Engem ez a téma elsősorban nem közgazdasági értelemben, hanem annál egy kicsit tágabb kontextusban érdekel. Ez a tágabb kontextus nem (csak) pénzügyi- gazdasági, hanem kulturális, vagy (főleg) civilizációs is. Aki hiányolja a közgazdasági terminológiát, az forduljon a szakirodalomhoz, ahol szép mantrákat fog olvasni pl. az infláció okairól (azokban nekem főleg az tetszik, hogy a(z egyik lehetséges) _kiváltó oka_ a pénzmennyiség növekedése. Ehhez a vicchez csak egy megjegyzés az érthetőség végett: A viszonylag bonyolult, összetett jelenségeknek általában nem egy darab oka van, hanem egy egész ok-okozati lánc, amelyben nem egyszerű sem a sorrendet megtalálni, sem visszamenni a lánc elejére.). Tényleg, egy misét egyszer az is megérne, hogy a közgazdaságtan todománya miért szemléli ennyire tehetetlenül a gazdasági vergődést - de ezt most hagyom.

Szokás szerint, messzebbről közelítek. Az ebből a szemszögből feltett általánosabb, áttekintő kérdés (problémafelvetés) így hangzik: Hogy lehet az (mi az oka), hogy az emberiség, a kétségtelen technikai, technológiai, gazdasági, végső soron civilizációs (szeretem ezt a szót) fejlődés ellenére, mégsem tudja kielégítően, és elvárhatóan megoldani, a szegénység, munkanélküliség, nyomor, hajléktalanság, infláció, stb. problémáját? No most, hogy jön pl. a nyomorhoz az infláció? Ezt kérdezhetnék sokan, akik az inflációt valami steril közgazdasági fogalomnak gondolják, amit a pénzügyesek boszorkánykonyháiban főznek ki, legfeljebb még beleszól a "szabad piac" is, egyértelmű törvények határozzák meg, és nincs köze a többi, inkább szociális jellegű problémához. Erre az a válasz, hogy de, már hogyne lenne köze hozzájuk. De persze nem csak oksági összefüggés lehet, és van köztük (a gazdaság különféle szegmensei között), hanem ezek mind-mind következményei valaminek.

Hát mi lehet az a valami, aminek következményei? Nézzük. Az általános kérdésemben megfogalmazott állítás (a gazdasági, technológiai, technikai fejlődésről), természetesen igaz. Ma jobb eszközöket gyártunk mint régen (vagy régen nem is létezett ezen eszközök nagy része), a tudományos (főleg természet) ismereteink összehasonlíthatatlanul szélesebb körűek, és mélyebbek mint akár csak 100 éve, a kapacitásaink sokkal nagyobbak, és egyáltalán: Sokkal nagyobb (a régi állapothoz képest) gazdasági potenciállal rendelkezünk arra, hogy az emberiséget ellássuk minden földi jóval. És ez az ellátás persze részben meg is történik. 1000 éve nem is álmodtak a repülésről, az internetről, a fagyigépről, és a fájdalomcsillapítóról, most ezek vannak. Ez (hogy valamennyire működik, és fejlődik a gazdaság) azt jelenti, hogy a fentebb felsorolt bajok okai nem közvetlenül a gazdaság termelési részében gyökereznek, nem az az okuk. A termelés nagyjából megteszi a magáét ami elvárható tőle, ő fejlődik, bővül, sokasodik,és gyarapodik. (Megjegyzem, csak nagyjából, de nem egészében teszi meg a magáét. A termelés optimalizálásának az akadálya a sokat magasztalt szabad piaci kereslet-kínálat "törvény". Ha a keresletet nem a valós igények, hanem a _korlátos pénzforrások_ határozzák meg - márpedig inkább azok, gondolj csak arra, hogy mi mindenre lenne szükséged, vagy mi mindent szeretnél, amit most nem tudsz megvenni -, akkor a kereslet-kínálat "törvény"alapján szabályozott termelés nem lehet optimális. De ez a téma itt mellékes, csak megemlítettem.)

Akkor hol a baj? A tág értelemben vett "termelési mód"-nak van egy "elosztási" része is. Az elosztás módja két tényező függvénye: 1. a gazdasági rendszer, 2. a társadalmi rendszer. Nézzük konkrétabban. A ma elterjedt gazdasági rendszer a "kapitalizmus". Ez működik ma a nyugat fejlett országaiban, és jobbára mindenhol a Földön. (Hogy most mi van a szerencsétlen, részben feudális, részben ó-(ha nem éppen kő-)kori, de mindenképpen évszázadokkal elmaradott egyes (sok) afrikai országokban azt hagyjuk.) A gazdasági rendszerünk (a kapitalizmus) elosztási módját a rendszer "specifikus lényege" határozza meg: a kizsákmányolás. Egyszerűen szólva, a kapitalizmus arról szól, hogy a tőkések a munkaadók által (azokon keresztül) extra hasznot húznak a munkások által előállított értékekből. Az extra haszon csak úgy, az által állhat elő, hogy "megtartják maguknak", vagyis nem osztják el. Ez a megoldás természetesen többféle szempontból értékelhető, úgy morális, mint célszerűségi, vagy gazdaságosságiból, de itt most nem az értékelés a cél, hanem egy tény megállapítása: az elosztás mértékének nagyon nagyfokú különbözősége a kapitalizmus belső logikájából következik, annak felel meg.

Viszont ezt elméletileg (és gyakorlatilag is) lehetne valahogy kompenzálni, enyhíteni. Ha már azt mondjuk (én nem mondom, de sokan igen), hogy "az innováció (vele a fejlődés) serkentése miatt a kapitalizmus mindenképpen a legcélszerűbb »termelési erő«", akkor még mindig megtehetjük, hogy a cső másik végén úgy osztjuk el a javakat, hogy: 1. az elosztás formája, mértéke ne legyen gátja, akadályozója a kapitalista termelési erő-nek (ha túl nagy mértékű, egalitáriánus, és nivelláló, akkor mindenképpen gátja), és 2. az elosztás megfeleljen a morális jellegű igazságossági, és humanitáriánus elképzeléseknek is.

Az álmoskönyvek szerint, ha a termelési viszonyok (pl. az elosztás módja, és mértéke) akadályozzák a termelési erők (ilyen a kapitalizmus "módszere") fejlődését, akkor nem árt leváltani a "termelési mód"-ot. Ez történt a megvalósult szocializmussal (persze nem csak emiatt lett vége, de ez fontos tényező volt). De mi van akkor, ha a termelési erő, vagyis a gazdaság- és termelésszervezési módszer kerül egy kivédhetetlenül eső spirálba? A kapitalizmust nem (közvetlenül nem) a elosztási módja öli meg, hanem az a mértéktelen harácsvágy, amely amúgy lételeme, mozgatója, és differentia specifica-ja, de olyan mértékig fokozódik, hogy az már a saját megújulását veszélyezteti. Ennek a folyamatnak a tanúi vagyunk napjainkban, és sokan nem értik, hogy a "legjobb rendszer" hogy kerülhetett ilyen válságba. (Jó, sokan nem is látják még most se, magát a válságot sem, de az ostobák vakhitei nem mérvadóak.) Viszont ezzel a bekezdéssel nagyon elgaloppíroztam magam politikafilozófia irányába, ezért visszatérek a kevésbé politikus dolgokhoz.

Tehát a helyzet a következő: ha a jelenlegi termelőmód (a kapitalizmus) marad (a gyakorlati leváltásának lehetősége nem látszik), akkor belőle szükségszerűen következik a gazdaság kiszámíthatatlan ingadozása, a stagnálás, az elosztás egyre igazságtalanabb volta, és egyáltalán a gazdasági bajok (pl az infláció) sosem elmúló Damoklész kardja a fejünk fölött. A rendszeren belül a bajok egy részét (más részét még úgy sem) csak az _elosztás_ valamilyen formájú megváltoztatásával lehet enyhíteni. Ha viszont az elosztás túlságosan elmegy az egalitáriánus irányba, akkor az magát a kapitalista termelési mód (még megmaradt) hatékonyságát veszélyezteti. Egy ilyen irányíthatatlan rendszerben azt kiszámítani, de főleg irányítani, hogy ez a határ pontosan hol van, reménytelen. Mindazonáltal, eléggé nyilvánvaló, hogy egy igazságosabb elosztású, és jobban működő gazdaságú rendszert csak a mostani folyamatos javítgatásával lehet elérni, és nem radikális rendszerváltással. Azt nem mondom, hogy ebben a javítgatásban néha nem kellenének minőségi ugrások is a sok kis lépés mellett, de gyökeres változás valószínűleg nem lehetséges. Már csak azért sem, mert elméletileg még nem látszik nyoma olyan működőképes, és realizálható gazdasági rendszernek, ami felválthatná a kapitalizmust.

Márpedig ez probléma. ha tudjuk - és tudjuk -, hogy a különböző gazdasági bajok, és a szegénység legfőbb oka maga a kapitalizmus gazdasági (termelési, és elosztási) rendszere, és semmilyen alternatívája nem körvonalazódik ennek (több ok miatt), akkor meg vagyunk lőve. Nincs arra remény, hogy a közeljövőben nagyobb mértékű javulás áll be.

Én azt gondolom, hogy a globális rendszerek (gazdasági, politikai) radikális megváltoztatása, javítása addig nem lehetséges, amíg a Föld politikailag nem egységes. Ehhez a feltétel, a világállam létrejötte. Ha az megvan, neki lehet állni rendbe tenni azokat a közös dolgainkat, amelyek rendbetételére most a sok partikuláris részérdek miatt esély sincs.