem jelenti azt, hogy az valami másfajta szubsztanciális minőség. Most itt nem csak arról van szó, hogy egy virtuális tárgynak kell legyen valamilyen eredeti leképezése, és hordozója (pl. egy könyv) amely nyilvánvalóan anyagi, a maga papírjával, és festékével. Hanem még a virtuális gondolatok, amelyek az ember fejében vannak, amelyeknek a konkrét helyét sem tudjuk meghatározni éppen, vagy pontosan, nos hát azok sem mások, mint nagyon is anyagi dolgok működésének eredményei. Hiszen az idegsejtek, és a köztük lévő kapcsolatok, azok természetesen teljesen e világi anyagi dolgok. Így ha erről a szélről nézzük, akkor a "virtuális" fogalma elenyészik. Ugyan értjük, és használjuk, és egy praktikus szinten szinten megkülönböztetjük a fogalmat a valóságos, megfogható tárgyaktól. De csak azért, mert ezek máshogy, és mással foghatóak meg. A macska a valóságos kezünkkel, a pokemon-lény a telefonunkkal. De közben egy alap szintről nézve mindkettő teljesen valóságos.

Persze, attól, hogy a filozófiai szubsztancia szempontjából, és fogalmának értelmében nincs is nem anyagi jellegű virtuális világ (ez egyébként nem triviális, nagyon sokan hiszik, hogy a gondolatok, az eszmék, az érzelmek, stb, azok nem anyagi természetűek), attól még most a praktikusan új pokemon-világ tárgyait nem ártana jól kezelni, és a helyükön. És nagy kérdés az is, hogy az a fajta virtuális világ mennyire fog beszivárogni a mostani kézzel fogható világunkba.

Ez egyáltalán nem kis probléma, bár azért még távlati. Egy Herbert W. Franke nevű sci-fi író, az Orchideák bolygója c regényében olyan világot ábrázol, amelyben az intelligens, és technikailag is nagyon fejlett élőlények nem valódi életet élnek, hanem a testük egy tartályban van (mindezt sokkal a Mátrix-film előtt írta), és minden élményüket mesterségesen, gépek gerjesztik, adják be nekik. Ezeket az élményeket természetesen teljesen valóságosként élik meg. Ugyan az elején szándékosan választották a tartályt, vagyis a mesterséges (és nyilván nagyon kellemes) életet, és élményeket, de ez számukra teljesen reális, valódi érzetű, pontosan ugyanolyan, mint nekünk a mi világunk érzékelése. (Ez persze most felveti azt a filozófiai kérdést, hogy vajon akkor a mi világunk nem ugyanígy képzelt, fiktív-e. Erre nincs válasz (bár én nem hiszem, hogy így lenne), a magunk erejéből semmilyen módon sem tudnánk róla megbizonyosodni, hogy így van-e, de ezzel a kérdéssel már korábban foglalkoztam az "Agyak a tartályban?" c. írásomban, itt most nem ilyen szempontból érdekel az ügy.)

Szóval, az "agyak a tartályban" világa, az ha szubsztanciális szempontból nem is (mert úgy semmi sem lehet az, a világ anyagi, slussz, passz), de praktikusan teljesen virtuális - legalábbis az érzetek, élmények világa az. Ez nyilván az a véglet, szélsőség, ahova nem lenne jó eljutni. A pokemonvadászat persze ettől még fényévekre van, de talán egy kis lépés (és talán nem is talán, hanem tényleg) az oda vezető úton. 

És valóban, nekem sem tetszik az, hogy "nem valóságos" élményeket kergetnek. Nem csak azért, mert ez veszélyes akkor, amikor a virtuális valóságukba belefeledkezve valóságos autó alá ugranak. Hanem főleg azért, mert egy virtuális világban nem lehet megélni. Ugyanis, mi még nagyon is valóságosak vagyunk. van testünk, és annak vannak valódi szükségletei. Meg kell termelni neki mindazt, amire szüksége van az életben maradáshoz, és a megfelelő élethez. És sajnos a pokemon világ beszivárgása ettől a valódi világtól veszi el az erőforrásokat. Ha most egyelőre még szinte vicces módon, ártatlan mértékben, és súllyal, de majd egyre nagyobb mértékben. 

Ha nem figyelünk oda, akkor Tlön, és az Orchideák bolygója lassan közelebb jön hozzánk. Most még nagyon messze van, és persze számos egyéb, sokkal kézzelfoghatóbb, reálisabb veszély is fenyeget ezen az úton. De a vége az. Van aki, ha belegondol, hogy mit jelent "orchideának" lenni, akkor inkább azt választaná. Én is gondolkodtam ezen. Én nem szeretnék orchidea lenni. Én inkább - a költővel szólva -  "hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején".

komment

Szabad-e megölni a szúnyogot?

2016. április 21. 22:49 - ipartelep

Kis bevezetés a tárgyba:

A címben említett kérdés egy tipikusan filozófiai- etikai kérdés. Semmilyen más tudomány illetékességébe nem tartozik, sőt, azt is igen nehéz elképzelni, hogy valaha is lesz egy olyan tudományág, amely az ilyen etikai kérdéseket "elveszi" a filozófiától. Ez azért érdekes, mert én amellett az álláspont mellett vagyok, hogy a filozófia csak foglalkozzon a maga problémáival, és ne akarjon olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek valamely szaktudomány illetékességi körébe tartoznak. 

Vannak olyan filozófusok, akik azt mondják, hogy nem is annyira a válaszok a fontosak (a filozófiában) mint inkább a kérdések. A jó kérdések persze. Gondolom ezt azért mondják, mert azt látják, hogy a klasszikus filozófiai kérdések több ezer éve ugyanazok (legalábbis a "metafizika" témában), és az azokra való válaszokat most is kutatják a filozófusok, és vitatkoznak rajtuk, és nem egyeznek róluk. És maga a kutatás (is) a filozófia. Én azért ennél gyakorlatiasabb vagyok, szeretem, ha valaminek (a gondolkodásnak) van eredménye is. Ugyan, mint tudjuk, a filozófiai gondolkodásnak közvetett eredménye mindenképpen van (okosabbak leszünk tőle), de én szeretem a közvetlen eredményeket is. Ezért üdvösnek tartom azt, ha a jó kérdésekre megpróbálunk jó válaszokat adni.

Hogy maga az etika, az erkölcs micsoda, és honnan ered, az számomra annyira magától értetődő, és egyszerű, hogy szinte röstellem is leírni. Viszont, lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ez másoknak vagy egyáltalán nem ilyen világos, és egyszerű, vagy ugyan adnak rá valamiféle választ, de az helytelen lesz. Mivel ez a blog egyszerre egy vélemény- és oktató-blog is (elmondom a véleményemet a világ dolgairól, és oktatom, azt aki hisz nekem, és megérti), hogy a konkrét kérdésre adott válasz érthetőbb legyen, (újra) leírom az etika mibenlétére vonatkozó választ is.

Tehát, az etika és a morál nem más, mint azon meggondolások gyűjteménye, amelyek az általános "jó"-ra, és "helyesre" vonatkoznak. Ezek a meggondolások az absztrakt és általános elvi szinttől egészen a konkrét, szabályozott cselekvések, és szabályok szintjéig terjedhet. Vagyis az etika mondja meg azt is (vagy legalábbis próbálja megmondani), hogy mi az a "jó", vagy a "helyes", és azt is, hogy konkrétan mik a helyes, és a helytelen cselekedetek. Az első (az elvont) szinttel persze a filozófiai etika foglalkozik, a másikkal meg bármilyen emberi szabályrendszer, a vallások ide vonatkozó passzusaitól (pl. tízparancsolat), a szokásrendszereken, az illemen át a törvényekig.

Az etikát illető legfontosabb meta-etikai kérdés az eredete. Miért fontos ez a kérdés? Hát azért, mert az egyben a természetére is rávilágít, megmutatja, hogy mi ez az egész. Pl. egy eredendő kérdés az, hogy az etika tény-e? Olyan értelemben tény-e, mint a világ dolgai, jelenségei, tárgyai, történései (és azok leírása persze - mert a "tény" szó egyszerre használatos a dolgokra, és dolgok leírására, és ebből néha bonyodalmak származnak - de ezt most hagyom.). Azt hiszem, igen könnyen belátható, hogy ez nincs így, az etika, nem "faktum" (a fenti értelemben). Ha az etika (a morális szabályok rendszere) ilyen értelemben tény lenne, akkor kapcsolódnia kellene neki, valamely anyagi hordozóhoz, fizikai tárgyhoz. Mint ahogyan a tények-tárgyak, vagy események kapcsolat megfigyelhető.És itt persze konkrét, és közvetlen kapcsolódásról van szó, nem pedig áttételes, közvetettről, amilyen természetesen van - hiszen végső soron minden (benne az etika is) a világ valamilyen leképezése.

Ha az etika nem tény, akkor csak egyvalami lehet: konstrukció. Persze a konstrukció is tény, de - hogy így mondjam - az eredet szintjén az a különbség köztük, ami a felfedezés, és a feltalálás között. A tényeket ugye, felfedezzük (mert azok objektívek, és rajtunk kívül állnak), a nem tények egy részét, benne az etikát pedig feltaláljuk. Vagy kitaláljuk - ez mindegy is. Vagyis az etika (morál) egy olyan konstrukció, amit az ember (meg az egyéb értelmes lények persze) találnak fel, de főleg, ki. Nem olyasmi, ami eleve, készen benne van a világban, adott, hanem meg kell alkotni. Illetve, kelleni nem kell persze, csak jó ha van.

A fentieket azért érdemes tisztázni, mert csodálatosan sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy az erkölcs az egy abszolút dolog, ami készen van, adott, esetleg a nagy nemlétező adta, és nekünk csak meg kell találnunk azt (mondjuk az "írást"), hogy aztán onnantól csak annyi legyen a dolgunk, hogy azt betartsuk. És az persze - hiszik az ilyen ártatlan báránykák - örök érvényű, térben, és időben változatlan. Hát ez nagyon nincs így, annyira, hogy éppen az ellenkezője az igaz.

No akkor térjünk a konkrét tárgyra. Mit mond az erkölcs a szúnyog megöléséről? Aki eddig figyelt, egyből megkérdezi: melyik erkölcs? Hát melyik? Hiszen sok van, vagy lehet. Minden kornak, helynek, civilizációnak, kultúrának megvan a saját erkölcse. Most is, ebben a pillanatban, itt a Földön is. Persze pont a szúnyog megölésének kérdésében nem foglal állást egyik sem, illetve, szarnak rá, nem érdekli őket a szúnyogok élete, illetve, nem tartják azt értékesnek annyira, hogy védeni kellene.

Ezen a ponton egyből két fontos kérdés merül fel. Az egyik az, hogy vajon az életek értékében van-e, ill. érdemes-e különbségeket tenni (definiálni)? A másik pedig az (ez egy absztraktabb kérdés), hogy végül is, az értékeket milyen erővel határozzák meg a pragmatikus szempontok - a tisztán elvont értékelvű szempontokkal szemben? Mind a két kérdés külön misét érdemelne, de hát most csak röviden válaszolhatok rájuk. Kénytelenek vagyunk súlyozni a különböző életek értékeit - és ez nem csak az elméletben, de a gyakorlatban (és ott pláne) így történik. Megöljük a kártékony állatokat (a szúnyogot is), és még a hasznosakat is levágjuk, és megesszük, csak azért, mert így szokás, és az nekünk így jó. Tehát az ide vonatkozó morális szabály meglehetősen lazán, és eltérően kezeli a különböző élőlények élet-értékeit, azokat egyáltalán nem is egy elvont etika alapján ítéli meg, hanem teljesen az ember gyakorlati igényei alapján. Mondhatni azt is, hogy az etikát az ember egyelőre, és javarészt még csak saját magára alkalmazza, és abból az állatvilágot kirekesztette. És persze ebből már látható, hogy ez így egy korlátozott etikának tűnik, és egy haladóbb etikai rendszer egyszer majd oda fog figyelni mindenféle élet értékére is.

A második kérdésre: nincs azzal baj, ha az etika pragmatikus alapú. Nem is nagyon lehet másra alapozni, hiszen mint az fentebb kiderült, nem léteznek általános, és abszolút morális elvek. Az etikának a való élet problémáiból kell származnia, és azokra kell a maguk szintjén választ, és megoldást nyújtania. Az etika akkor jó, ha az alkalmazott szabályai minél jobban beválnak a gyakorlatban.   

De mi a helyzet a szúnyogok életével? Mennyire kell azt értékesnek tartani? A válasz erre az, hogy egyre inkább. Azzal párhuzamosan egyre inkább, ahogy megengedheti magának ezt a "luxust" az emberiség. Mármint azt a luxust, hogy egyre jobban odafigyeljen az állatok életére, és életminőségére is. Ilyen odafigyelés már most van, csak még szűkkörű. Közérthető példa: a kutyád, macskád életminőségére már most odafigyelsz, hiszen szereted őket. Viszont a házban lakó egeret, legyet, pókot, szemrebbenés nélkül megölöd, őket nem szereted, az ő életük számodra nem fontos. Ez a helyzet idővel változni fog, csak persze, olyan lassan, és olyan átfogó körülményektől indíttatva, ahogy az ember élete, tudása, belátásai, és körülményei változnak meg lassan a világban, és ezek magukkal húzzák, és módosítják az etikáját is.

Vagyis a végső válasz a nagy kérdésre ez: ma még szabad megölni a szúnyogot (a ma forgalomban lévő legtöbb etika szerint), de ez a nézet egyszer majd megváltozik. Mert ha abszolút szabályok nincsenek is, viszonylag nagy léptékű, fontos, és mély szabályok vannak az etikában is. És a legfontosabb ilyen szabály az élet, és az életminőség tisztelete.

komment
Címkék: etika morál

Lehetetlen a vita?

2016. április 13. 21:39 - ipartelep

El vagyok keseredve. Jó, nem is, túloztam, vicceltem. Nem vagyok emiatt, mármint a címben említett (kérdezett) helyzet miatt elkeseredve. Végül is - azt hiszem, csakúgy, mint mindenki más - eléggé jól megvagyok magam-magam, anélkül, hogy érdemi, értelmes vitákban tudnék részt venni. De azért ez így persze nem jó. nem vagyok elégedett ezzel a helyzettel, sőt néha akár még bosszús is vagyok miatta.

Egyébként, mielőtt bárki azt hinné, hogy ez csak az én magánügyem, és máshol, mások meg tobzódnak az értelmes, konstruktív vitákban, megnyugtatom, hogy nincsenek, vagy alig vannak ilyen viták. Pedig én már láttam ezt azt, régi motoros vagyok a műfajban, még anno a HIX-levelezőlistáin kezdtem, aztán nekem is volt saját, tematikus levelezőlistám, és akkor még a kanyarban sem volt ez a mai blogolós világ, sőt az Index-fórumozós világ se, sőt, még az elődje, az Internettó sem indult el... Szóval, tapasztalatok azok vannak bőven.

De mi az az értelmes vita, és miért lehetetlen, vagy legalábbis ritka?

A vita mindenki számára egy kicsit mást jelent, más céllal vesz részt benne, mást ért rajta. Az embernek (nekem is) egyszerre több célja is lehet egy (a) vitával. És ez még akár az időben, vagy helyenként is változhat. Pl. én nem ugyanúgy, ugyanolyan alapossággal írok és vitázom itt a blogomon, mint ahogy tettem azt a különböző fórumokon, vagy szórványosan, vagy rendszeresen más blogokon, vagy az internetes újságok lazább hozzászólós rovataiban. 

Számomra, mostanában a vita legfőbb célja az lenne hogy a saját véleményemet, álláspontomat kikristályosítsam, megfogalmazzam általa. Vagyis az ellenvélemény által (amely természetszerűleg attól ellenvélemény, hogy az enyémet tagadja), kénytelen legyek még alaposabban, mélyebben átgondolni a sajátomat. Ez lenne a jó, ha így történne. Azonban, nem szokott ez, és így történni. Hanem a leggyakrabban az szokott történni (még akkor is, amikor valami értékelhető ellenvélemény van - tehát annak vannak értelmes elemei is), hogy nagyrészt alapvető fogalmi félreértések vannak. Egyszerűen nem is szokták érteni, hogy miről beszélek, nem úgy értik, nem azt értik alatta... Ez bosszantó, hiszen én megpróbálok mindig viszonylag kifejtősen, körölírósan fogalmazni, néha még a túlmagyarázás veszélyét is vállalva. És mégsem értik. 

Tehát ilyen esetben számomra teljesen terméketlen a vita, nem érem el vele a fentebb említett célomat, hanem az energiák arra pocsékolódnak el, hogy másféleképpen próbáljam elmagyarázni azt, amit már egyféleképpen elmagyaráztam. És aztán persze azt sem értik. 

Így gyakran gondolok arra, hogy tényleg nincs értelme vitákba bocsátkozni. Vita híján még annak lenne értelme, hogy az ember elmondja a véleményét valamiről, a dolgokról. Tulajdonképpen én ebben a blogban ezt csinálom, persze amellett, hogyha megtisztelnek valamely hozzászólással, arra reagálni szoktam. Ez a megoldás is jó arra, hogy átgondolásra késztessen, és kikristályosítsa, megérlelje a véleményt. Hiszen a vélemény attól, és úgy alakul ki, ha foglalkoznak vele, gondolkodnak róla - és az írás pont egy ilyen tevékenység. 

Annak, hogy a vélemények, a világinterpretációk, a világnézetek miért ennyire sokfélék, széttartóak, több oka is van. Ugye, első blikkre azt gondolná az ember, hogy bizonyos konkrét dolgokat illetően van egy objektív igazság (a tények összessége), és aki azt felismeri (és mondja), annak igaza van, aki meg azt tagadja, az téved. Ez a tényekre vonatkozóan így is van. A tényeket ugye állításokkal lehet leírni, és amennyiben ezek az állítások jól formáltak (értelmesek, egyértelműek, világos a jelentésük), akkor azoknak van igazságértékük, és elvileg el is dönthető, hogy mi az. Csak sajnos az a gond, hogy a világról szóló vélemények legtöbbje nem csak tényállításokból áll. Hanem mikből? Különböző, "nem tény" állítások lehetségesek. Ilyenek pl. a normatív, erkölcsre vonatkozó, vagy ízlésbeli vélemények, vagy pl azok, amelyek valamely jóslatot, vagy kívánalmat tartalmaznak. Ezek egyike sem tényt ír le. Ezeken felül, az állításokban megnyilvánuló vélemények nagy része összetett a tekintetben, hogy vegyesen tartalmaz tény- és (fent részletezett) nem tény állításokat. Na most ez így kiértékelés szempontjából egy óriási katyvasz, és zűrzavar. Hiszen minden mondatot elemeire kellene szétszedni, vagyis egy "atomi állításra". Arról eldönteni, hogy tény- vagy nem tény (hanem azon belül miféle) állítás. Majd csak utána kiértékelni őket egyenként. Meg kell nézni, hogy mik az egyes jelentések (az emberek nagyon sokszor eltérően értelmezik a triviális szavakat is - ez főleg azért van, mert a teljes jelentésmező, csak a konnotáció- kontextus kapcsolatokkal együtt alakul ki - de ezek természetszerűleg mindig implicitek), és végül is nem csak azt kell megérteni, hogy mi volt az állítás, hanem - és főleg - azt, hogy mit akarhatott mondani a költő. De ez még mind nem elég. Utána meg kell nézni, hogy az egész szöveg mennyire mentes az ellentmondásoktól, és mennyire koherens. És ha ez így mind megvan, és összeállt valamiféle értelem, akkor meg lehet próbálni foglalkozni vele. De hát kinek van erre így együtt ideje, és energiája? És kedve? Én ezért nem "tudok" rendesen vitázni. Egyszerűen túl kevés az igényes, értelmes, és tartalmas szöveg.

Természetesen, az értelmes vitának ezeken a fent említett tartalmi kritériumain kívül vannak pszichológiai, és szociális kritériumai is. Viselkedni is tudni kell, nem csak érvelni, és hát a legtöbb vitapartner nem csak érvelni, de viselkedni sem tud. 

Ráadásul ugye, vannak elcsépelt, triviális, unalmas témák. A mai magyar net-nyilvánosság, a blogszféra egy jelentős része politizál. A politika elvileg nagyon érdekes, még annál is fontosabb dolog, azonban, ezen a területen újat mondani már nagyon nehéz. Évek óta ugyanazokat az igazságokat mondjuk, rágjuk, csűrjük és csavarjuk, már kb. mindenki unja őket, de jobb híján maradnak a témánál. Azon a szinten, amely szinten a politikai közbeszéd szól, nagyjából már mindent kimondtak 100x. Paradigmát kéne váltani, de az nehéz. Az egyik útja, a filozófiába való lemerülés. A politikát természetesen a morálból lehet, és kell származtatni, magyarázni. Ez nehéz dolog, morálfilozofálni kell hozzá, ahhoz nem értenek az emberek. A másik út a cselekvés. Ismerjük a tanulságokat, tudjuk hogy mi a rossz. kb. azt is, hogy mi lenne a jobb, és most már duma helyett tenni kellene az ügy érdekében. Ez is nehéz, meg persze ez már más műfaj, nem elmélet.

Így most maga ez a blogposzt is, bevallottan egy kissé szétszórt lett. van ez így, hogy hangosan gondolkodom (voltaképpen mindig), és nem értekezés írására törekszem. Hiszen úgyis mindegy. Vagy mégsem?

komment

A filozófia, és az ő nagy kérdései.

2016. április 05. 14:36 - ipartelep

Néha olvasgatok filozófiai témájú blogokat (is). Szó se róla, magyarul nagyon kevés van olyan, tulajdonképpen, egy kezemen megszámolgatóak - amelyekről tudok. Ez a Blog izé, gyűjtő, mifene ugyan téma szerint csoportosítja a blogjait, és láttam, hogy a filozófia csoport alá többet is besorol, de beléjük nézve az is látszott, hogy a túlnyomó többségének lövése sincs a filozófiához. Úgyhogy bár szeretnék igazi filozófiai blogokat olvasgatni, nem tudok, mert alig van olyan.

Persze, mi az a filozófia? Erre nekem kettős válaszom van: Téma, és a gondolkodás minősége, és mélysége. Az emberek általában a filozófia szó hallatán mindig valamely, többnyire igen kacifántos, sőt "lila" témára gondolnak (vagy a műveltebbek valamely filozófiai diszciplínára), és nem arra (amire viszont én nagyon szívesen), hogy szinte bármilyen absztrakt általános (tehát nem konkrét, szaktudományos) témát lehet a szokásos, tipikus gondolkodási minőségnél mélyebben, alaposabban, racionálisabban vizsgálni. Számomra ez is filozófia, tehát nem csak a téma, hanem a módszer is. Ez persze azt eredményezi, hogy nagyon sokféle témából lehet filozófiát csinálni, egyszerűen csak minőségi (alapos, mély, helyes, igaz, okos, racionális, stb) gondolkodás, és kifejtés kell hozzá. Ami nem annyira könnyű, mint azt elsőre gondolnánk. De most ezt a szálat nem fejtegetem tovább, ennek az akadályaival nem foglalkozom. A lényeg az, hogy ilyen értelemben vett filozófiai blog is alig van.

Hanem... olvasgattam az egyik valóban filozófiai témájú blogot (bár leginkább Pázmányosok írják, úgyhogy az elég nagy hendikep - "katolikus egyetem", hogy oda ne rohanjak, már a katolikus, meg az egyetem szavak antagonisztikus ellentmondásban vannak egymással), ahol is azt írták, hogy a filozófiának vannak bizonyos hagyományos nagy kérdései. Tipikusan ezek azok:  Kik vagyunk? Mi az élet értelme? Mit tegyünk? Van élet a halál után? Van Isten? Ez így van, ezek, legalábbis némelyikük (nem mindegyik), olyan kérdések, amelyeket látszólag, vagy szokás szerint egyetlen egy szaktudomány sem tud megragadni, ahhoz túl általánosak, és összetettek (de erről még alant írok), így maradnak a filozófiának. És mosolyogtam is ezeket olvasván, azonnal arra gondolva, hogy hát hiszen ezek közül én mindegyik kérdésre tudom a választ. Tulajdonképpen vicces, hogy a filozófia örök, évezredes kérdéseire adandó válaszok nem is nehezek.

Most nagyon részletesen nem fogom kifejteni, mert az kissé hosszú lenne, de nézzük pl. az elsőt, a "kik vagyunk?"-ot. Már a kérdés is érthetetlen, a maga konkrét szintjén (mármint az érthetetlen, hogy ezen így mi a filozófiai kérdés), hiszen eléggé jól tudjuk, hogy kik vagyunk. Élőlények, emberek, ilyen-meg olyanok, mindenféle tulajdonságokkal, stb. A címünk is megvan: Virgo halmaz, Lokális csoport, Tejútrendszer, Naprendszer, Föld. Persze, mint általában szokott lenni, a kérdések egyrészt nem pontosak, olyan értelemben (sem), hogy nem világos, hogy milyen válasz elégítené ki őket, másrészt pedig a kérdések sokszor nem is annyira konkrétan, mintsem metaforikusan értendők. A "kik vagyunk" tipikusan ilyen kérdés. Nem azt kérdezi, hogy mik az emberiség különféle jellemzői, hanem inkább azt akarja kérdezni ez a szerencsétlen kérdés, hogy "mi a világegyetemben a helyünk?", "mit keresünk itt?", vagyis a gauguin-i kérdés(eket)t kell érteni rajta: "Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?" Tehát a kérdés egy általánosabb kérdésnek a "mi ez az egész?"-nek egy ránk vonatkoztatott szelete.

Na most ugye, azt tudjuk, hogy kérdezni is művészet, vagyis legalábbis jó kérdéseket feltenni nehéz. Ha valaki arra nem képes, akkor a válaszoló kényszerül rá, hogy értelmezze a kérdést, kitalálja, hogy "mit is akarhatott a költő (kérdező)?". Ilyenkor, mint azt fentebb tettem, ki kell bontani a kérdést, és pontosítani azt.

Tehát, a helyzet az, hogy az ilyen nagyon általános, és homályos kérdésekre nincs is nagyon konkrét válasz. Hanem annyit lehet tenni, hogy a korrekt válasz elmeséli a kérdés mindenféle rokon jelentéseire, és témáira adott válaszokat. Ezek igen szerteágazóak is lehetnek, hiszen a szóban forgó kérdésnek pl. egy csomó konkrét hozzá kapcsolódó konkrétabb témája van, a csillagászattól kezdve, a biológián, pszichológián, szociológián át, egészen a történelemig. Hiszen, hogy kik vagyunk, azt úgy lehet jól megérteni, ha azt is tudjuk, hogy mik történtek velünk, miket csináltunk.

Azt hiszem, nem veszem végig az összes kérdést. Sajnos a probléma az, hogy pongyolán kérdezni könnyű, de aztán egy ilyet helyre rakni, és még érthetően meg is válaszolni, az igen hosszadalmas művelet.

A "mi az élet értelme?" egy árnyalatnyival konkrétabb, korrektebb kérdés, csak itt meg az értelem szóval van a baj. Mit jelent ebben a mondatban az "értelem"? Ez egy eléggé homályos jelentésű szó, arról nem is beszélve, hogy a jelentésétől függetlenül (amit külön leírás nélkül nyilvánvalóan megint úgy kell kitalálni), ez egy olyan kérdés, amiben egyben egy implicit állítás is foglaltatik. Természeten az az állítás, hogy feltételezi, hogy van az életnek valamiféle értelme - és utána ugye megkérdezi, hogy mi az. 

Persze, az elemző tudja, hogy ezt a kérdést is lazán kell kezelni, és a kérdező valójában (egy jóindulatú interpretáció szerint) nem akarja azt állítani, hogy van értelme az életnek, hanem egyszerűen csak arra kíváncsi, hogy ha van, akkor mi lehet az. És az "értelem" szót ebben a mondatban leginkább a "cél", "haszon" szavakkal rokon értelemben érti. De persze ezt sem tisztázza (magában) pontosan, hanem csak egy általánosabb választ vár arra, hogy "hát akkor végül is, mi végre vagyunk mi itt a Földön?"

Hát mi végre vagyunk? A válasz erre már egyszerű. Egyrészt az nagyon látszik, hogy nincs semmiféle abszolút (mindenható, teremtő, transzcendens, stb) hatalom, amely számunkra célokat tételezne, illetve, amely egy olyan értékrendet állított volna fel, amelyhez nekünk igazodnunk kellene. Ebből következően, nincs se külső cél, feladat, amit teljesítenünk kellene, se abszolút erkölcs, szabályok, amiknek meg kellene felelnünk. Hanem bizony az van, hogy ezeket nekünk kell kitalálnunk a magunk számára. Miért? Azért, hogy minél jobb, kellemesebb, boldogabb, életet éljünk a földön. Tehát végső soron, az élet értelme (kérdésre való válasz) egyrészt az, hogy ez nem egy abszolút, külső dolog, hanem mi magunk (leginkább az egyén, de a közösség, a társadalom is) tételezi, állítja fel magának azokat a célokat, és szabályokat amelyeknek érdemes megfelelni. Másrészt meg az (a válasz), hogy a boldogság, az életminőség növelése, a jobb, "igazabb" , és teljesebb élet az emberek (de nyilvánvalóan bármilyen értelmes élőlény) életének helyes célja. Olyan értelemben helyes ez a cél, hogy ezt érdemes választani. És úgy általában mindenki jobban jár, meg még a civilizáció is, ha ilyen célt választ, mintha mondjuk ezek ellenkezőjét választaná.

A "van isten?" kérdéssel nem érdemes foglalkozni a válasz túl triviális lenne, szinte filozófiához méltatlan (bár ezt is sokat lehet csűrni-csavarni), viszont a "van élet a halál után?"-nál megállok kicsit. Megint csak szigorúan logikailag nézve, ez egy önellentmondó, így értelmetlen kérdés. Hiszen a szavak bevett jelentése alapján, a halál mindaz, ami nem élet, ha az élet elmúlik, akkor a szavak jelentése alapján (is) a halál következik, a halál az élet ellentettje. Vagyis logikailag nem képzelhető el, hogy az élet után (az élet megszűnésével) nem a halál következne be. Hiszen itt tertium non datur van, nincs harmadik lehetőség, valami olyan, ami nem igazán élet, de nem is halál.

Persze az elemzőnek megint csak felül kell emelkednie hülye kérdések logikai önellentmondásosságán, és most is azt kell feltárnia, hogy "mit akarhatott a költő" ezzel a kérdéssel. Hát bizony,a  költők - nyilván nem mind, de akik ezzel a kérdéssel szívesen foglalkoznak, és akik számára nem triviális a válasz - itt megint egy egész implicit konnotációs mezőt képzelnek el a kérdés mögé. Ez a mező márpedig olyan ki nem mondott feltételezésekből szokott állni, hogy a materiális-fizikai típusú létezésen kívül van egy immateriális, lelki, nem fizikai típusú létezés is. Ez ugye rendkívül elterjedt hiedelem az összes vallás ezt mondja, de ezen felül az összes idealista (és dualista) filozófia is ezt tartja, meg ezen felül még a lakosság kb 90%-a (nem tudatos idealisták). Tehát a kérdés itt tulajdonképpen valami olyasmire vonatkozna - már persze akkor, ha valaki nem egy határozott "nem"-el válaszol rá, hogy az "evilági lét" -ben történt meghalás után az alany (nem materiális lelke) átkerül egy másvilági (nem materiális) létsíkra, és ott valamilyen módon tovább él. Ezzel csak az a baj, hogy túl erős igazolatlan (valójából légből kapott) állítást tartalmaz. Egyszerűen semmi nem igazolja az idealizmus állításait, az egész úgy ahogy van, mese habbal. Ebből persze egy nem túl kedvező válasz következik a kérdésre, annyira kedvezőtlen, hogy a kedélyek megóvása miatt inkább le sem írom. 

Persze, ez a kérdés is olyan, aminek több aspektusa van. Pl. lehet vizsgálgatni nem csak filozófiai- de tudományos szempontból is. Hiszen való igaz, hogy még nem ismerjük az élet minden jellegzetességét, formáját. Csak egy példa a probléma bonyolultságára. Ha majd tudunk mesterséges, gépi (tehát nem szerves) lényeket csinálni (mondjuk mesterséges intelligenciát), azt mikortól, mitől nevezhetjük életnek? Hiszen nyilvánvaló, hogy ez a folyamat már most elindult (az MI készítése), ha most még csak nagyon az elején is tartunk. De egy legalább olyan intelligens mesterséges lény, mint mi, aki gondolkodik, érzékel, és fizikailag érez (ez is megoldható), arra már eléggé bajosan lehetne mondani azt, hogy "nem él". Vagyis itt látja az ember, hogy van némi különbség a biológiai, és a mesterséges élet között is, pl ugye az, hogy míg a biológiainak a határa (a halál) elég pontosan meghatározgató, addig egy mesterséges életnél, még maga az élet mibenléte (vagy kezdete) is problémás (mikor kezdődik a tudata az MI-nak?). De ez a téma más vizekre vinne, hagyom is.

Általában véve (és ez tanulság is itt) az látszik, hogy minél pontosabban, egyértelműbben, konkrétabban fogalmazunk meg egy ősrégi "filozófiai kérdést", az annál inkább veszíti el a misztériumát, rejtélyességét. A megválaszolhatóságának a nehézségét nem feltétlenül veszíti el, hiszen a "konkrét helyzet konkrét elemzése"  (a lefordított, szaktudományos) adott esetben sokkal nehezebb, mélyebb, és bonyolultabb lehet, mint a lila-bölcsész spekulációk. A most példaként hozott nagy kérdések ilyenek, vagyis lefordíthatóak egy, a spekulatív, és önköldöknéző filozófiainál sokkal egyértelműbb egzaktabb kérdésekre. De ez persze nem jelenti a filozófia csődjét, vagy feleslegességét. Mint az elején mondtam, a filozófia azért még témák-ból is áll, és  módszerből is. Tehát ahhoz, hogy megértsük, szétcincáljuk, kifejtsük a homályos burkukból ezeket a kérdéseket, ahhoz nagyon is kell filozófiai minőségű, mélységű, módszerű gondolkodás.

komment

A menekültproblémáról.

2015. augusztus 26. 15:17 - ipartelep

Nem akarom ezt a blogot a filozofikusabb témák, vagy a témák filozofikus tárgyalása helyett a közélet, vagy az aktuálpolitika felé elvinni. Ugyan a fontosságához mérten érdekel engem a politika, de azt én az elemzés szempontjából kevésbé tartom érdekesnek, mint a nála alapvetőbb, őt kiváltó okokat. Legyenek azok filozófiai szintűek (erkölcs), vagy politikafilozófia elvei, eszméi, ideológiái.

 A mostani téma a felszínen elsősorban politikai ügy. Többféle értelemben is. Egyrészt a politika következményei  (pl. a háború) váltják ki a migrációt, és mindaz főleg politikai ügy, amit a fogadó országok tesznek velük. Másrészt Magyarországon egy csúnya terelésnek, egy újabb átverésnek, propagandafogásnak vagyunk tanúi akkor, amikor is ezzel az amúgy nagyon "népszerű" menekültüggyel tereli el a Fideszmaffia (én már csak így hívom őket, az igazi nevükön) a figyelmet a számtalan sok stiklijeiről. 

Továbbá, sokféle szempontból lehetne beszélni erről a problémáról. Először is, lehetne a tények szintjén: mi történik, és miért történik ez? Lehetne a tények értékelésének a szintjén: jó-e ez nekünk, vagy bárkinek, ami történik, vagy rossz? Lehetne a jóslatok szintjén: mi lesz ebből? És végül lehetne a kívánságok szintjén: mit szeretnénk, hogy legyen, és mit kellene tenni?

Mint látható, ez a négyféle megközelítés önmagában megérne, vagy ha nem is érne meg, de elfoglalna egy "misét". És mind a négy fontos is, kell a megértéshez, és el is kell különíteni őket ahhoz, hogy az erről való beszéd ne valamilyen borzasztó zagyvaság legyen. 

Sorra veszem, de csak röviden.

A mi történik-re a legegyszerűbb a válasz. Az egykor "harmadik világ"-nak nevezett régió lakosainak egy (megjegyzem, egyelőre kicsi) része, különböző okok miatt elhagyja hazáját, egy jobb élet reményében. Ezek az okok változóak, a közvetlen életveszélytől kezdve (líbiai, szíriai, háború, afganisztáni helyzet), a helyi rossz életminőségig. Ilyen értelemben (nem a jogiban) mindenki menekült, aki elhagyja a hazáját, máshol akar élni. Magyarországról 1956-ban kb. 200 ezren menekültek el (csak egy nagyon kis részük a büntetéstől való reális félelmében), és az utóbbi  kb. 5 évben, a maffia értő országvezetése alatt újabb legalább 200 ezer ember. Elmentek egy jobb élet reményében. Indiából, Pakisztánból, vagy az egykori Brit gyarmatokról hosszú évtizedek óta folyamatos az el-és bevándorlás Nagy Britanniába (Londonban ma már kevesebb a fehér, mint a színesbőrű). Miért mennek? Egyszerű: jobban akarnak élni, mint otthon. És persze van aki azért menekül, mert közvetlen életveszélyben van, mondjuk az IS miatt, vagy éppen azért, mert a nem túl távoli "arab tavasz" olyan erőket szabadított fel, amelyek nem éppen a humanitárius megoldásaikról híresek. Még egy fontos körülmény itt: a menekültek ha már nekiindultak, akkor nem a szegény országokba akarnak menni tovább nyomorogni. Hanem a lehető legjobb helyekre. ha majd azok megtelnek, vagy nem fogadnak be tovább, akkor persze jön a többi, sorban.

Kinek jó, vagy rossz a migráció? A kivándorlóknak, ha sikerül, valamivel jobb lesz, mintha helyben maradtak volna. A befogadó országok lakossága meg egy szintig észre sem vesz semmit. Utána elkezd hozzá alkalmazkodni. Ez hosszú, és problémás folyamat. Mivel ma a Föld népessége kulturálisan (vallásilag, szokások) nagyon sokféle, különböző, ezért a szorosan egymás mellett, pláne egymás között élő népek szükségszerűen ütköznek egymással. Ezeket az ütközéseket kezeli az állam jogi- és erőszakszervezeteinek visszatartó ereje, és kezeli a befogadó hely, az ottani emberek kultúrája. Pl. ez ügyben a magyar népnek sok szégyenkezni valója van, ez a nép a nyugati kultúrnépekhez képest híresen idegengyűlölő, rasszista, homofób, kirekesztő, intoleráns, stb. Tehát Magyarország  nem csak azért nem tudna sok menekültet befogadni, mert ez egy szegény ország, amely a saját mostani lakosságának sem tud emberhez méltó életkörülményeket nyújtani, hanem azért sem, mert a lakossága szellemileg, intellektuálisan, morálisan, kulturálisan, vagyis a civilizáltsági szintjén nem érett erre. Egy ilyen országban valóban komoly konfliktusok várhatóak az eltérő kultúrák (vallások, szokások) találkozásából. A nyugatiak ezt nem az eleve jobb intellektuális képességeik, hanem a civilizáltabb közállapotaik miatt kezelik jobban, és a kivándorlók őket is célozzák meg. Ezért Magyarországot egyelőre csak az átutazás problémája érinti. Azt meg - természetesen, és megszokottan - a kormány ugyanolyan rosszul kezeli, mint minden mást, amihez hozzányúl. A lényeg itt az, hogy bizony a migrációnak ára van. Ezt az árat a befogadók is fizetik, azzal, hogy a kényelmüket, az életformájukat valamennyire meg kell osztani velük, olyasmiket is el kell nézniük, és elfogadniuk, amik egy monokulturális társadalomban fel sem merülnek. Ez persze, csak a tolerálható különbségekre vonatkozik, és a gyakorlat azt mutatja, hogy a "civilizációk összecsapása" a  - legalábbis e téren - nem tolerálható különbségek miatt van.

A távlatok: na ez a jóslásos rész. Itt nagyon nehéz helyeset mondani, hiszen nem a tényektől beszélünk. Az természetesen várható, hogy a harmadik világ migrációja fel fog erősödni. Évtizedes távlatokban akár milliók is elindulhatnak nyugatra, és északra. Ha közbe nem jön valami. Mi lehet ez? Pl. a bezárkózás. A nagy keservesen elindult politikai integráció (Európai Unió--> Európai Egyesült Államok) most legalábbis megtorpanni látszik, és ebbe nagyon besegíthetnek a menekültek tömegeinek "fenyegetéseitől" népszerűvé váló helyi nacionalizmusok. Igen valószínű ez a kimenetel. Az is verzió lenne, hogy a civilizált világ visszamegy az egykor káoszban otthagyott gyarmataira (ez gyakorlatilag egész Afrika, meg a közel kelet), és rendbe teszi őket, vagyis egy nyugati mintájú (nem a legideálisabb, de most ez van) demokráciát "kényszerít rájuk", amely olyan életszínvonal emelkedéssel járna, hogy már ne érje meg nekik elvándorolni. Ez jelenleg idealisztikus elképzelés, nagyon kicsi esély van rá - hiszen éppenséggel pont a bezárkózás, be nem avatkozás divatja várható. Ha már ez a téma, akkor itt elmondanám, hogy én távlatilag a globális világállamot tartom üdvös politikai célnak, és persze a vele járó mindenféle, és minden szintű (ez alól a kulturális kivétel, de azzal sem lehet mit tenni) integrációt, és internacionalizációt. Tehát a civilizáció bizonyos fejlettségi szintjén felül már semmi szükség a nacionalizmusok politikai megtestesítőire, az országokra. Szükségszerű (elkerülhetetlen), hogy az emberiség egyszer egységes lesz, etnikailag, nyelvileg, politikailag, és minden elképzelhető módon is. Csak persze ez igen távoli project, erre nem alapozható a menekült-probléma gyors megoldása. A világ (a Föld) kommunikációs értelemben véve egyre inkább átláthatóvá válik, vagyis kialakul a "világfalu". De nem minden téren egyforma ütemű ez a folyamat. Ez azzal jár, hogy a szegény országokban annyit már látnak, hogy hogyan élnek nyugaton, és annak az anyagi részét "elirigylik". Kérdezhetnénk, hogy régen nem így volt? Egyrészt ugye, régen nem volt információrobbanás. Azt sem tudták, hogy vannak olyan országok, nem ám hogy ott milyen az élet. Másrészt régen - ez fontos! - nem annyira az egyes országok életszínvonala (mint most), hanem az országokon belüli életszínvonalak között volt nagy különbség (ez utóbbi persze most is áll). Emiatt régen nem volt ok elvándorolni, hiszen minek menjen egy ugyanolyan szegény országba, kitéve a kulturális, és egyéb különbségekből származó inzultusoknak. Röviden: igen, a migráció felerősödése várható, több évtizedes távlatban is.

És végül lehetne a kívánságok szintjén: mit szeretnénk, hogy legyen, és mit kellene tenni? A jólétben élők nyilván azt szeretnék, hogy mindenki maradjon a helyén. Ez ugye nem fog menni. A migráció elsősorban a helyileg nagyon eltérő életminőség miatt van. Amíg ezt nem tudjuk kezelni, nivellálni, addig marad a probléma. De egy alapvetőbb indok is ezt mondja: az erkölcs. Az ide vonatkozó legjobb erkölcsi elv (ez azoknak, akik az uborkafán valamivel feljebb vannak, és lefele rugdosnak, nagyon nem szokott tetszeni) az egyenlőség elve. Ez a közhiedelemmel ellentétben, nem csak az egyenlő lehetőségekről, és jogokról kellene hogy szóljon (alapból ezt értik rajta), hanem valamilyen mértékű anyagi egyenlőségről is. Vagyis arról van szó, hogy igazságtalan az a nagyon nagymértékű anyagi egyenlőtlenség, ami ma van a Földön. Ennek több oka van (hogy ez miért igazságtalan), ezt most nem mondom el, de ráadásul még célszerűtlen is. A nagyon nagyfokú egyenlőtlenség már a gazdaság működőképességét veszélyezteti, és az iparosítás, és automatizáció fokozódásával egyre inkább fogja. Ad absurdum (bár ez nem is abszurdum), ez oda fog vezetni, hogy teljesen elszakad egymástól a nagyon szűk hatalmi elit, az őket kiszolgáló rendfenntartó közeg, és a túlnyomó többséget alkotó, nincstelen tömeg, amelynek még csak munkája sem lesz, és az elit könyöradományaiból él. Most kb. efelé tart a világunk, mindez a kapitalizmus elfajulása, és megreformálhatatlansága miatt. De ez a téma is távol vezetne innen. Mindenesetre az látszik, hogy a menekültügy okai valahol mélyebben összeérnek egymással. És az is, hogy a tüneti kezelés itt sem megoldás. Az okok kezelése viszont nehéz, komolya hatalmi érdekeket sért (mást sem sért, csak a hatalom érdekeit), ezért nehéz a megoldás. Arról van itt szó végül is, hogy a civilizáció problémáinak (melyek közül a most tárgyalt, csak egy, és nem is a legsúlyosabb) okai, és azok kezelése egy komplex, és mélyreható átalakítást igényelne, amely politikai, és gazdasági lenne. A politikai az integrációt jelenti, a gazdasági pedig a termelés, és elosztás, egy kapitalizmuson kívüli, jobb, és igazságosabb megoldását. Tehát a mit kellene tenni-re az a válasz, hogy először kell fogadni bizonyos politikafilozófiai elvek helyességét (ezek konkrétan, a szabadság, egyenlőség, szolidaritás), majd ennek megfelelően berendezni a társadalmat. Hogy a lehetőség szerint legélhetőbb világot biztosítsunk mindenkinek, ahonnan nem akar elvándorolni. 

Sokat lehetne erről még írni. Nem folytatom, így is hosszú lett. Aki most kétségbe van esve a menekült-probléma miatt, annak mondok egy jó, és egy rossz hírt. A rossz hír az, hogy a menekült-ügy, a jéghegy csúcsa. A civilizáció mindaddig bele fog futni a nagyrészt maga által kreált, vagy fenntartott problémáiba, amíg meg nem oldja őket. És az ég világon (szó szerint) semmiféle garancia nincs arra, hogy jól fogja megoldani őket. A jó hír meg az, hogy ez a mizéria is elmúlik (mint a madárinfluenza mizéria). Most ez van soron, a levegőben, de majd lecseng. Örüljetek az életnek, amíg van minek, és amíg van!

komment

Etikai gondolatok egy bojkott-felhívás kapcsán.

2015. augusztus 24. 22:53 - ipartelep

Mostanában, hosszú szünet után, amelyet a filozófiai diszciplínák közül leginkább a logika, és az ismeretelmélet töltött ki, újra érdekelni kezdett az etika. Az etika természetesen részleteiben, és mélységében ugyanolyan bonyolult és nehéz ügy, mint bármely más filozófiai téma. Csak másról szól. Az etika ugye, főleg arról szól, hogy melyek az élet legfontosabb értékei, és azok alapján hogyan kell, vagy érdemes élnünk. Ez azért lehet filozófiai téma, mert - egyszerűen szólva -, nem ténykérdés. Az élet értékeit - megint csak egyszerűen, mert most főleg nem is erről akarok beszélni - nem felfedezzük, (mint az objektív külvilág tényeivel teszi a főleg természet- tudomány), hanem kitaláljuk őket. Tehát az etika, az erkölcs az egy olyan rendszer (ha eléri azt a komplexitást), amelyet mi hozunk létre. Ezért nem lehet igazolni, vagy cáfolni a morált, ezen fogalmak tudományfilozófiai értelmében. 

Megfigyeléseim (sok-sok vita) szerint, a fenti, számomra teljesen triviális, magától értetődő megállapítások a legtöbb ember számára nem ismertek. Persze az ismertségnek is vannak fokozatai: a tudásunk a legtöbb dologban nem teljesen explicit a dolog minden összetevőjére, és azok összefüggésére vonatkoztatva. A mélységek ismeretéről már nem is beszélve, hiszen mindennek több tárgyalási szintje van, és minden alján egyvalami van: a fizikai szint. Ugyan a Nobel díjas fizikus, Leon Max Lederman, az "Isteni a-tom" c. egyébként nagyon jó könyvében egyetértően idéz egy másik fizikust (ezt most nem keresem vissza), aki szerint a legalsó szint a matematika, de ezt én nagy tévedésnek tartom. Ugyanis a matek az nem faktuális (tényfeltáró) tudomány, hanem egy (analitikus) _nyelv_ (persze nagyon speciális), amelyen a (feltételezett) tényeket leírják. Ez egy olyan nagyon finom distinkció, amelyet még a filozófusok egy része sem ismer, úgyhogy nem róható fel néhány fizikusnak, hogy azt hiszik, a természet tényei feltárásának legalapvetőbb módszere (nem nyelve!) nem a fizika, hanem a matek.

De nagyon eltértem attól, amiről eredetileg akartam beszélni. Az ember már csak ilyen. Filmművészet kedvelő korszakomban (nem mintha ma nem...), egyszer olvastam egy interjút Michelangelo Antonionival. A filmjei témáiról beszélt. Valami olyasmit mondott, hogy minden filmje ugyanarról szól, és nem is tud másról beszélni, legfeljebb a körítés más kissé... Ez persze így sarkított kissé, még a filmeknél is, hiszen egy-egy játékfilm is olyan gazdag tárháza a különféle témáknak (ha akarom), hogy azokat napestig lehetne sorolni. Persze más dolog az interpretáló, és más a szerző látásmódja, értelmezése... Szóval, nekem is vannak fő témáim, amelyekre alapozom a tudásomat, és levezetem belőlük, vagy viszonyítom hozzájuk az új helyzetek, témák, dolgok, adta értelmezéseket. Nálam ilyen a "fizikalista" megközelítés, a nagyon episztemológiai, logikai alapú elemzés, és az etikában pedig a fent már említett relatív (ez az abszolúttal szemben álló) etika.

Valójában erre az írásra most egy nagyon konkrét (most pár napos) hír késztetett: egy magyar tudós felhívást tett közzé az ügyben, hogy a Széchenyi díjasok bojkottálják a tiszteletükre rendezett miniszterelnöki fogadást. Ez ugye egyben politikai hír is ("minden politika fiam"), de a politikai része egyszerűbb mint az etikai része. Ráadásul - és ez is régi mániám már - minden cselekvést először a morál ítélőszéke előtt kell megvizsgálnunk, ebből következően a helyes politikai cselekvések minimumfeltétele (más, nem etikai feltételei is vannak) az, hogy azok etikusak, vagyis megfelelnek valamely helyes etikai rendszer követelményeinek. (Itt sajnos nem térhetek ki arra, hogy milyen, és mitől az a helyes etikai rendszer.) Szóval a bojkott politikai felszíne, értelmes magyarázata egyszerű, és világos: értelmes, rendes, normális, és etikus ember nem vehet részt a ma Magyarországot uraló Fidesz bűnbanda semmilyen tevékenységében, még érintőlegesen sem. Minden ilyen részvétel kollaborációnak számít, és árt a demokratikus, humanitárius értékeknek, pontosabban az ilyeneket megvalósítani kívánó erőknek, vagy potenciális lehetőségeknek. Magyarán, a költővel: a "sziszegve sem szolgálok, aljas nyomorító hatalmakat" egy evidens erkölcsi parancs, aki ennyit sem tud, az kb. semmit nem tud az erkölcsről. 

Persze, még csak a politikánál tartottunk, hogy politikailag miért nem szabad semmilyen módon, semmilyen szinten együttműködni ezzel a tolvaj, hazug (gondolkodtam rajta, hogy írok egy posztot a "nagy ország-átverés" címmel) "NER" rendszerrel. Minden egyes tudós, aki elfogadja a meghívásukat, legitimálja őket. Ami itt egyszerre bűn, és hiba is. Ehhez képest, mostani tudomásom szerint kettő tudósember csatlakozott a bojkott felhívójához. Ez a nem csatlakozókra nézve, természetesen szégyen.

De van valami, ami nekem még a bojkottfelhívásban sem tetszik. Az így szól: "Úgy vélem, nem helyes elfogadni olyan politikus vacsorameghívását, akinek rendelkezései újra meg újra megsértik az egyetemi autonómiát, adminisztratív eszközökkel korlátozzák a kutatás (és oktatás) szabadságát, csökkentik anyagi forrásait." Ez természetesen igaz, csak kevés, és nem lényeges. A lényeg itt nem az, hogy a fideszmaffia egyetlen egy szféra (a tudományos, egyetemi, oktatási) jogait sérti, és korlátozza, hanem az, hogy az egész ország érdekeit, ha szeretném a hangzatos nagy szavakat, az egész nemzetnek tesznek folyamatosan keresztbe ezek a bűnözők. Azt persze megértem, hogy egy tudós csak a maga nevében beszélhet, és jobb, ha az indokát a maga területéről veszi, de azért a kisördög itt bujkál: ha a NER rendszere véletlenül jól kezelné az oktatás, a tudomány, az egyetemek ügyét, akkor minden rendben lenne, és nem lenne ok a rendes emberek (benne a tudósok) bojkottjára? Úgyhogy talán érdemes arra is emlékeztetnünk, hogy a fideszmaffia nem csak egy-kettő réteg, vagy foglalkozási- szakmai ág életét teszi tönkre, hanem a szorosan vett kliensrétegén kívül az egész országunkat.

Ezenkívül természetesen semmi bajom nincs a bojkottfelhívással, hanem azt éppenséggel nagyon is üdvözlöm, nagyon karakán, bátor (igen, ehhez lassacskán már bátorság kell) kiállásnak gondolom, amit mindenkinek követnie kellene a maga lehetőségein, és területén. 

Az etikai probléma persze az, hogy nagy a távolság a konkrét történések, és az elvont, absztrakt etikai elvek között. Hogyan vezessem le az etikából azt, hogy milyen politika (de előbb: politikafilozófiai elvek) a jók, igazságosak, hasznosak, helyesek? Ez megoldható (nem itt, nem most), de macerás. A NER politikai szinten triviálisan beláthatóan egy bűnözői csoport országlása, de ettől az etikai tárgyalási szint messze van. Olyan messze, hogy a kettő közti kapcsolatot leírni meg sem kísérlem itt. Mindenesetre a lényeg az, hogy a NER kiszolgálóit nem csak azért kell bojkottálni, mert nekünk, és ismerőseinknek kárt okoznak, nem is csak azért, mert másoknak, sokaknak is, hanem azért, mert morálisan is elítélendőek.

komment

Helyes-e megölni a tolvajt?

2013. november 07. 18:25 - ipartelep

Amint azt a közélet eseményeit követő olvasóim már sejtik, eme bejegyzés a közelmúlt bormérgezéses esete, és az azt követő, blogokon zajló - szinte egyöntetűen a mérgező gazdát pártoló - vélemények kapcsán született. Az én véleményem persze már a címből sejthető: nem helyes. De ezt most egy kicsit részletezem is.

Először is, a kérdésfeltevésről: Az szándékosan morális (etikai), és nem jogi. Azért nem azt kérdezem, hogy "jogos-e megölni a tolvajt?", mert engem a jog itt kevésbé érdekel mint az etikai-filozófiai meggondolások. (Azért érdekel kevéssé, mert a jogot megalapozónak mindenképpen az etikát gondolom. Másodsorban meg a pragmatikát.) Tehát, az a jó (helyes, igazságos, célszerű, jól működő) jog, amely valamely mélyebb, morális alapon is helytáll, és nem mellesleg a társadalom rögvalóságában, vagyis adott viszonyai között is működik.

Az egyes, való életben előforduló bonyolult esetekre (és minden eset eléggé bonyolult, összetett) meglehetősen nehéz általános morális elveket "ráhúzni". Legfeljebb csak nagyon általánosakat lehet, olyasmiket, amik nagyjából minden (vagy a legtöbb, vagy az adott kultúrában a legtöbb) ember értékítéletének, és igazságosság-felfogásának megfelelnek. A kanti kategorikus imperatívusz („Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.”) teljesen "okés elv", csak annyira általános, hogy semennyire sem igazít el a konkrét esetekben. A borosgazda mondhatja azt: "A szemérmetlen, notórius, többszöri tolvajlást más eszköz híján, és igazságosan, csak ilyen súlyos szankcióval lehet megakadályozni." És ne feledjük, hogy pl. a középkorban egyes kultúrországokban is akasztás járt a tolvajlásért, vagy egyes nem annyira kultúrországokban ma is halálbüntetés jár olyan "bűnökért", amikért nálunk legfeljebb fejcsóválás. Tehát, nem csak hogy nem lehet a helyes, de nagyon általános szabályt interpretálni, nem csak, hogy nem alkothatók pontos eljárási szabályok (minden konkrét eset mellé), hanem még a megítélés is képlékeny, koronként, kultúránként is változó.

Ha az etikai érv túl általános, az igazságossági érv túl szubjektív, akkor mi a teendő, mire lehet szabályt alapozni? Lehet teljesen pragmatikusan is érvelni: "Mi lenne akkor, ha a társadalom halállal büntetné a tolvajokat?" "Célszerű- érdemes, helyes-e halállal büntetni a mi világunkban a tolvajokat?" Mindenféle homályos igazságosságfelfogástól függetlenül, azt hiszem, hogy ez önmagában is egy ultima ratio. Ugyanis, ha visszatérnénk a tolvajok halálbüntetéséhez, akkor az valószínűleg megrogyasztaná, az eddig felépített civilizációnkat. Persze nem úgy, hogy kihalnánk tőle, vagy valami káosz lenne, hanem úgy, hogy sok minden másra is kihatna. Ugyanis a társadalomnak ezek a "felépítményei" egy egymással összefüggő rendszert alkotnak. Persze nem mereven összefüggőt, szigorúan determináltat, de mindenképpen egymásra valamilyen mértékig kihatót. Ha csekélységegért is szabad embert ölni, akkor az leértékeli az egyik legfőbb értéket, az emberi életet. Ha az leértékelődik, akkor mindent "magával ránt", ami az emberi együttéléssel kapcsolatos. És ugye, egy társadalomban mi nem kapcsolatos azzal, hiszen az egész társadalom maga az együtt élő individuumok gyülekezete. Szumma szummárum, az emberek életminőségét rontja az, ha egymással túl szigorúan, vagy igazságtalanul, vagy ésszerűtlenül bánnak.

Persze, a helytelen szigor, és a teljes megengedés között egyensúlyt kell "belőni". Ez is leginkább pragmatikus alapon működhet. Meg kell figyelni, hogy hosszabb távon, a kihatásaival együtt (és persze, sajnos a kihatások nagyon messzire gyűrűzőek) mi hoz több előnyt, és hátrányt, és mi lesz az "egyenleg". Visszatérve a példára: A büntetések túlzott szigora ugyan valószínűleg csökkentené a bűnelkövetést, de a tovagyűrűző kihatásai révén olyan rideg, szigorú merev, igazságtalan társadalmat eredményeznének, amelyben az életminőség leromlana. És így az összesített egyenleg sokkal rosszabb lenne mint nélküle. Sokkal veszítenének a réven, mint amit nyernének a vámon.

Persze tudom azt is, hogy a blogposztok "mérgezéspárti" hozzászólói eszében nem morális, vagy pragmatikus érvek forogtak. Hanem "cigánybűnözős", és "liberális-gazemberezős" "érvek". Azokkal azonban nem lehet mit kezdeni, hiszen vajmi kevés racionalitás van bennük, csak "érzelmi fellángolások". Csak azt kívánhatom az ilyeneknek, hogy soha ne kerüljenek olyan élethelyzetbe, amelyben a saját "elveiket" mások alkalmazzák ellenük. Csodálkoznának szegények...

komment

Miért beteg a magyar futball?

2013. szeptember 09. 10:47 - ipartelep

A cím szándékos "palizálása" (lásd a Schmitt Pálról írt blogposztomat) Végh Antal 1974-es könyvének. Feleim, látjátok? 1974-ben már ugyanez volt a kérdés. 39 éve... És mi változott azóta?

De a kérdés (a címbéli, és ez az előbbi is) majdhogynem költői. Először az kéne megnézni, hogy mi van. Nézegetem a FIFA világranglistát (2013.08.08-i kiadás, tehát a legújabb, Románia elleni lebőgés még nincs mérve): 31-ikek vagyunk rajta. Kissé (de csak enyhén) csodálkozva látom, hogy megelőzzük Japánt, Ausztráliát, Nigériát, vagy Szerbiát(!), de mivel eléggé objektív szempontok szerint rangsorolnak (meccsek eredménye, jellege, ellenfelek súlya, stb), ez a besorolás elfogadható, ennél minden besorolás csak szubjektívebb lenne. Akkor most, felmerül a kérdés, hogy jó-e, megfelelő-e ez a 31. hely. Mihez képest? A vágyainkhoz képest? Azokhoz képest nyilván nem megfelelő. Mindenki a legjobb szeretne lenni, és az Aranycsapat emléke még túlságosan benne van a köztudatban, hogy Magyarországon egy ilyen ócska 31. hely elfogadható legyen.

No de mik a realitások? Egy ország "focitudását", különösen az aktuális focitudását sok tényező befolyásolja. A tradíció a legkevésbé. Hiába vagyunk "nagy focinemzet", ha az utóbbi negyven-ötven évben már csak ebből az emlékből élünk, és fokozatosan csúszunk egyre lejjebb. Lehet néhány speciális tényező (ilyen a foci "kultúrába ágyazottsága "is), amelyek egy kis ország fociját ideig óráig naggyá teszik, de hosszabb távon inkább a mennyiség érvényesül. A sok (amatőr) focistából kinevelkedő sok jó profi, a magas színvonalú, pénzes bajnokság, és a verseny.

Zárójelben: Mivel ez egy főleg közéleti- filozófiai témájú blog (csak most ideiglenesen kirándulok sport-témába), megjegyzem (amit régebbi olvasóim talán sejtenek), hogy én a társadalmi mechanizmusok tekintetében egyáltalán nem vagyok a verseny híve. Én a versennyel szemben az együttműködés, és a szolidaritás híve vagyok. A versengést, - mint társadalmi mechanizmust - összességében igazságtalannak (az eredményét) és károsnak, kontraproduktívnak tartom. De a sport ez alól természetesen kivétel. Hiszen a sport lényege, vagy legalábbis fontos jellemzője, pont a verseny, verseny nélkül nincs sport..

Visszatérve a reáliákhoz: Ez a 31. hely úgy nagyjából reálisnak tűnik, ha minden tényezőt figyelembe veszünk. Tehát a foci internacionalizálódását (az Afrikai csapatok most jönnek felfele), az ország focikultúráját, pénzét, a foci népszerűségét, az általános üzleti (a foci ma már félig üzlet) közállapotokat, és hasonlókat. Tehát nagyjából a helyünkön vagyunk ma, egy 31. hellyel.

Mégis, miért nem vagyunk jobbak? És mitől lehetnénk jobbak?

Azt hiszem, hogy a legnagyobb bibi az, (természetesen a mennyiségin kívül: kis ország, kevés focista, kis pénz), az hogy ezek a jóemberek (a foci körül sündörgő összes jóember, focistástul, edzőstül, sőt egészen a sportújságírókig ), nagyon jól meg vannak fizetve. Ráadásul, bármit is csinálnak, akkor is jól fizetik őket. Persze itt most csak az "élvonalról" van szó, nem a libalegelőn lelkesedésből focizó járási 2. osztályról. Emiatt nem kényszerülnek arra, hogy teljesítsenek. Minek az erőfeszítés, ha úgyis megvan minden, és amúgy se lenne sokkal több? Gondolják ezt ők, és teljes joggal gondolják. Magyarországon ma általános tévhit a focival kapcsolatban az, hogy az "utánpótlás nevelés"-el van gond. És ezt úgy értik, hogy az utánpótlást nem tanítják meg jól focizni. Ez úgy hülyeség, ahogy van. Ha egy gyerek szeret focizni, akkor az évek során magamagától is megtanul focizni. Egy egyesület már csak a kiteljesedés kereteit, és lehetőségeit biztosítja. A magyar egyesületek pedig az ellustulás kereteit biztosítják, de azt igen jól. Egy magyar egyesületben (az "élvonalban") mindenki azt tanulja meg, hogy hogyan lehet igen jó fizetésért minimális teljesítménnyel ellébecolgatni.

A foci egy komplex teljesítmény- ügyességi sport. Aki nem gyakorolta évekig (én tudom mit beszélek, évtizedekig fociztam, igaz, csak libalegelőn), az nem tanulja meg a "mozdulatokat", nem égnek azok belé, nem fog tudni focizni. De ha valaki megtanulta, akkor az még nem elegendő a jó teljesítményhez. A nagy teljesítmények legalább félig mindig fejben dőlnek el. Szándék, akarat, elhatározás, kitartás, és hasonló bűvszavak, döntik el, hogy az ügyes focistából lesz-e jó focista. Nekem egyszerűen úgy tűnik, hogy a ma "élvonalbeli" magyar focistáinak fejéből hiányoznak ezek a "bűvszavak". Nekik nincs olyan szándékuk, hogy jók legyenek (mármint jó focisták), nem tanulták meg azt, hogy ezért mit kell tenni, és nincs bennük elhatározás, és kitartás sem. És legfőképpen azért, mert tökéletesen elégedettek a sorsukkal, és állapotukkal. Jól érzik magukat ott ahol vannak, és nem is akarnak azon változtatni.

Mi meg itt csodálkozunk - már 40 éve -, hogy miért beteg a magyar foci.

komment
Címkék: foci

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?

2013. június 26. 13:22 - ipartelep

A címbéli mondatot, kérdőjel nélkül, kijelentésként, egy Ludwig Wittgenstein nevű filozófus írta le, még a XX század elején, az egyik fő művében. Wittgenstein akkoriban neopozitivista volt, de aztán eléggé markáns filozófiai pálfordulást hajtott végre, és élete vége felé nagyrészt már olyasmikről beszélt, amikről korábban azt mondta, hogy hallgatni kell róluk.

De vajon igaza volt-e Wittgensteinnek? És mikor? No meg, az sem mellékes, hogy miben. Nézzük.

A címbéli mondat kibontva valójában ezt jelenti: "Vannak olyan dolgok a világon, amelyekről nem lehet beszélni. Ezekről a dolgokról hallgatni kell." Mi tűnik itt szembe rögtön az elején? Mi az, amire a Mari néni is rögtön azt mondaná, hogy: "Itt valami nem stimmel édes fiam. Hát akkor hogy is van ez?". Hát az, hogy ha egyszer vannak olyan dolgok, amelyekről nem lehet beszélni, akkor teljesen felesleges arra felszólítani a közönséget, hogy azokról hallgatni kell (vagyis nem beszélni róluk). Hiszen, ha nem lehet róluk beszélni, akkor ha megfeszülünk, akkor sem tudunk beszélni róluk. Tehát a mondat szó szerinti interpretációja alapján a második része (a felszólító) teljesen felesleges.

Persze, kérdés, hogy szó szerint kell-e érteni ezt a mondatot. Vajon úgy kell? Azt hiszem (ezt csak feltételezem), a korai Wittgenstein erre azt mondta volna, hogy igen, persze, a későbbi meg azt, hogy dehogyis. Akkor most a korai- vagy a késői Wittgenstein tudta ezt jól?

Nézzük, mit jelent a mondat tágabb kontextusban: A világon lévő "dolgok" leírására szolgáló beszéd (ezt a korai Wittgenstein talán úgy mondta volna, hogy, "a világ logikai szerkezete") durván kétféle: tényleíró, és fiktív. A tények leírásai azok, amelyek elmondják, hogy milyen a világ, az ő törvényei, eseményei. A tények egy része "szintetikus" jellegű, tapasztalatilag lehet őket megismerni, egy másik részük viszont "analitikus", ezeket logikai spekulációval lehet részben megismerni, részben feltalálni. Közös jellemzőjük, hogy objektívek (nem függenek az egyén belátásától), és van igazságértékük. 

Az objektív, és faktuális, vagy analitikus tényállításokkal szemben, vagy mellett, van az összes többi állítás, amely nem szól tényekről. Az ilyen állítások, mondatok mindazok, amelyek valamely szubjektív véleményt fejeznek ki. A lényegük az, hogy nem tényállítások, nincs mögöttük egy objektív tény, amit feltárva, felismerve el lehetne dönteni az igazságukat, vagy hamisságukat. Pl: "A mákostészta jobb mint a bableves." Eldönthetetlen az igazságértéke, mert nincs is neki olyanja.

Wittgenstein a tárgyalt mondatunkat ez utóbbi típusú, nem tényleíró mondatokra értette. Mégpedig olyan értelemben, hogy (1) mivel nincs igazságértékük, nincs szerepük a tények, vagyis a világ megismerésében, (2) ezért nem érdemes róluk beszélni.

Igaz-e ez? No lám, milyen könnyű beleesni abba a csapdába, hogy mindenféle állításnak rákérdezünk az igazságértékére. Az (1) kétségkívül igaz. Vannak olyan állítások, amelyeknek nincs igazságértéke. No de mi a helyzet a (2)-vel? Végül is, ez (a (2)) Wittgenstein mondatának a hangsúlyos része. Bármiről is kell hallgatni, egy ilyen mondat lehet célszerű, vagy bizonyos értelemben "helyes", de igaz, abban az ételemben, hogy van igazságértéke, úgy nem lehet. Persze, hamis sem lehet. Tehát az marad, hogy célszerű-e, hasznos-e, értelmes-e olyasmiről beszélni, amiről -a fentebb írottak értelmében - nem lehet beszélni.

Először is: A nem tényleíró, hanem fiktív állítások léteznek. Tehát a bennük lévő dolgokról lehet beszélni, hiszen beszélünk róluk. A kérdés az, hogy mi az értelme, haszna az ilyen beszédnek. A korai Wittgenstein szerint semmi. Ez nyilvánvalóan túl radikális nézet. Kilövi az összes nem tényállítást. A köznapi beszéd legtöbb állítását, a művészet szövegeit... 

Mi a haszna, értelme a nem tényleíró, igazságértékkel nem rendelkező beszédnek? Először is: nélküle gyakorlatilag megnémulnánk. Az emberi kommunikáció nem csak száraz tényközlésekből áll, hanem nagyobbrészt éppen olyasmiből, amiről Wittgenstein szerint nem szabad(na) beszélni. Másfelől: a kommunikációnak nem csak információközlő funkciója van, hanem szociális funkciója is. Sőt, bizonyos helyzetekben, mondhatni, az a fontosabb. De maradjunk csak a kommunikációs funkciónál. Az ember a világról alkotott képét, tudását, világnézetét egy nagyon összetett, vegyes úton kapja meg, szerzi be. Nem csak az objektívumokról állításokat tevő igaz- vagy hamis tényközlések által. Hanem - és mennyiségileg valószínűleg elsősorban - pontosan olyan nem tényállítások által, amelyekről a korai Wittgenstein hallani sem akart. Egyszerűen szólva: a tudásunkat egy "kognitív holisztikus hálózat" részeiként szedjük fel. Apránként, sok hibával, gyakran nem direkt módon, próba szerencse módszerrel is. Ebben a hálóban nagyon nagy szerepe van a "fiktív" állításoknak. Ugyanis ezeket az ember akaratlanul is összeveti egyrészt egymással (megnézi a konzisztenciájukat), másrészt meg a tényállításokkal. És így egy sokkal gazdagabb, sokrétűbb megismerési módszert használ, mintha csak a csupasz tényállításokból próbálná "megtanulni a világot". Persze ez a módszer veszteséges, nem annyira logikus, de végül is szükségszerű. Amúgy sem tudnánk mást tenni, hiszen így működik a világunk.

Tehát, végső soron, a wittgensteini mondatot érdemes így kijavítani: "Amiről nem lehet beszélni, arról is kell beszélni." Ez szó szerint ellentmondásos mondat, de kontextus szerint már nem az. Értelmes, és hasznos.

komment

Ki a hülye?

2013. június 09. 20:44 - ipartelep

Ezúton, és helyen bevallok néhány dolgot: Én - mint a világ összes embere - sok mindent nem tudok, sok mesterségben nem vagyok jártas, sok mindenhez nem értek. De - valószínűleg, szintén, mint a világ legtöbb embere - amiben van véleményem, abban az a vélemény meglehetősen szilárd. Az már csak az emberi psziché sajátosságaiból adódik, hogy az ilyen szilárd, megrögzött vélemények, leggyakrabban hosszú távúak, nehezen ha egyáltalán változnak (lassan is alakulnak ki), ha éppen nem egyenesen változtathatatlanok. (Az itt olvasók egyike sem most jött le a falvédőről, valószínűleg sok vitát látott már. És olyat, amely konstruktív volt, és egyik fél a végén elvetette a saját-  és elfogadta a másik álláspontját? Ugye?) Ilyenek vagyunk, így működünk, ezzel nem nagyon lehet mit tenni.

Akkor mivel lehet valamit tenni? Talán, még a vélemények kialakulásánál lehetne valamit alkotni. Hogy az emberekben ne tévképzetek alakuljanak ki a a dolgok állásáról. Hogy ezt neveléstudományilag hogy lehetne megtenni, az nem az én hatásköröm (nyilván, elsősorban az ismert, p-vel kezdődő három dolog kellene hozzá leginkább - nem nem az, amire a legeslegelsőként gondoltok most). De engem nem érdekel a pedagógia a nevelés, meg a pszichológia sem. Vagyis nem nagyon... Ami engem érdekel, az az ismeretek tartalma, és igazsága, szebben szólva, a "szemantikai értékei". Ugyanis, számomra végső soron ez a kritérium dönti el, a blogposzt kérdését, hogy "ki a hülye". (Most persze attól tekintsünk el, hogy akinek nincs igaza, téved, az attól még nem feltétlenül hülye (bár, ha sokat, és gyakran...), és vegyük a blogposzt címét metaforikus túlzásnak.)

Tehát a "dolgok állásának ismerete" - teszem hozzá, helyes ismerete - a vízválasztó, a hülye-, és a nem hülye között. Ha azt elfogadjuk, hogy "dolgok" (külvilág, tények) mindenképpen vannak (némely zavaros tanok ezt is tagadják), akkor már csak azt kellene kideríteni, hogy 1. Hogyan lehet helyes ismereteket szerezni a dolgok állásáról?, és, 2. Hogyan lehet ellenőrizni eme ismeretek helyességét? Mint az látható, nem is azt kérdeztem, hogy "mik a helyes ismeretek", hanem egy, a módszerre vonatkozó kérdést tettem fel. Ennek ugye az az analógiája, mint amikor halat adunk, vagy megtanítunk horgászni, halászni. Ha az ember nem ismeri a módszert (mert nem tanulta meg, vagy nem értette meg) akkor legfeljebb csak azt a halat tudja megenni, amit kap néha. Ráadásul - maradva az analógiánál - az ilyen emberek gyakorta el sem fogadják ezeket a halakat, merthogy olyanoktól kapnák őket, akik nekik nem tetszenek. Nehéz az élet...

De van egy, a fentieknél még alapvetőbb kérdés. Így szól: Megismerhető-e a világ, mégpedig "színről színre"? Tegyük fel - a játék kedvéért -, hogy nem. Akkor mi van? Ha egy olyan világban élnénk, amely nem lenne megismerhető (valamilyen mértékben), akkor eléggé gyorsan bekövetkezne a "nem élés" állapota, ezt valószínűleg könnyű belátni. Végső soron mi dönti el, hogy valamit jól tudunk-e? Egy valami: Ugyanaz, amit Major Tamás mondott a "Tizedes meg a többiek"-ben Mici baronesz, a lovászfiú, és az ablakba kitett gyertya esetére: "bevált". Ha az ismereteink nagyon rosszak, hamisak lennének a világról, akkor nem tudnánk élni benne. Ez azért eléggé áldatlan állapot lenne. Így már csak a megismerés mértéke, módszere, és a határa a kérdéses. A mérték az az állapot, amennyit éppen ismerünk a világból. A módszer, - benne van a nevében - az ismeretek megszerzésének módszere. A határ pedig az a kérdés, hogy az értelmünk számára a világ megérthető-e, vagy túlságosan bonyolult.

Bár ezek a kérdések egyenként is megérnének egy-egy (vagy sok) misét, én most mégsem próbálok meg válaszolni rájuk. Inkább vissza az elejére: Tehát, ki a hülye? Aki tudja (vagy legalább sejti, kapisgálja), ezeket a fent vázolt ismeretelméleti alapokat (az alapok fontosak, azok nélkül értelmesen beszélni sem nagyon lehet), vagy aki nem? Aki, akár csak a mindennapi életében alkalmazza is őket, vagyis nem csak hallotta valahol emlegetni a közmondásos "józan paraszti ész"-t, hanem abból van is neki valamennyi, és használja is, vagy aki nem?

Természetesen a társadalom megvédi a hülyéket is, és ez így van jól (de ez a poszt nem politikafilozófiáról szól). És persze, bárhogy is van, valahogy mindig lesz, hiszen a régmúlt korokban is éltek az emberek. Csak a hülyeségnek (ami itt most egyenlő a nem tudással, és a hamis tudással), van egy nagy hátulütője: Végső soron rossz életminőséggel, és halállal jár. Ugye nem kell ecsetelni, hogy miért, és hogyan jár azzal? Ha nagy tömegek hisznek valamiben, ami nincs, vagy nem úgy van (itt véletlenül sem utalok semmilyen most is meglévő jelenségre)  akkor ezek a hamis hitek bizony társadalmi méretű, és kihatású "energiaelvonással" járnak. Egy rossz világban mindenképpen kevésbé jó élni, mint egy jobb világban. És a világot számunkra elsősorban a tudás teszi jobbá.

Tehát, végső soron, hogy ki a hülye, az néha nehezen állapítható meg első ránézésre. A reakciókat, viselkedést, a világgal való interakciókat figyelve már könnyebben. Nem az a hülye, aki nem tud valamit (senki nem tud mindent), hanem az, aki túl sok, és fontos, alapvető dolgot nem tud, vagy "rosszul tudja". A "hülye" (ebben a szóhasználatban) nem szitokszó, hanem egy intellektuális-, és kognitív hiányosság jelzője.

komment

Néhány kritikai gondolat Quine, "Az empirizmus két dogmája" c. dolgozatáról.

2012. december 13. 22:13 - ipartelep

Azt hiszem, ez az írás (Quine-é) annyiban erős, és túlzó, hogy olyasmivel vádolja az empirizmust, ami nem feltétlenül igaz rá. Már amennyiben Quine szerint egy egész filozófiai irányzatnak van (de persze a valóságban nincs) egységes doktriner álláspontja valamiben. Quine vádjai legfeljebb csak egy iskolás, mechanikus empirizmus ellen állnak meg, amely valóban dogmaként kezel bizonyos tételeket. De a filozófia, és a dogma az nagyon más tészta...

Quine lényegében arról beszél, hogy az analitikus és a szintetikus állítások között nincs "abszolút" különbség. Azt is mondja, hogy "Minden a priori ésszerűsége ellenére azonban az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg." De ebből még az sem következik, hogy nem lehet ezt megvonni, vagy nincs ilyen határ. Csak az látszik, hogy ez a határ valamennyire elmosódott, némileg bizonytalan, és nem definiált. Quine itt az empirizmus egy olyan mechanikus elképzelésével vitatkozik, amely ma már nem aktuális. A neopozitivizmus, a Bécsi kör hőskorában volt Carnapéknak olyan szándéka, hogy kidolgozzák a tudományos kijelentések kritériumait, és ezzel elkülönítsék egymástól a tudományt (meg a tudományos filozófiát), és a metafizikát. De ez ilyen formában illúziónak bizonyult, ez egzakt módon (ahogy Carnapék akarták - és erre szolgált volna a redukcionizmus, a protokolltételek, és a verifikáció is), nem megvalósítható. Quine tanulmánya lényegében ezt mondja: A neopozitivista program úgy, olyan doktriner módon (ahogy eredetileg akarták, és amit Quine támad) nem megvalósítható, illetve nem valósították meg.

Mi a helyzet az analitikus állításokkal? Az általános definíciójuk az, hogy azok az analitikus állítások, amelyek igazságértéke (hogy igaz-e vagy hamis) csak a benne szereplő szavak jelentése alapján eldönthető. Quine itt kétfajta analitikus állításról beszél: A logikai igazságokról (illetve a hamisságok, a kontradikciók), és az egyéb analitikus állításokról. A logikai igazságok a bennük szereplő logikai szavak (nem, és, vagy, ha-akkor, minden, azonos, stb) jelentése alapján, csakis a logikai szerkezetük miatt igazak, a többi meg az egyéb, nem logikai szavak jelentése alapján. Az a közös bennük, hogy az ilyen állítások igazságértékének az eldöntéséhez nem kell tapasztalat, vagyis nem kell empirikus vizsgálódás. Quine azt vette észre, helyesen, hogy élesen nem választhatók el egymástól a nem a logikai, hanem az egyéb analitikus állítások, és a tapasztalati állítások. Ugyanis az analitikus állítások igazságértékének megállapításához is kell valamiféle tapasztalat. Az olyan állítások sem teljesen függetlenek a külvilágtól, vagyis nem a-prioriak. Az igazságuk felismeréséhez szükséges a nyelv ismerete, és a nyelv megismerése nagyon is tapasztalati tevékenység. Vagyis az analicitás fogalma igazából, és korrekt módon úgy szól, hogy ha már egyszer megismertük a nyelvet, ismerjük a szavak jelentését, vagyis tapasztalatilag magunkévá tettük, akkor további empirikus vizsgálódás nélkül képesek vagyunk megállapítani az igazságértékét. Tehát az analitikus kijelentések felismeréséhez is kell előzetes tapasztalat, tanulás, tudás, de ha ez már megvan, akkor ennyi elég, további tapasztalati vizsgálódás nem kell.

Quine tanulmányával az az egyik gond, hogy már a logikai igazság fogalmát is rosszul definiálja. Ugyanis az ő itt felhozott példája a logikai igazságra („Egyetlen nőtlen férfi sem nős.”) nem logikai igazság. Például, ez egy logikai igazság: ((p->q)&p)->q) Szavakkal: (Ha ((ha p akkor q) és p) akkor q). Ez a formula a változók, vagyis a p, és a q bármely tartalma mellett mindig igaz állítás. Vagyis bármit helyettesítünk be p és q helyére, az állítás mindig igaz lesz. Tehát erre az állításra tényleg igaz az, hogy kizárólag csak a benne szereplő logikai szavak (vagyis a „ha”, és az „és”) jelentése határozza meg az igazságértékét. De ugyanez Quine „Egyetlen nőtlen férfi sem nős.” példájára pont hogy nem igaz, hiszen annak az igazsága éppen a változók, vagyis a „nőtlen férfi”, és a „nős” jelentésétől függ (és nem az „egyetlen sem” logikai szó jelentésétől). Vagyis ez a Quine féle példa ugyan analitikus igazság, de  - Quine állításával szemben - nem logikai igazság. (A logikai igazság, az analitikus igazság egy benne foglalt szűkebb halmaza.)
Még egy példa a logikai igazságra: „Ha meghízom, akkor meghízom” Formálisan: p->p (Ha p, akkor p.) Ez a p változó bármely tartalma mellett triviálisan igaz. Az igazsága nem a p tartalmától függ, hanem benne foglalt implikáció (logikai szó) érvényességétől. De nem is mond semmit a világról, üres tautológia.

A logikai igazságok, és az egyéb analitikus igazságok között az a különbség, hogy az első igazságértéke a benne szereplő logikai szavaktól függ (azok jelentésétől), a második igazságértéke meg a benne szereplő szavak jelentésétől. Vagyis nincs köztük drámai különbség, több az azonosság mint a különbség, csak az a helyzet, hogy a logikai igazságok általában sokal formalizáltabbak (lásd: p->p), inkább a logikai kalkulusokban (mesterséges logikai nyelv) fordulnak elő, mint annak a szabályai, és nem a természetes nyelvben. A természetes nyelvben a sima analitikus állítások fordulnak elő.

Sajnos a fenti hiba (hogy Quine nem tudja (nyilván tudta, csak hát ő nem logikus volt, inkább "metafizikus" filozófus) mi az a „logikai igazság”) további hibákat generál. Ugyanis ha az „Egyetlen nőtlen férfi sem nős.” nem logikai, hanem csak sima analitikus állítás, akkor hiába alakítja át az „Egyetlen agglegény sem nős.” állítást az előzőbe (úgy, hogy az „agglegény” helyébe a „nőtlen férfi”-t teszi, attól ez még továbbra sem lesz logikai igazság.) Egyáltalán az sem érthető itt, hogy mi a francnak kellene átalakítani egy amúgy is analitikus állítást logikai állítássá, amikor mindkettőnek ugyanaz a lényege.

Persze Quine-nek  itt az a fő gondja, hogy bár szerinte egy ilyen átalakítás után logikai igazsággá válik a mondat, de magát az átalakítást nem lehet definiálni (a 2., „definíció” c. fejezetben írja ezt.) Arról beszél, hogy minden definíció valamilyen szinonim fogalomra utal, vagyis arról szól (úgy működik), hogy a definiálandó fogalmat egy másik (korábbi, már ismert), vele szinonim fogalommal írjuk le.
Most ha eltekintünk Quine abbéli tévedésétől, hogy a normál analitikus állítások „szigorú” analitikussá, vagyis logikai állítássá való átalakítása a kijelentés információtartalmának elvesztése nélkül nem lehetséges, és megengedjük, meg feltesszük (mint Quine), hogy az ilyen átalakítás definícióval (vagyis egy szinonim kifejezés behelyettesítésével) lehetséges, akkor nem egészen világos, hogy Quine-nek ezzel mi a baja, illetve miért van baja vele. Ő erről egyszerűen azt mondja, hogy mivel a definíció eljárása a szinonimitáson alapul, így ez „nem adja a kezünkbe az analicitás kulcsát”.

Tehát eddig az történt (Quine dolgozatában), hogy az analicitás fogalmát a definíció, illetve a szinonimitás fogalmával próbálta meg leírni, vagy magyarázni, és megállapította, hogy ez nem lehetséges. A 3. fejezetben ugyanezt a „felcserélhetőség” fogalmával teszi.

Eléggé homályos ez a 3 fejezet. Miután a szinonimitás fogalma szerinte nem magyarázza jól az analicitást, áttér a „salva veritae” (az igazság megőrzésével) felcserélhetőség, vagy a kongitív szinonimítás fogalmára. És úgy tesz, mintha egészen eddig nem erről lett volna szó. Bazmeg Quine! ;-)

Ráadásul egészen eddig a jelentés szerinti (vagyis intenzionális) szinonimításról beszélt, erre most elkezd szövegelni valami extenzionális mesterséges nyelvről, ahol a salva veritae felcserélhetőség csak extenzionális, vagyis nem a fogalmak jelentése, hanem a jelölete egyezik meg. Innentől teljes káosz az egész. Hiszen az nyilvánvaló, hogy egy mesterséges, jól definiált logikus nyelvben a szinonímák extenzionálisak lesznek, főleg akkor ha az a nyelv nem is interpretált, vagyis nem szól semmiről, az egész csak kalkulus, és a nyelv formalizmusai (formális, absztrakt állításai) nincsenek feltöltve tartalommal. Vagyis csak formális, tartalom nélküli mesterséges nyelvről van szó, ahol nem is beszélhetünk intenziókról, vagyis jelentésekről, csak extenziókról, jelöletekről (mint a matek). De hát az analicitás fogalma pont hogy a szavak jelentéséről szól, az alapján van definiálva (és nem a jelölet alapján), úgyhogy nem érthető mit akart ezzel. Hiszen ebből csak az derül ki, hogy a „kognitív szinonimitás” nem működik a logikai nyelvben, hiszen ahhoz jelentés alapú (intenzionális) fogalmak kellenének, de az ott lévő fogalmaknak nincs jelentése, csak jelölete, vagyis extenziója.
Így a fejezet végén megállapítja, hogy mivel nem tudta megmagyarázni a kognitív szinonimítást, ezért nem jutott közelebb az analicitás magyarázatához sem.

A 4. fejezet fő témája az, hogy szerinte az analicitás fogalmának nemhogy a természetes, de a mesterséges nyelvekben is nehéz értelmet tulajdonítani. Arról beszél, hogy egy adott mesterséges nyelvben ugyan lehet definiálni a konkrét analitikus (és benne persze a logikai) állításokat, de ez csak egy konvenció lesz, ami megmondja, hogy ez és ez az analitikus állítás, anélkül, hogy megmagyarázná, hogy mitől analitikusak azok.
Egy másik szabály azt mondaná ki (továbbra is az analitikus jelentésének a magyarázatával küszködve), hogy egy állítás analitikusan igaz, ha a szemantikai szabályoknak megfelelően igaz. De erre a maga gyártotta definícióra meg rögtön utána azt mondja, hogy: „Ez persze még nem jelent tényleges előrelépést. Egy megmagyarázatlan szóra, az „analitikus"-ra való hivatkozás helyett, most egy ugyancsak megmagyarázatlan szókapcsolatra, a „szemantikai szabály"-ra hivatkozunk.”

Ennek a fejezetnek a végén van a lényeg, a szumma. Idézem: Nyilvánvaló, hogy általában véve az igazság a nyelvtől és a nyelven kívüli tényezőktől egyaránt függ. A „Brutus megölte Caesart" állítás hamis lenne, ha a világ más lett volna bizonyos vonatkozásokban, de hamis lenne akkor is, ha a „megölte" szó történetesen inkább a „nemzette" értelemmel rendelkezne. Ily módon az ember hajlamos arra, hogy általában véve azt feltételezze, hogy az állítások igazsága szétválasztható egy nyelvi és egy faktuális összetevőre. Adottnak véve ezt a feltételezést, ésszerűnek látszik, hogy bizonyos állításokban a faktuális tényező a nullával egyenlő; ezek az analitikus állítások. Minden a priori ésszerűsége ellenére azonban az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg. Az, hogy egy ilyen megkülönböztetést egyáltalán tennünk kell, az empiristák egy nem-empirista dogmája, hitük metafizikus mozzanata."

Ehhez a következőt mondom: Teljesen igaz, hogy az igazság úgy nyelvi (logikai), mint faktuális, vagyis ténybeli tényezők függvénye. Az első féle igazságokról szólnak az analitikusan, a másodikról az empirikusan igaz állítások. De az ember nem csak „hajlamos” arra, hogy ezeket az állításfajtákat szétválassza egymástól, hanem nagyon jó oka is van rá, hogy szétválassza. Továbbá értelmes, és hasznos is ez a szétválasztás. Ahogy Quine is elismeri, ésszerű is. Éppenséggel nekem úgy tűnik, hogy Quine állításával szemben, az analitikus, és a szintetikus közti különbség eléggé jól megvont, és érthető. Ez a különbségtevés hasznos, használható, értelmes. Nem véletlen, hogy már évszázadok óta ismert. Semmiképpen sem dogma. Quine egész esszéje egyfajta álokoskodás, ahol is azzal próbálja bizonyítani az analitikus igazolhatatlanságát, hogy ő maga nem tudja igazolni, magyarázni. Pedig a fogalom definíciója egyszerű: A benne szereplő szavak jelentése alapján, további külső, tapasztalati vizsgálódás nélkül állapítható meg az igazságértéke. Ez az analitikus. És ez nem jelenti azt, hogy a benne szereplő szavak jelentését, értelmét, és használatát nem kellene előzetesen, tapasztalatilag (a nyelv használata, és megértése vaskosan tapasztalat) elsajátítani. A fogalmak, állítások megértése egy vegyes folyamat, amelyben analitikus, és szintetikus elemek is játszanak, az előzetesen beépült ismeretek ugyanúgy mint a későbbi tapasztalat, de ettől még a fogalmak , kijelentések fajtái elkülöníthetőek egymástól. Vagyis nem kell, és nem jogos elvetni az analicitás fogalmát.


A másik témája a verifikáció, és a redukcionizmus kritikája.

Mi a verifikáció? Ez a Bécsi kör egy korai tudomány-, és egyáltalán, az értelmes kijelentésekre vonatkozó kritériuma volt. Igazolást jelent, vagyis azt, hogy a kijelentések igazságát valahogyan igazolni kell. Ez az igazolás minden esetben csak tapasztalati lehet (kivéve persze a nem a külvilágról szóló analitikus állításokat), és egyik módja a redukcionizmus. A redukcionizmus pedig arról szólt, hogy a kijelentéseket logikailag redukálni kell minél egyszerűbb „megfigyelési tételekre”, vagy protokolltételekre, amelyeket könnyű összevetni a tapasztalattal, vagyis olyan módon ellenőrizni az érvényességét, igazát.

Quine azt írja, hogy a verifikációs elmélet erősen tartja magát. Ez 1951-ben lehet hogy így volt, de ma már… Maga Carnap is rájött, hogy a szigorú verifikáció megvalósíthatatlan, és azt a konfirmációval helyettesítette. A konfirmáció már egy liberálisabb kritérium a verifikációnál, és azzal szemben nem a bizonyosságot sugalló igazolásról, hanem a valószínűségi megerősítésről beszél. Vagyis arról, hogy a tudományos kijelentések nem bizonyíthatóak (100 %-osan), hanem valószínűségi jelleggel igazolhatóak.

Quine ebben a fejezetben lényegében a redukcionizmusnak azt a korai formáját bírálja, amit a Bécsi kör, és különösen Carnap fejtett ki. Carnap kezdetben úgy gondolta, hogy egy jól definiált, egzakt logikai nyelvre le lehet fordítani a tapasztalati megfigyeléseket, állításokat, vagy egyáltalán bármilyen hipotézist, tételt, stb. És ha ez megtörtént, a kapott egyszerű, redukált kijelentés érvényessége, igazsága ellenőrizhető. Quine arról beszél, hogy ez nem megvalósítható, és erre maga Carnap is rájött.  

Két dolgot mond még itt Quine. Az egyik az, hogy a redukcionizmus „dogmája”, ha finomabb formában is, de tovább él az empirizmusban. Ez lehet hogy 1951-ben így volt, de szerintem ma már kevéssé van így. A másik állítása az, hogy az empirizmus szerint minden egyes állítás (külön külön) konfirmálható, vagyis valamiféleképpen ellenőrizhető. Erre Quine azt mondja, hogy „a külső világról szóló állításaink az érzéki tapasztalat ítélőszéke előtt nem egyenként, hanem egységes testként szerepelnek.” Erről nekem az a véleményem, hogy nyilván, a gyakorlatban, egy elmélet ellenőrzésekor, és igazolásakor nem annak az egyes, és különválasztott állításait kezdik el egymástól függetlenül ellenőrizgetni és igazolgatni. Hiszen egy szöveg állításai összefüggenek egymással, sokszor egy-egy mondat nem is fejez ki egyetlen gondolatot (csak annak egy részét), és természetesen csak az egész konzisztenciáját lehet, és az egész érvényességét, igazát érdemes ellenőrizni. Vagyis ezzel Quine leginkább a spanyolviaszt találta fel.
A továbbiakban megint egy mára elavult helyzetértékelés: Szerinte a redukcionizmus, és az analitikus-szintetikus megkülönböztetésének „dogmái” összefüggenek egymással, egyik nincs a másik nélkül. Már miért ne lenne, lehetne?

Ezt is mondja: „Összességében a tudomány kettős: nyelv- és tapasztalatbeli függőséggel rendelkezik; azonban ez a dualitás nem mutatható ki értelmesen a tudomány állításaiban egyenként.” Ez megint csak félig igaz. Az eleje. A másik fele hamis, hiszen az állításokról megmondható, hogy analitikusak, vagy szintetikusak. Csak persze az ilyen mondatonkénti elemzésnek nem sok értelme lenne.

A 6. fejezetben nem annyira kritikát, hanem a saját empirizmusát fejti ki.
Először egy hasonlattal mutatja be az ismeretek terét, amely: „Egy ember által alkotott szövedék, amely a tapasztalattal csak a peremek mentén érintkezik.” Ez egyébként eléggé jó hasonlat, hiszen az elméleteink (a jó, természettudományos elméleteink) tényleg a tapasztalati megfigyelésekből indulnak ki, hogy aztán onnan az elmélet logikai következtetéseinek kifejtése során elkanyarodjanak. Vagyis egy igaz elméletnek sem minden eleme megfigyelési, tapasztalati elem, mondat, kijelentés. De az a szerencsés, ha bármennyire is fejlődik tovább egy elmélet, bármilyen logikus következményeit is fejtik ki, időnként azokat szembesítik a tapasztalattal. Hogy tényleg úgy van-e.
És ebből a fenti, helyes képből, megint arra következtet – szerintem helytelenül – hogy „ostobaság határvonalat keresgélni a szintetikus, és az analitikus állítások között”. Az ostobaságot most hagyjuk (ezek szerint Kant, Carnap, és még sokan mások is ostobák voltak), de az tény hogy ez a határvonal létezik. Néhol keresgélésre szorul ugyan, máshol meg teljesen egyértelműen megállapítható, hogy egy állítás milyen. Az más kérdés, hogy mi a célja, értelme az ilyen megállapításnak, keresgélésnek. Nyilván nem az, hogy ez által állapítsuk meg egy komplex elmélet igazát, vagy hamisságát – mint ahogy ezt Quine legalábbis sugallja.

A végén egészen furcsa dolgokat mond. Úgy kezdi, hogy „mivel empirista vagyok…” és aztán jönnek ezek a szövegek: „Az ismeretelméleti megalapozás vonatkozásában azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag, de nem fajtájukban különböznek.”(…) „A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendű, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mintegy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhető struktúrát vigyünk bele.” Homályos kijelentések ezek. Ugyanakkor olyat egy empirista nem mond, hogy a „fizikai tárgyak mítosza”? Olyat egy szélsőségesen szubjektív idealista mond.

Továbbá: „Nem csupán a fizikai objektumokat -- kicsiket és nagyokat -- tételezzük. Az erők szolgáltatják a másik példát; és valóban, azt halljuk, hogy manapság az anyag és energia közti határvonal elavult. Az absztrakt entitások, amelyek a matematika szubsztanciáját alkotják -- végül az osztályok, osztályok osztályai és így tovább -- azonos szellemben fogant feltételezések. Ismeretelméletileg ezek mítoszok, és azonos módon vannak megalapozva, mint a fizikai tárgyak és istenek, sem jobban, sem rosszabbul -- kivéve fokozatbeli különbségeiket annak tekintetében, hogy mennyiben könnyítik meg az érzéki tapasztalatainkkal való műveleteket.” Mi értelme van azt mondani, hogy a fizikai tárgyak ugyanolyan módon vannak megalapozva, mint az istenek? Zavaros beszéd ez, és nincs olyan helyzet, amiben igaz legyen.

„E nézet szerint, az ontológiai problémák egy szinten vannak a természettudomány problémáival.” E nézet szerint tényleg. Csakhogy e nézet téves nézet. Quine teljesen elgaloppírozza magát itt, vagyis akkor amikor elveti az analitikus, és szintetikus megkülönböztetését, és ebből arra következtet, hogy az ontológiai, vagy metafizikai, és a tudományos kérdések, témák egyenrangúak, egyformák. Ez nagyon nem igaz, hiszen pontosan az a különbség köztük, hogy az ontológiai kérdésekhez nem, míg a tudományosakhoz kell a tapasztalat.

Összességében: Quine ama nézete, hogy nem különböztethetők meg az analitikus, és szintetikus kijelentések, szerintem egyszerűen hamis. Nyilván némely esetben nem könnyű ez a megkülönböztetés, továbbá végső soron az analitikus állítások igazságértékének felismeréséhez is kell az előzetes tapasztalat. Mint ahogy az világon minden ismerethez kell.
A protokolltételekre való redukcionizmus naiv elképzelését illető bírálatában igaza van. De ez az elképzelés csak egy korai filozófiatörténeti epizód volt.
A kettő nem függ egymástól, az analitikus fogalmak akkor is léteznek, ha a redukcionizmus nem lehetséges, (vagy értelmetlen, vagy nem célszerű, vagy nehéz megcsinálni).
A világ tényeit tényleg jobban lehet az állítások, az elméletek egyfajta egységes hálója alapján, holisztikus módon megérteni, mint az egyes állítások egyenkénti verifikálásával. Ez igaz. De ebből nem következnek olyan badarságok, hogy a tudományos, és az ontológiai (lételméleti, vagyis metafizikus) állítások ismeretelméletileg azonos jellegűek.  

Quine-nek ez az 1951-es írása akkor biztosan másképp szólt, és nagyobbat szólt mint ma. Akkoriban még nagyon közel volt a neopozitivizmus tudományos, és filozófiai forradalma, az általuk inspirált analitikus filozófia nagyon erős irányzat volt, és Quine ezen elképzelések bizonyos túlságosan is mechanikus, kemény elképzeléseit bírálta. Éppenséggel átesve a ló túlsó oldalára, túlságosan sok, éppen nem empirista elképzelést megengedve magának. Persze ezt a Quine féle kritikát később még sok ennél sokkal radikálisabb, idealistább, anti-empiristább támadás követte (a Kuhn-féle elképzelések ezen skálán csak középtájban vannak), hogy aztán a végén az empirizmus, és a tudományosság szinte teljes tagadásában kulminálódjanak (Lásd Feyerabend anarchista, dadaista, és posztmodern tudományfilozófiája – ami már tényleg hülyeség a köbön).

komment

Politikafilozófiai morfondírozás.

2012. december 13. 21:03 - ipartelep

Politikafilozófiai értékek és elvek.

1. Bevezető megjegyzések. A módszer és a mozgástér.

A politikafilozófia a társadalomszervezés-és irányítás elméleti megalapozója. Felmerülhet a kérdés: Miért van szükség politikafilozófiára, mi értelme van? A válasz: Egyfelől szükségszerűnek látszik, hogy ahol gyakorlat van (társadalmi, és politikai gyakorlat - és az mindenütt van), ott az ember megpróbálja azt elvi- elméleti szinten is igazolni, alátámasztani. Másfelől meg ésszerű, hogy az ember célokat tételez, és annak megfelelő terveket dolgoz ki. Lássuk mik a célok, és mik lehetnek a tervek.

Az egyén - ha tetszik neki, ha nem - a ma már ritkaságszámba menő remetéket kivéve társadalomban, vagyis közösségekben él. Ez ugyanúgy természetes, mint amennyire elkerülhetetlen. Mivel az individuumok késztetései, céljai egymástól sokszor nemcsak eltérőek (ez lenne a kisebb probléma), de egymással gyakorta konfrontálódóak is, vagyis kizárják egymást (egy társadalmon belül is, és persze a különböző társadalmak között is), ezeket az ellentéteket szükséges mérsékelni. Vagyis célszerű lenne eleve olyan társadalomszerkezetet, szabályokat, és működési mechanizmust kialakítani, amely a lehető legminimálisabb szinten tartaná a konfliktusok lehetőségét. Emellett az is kívánatos lenne, hogy a társadalom szereplői elégedettek legyenek az elfoglalt helyükkel, lehetőségeikkel, szerepükkel, vagyis azzal a móddal és helyzettel, amit a közösségi élet biztosít számukra. Van egy harmadik szempont, vagy kívánalom is: A megfelelő elvek alapján működő társadalom önfenntartó, és stabil legyen. Mégpedig úgy stabil, hogy ne belső, vagy külső (fenyegető, vagy támogató) erők hatására tudjon fennmaradni, hanem az elveinek a belső konzisztenciája, és végső soron elfogadottsága folytán. Mindezek az elvárások nem könnyítik meg az elvi szintű tervezést.

De mielőtt tervezünk, felmerülhet az a kérdés is, hogy egyáltalán mi szükség van tervre? Főleg ha ennyire sokrétű, ellentmondásos a közeg, és a gyakorlatba nagyon nehezen átültethető az a terv. Nem jobb-e az erők szabad játékára bízni a társadalomszervezést? Ez nem triviális kérdés, ugyanis a jól ismert „úgy még sosem volt hogy valahogy ne lett volna” népies kiszóláson túl egy egész ideológia (a konzervativizmus) alapul a terv nélküliségen, a be nem (vagy minimális) avatkozáson, az organikus fejlődés elvén. Erre talán az a legjobb (szintén stílszerű, régies) válasz, hogy ha az embernek ész adatott, akkor használja is azt. A magukra hagyott „dolgok” entrópiája (rendezetlenségének mértéke) növekszik, és ez igaz lehet a magára hagyott társadalmak szervezetlenségének mértékére is. A jó terv nem csak a rossz tervnél, hanem a tervnélküliségnél is jobb. Tehát kell a terv, az elképzelés…

Kézenfekvőnek tűnik az a gondolat, hogy a társadalom legfőbb szervező elvének valamilyen, a közjót, és a hatékonyságot egyformán biztosító elvnek kellene lennie. Ugyanakkor az is nyilvánvalónak látszik, hogy csak egyetlen egy darab elv (érték), legyen az bármilyen jó is, nem fogja tudni biztosítani ezt az elvárást. A több elv választása látszik célszerűnek, feltéve ha azok meg nem állnak egymással valamiféle ellentétben. Továbbá az is célszerűnek tűnik, hogy bár a társadalom irányítása, és igazgatása, vagyis a politika gyakorlata nagyon is konkrét elvek, sőt, szabályok alapján kell hogy történjen, az ezeket megalapozó eszmék a „kályhától” kell hogy jöjjenek, úgy, hogy levezethető következményei legyenek az eszmének, vagy ideológiának. Ezt nem csak az ember esztétikai érzéke sugallja (bár az is), hanem főleg az a gondolat, hogy ellenkező esetben nem tűnne eléggé gyökeresnek, megalapozottnak, és szilárdnak az elmélet. Legalábbis elméletileg mindig vitatható lenne az előzetes okok, premisszák, posztulátumok léte. Persze bármelyek lesznek is a végső választott posztulátumok, mivel azokból többféle, egymásnak ellentmondó is van, a kritikájuk mindenképpen kikerülhetetlen.

2. Az értékválasztás szempontjai.

Rögtön két probléma látszik itt. 1. Voltaképpen mit jelent bármely érték? („értékbizonytalanság”), és 2. Milyen lehetséges következményei lehetnek bármely elvont érték felvállalásának? (kiszámíthatatlanság.) Vagyis ha pl. azt mondjuk: „A legfőbb érték az ember.”, akkor ez egy nagyon általános - de persze igaz - kiszóláson felül mit jelent, és mi következik (vezethető le) belőle a gyakorlat, vagy a kevéssé elvont fogalmak felé vezető úton? Egy ilyen értéket valószínűleg minden elmélet, vagy politikai szereplő felvállalna, de mivel a „jelentése” nem tisztázott, és a következményei szinte bármik is lehetnek (a nevében bármit elkövethetnek), ha jelszószerű, deklaratív értéknek jó is, nem lesz megfelelő a mi céljainkra.

Persze az „ember mint érték”-nél kisebb mértékben de bármilyen értékként tételezett dologra mondható hogy nem tudni mit jelent, (vagy mindenkinek mást jelent), és nem determináltak a következményei, vagy alkalmazásai. Ezt a problémát teljesen megoldani nem, csak enyhíteni lehet, úgy, hogy valamely érthetőbb, konkrétabb, és leképezhetőbb értéket választunk.

Egy másik probléma az érték túlzott elvontsága. Míg pl. ha a „szabadság”-ot, vagy az „egyenlőség”-et értéknek minősítjük, arról nagyjából mindenki tudja hogy mit jelent. De vajon mit jelent egy olyan érték, hogy „igazságosság”? Ez utóbbi is nagyon tetszetős értéknek tűnik (hiszen ki szeretne igazságtalan társadalmat), de mi lehet a fogalom politikafilozófiai értelme, és tartalma?

A fentebb vázolt nehézségek olyan kényszerítő erővel bírnak, hogy a kiválasztott értékeket definiálnunk is kell. Ez viszont magával von egyfajta „Rubicon effektust”: Olyan értelmet, interpretációt adunk egy fogalomnak, amely messze több mint annak a köznapi, árnyalatlan értelme (Vesd össze az „igazságosság” köznapi (nyelvi), és Rawls-i értelmét), és ezzel fennáll az a veszély, hogy a fogalom-meghatározásunk nem lesz mindenki számára elfogadható. De mivel ez mindenféle eljárás esetén fennállna, az elemző dolga innentől a választás.

Normatív, vagy pragmatikus alapon válasszunk értéket? Másként fogalmazva: Értékünk etikai, erkölcsi jellegű legyen-e, vagy valamely gyakorlati hasznossági, célszerűségi szempontú? Miért dilemma ez? Előfordulhat, hogy a választott (és megfogalmazott, definiált) elvünk etikai szempontból nagyon jó, megfelelő, méltányos, de gyakorlatilag megvalósíthatatlan, túlzottan utópisztikus. Vagy a másik szélsőség is lehetséges: A pragmatikus elv (amely tegyük fel, hogy működik), igazságtalannak, antihumánusnak bizonyul. Milyen érték lehet az, amely megfelel mind a kétféle (etikus, és hasznos) kívánalomnak, és még reális is?

3. A kívánt értékek.

Minden lehetséges értéket nem sorolok fel e helyen, egyszerűen azért, mert „választani kell” közülük. És az egyes politikafilozófiákra, vagy ideológiákra nem csak a súlyozás (hogy mit tartanak jobbnak), hanem a választás is jellemző. Nem választanak ki, és vállalnak minden értéket, a nekik megfelelők közül is csak a szerintük fontosakat emelik ki.

Szabadság.

Természetszerűleg az egyik legfontosabb, és magától értetődő érték mindenki számára. Minél nagyobb az egyén szabadsága, annál kevesebb a korlát, potenciálisan annál nagyobb a mozgástér. Azonban a sok egyéni szabadság egy határon felül egymást korlátozza. Ezenfelül, az állam jogos, és szükséges lehetőségeit is beszűkíti, ha a társadalom tagjainak túl nagy a mozgástere.

A szabadsághiány egy-egy országon belül nagyon gyakran a különböző társadalmi csoportok (osztályok) viszonyaiban jelenik (és jelent meg a történelemben). Az országok közti viszonylatokban meg az elnyomó- elnyomott, megszálló- megszállt, gyarmatosító-gyarmatosított relációkban. Tehát a szabadságelvet a „hatalom elve” korlátozza minden szinten.

Az egyéni szabadság csak addig működik jól, amíg az egyes partikuláris szabadságoknak van mozgástere, és nem korlátozzák a többi egyén mozgásterét, és szabadságát. Ezt óhatatlanul is csak az egyéni szabadság korlátozásával lehet elérni. Vagyis a szabadság, jelenjen az meg jogokban, vagy lehetőségekben, sosem lehet korlátlan, mindig behatárolja azt a többiek szabadsága.

Mindazonáltal a szabadság még ebben a korlátozott voltában is fontos értéknek tűnik, főleg azért, mert a hatalom önmozgása hajlamos azt korlátozni. Valamiféle hatalom a szabadság felett mindig van (és a hatalom immanens tulajdonsága hogy korlátozza az egyéni szabadságot), ezért lényeges, hogy azzal szemben egy tudatos ellenerő nyilvánuljon meg.

Az egyén szabadsága nem csak más egyének szabadságával, hanem az állammal szemben is fennáll. A konkrét, lehetséges szabadság mértékét formálisan a jog, informálisan a szokások, megegyezések, végső soron a kultúra szabályozza. Általában kívánatos a szabadság minél nagyobb mértéke, egy olyan szinten, amely szint már nem korlátozza szükségtelenül az individuumot, megadja neki a lehetőségeket a képességei kiteljesítésére, illetve a céljai megvalósítására, de úgy hogy eközben sem másokat nem korlátoz a hasonló céljaikban, sem az államot, a szükséges funkciói ellátásában.

Egyenlőség.

Az egyenlőség nem mint állapot, hanem mint cél jelenik meg. Az emberek a gyakorlatban nem egyenlőek, hanem azzá kell válniuk, illetve olyan helyzetbe kell kerülniük, és úgy kell őket kezelni. Az embereknek egyszerűen a közös emberi voltuk miatt kell egyenlőnek lenni. Miben jelenjen meg az egyenlőség? A jogokban feltétlenül. A lehetőségekben, és esélyekben is. Míg a jogi egyenlőséget papíron könnyű biztosítani (alkalmazni nehezebb), addig az esélyegyenlőség nem csak az azt biztosító jogszabályok függvénye. Az emberek esélyeit nagymértékben meghatározzák a körülményeik, az adottságaik, a környezetük, a szocializációjuk, stb. és ezek a tényezők valamilyen pozitív diszkrimináció nélkül negatívan hatnak az egyenlő esélyekre, lehetőségekre. Az egyenlőségek pozitív diszkriminációja átvezet az anyagi egyenlőség területére, mert az esélyek növelésének elkerülhetetlen módja az anyagi kompenzáció is.

Míg az egyenlőség háromféle „területe” (jogi, esély, és anyagi), közül az első kettő természetes kell hogy legyen, addig a harmadik elméletileg is problémás. Konkrétan az, hogy az anyagi egyenlőség (vagy az újraelosztás) mely mértéke az, amely egyaránt kielégíti az igazságosság morális-, és a jól, innovatívan működő gazdaság igényeit is. A nivellált egalitarianizmussal szemben erős érv a „gyakorlati próba” érve. A gyakorlatban nem vált be az ilyen társadalmi modell. Csak kérdés, hogy az egalitarianizmus működésképtelensége, vagy esetleg más fennálló tényezők (pl. diktatúra, eleve gazdaságilag gyenge országok, stb.) miatt nem vált be. Ezt már soha nem tudjuk meg, és a majdani új kísérlet bizonyára sokkal megfontoltabb lesz.

A gazdasági (vagyoni) egyenlőség ellen az a legfontosabb érv, hogy előrejutás, kiemelkedés híján nem ösztönöz munkára, innovációra, extra teljesítményre. Ez igaz. Az oka természetesen az ember önző volta, az egyéni érdekek primátusa, és az, hogy nagyméretekben nem tud közösségben gondolkodni (míg pl. a családban egalitariánus kommunizmus van, addig nagyobb léptékben elutasítja a javak egyforma elosztását). A civilizáció (és az emberi gondolkodás) jelen szintjén nem megoldható ez a probléma.

Valamiféle olyan kompromisszumra kell jutni az egyenlőség eme harmadik területének (az anyagi) tekintetében, hogy egy bizonyos minimális, kielégítő életszínvonalat mindenkinek, és mindentől függetlenül biztosítani kell az állam újraelosztó, szociális funkcióival. Ennek a mértéke nem filozófiai, hanem praktikus kérdés (és persze humanitárius, morális), az éppen aktuális lehetőségek függvénye. És ugyanakkor az újraelosztás mértéke még ne korlátozza az emberek ama lehetőségét, hogy a munkájuk, tevékenységük, ötleteik, és annak hozama, javadalmazása ösztönző jutalmat jelentsen. 

Szolidaritás.

A szolidaritás elve elsősorban a vele a társadalmi együttműködés szempontjából ellentétes elv, a „verseny” viszonylatában értelmezendő. Kérdéses, hogy ez a kettő, a mai társadalmi viszonyok között ellenható tényezőt más körülmények között mennyire lehet összeegyeztetni. Illetve a verseny esetleges (nem közvetlen, közvetett) kiiktatásával a legfontosabb innovációs tényezőt mi pótolhatja. A (gazdasági) verseny bizonyos mértékű fenntartása kívánatos, ugyanakkor a korlátlan verseny szinte korlátlan gazdasági egyenlőtlenségek forrása. A szolidaritás nem felülről „bevezethető” elv. Magától ott működik, ahol valamiféle közösségérzet van, és az ereje közösség nagyságával fordított irányú. Míg a családi szolidaritás mindenütt működik, addig a nagyobb közösségeké (ország, emberiség) sokkal kevésbé. Míg a verseny tisztán gazdasági szempontból hasznos, előrevivő, addig társadalmi szempontból megosztó, sőt dezintegráló hatású. Mindenki sosem lehet versenyképes, és a lemaradókat (a társadalom mindenkori többségét) humánus, és etikai alapon, és meggondolásokból kompenzálni kell. A szolidaritás elve alkalmas erre (nem technikai értelemben). Ha embertársainkkal valamiféle közösséget érzünk, ha úgy érezzük, hogy „egy csónakban evezünk”, akkor megvan ennek a szolidaritásnak a legfontosabb eleme. Ráadásul a kompenzálatlan verseny egy idő után egy kettészakadt, minden szempontból igazságtalan társadalmat eredményez, amely már nem csak társadalmi, hanem gazdasági tekintetben is rosszul funkcionál (mert a megoldatlan társadalmi problémák visszahatnak a gazdaságra).

Mindazonáltal a szolidaritás egy igen utópikus elvnek látszik, parancsszóra, terv alapján megvalósíthatatlan. Úgy tűnik, hogy kell hozzá a civilizációs, kulturális fejlettségnek egy olyan foka, amelyben az emberek a természetes önzésüknek bizonyos önkontrollját tudják gyakorolni, és egyszerűen belátják, hogy végső soron jobban járnak (az erkölcsi megfontolásokról nem is szólva), ha az önérdekeik egy részét feláldozzák a „köz oltárán”. Ezáltal a „társadalmi fogolydilemmát” egy kompromisszumos megoldással oldják fel, pontosan olyannal, amelynek a feltétele az együttműködés, és a szolidaritás.

Igazságosság.

Az igazságosság tisztán filozófiai alapú –akár a többi hasonló fogalomnál- meghatározása érthető igény (a „kályhától” való kiindulás), ugyanakkor csak egyféleképpen lehetséges: Úgy hogy mi határozzuk meg, mit jelentsen a fogalom. Az igazságosság nem az objektív külvilág egy része, jellemzője, leírása (mint amilyen pl az „igazság” fogalma), így azt csak mi tölthetjük meg tartalommal, értelemmel.

Az igazságosság fogalmának olyan elméleti politikafilozófiai tartalmakat kell tulajdonítani, amelyek egyrészt a fogalom köznyelvi értelméből indulnak ki (nem állnak attól távol), másrészt nem absztrakt, homályos filozófiai fogalmak, hanem az egyén és társadalom viszonyára vonatkoznak, harmadrészt nem túlságosan utópisztikusak, vagyis reális elvi esély van az alkalmazhatóságukra. Vagyis az absztrakt, semmi konkrétra nem vonatkoztatott igazságosságfogalomnak nincs, csakis az adaptáltnak van értelme.

Amennyiben a fogalmat az erkölcsből eredeztetjük (és ez az értelmezés kézenfekvő), akkor a Kanti kategorikus imperativusz jó kiindulópontnak tűnik: „cselekedj ama maxima szerint, melyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen”. Csak két probléma van itt: 1. Ez az egyén, és nem a társadalom erkölcsösségére vonatkozik, 2. Hogyan lesz az erkölcsi jóból „igazságosság”?

Tehát hogyan cselekedhet úgy a társadalom (a cselekedeten itt a tág értelemben vett szabályozórendszer, jogok, kötelességek, viszonyok értendő), hogy azt a tagjai ne csak elfogadják (mintegy a hatalom által magukra kényszerítve), hanem jónak, erkölcsösnek, és igazságosnak is tartsák azt? És ha ez a probléma megoldódik, akkor a második már közelebb van, hiszen bár az „erkölcsi jó” fogalma nem fedi pontosan az „igazságosság”-ét, de egy adaptált, és erkölcsösnek elfogadott értéket nyilván nem lehet igazságtalannak tartani.

Milyen tartalomra (társadalmi értékre, vagy megoldásra) vonatkozhat az igazságosság?

A társadalomnak az a „célja”, pontosabban funkciója, hogy a benne élők számára minél kényelmesebb, kellemesebb, értelmesebb, hasznosabb, boldogabb életet biztosítson. A kisebb nagyobb érdekütközések, továbbá a fenti értékek megvalósítására vallott egymástól nagyon eltérő nézetek (ez végső soron azt jelenti, hogy az eltérő nézetek mást és mást gondolnak az igazságosságról) miatt valamiféle olyan kompromisszumos megoldás a célszerű, amelyben nem lesz az egész egy utópisztikus elképzelés (vagyis elvileg a gyakorlatba is átültethető lehet), ugyanakkor legalább a többség számára elfogadható.

Az igazságosságot egy olyan jellemzőnek gondolom, amelyben a fentebb tárgyalt társadalmi értékek (a szabadság, egyenlőség, és szolidaritás) együttesen vannak jelen, ezek alkotják, határozzák meg azt. Vagyis ezek adják a tartalmát. Ilyen értelemben ez egy „szükségtelen” fogalom, hiszen nála alapvetőbb, és konkrétabb fogalmak konstruálják, de a szó morális értelmében hasznos tudatosítani, hogy lehetségesek „igazságos” társadalmi megoldások is.

Az igazságosság fenti meghatározása persze bizonyos elvi-ideológiai irányultságot is jelent, de ez - kimondva-kimondatlanul - szükségszerűnek tűnik. A politikafilozófiának nem illik politizálni, de még ideologizálni sem, azonban azt látni kell, hogy a nem is túl távoli, és gyakorlati következményei mindenképpen ideológiaiak.

4. Érték és gyakorlat.

Ha az elemző elmélet talál egy vagy több megfelelőnek ítélt „értéket”, akkor onnantól már „csak” a társadalomszervezési-politikai gyakorlatba kellene azt átültetni. Anélkül mit sem ér az egész. De milyen alapon fogadja el egy társadalom, nép, a bármilyen jónak tűnő elvet is? Hogyan lehet meggyőzni arról, hogy azt válassza, és milyen technikával lehet azt bevezetni?

A kívánatosnak tartott politikafilozófiai elvek és a megvalósulásuk közti szakadék egyáltalán nem tölthető be könnyen. Lehetséges, hogy egy elv túlzottan is utópisztikus, vagy „gyakorlatiatlan”. És lehetséges, hogy a „társadalmi szerződés” szép elképzelése csak egy elméleti írott malaszt, mert nincs a megvalósításához technikai lehetőség, vagy erkölcsi-intellektuális fejlettség? Valójában a modern társadalmak egyfajta hallgatólagos szerződés (de nem explicit társadalmi szerződés), vagy szabályok szerint működnek: A képviseleti demokrácia ide vonatkozó szabályai bizonyos időközönként választási (vagyis korlátozott, és közvetett beleszólási) lehetőséget nyújtanak a közösség ügyeinek intézésébe. Másrészt az írott, formális szabályok által irányítottan működik a demokrácia És ez a működés nem más, mint bizonyos értékek, elvek, és elképzelések nagyon áttételes, közvetett átültetése a gyakorlatba.

A politikafilozófiai értékek kiválasztási, és alkalmazási problémája kettős. Egyrészt ezek az értékek nem, vagy nem eléggé evidenciák. Megalapozásukhoz óhatatlanul is a különböző, önmagukban is vitatható morális, vagy pragmatikus elvekből való levezetés, és ezen elvek valamely irányban való kifejtése, értelmezése, és elköteleződése szükséges. Ezen értékek nem csak egy állapotot fejeznek ki, írnak le, hanem - a fogalmuk kifejtése során - egy jövőbeli állapot (a kívánt jó) előrejelzésére illetve elősegítésére is vonatkoznak. Ez pedig részben bizonytalan, és utópikus jelleggel ruházza fel őket. (Pl. Az igazságosság, vagy az egyenlőség fogalmai csak akkor töltődnek fel konkrét tartalommal, amikor leírjuk, hogy pontosan milyen is lenne az az igazságosság. De onnantól a fogalom már „elköteleződött” egy bizonyos ideológiai irányban is. Lásd: Mást jelent Rawls szocialisztikus igazságosság fogalma, és mást a libertarianus, vagy a konzervatív igazságosságfogalom.) Ilyenformán az értékfogalom tiszta, filozófiai felépítése, értelmezése, vagy levezetése legalábbis nehéz.

Másrészt az értékek nem határozzák meg a kívánt politikai gyakorlatot. (Pedig elvileg ez lenne az értelmük, és dolguk.) Az értékválasztásokból a politikai gyakorlat nem-, vagy csak nagyon áttételesen „következik”. Ez persze nem kérdőjelezi meg sem az értékválasztás (vagy definiálás) szükségességét, sem annak filozófiai megalapozásbeli igényét, és módszerét, csak óvatosságra int: Az elmélet és a gyakorlat közti nagy szakadék betöltésének valószínűleg olyan társadalmi feltételei is vannak, amelyek ma, a nacionalizmus, az emberiség nemzeti, vallási, politikai, stb. megosztottságának korában még nem állnak rendelkezésünkre.

 Összességében: A politikafilozófia sajátosságát, és bizonyos értelemben a nehézségét az adja, hogy itt nem „felfedezni”, hanem „feltalálni” kell. Nem a természet még ismeretlen területeit kell megismerni, hanem egy minél jobban működő társadalmi modellt előállítani. Ez a munka nem mentes a logikus, és tapasztalati elemektől, hiszen javarészt csak a tapasztalatainkra, az eddigi megvalósult modellek tanulságaira támaszkodhat. De emellett van egy jóslás jellege is. A jövő ideálisnak képzelt, vagy vágyott társadalmának törvényszerűségeit csak a maiak javítgatásával tudjuk előállítani. Ez egy extrapoláció (a mából a jövőbe), és mint ilyen, bizonytalan kimenetelű. A dolog természeténél fogva (jövő) csak reménykedhetünk abban, hogy ha az elméletünket bizonyos alapvető erkölcsi, ésszerűségi, vagy humánus elvekkel, és szempontokkal alapoztuk meg, akkor az „extrapolációnk” helyes, jó, és működőképes lesz.

komment

Egy kis spekuláció a tudásról.

2012. december 13. 20:55 - ipartelep

Amit tudunk, és amit nem...

1. Bevezető.

A dolgozat címe kissé „költői”. Ennek leginkább az az oka, hogy a tudásról örökérvényű, és egzakt szentenciákat megfogalmazni kevésbé lehet, és inkább csak pragmatikusan célszerű belátásokat, szabályokat állapíthatunk meg, vagy jó esetben olyan interszubjektív törvényszerűségeket, amelyek működnek, használhatóak, beváltak.

Az ismeretelmélet szent grálja a „tudás” fogalma. De az ismeretelméletet a tudás nem annyira tartalmi, mint inkább módszertani szempontból „érdekli”. Vagyis nem az az érdekes számára hogy a külvilágról szóló ismereteket gyűjtsön be (mert ez a szaktudományok dolga- vagy a filozófiában tradicionálisan ontológiai téma), hanem az, hogy magát az ismeretszerzés módját, lehetőségeit, eszközeit tárja fel, és értékelje. Ennyiben a tudásról szóló filozofálás egy eszköz, amelynek helyes használatával a világról szóló pontosabb, mélyebb tudáshoz lehet jutni. Tehát ha a filozófia tudásról beszél, akkor nem arról beszél amit tudunk (és különösen nem a külvilág tényeiről), hanem arról, ahogyan tudunk, illetve ahogyan célszerű tudnunk, vagy ahogy megszerezzük a tudást. Ebben a dolgozatban nem a tudásunk tartalmáról, hanem a módjáról szeretnék beszélni.

(Zárójelben egy megjegyzés: Nagyon fontos (lenne) annak a kontextusnak az ismerete, hogy miről van itt szó, miről beszélünk egyáltalán. E nélkül az ember könnyen a „nem látja a fától az erdőt” szindróma hatása alá kerül. Tudni, hogy szabályokat hozunk-e (vagyis mi találjuk ki a szabályokat), vagy csak felfedezzük ezeket a szabályokat (pl a tudás szabályait).

Ugyanakkor a téma nyilván túl általános, és metafilozófiai ahhoz, hogy egy ilyen sokkal konkrétabb tematikájú dolgozatban foglalkozni lehessen vele. Mindenesetre –röviden- azt gondolom, hogy az absztrakt fogalmakat (mint amilyen a „tudás” is) ki- és feltaláljuk, de úgy, hogy ezzel a természet egy bizonyos törvényszerűségének ide vonatkozó működési mechanizmusát tárjuk fel, ismerjük fel, és általánosítjuk. Tehát maga az absztrakt fogalom már konstruált, de amiről szól, a jelenség amiből általánosították, az konkrétabb formában is létező. Vagyis ez az „univerzália” kérdés legalábbis pontatlan, vagy felületes kérdés: A válasz rá nem vagy-vagy, hanem is is.)

2. A tudás elemei.

2.1. Mi a tudás?

A szó köznapi használatában több értelme is lehet: a. Tudás mint valamely ténynek a tudása –ez a „propozicionális” tudás, b, Tudás, mint valamilyen képesség birtokában lenni. c. Tudás, mint valaminek az ismerete. Az a lényegi különbség köztük, hogy csak az első típusú tudásnak lehet igazságértéke (hogy igaz vagy hamis).

A propozicionális tudásnak, és a képességbeli tudásnak a megkülönböztetése talán triviális, mindenesetre Gilbert Ryle nyomán (is) széleskörűen elfogadott. A dolgozatban írottak a propozicionális tudásra vonatkoznak.

Hogy lehet definiálni a tudás fogalmát? Tudáskritériumok.

A tudás fogalma úgy is megfogalmazható, hogy a „tudni valamit” azt jelenti, hogy valamely tényről van egy elképzelésünk (tudomásunk van róla). (És ez az elképzelés persze valamilyen gondolatban manifesztálódik.) De ez a meghatározás így túlságosan is pongyola, nem felel meg a további filozófiai elemzés számára. Ezért van egy konkrétabb, (elterjedt, elfogadott) definíciója is:

Az ismeretelméletben a tudásfeltételek gyakran a következő három pontból állnak (Platón nyomán):

Sz. akkor tudja hogy A, ha:

  1. Sz hiszi hogy A
  2. Sz igazoltan hiszi hogy A
  3. A igaz.

Ezekkel a kritériumokkal szerintem több baj is van. Az egyikre Edmund L. Gettier mutatott rá: Még ezek sem garantálják a tudást, mert előfordulhat olyan eset, amikor az igazolás nem megalapozott. Én ugyan erről (Gettier tudáskritikájáról) azt gondolom, hogy nem teljesen korrekt, hiszen amire Gettier azt mondja hogy fennáll, (a b. pont, az igazolás), az valójában a példáiban nincs meg. De ezt lehet úgy is interpretálni, hogy formálisan ugyan megvan az igazolás, de ténylegesen, okságilag még sincs meg. Ebben az esetben igazságfeltételként egy nem esetleges (vagy tévedésen alapuló), hanem egyfajta erősebb igazolás szükséges.

Azonban szerintem a fenti három kritériummal más a probléma. Gyanúm szerint amikor ezeket (a tudáskritériumokat) kitalálták, akkor a „gyengébbtől” az „erősebb” felé mentek, olyan módon, hogy az első a hit (az a.) volt, majd „rájöttek” (helyesen), hogy az nem elegendő a tudáshoz , és hozzátették a másodikat (b.), az „igazoltan hinni”-t is. De ha valamiben igazoltan hiszünk, az mindenképpen magában foglalja a hit-et, vagyis az a. pont innentől már feleslegessé válik.

A másik probléma nem logikai, hanem definíciós: (És belátom, hogy ez ugyanannyira radikális, mint amennyire vitatható álláspont): Miért kellene a tudás tárgyának igaznak lennie? Nem lehetséges az, hogy valamit úgy tudunk (vagyis igazoltan hisszük), hogy az a valami közben hamis? Ekkor rosszul, hamisan tudunk valamit. Természetesen ebben az esetben a b. pont (igazoltan hiszi) sem teljesül, hiszen az igazolás nem volt jó, vagy helyes. Ez egyfajta fallibilista (vagy korlátozottan szkeptikus) álláspont, mely szerint az igazolás lehet hibás is. Imigyen az igazolás kérdése körül forog az egész „tudás-probléma”. De azt természetesen nem gondolom, hogy az igazolás mindig hibás, soha nem lehet „eléggé jó”.

De végső soron azt gondolom erről, hogy célszerű a tudáskritériumok közé bevenni a c pontot  („A igaz”), de csak használhatósági, pragmatikus szempontból, és nem azért, mert  ez „így van”. Tehát a propozicionális tudás egyik feltétele (definíció szerint) hogy a tudásunk igaz. Ez azonban további kérdéseket vet fel az igazság mibenlétével kapcsolatban.

 2.2. Az igazság(ok) jellege. Mi az „igaz”?

Miféle igazságok léteznek? Mivel az igazság a tények helyes leírása, vagy megfogalmazása, először is meg kell nézni, hogy miféle tények léteznek. Mik a tények? A tények a világ (az absztrakt fogalmi világ is) állapotai, létezői, illetve ezek leírásai.

Alapvetően kétféle tény lehet: a. analitikus, b. szintetikus. Az analitikus tények (vagyis az azt leíró mondatok) igazságát a benne szereplő szavak jelentése dönti el, a szintetikusakét viszont a világgal való tapasztalati megfelelés. Az analitikusan igaz tények (most nem foglalkozom a másik lehetőséggel, az analitikusan hamis-al) igazságának eldöntéséhez nem kell „kitekintenünk a világra”, vagyis a tapasztalatot használni. (De ez csak a közvetlen tapasztalatra vonatkozik, hiszen az nyilvánvaló, hogy a világról, és a fogalmakról szóló mindenféle tudásunk csakis hosszadalmas tapasztalati úton szerezhető meg, és közvetve egy empirikus hálóra épül.) A szintetikus állítások igazságának eldöntéséhez viszont be kell vetnünk a közvetlen tapasztalatainkat. Ugyanis ezek az állítások a külvilágról mondanak valamit, és a külvilágot természetszerűen csak tapasztalatilag tudjuk megismerni.

Tehát az analitikus állítás igazságának eldöntéséhez elegendő csak a szavak jelentésének ismerete. Ez nyilván további kérdést vet fel a „jelentés”-re vonatkozóan. Nem mindig egyértelmű hogy egy-egy elvontabb fogalom mit jelent, sőt éppenséggel nagyon gyakori a többféle értelmezés. De innentől a probléma már logikai, vagy nyelvfilozófiai lenne, ami itt nem téma.

A szintetikus igazságok azok, amelyek –az analitikus tautológiákkal (bár a tautológia is hordozhat valamiféle nyelvi jellegű információt) szemben- a külvilágra reflektálnak. Nem szükségszerűen igazak, (és nem a szavak jelentése alapján), hanem valamely új információval szolgálnak a világról. Nagyon fontos különbség, hogy ezzel szemben az analitikus állítások a külvilágról nem mondanak semmit, azok által nem ismerhető meg a világ. Ez a különbség talán nem is triviális, hiszen pontosan a filozófiában, (vagy pl. a teológiában) vannak olyan elterjedt nézetek, amelyek szerint a tiszta spekuláció módszerével (amely analitikus) is lehet „új információkat” feltárni.

(A fenti éles, Kanti alapú dichotómia (a Quine-féle „Az empirizmus két dogmája” után) talán elnagyoltnak, vagy elavultnak is tűnhet, de én ezt a megkülönböztetést, és fogalmi apparátust bizonyos (lehet hogy nem túl elmélyült, vagy kifinomult) absztrakciós szinten használható „szerszámnak” gondolom. Nyilván nem cél a Quine-nel folytatott vita.)

Végső soron tehát az igazság, a tényeknek, vagyis a világ igaz állapotainak való olyan megfelelés, amely gondolatokban, és kijelentésekben nyilvánul meg.

2.3. Mi az az igazolás?

Az igazolás az „igaz” tény ebbéli jellegét (hogy igaz) mutatja ki, tárja fel, vagy ha úgy tetszik, tudatosítja. Ha a tudástól azt várjuk hogy a tárgya igaz legyen, akkor eme igazságról való meggyőződés az igazolás feladata. Kérdés hogy az egyszerű, igazolás nélküli hitből hogyan lehet igazolt hit. Másképp fogalmazva: Mik az igazolás módjai? És mitől helyes egy igazolás?

Az már intuitíve látszik, hogy az igazolás a hitnél erősebb dolog. Tehát az igazolás vagy bizonyítást, vagy valamilyen, elegendően nagy mértékű (de nem teljes) bizonyosságot jelent valaminek az igazáról. Ezt a nem teljes bizonyosságot valószínűségnek is nevezhetjük, bár belátható, hogy számszerűsíteni nagyon nehéz lenne. És megint csak különbséget kell tenni a tartalmilag kétféle tudás igazolása között.

Egy analitikus állítás igazolása annak a deduktív logikai levezetése, ellenőrzése, ha lehet más állításokkal való összevetése, ellentmondásmentességének kimutatása. A tapasztalattal nem lehet összevetni, hiszen nem arról szól, Az állítások levezetése az ismert logikai (vagy matematikai) következtetési szabályok alapján történik.  

Viszont a szintetikus állítások igazolásának kiindulása a tapasztalati út. Megfelel-e érzékszervi észleléseinknek, vagy ha olyanok nem állnak rendelkezésünkre, akkor az egyéb, közvetett tapasztalatainknak. Nyilván a külvilágra vonatkozó elméletektől is elvárt a logikai ellentmondásmentesség, de ezen felül az általa leírt tények megfelelését és igazságát is kell vizsgálni.

Úgy tűnik, hogy a különböző igazolási módszerek (verifikáció, konfirmáció, falszifikáció) közül nincs csak egyetlen egy üdvözítő, legjobb módszer. Ehelyett helyes, vagy helytelen, illetve megfelelően jó, vagy nem megfelelő, illetve használható- kevésbé használható módszerekről, eljárásokról beszélhetünk. Az ismereteink helyességének, igazságának a fokmérője elsősorban, és végső soron a gyakorlati megfelelés, a használhatóság, a működőképesség. Természetesen nem minden ismeret képezhető le közvetlenül valamely gyakorlati próbára, de ha minden mindennel holisztikus módon –nyilván- nem is függ össze, még a legabsztraktabb elméleteknek is van –ha nem is közvetlenül, hanem több lépésben is- valamiféle gyakorlati következménye, vagy használhatósága. És végső soron ez a „használhatósági szempont”, a legékesszólóbb igazolása egy-egy elmélet helyességének.

2.4. A tudás jellege.

Ajánlatos kettéválasztani a tudásunkat, aszerint hogy az mire vonatkozik. Amennyiben az analitikus tudás, vagyis a fogalmainkra, a matematikára, a logikára, vagy valamely deduktív rendszerre vonatkozik, akkor az a kérdés, hogy az adott tudás igaz-e, két körülmény függvénye lesz: 1. A kiinduló premisszák (axiómák, posztulátumok) igazak-e, és 2. Az azokból való levezetés ellentmondásmentes-e. Az axiómák igazsága csak az elemi belátáson alapulhat, mivel őket igazolni, vagyis levezetni semmilyen módon nem lehet (természetesen akkor, ha eléggé alapvető axiómákat választottunk). Egyszerűen igaznak fogadjuk el őket. Nyilván az axiómák kiválasztásában, és azok igaznak minősítésében kizárólagos szerepe van az elméletalkotó ismereteinek, tudásának, vagy akár szubjektív hiteinek is. A levezetés viszont tisztán „logikai ügy”, amennyiben helyes a következtetési láncolat, akkor elméletileg a konklúzió is helyes lesz. Persze egy összetettebb filozófiai elmélet (és mely elmélet nem az?) nem tisztán axiomatikus-deduktív, de ha az lenne, akkor meg belefutna Gödel „nemteljességi tétel”-ébe, amely szerint egy ilyen elméletnek szükségszerűen van olyan eleme (következtetése) amely nem bizonyítható. Vagyis a rendszeren belül nem bizonyítható minden állítás. Mindazonáltal az analitikus tudást egy olyan szerszámnak gondolom, amely nem „önmagáról szól”, vagy önmagáért van, hanem az az értelme és haszna, hogy a tapasztalati úton megszerzett ismeretek kiértékeléséhez, értelmezéséhez hozzájáruljon.

A „szintetikus” elméletek a külvilágra vonatkozó tudásunkat tartalmazzák (amennyiben igazak). Tapasztalati úton szerezzük be a rá vonatkozó elemeket, majd azokat a megfelelő „szerszám”-al (logika, matematika) lehetőleg konzisztens elméletté, hipotézissé formázzuk. Az ilyen elméletek a világ valamely részének a leírásai, vagy a világ működéséről mondanak valamit. Csak egy elvi probléma van velük: Nem biztos hogy igazak. Az igazságuk inkább valószínűségi jellegű, és a bizonyításuk helyett az igazolásukról beszélhetünk. És arról, hogy az elmélet eleget tesz-e bizonyos kritériumoknak. Többféle ilyen, úgynevezett „demarkációs” kritériumot is megfogalmaztak (verifikáció, konfirmáció, falszifikáció), de e dolgozat tárgyától messzire vezetne ezek elemzése. Mindenesetre úgy látszik, hogy ha az indukció jellege miatt biztos tudást nem is, de elegendően jó, megbízható tudást lehetséges szerezni bizonyos módszerek alkalmazásával, és betartásával. Ezek a módszerek a tudomány módszerei (a logika, az indukció, a különböző igazolások, a kutatási eljárások, szabályok, stb).

A külvilágról szóló tudásunk persze nem csak tudományos elméletekben ölt testet, hanem az egyén szintjén azoknál sokkal hétköznapibb módon. A hétköznapi tudás nem racionálisan felépített és ellentmondásmentes elméletekből áll, hanem elképzeléseknek egy többé-kevésbé kusza halmazából. Az ilyen tudás célja, és funkciója is eltér a tudományos tudásétól. Az ember az egyén szintjén nem a világ működését akarja megérteni, modellezni (mint a tudomány), hanem csak eligazodni, és megélni szeretne a világban. Persze ehhez is szükséges az ismeretek valamilyen fokú konzisztenciája, és igazsága is. De nagyon gyakran azt látjuk, hogy igen nagyfokú inkonzisztencia és „helytelen tudás”, vagy hamis világnézet mellett is jól el lehet boldogulni. Ennek természetesen társadalmi okai vannak, amelyek messzire vezetnének e dolgozat tárgyától.

3. Amit nem tudunk.

Továbbra is szem előtt tartva azt, hogy ez a dolgozat nem a tudás tartalmáról, hanem a módszeréről, és lehetőségeiről (továbbá milyenségéről) szól, azt gondolom, hogy az emberi értelem, felfogóképesség, értelmi kapacitás korlátos. Ugyanakkor a felhalmozott tudás mennyisége egyre nő, a tudás kumulatív jellegű. Nyilvánvaló, hogy tartalmilag és mennyiségileg csak egy kis részét ismerjük a világnak. Nagyon valószínű (a kézenfekvő fizikai korlátok miatt) hogy az egész világ mennyiségi értelemben sosem lesz megismerhető. Kérdéses, hogy a világ a törvényszerűségei szerint mennyire mély, változatos, bonyolult. Amennyiben a korlátozott felfogóképességünket meghaladóan bonyolult, akkor számunkra nem megismerhető a világ minden (túl bonyolult) részlete. Vannak bizonyos arra mutató jelek, hogy pl. a kvantummechanika nem determinisztikus, és az antropomorf  intuíciónak ellentmondó jelenségei már ilyenek, vagyis elérkeztünk egy határhoz, az emberi szemlélet, megértés, és értelem határához. Ezt pl. ma még nem tudjuk. Persze a filozófiának nem a tudás mennyiségi bővítése, hanem a minőségi elemzése a dolga. A filozófia ide vonatkozó kérdése az, hogy elvileg lehetségesek-e olyan módszerek, amelyekkel a tudást bővíthetjük, vagy (másik kérdés) elértük-e már azt az organikus határt, ahonnan a tudás, megértés fogalmaink el fognak válni az eddigi megszokott értelmüktől? (A megértésnek fokozatai vannak, a teljes, minden oldalú belátástól, a kevésbé ilyenig.)

A „nem tudás” rejtettebb a tudásnál, kevésbé tudjuk hogy mit nem tudunk, mint amit tudunk. És az ember pszichéje is akadálya a nem tudás beismerésének. Bizonyos, nyíltan irracionális elméletek (melyek persze elsősorban nem tudáselméletként funkcionálnak, annak ellenére, hogy kijelentéseket tesznek a világról), pl. a vallásos hitek, pontosan a tévedhetetlen, magabiztos tudás igényével lépnek fel. A filozófiai ismeretelmélet azonban pontosan arra szegődött, hogy figyelmeztessen: a nem tudás a „kertek alatt ólálkodik”, és ha nem figyelünk, akkor hamarosan már a spájzban lesz. Csak úgy tudhatunk meg minél többet a világunkról, ha folyamatosan szem előtt tartjuk azt a sok mindent, amit még nem tudunk.

Az irracionális „elméletek” kevés (semennyi) jogot formálhatnak bármiféle tudáselmélet igényére, de vannak olyan, a filozófián belüli racionális elméletek is, amelyek tagadják a tudás lehetőségét. Ezeket a „szkepticizmus” gyűjtőnév alatt találjuk, bár éppenséggel nagy különbség van a filozófiai, és a tudományos szkepticizmus között. Ugyanis nem mindegy, hogy a szkepszis mire vonatkozik, mivel szemben kritikus. Míg a tudományos szkepszis a dogmával, az áltudománnyal kritikus, addig a filozófiai szkepszis a tudás, megismerés lehetőségeivel. Azt gondolom, hogy fontos a mérték: Minden tudás lehetőségét tagadni értelmetlen (hiszen nyilvánvaló, hogy sok mindent tudunk), ugyanakkor egészséges az a szkepszis, amellyel rámutatunk a tudásunk korlátozott jellegére.

4. Konklúzió, összefoglaló, tanulság.

Tudásszociológiai szempontból első látásra talán meglepő az a divergencia, amely a tudásra vonatkozó módszerek, a tudás jellegének elfogadottsága, és a konkrét tudás (illetve nem tudás) tartalmi része között áll fenn. Talán naiv módon, de azt várná az ember, hogy az ismeretelmélet tisztázza az elméleti alapokat, szerszámot ad az igaz tudás megszerzéséhez, és a többi már tiszta sor. Természetesen nem így működik a dolog. Amellett hogy többféle tudáselmélet van, még annál is többféle tudás-alkalmazás, és a világnak számos, egymástól nagyon eltérő interpretációja létezik. Az egy bizonyos dologról szóló, egymást kizáró magyarázatok egyszerre nem lehetnek igazak, ezért fontos hogy olyan elméleti módszerünk legyen, amelynek útmutatásai alapján választani tudunk közülük.

Miért fontos hogy jók legyenek a tudás-módszereink? Azért, mert viszonylag kevés az elvesztegetni való időnk. Ugyan a világ hamis, téves tudásokkal is „köszöni, megvan”, de mi, halandó lények már kevésbé. Pontosabban kevésbé jól. Ha a világ megismerésére alkalmazott módszereink nem eléggé jók, akkor a konkrét ismereteink is hamisak, és szegényesek lesznek. És az, végső soron a társadalom, és az egyén lehetőségeire, életére, jólétére hat ki negatív értelemben.

 Szeretnénk hinni azt, hogy lehetséges biztos tudás, és ami implikálja azt, vagyis biztos igazolás, és objektív igazságok. De ezek a feltételek így egyszerre nem teljesülnek. Nincs olyan egyedül üdvözítő módszer, amellyel a világ jelenségei, vagy az elméleteink közül ki tudjuk választani a biztosan igazakat, azokat elkülöníteni a hamisaktól. És a hangsúly itt a kizárólagosságon, és a biztonságon van. Mert eléggé jó módszerek vannak, de azok csak a tudásnak egyfajta valószínűségi megalapozását adhatják.

Volt idő, amikor néhányan úgy gondolták, hogy a tudás legfőbb letéteményese, a tudomány (pontosabban a fizika tudománya) elérkezett a határaira, már alig maradt számára felfedezni való. Ez a jóslat nagyon nem igazolódott be, ma már inkább tudjuk, mint sejtjük, hogy az ismereteink egy óriási fekete folt széleit bevilágító kis fényfoltok csupán. Volt idő, amikor azt jósolták, hogy a filozófia lassan teret veszít, a feladatait átveszik tőle a szaktudományok, neki alig marad valami. Ennek a jóslatnak a sorsát egyelőre nem látjuk be. De én azt hiszem, hogy a filozófiának, és benne főleg az ismeretelméletnek még nagyon sokáig akadnak különféle feladatai, többek között a tudásunk megalapozásának terén is.

komment

A jelenlegi francia király kopasz.

2012. október 29. 23:15 - ipartelep

Igaz, vagy hamis a címben foglalt mondat? Vagy esetleg sem nem igaz, sem nem hamis, hanem van valami harmadik lehetőség?

A kérdés, nem annyira triviális, mint amilyennek elsőre (vagy akár sokadikra) látszana. Egészen komoly filozófusok (Frege, Russell) foglalkoztak a kérdés mögött álló problémával, különböző álláspontokat foglalva el. Nézzük a lehetőségeket:

Igaz, csak akkor, és úgy lehetne a mondat, ha létezne most egy francia király, és ő kopasz lenne. Mivel tudjuk, hogy most nincs francia király, a mondat biztosan nem igaz.

Akkor talán hamis? Na itt kezdődnek a problémák. A mondat tagadása így hangzik: (1) "Nem igaz az, hogy  a jelenlegi francia király kopasz." Ez eddig rendben is van. No de mit jelent ez a mondat? Az ezen vitázó vélemények tulajdonképpen pont ezen a jelentésen kapnak össze. Egyesek szerint, ha egy individuumról (a jelenlegi francia király) állítok valamit (hogy kopasz), akkor ez a mondat nem csak azt a bizonyos tulajdonságot (predikátumot) állítja (hogy kopasz), hanem egyben azt is, hogy az individuum létezik. Ebben az esetben pedig így néz ki a mondat logikai szerkezete: (2) A jelenlegi francia király létezik (ez az egyik állítás), és kopasz (ez a másik).

A véleményeltérések éppen abban állnak, hogy az eredeti mondat állítja-e a francia király létezését, mint a  (2)-es, vagy a tagadása nem a király létének tagadása, hanem csak ennyit mond: (3) "A jelenlegi francia király nem kopasz." Ugye, ez az utóbbi mondat (3) mennyire másként szól, mint az (1)-es? És vajon melyik tagadás a helyes?

Bertrand Russell, hogy kiküszöbölje az ilyen problémákat, egy "leíráselméletet" dolgozott ki. Én most ezzel egyáltalán nem akarok foglalkozni (talán már az eddigiek is követhetetlenek voltak a filozófiához nem szokottaknak), inkább a "józan paraszti" ész alapján okoskodnék tovább. (Megjegyzem, bizonyos interpretációk a (4) "Jelenlegi francia király nem létezik." mondat igazságát azért tagadják, mert szerintük ez a mondat (a (4)), egyszerre állít (amikor megnevezi a királyt), és tagad is valamit. De szerintem ez marhaság, és mellesleg ezt nevezik "Platón szakálla"-nak, vagyis annak az idealista elképzelésnek, hogy amiről egyáltalán lehet mondani valamit, az "van", vagyis létezik.)

Mielőtt elfelejtem: Az igaz-hamis alternatíván kívül a mondat értékelésének harmadik lehetősége az, hogy az eredeti mondat értelmetlen. Egy másik blogposztban már írtam az "értelmesség" különféle értelmezéseiről, jelentéseiről, úgyhogy erről itt csak röviden: A mondat - e vélemény szerint - nem abban az értelemben értelmetlen, hogy megszegi a mondatalkotás szintaxisát, vagy hogy jelentés nélküli szavakkal operálna. Sőt, még csak abban az értelemben sem értelmetlen a mondat, hogy bárki, aki hallja, ne tudná azonnal, hogy mit jelent a mondat (Csak persze, ha a finomszerkezetét kellene elemeznie, akkor esetleg gyorsan elbizonytalanodna az ilyen értő is). Hanem olyan szempontból értelmetlen a mondat - egyes vélemények szerint -, hogy a látszat ellenére, nem fejez ki állítást.

És akkor itt most teszek egy rövid kis kitérőt. Hogy lehet az, hogy van egy komplett, értelmesnek látszó mondat (a nem megfelelő szintaxisú mondatok most nem érdekesek) és mégsem fejez ki állítást? Úgy, hogy az "állítás kifejezésének" kritériuma az, hogy a mondatnak elvileg legyen megállapítható az igazságértéke. Igazságértéke ezen belül is, különböző fajtájú mondatoknak (állításoknak) lehet, úgymint a faktuális (a világ tényeire) vonatkozó "szintetikus" mondatoknak, és a deduktív jellegű "analitikus" rendszerekben foglalt állításoknak is. Bár ezen igazságértékek természete nem egyforma, nem ugyanaz (az egyik a korrespondencia, a másik a koherencia alapján állapítja meg az igazságértéket) - de ez itt most nem érdekes.

Tehát az most a kérdés, hogy a mondatunk állítás-e, van-e igazságértéke. Mint látjuk, ez attól függ, hogy a mondat jelentésébe beleértjük-e azt az állítást is, hogy "most van francia király". Ha beleértjük, akkor a mondatnak lesz igazságértéke, és az természetesen hamis lesz, hiszen jelenleg nincs francia király. Ha nem értjük bele, akkor a mondatnak nem lesz jelölete, vagyis voltaképpen a mondat individuumváltozója "üres" marad. Így a mondat nem fejez ki állítást, és értelmetlen (az előző bekezdésben vázolt értelmességfogalomnak megfelelően.) Hozzám inkább az első értelmezés áll közelebb, tehát az, hogy ez egy értelmes mondat, van jelentése, és jelölete is, és a jelentésébe beleértendő az (az amúgy hamis) implicit állítás is, hogy van francia király. Vagyis az, hogy ez nem értelmetlen, hanem hamis állítás.

De vegyük észre - és ez lesz itt a legfőbb tanulság - , hogy ez nem egy faktuális, hanem egy nyelvi probléma. Vagyis az a kérdés, hogy az ilyen kijelentéseket hogyan kezeljük, mi az értelmük, jelentésük, az nem valamely külső tényen múlik, nem a világ állapotán, hanem a mi nyelvi közmegegyezésünkön. Vagyis azon a szokáson, hogy hogyan használjuk a nyelvet. És pontosan azért vannak, és lehetnek a fentihez hasonló viták, eltérő értelmezések, mert a természetes nyelvben nincs leszabályozva, rögzítve mindenféle kifejezés pontos, egyértelmű jelentése. A nyelv(ek), és a szaknyelvek ugyan alkalmas(ak) a világ hozzávetőleges, és eléggé jó leírására, de nem csak leíró, hanem "alkotó" oldaluk is van. Hiszen a nyelv egy "szerszám", amit mi találtunk ki, nem pedig a természet része. Egyáltalán: a világ megismerésében, és leírásában nagyon fontos, és nem eléggé hangsúlyozott dichotómia a "feltalálni, vagy felfedezni". Valószínűleg komoly ismeretelméleti- értelmezésbeli nehézségeket, és problémákat okoz, ha egy-egy jelenség vizsgálatánál nem ismerik fel jól, hogy melyikről van szó. A példabeli mondat, és tágabb értelemben a jelölet nélküli (?) mondatok értelmezése ezért nem faktuális-, hanem megegyezés kérdése.

komment
süti beállítások módosítása