Egyszer régebben már ígértem, hogy a társadalmi-közéleti-politikai mítoszokból, tévhitekből gyártok egy sorozatot. Aztán eltérültem, másról írtam... De most megint eszembe jutott ez a közszolgálati, mentálhigiénés program. Miért ne világítsak bele a nagy sötétségbe, ha megtehetem?
És rögtön rá is térek a témára, csak néhány orientáló megjegyzés még. A poszt írása közben kalandoztam egy kicsit a a neten (nem ihletet keresve, csak kikapcsolódás végett), és volt szerencsém egy politikai témájú írás kommentjeit olvasni. Erről eszembe jutott, hogy miért írok én egy olyan kis jelentőségű problémáról, mint a hit, amikor éppen tanúi vagyunk az ország gazdasági, és szellemi lerongyolódásának. Ehhez képest a hit smafu. Nem árt, ha mindig van nálunk egy olyan mérce, amelyhez az adott jelenségeket mérjük. Hogy mennyire fontosak, súlyosak, lényegesek azok. Most csak jelzem, hogy nálam mindig itt van ez a mérce, és nézegetni is szoktam. De van egy másik - valóban kevésbé fontos - meggondolás is: Ha a kis dolgokkal nem törődünk, akkor előfordulhat, hogy azok egy idő után a fejünkre nőnek, nagy dolgok lesznek belőlük. Úgyhogy most akkor kezdődjön a hit téma.
A jobb érthetőség kedvéért, egy kicsit messzebbről kezdem a magyarázatot. Próbálom nem túl bonyolultan, de hát tudjátok hogy van ez: Minél jobban belemászunk a dolgokba, annál közelebbről látjuk az összetettségüket, bonyolultságukat.
A "hit" szó a beszédben kétféleképpen használatos. (Ezt úgy is mondhatjuk, hogy kétféle jelentése van.) Az egyik jelentése a szó "köznapi" használatára vonatkozik: "Azt hiszem, hogy a Józsit láttam átmenni az úton." Ebben az értelemben (használatban, jelentésben), a "hit" szó nem hordoz semmiféle világnézeti sallangot, mögöttes tartalmat. Nem vonatkozik semmi másra mint amit mond. Ebben a posztban nincs is vele semmi dolgom.
A "hit" szó másik jelentése természetesen a "vallásos hit"-re vonatkozik. Ebbéli értelme kettős (de ezek egymással nem ellentétesek, hanem kapcsolódóak, kiegészítőek): Az egyik a "jelleg"-re, a másik a "tartalom"-ra vonatkozik. A hit jellegét a "tudás"-al kapcsolatos dichotómia határozza meg. Még a vallásos hívők is gyakorta (és büszkén) szembeállítják egymással a hit-et, és a tudást, mondván, hogy ez nem tudás, ők nem tudnak, ők hisznek. E szembeállítás mellett (amely egyébként jogos, csak nem azért, amiért a hívők gondolják), kétféle téves meggondolás áll: a. A "tudás", az valami káros dolog, racionális, tudományos, "lelketlen", hideg, stb., b. A tudással szemben (amely definíció szerint, bizonyított, vagy igazolt tudattartalom), a hit nem igényel semmi ilyesmit, elegendő csak "vallani" (oszt jó napot). Ez a nagyon hamis érvelés (az "érvelés" túl erős szó itt, megvallom, vallásos hívőtől még sosem láttam érvelésnek nevezhető valamit - a szó minőségi értelmében), gyakorlatilag (és ez egyáltalán nem argumentum ad absurdum) sárba próbál tiporni minden alapvető ismeretelméleti elvet. Gondoljatok csak bele mit mond ki, miről szól ez: Azt mondja, hogy legalábbis a tudás mellett (náluk persze inkább a tudás helyett) van egy másik módszer is, amellyel helyes ismereteket lehet szerezni a világról (hiszen egy pillanatra se felejtsük el azt (ami szintén nem evidencia), hogy a vallásos hitek egy csomó állítást fogalmaznak meg a külvilágról, a világban létező egzisztenciákról, és a történésekről - amellett persze, hogy gyakorlatilag mindegyikük egy inkonzisztens zagyvaság), amely módszert követve nem kell semmiféle empíriával, logikával, gondolkodással, és egyéb nehéz tudati művelettel bajlódni, hanem egyszerűen csak hinni kell, és kész. Tehát gyakorlatilag azt mondják, hogy amit el(hisznek), az úgy is van, mert csak. És azt, hogy ez egy jó módszer, és (legalábbis bizonyos témákban) nem kell a tudást használni, elég a hit. (Nyilván az ilyen hívők sem minden témában gondolják ezt - de ez is csak a következetlenségüket bizonyítja. Én pl. soha, semmiben sem gondolom, hogy a "hit" a tudást helyettesíthető ismeretelméleti módszer lehet.)
A "hit" szónak a "tartalom"-ra vonatkozó értelme meg persze a vallásos tartalmakra vonatkozik, beleértve ebbe az "ártatlanabb" "maszek hit"-eket ("nem hiszek a keresztények/hinduk, stb istenében, de hiszek abban, hogy van valami, a világ felett álló szellemi teremtő"), és a klerikális, dogmatikus hiteket is.
Ebben a posztban nem az a témánk, hogy pontosan mik a hit jellemzői, csak kívánatosnak tartottam vázolni, hogy miféle hitről beszélek. Ez megtörtént, és most már rátérek a témában felvetett kérdés megválaszolására.
Ehhez viszont el kell különíteni a "magánügy"-et a "közügy"-től. Meddig az egyik, honnan a másik? Vajon az magánügy-e, ha Buga Jakab azt hiszi, hogy van Isten, imádkozik is hozzá, de az otthonán kívül ez ügyben sosem nyilatkozik meg, sőt, az otthonán belül sem, a felesége, és gyerekei előtt sem? (Az elmélet kedvéért tegyük fel, hogy ilyen hívő is van (egyébként nincs)). Ha Buga Jakab valóban így tesz, és a vallásos hite témájában tökéletes némaságot tanúsít, akkor mondhatjuk, hogy az ő vallása az ő magánügye. Senkit sem zavar vele, sőt mások nagyon nem is tudnak arról, hogy ilyen betegsége van (a vallás). És kész, ennyi, lezárható az akta. (Itt azért gyorsan megjegyzem, ha ennél egy kicsit szigorúbb akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy Buga Jakab magában tartott vallásos hite csak akkor tudna igazi magánügy lenni, ha Buga Jakab soha semmilyen társadalmi interakcióban nem venne részt, és így a hite nem is tudná befolyásolni - mert ugye, természetesen az óhatatlanul is hatással van rá - a döntéseit. Márpedig ilyen még a mesékben sincs, Buga Jakab ha élő ember, akkor nem tud függetlenedni a vallásától. Vagyis ilyen szigorúbb meggondolásból nézve, tulajdonképpen gyakorlatilag sehogyan sem tud magánügy lenni a hit. De most nézzük tovább.) Buga Jakab ugyan valószínűleg gyógyíthatatlan beteg, de mivel a betegsége nem manifeszt, nincsenek a külvilággal kapcsolódási pontjai (és most azon ne szőrözzünk, hogy vajon a családja sejt-e valamit), ezért ő ártalmatlan beteg, nem terjeszti a kórt (amely ragályos), hagyni kell őt békében.
No de, a rögvalóságban vannak-e ilyen Buga Jakabok? Vagy ehelyett nem az-e a tipikus, hogy a hívők különböző mértékben ugyan, de megmutatják az ő hitüket, demonstrálnak vele? Pl. elmennek templomba. Pl. adakoznak az egyházuknak - és ezzel hozzájárulnak egy rákos sejt burjánzásához. Pl. állást foglalnak a vallással kapcsolatos beszélgetésekben -akár csak a szomszédjukkal. Vagy pl. bepalizza őket egy magát vallásosnak hazudó politikai párt, és rá szavaznak.
Mint talán ennyiből is látszik, nehéz úgy vallásos hívőnek lenni, hogy abból semmi se szivárogjon át a külvilágba. Viszont, a belvilág, és a külvilág határa ilyen értelemben ugyanaz, mint a magánügy, és a közügy határa. Ugye ez így érthető, és világos? Ha valaki a magánügyeit a köz elé tárja, akkor onnantól azok már nem csak magánügyek lesznek abban az értelemben, hogy a köz is tudni fog róluk. Most gondoljuk ezt tovább. Buga Jakab egy ugyan nem túl okos (hiszen vallásos hívő), de rendes tisztességes átlagember. Családapa, dolgozó, szavazópolgár, meg ilyenek. Van bizonyos tekintélye a köz előtt, megbíznak benne, hallgatnak a szavára. Legalábbis valamennyire. Ha Buga Jakab bármiféle vélekedése kikerül a köz elé, akkor onnantól van esély rá, hogy a köz azt meg- és továbbgondolja, elhiszi, elfogadja, és terjeszti is. Buga Jakab már azzal is befolyásolja a saját kis mikrokörnyezetét, hogy megszólal, vagyis a hite által meghatározott nézeteit továbbadja. És a mikrokörnyezet, az már több embert jelent, az már egy kis "köz", amelynek ugye nézetei, és ügyei vannak, és ezeket az ügyeket Buga Jakab is meghatározta valamennyire. Vagyis mi történik? A magán-ügynek hitt ügyből köz-ügy lett, úgy, hogy alig csináltunk valamit, legalábbis semmi szokatlant, extrémet nem kellett ehhez csinálni. Tehát így (is) keletkeznek a közügyek.
Még egy kérdés van itt: Jó dolog-e az, hogy a vallásos hit gyakorlatilag közügyként funkcionál? Erre természetesen az a válasz, hogy ez nem jó dolog, ez elég nagy baj. Miért baj? Ennek két oka van. Egyrészt azért baj, mert mint ahogy ez kiderült, a vallásos hitek hamis hitek, a szó tartalmi, tudati, faktuális értelmében. Vagyis hamis állításokat tesznek a világról. Hát hiányzik az egy fejlődni, épülni, jobbá, okosabbá válni akaró civilizációnak, hogy legyen egy (vagy sok) olyan eszmeáramlat benne, amely minden fronton csak a hamisságot, butaságot, hülyeséget terjeszti? Nyilván nem. A másik ok egy morális-gyakorlati jellegű ok: A vallások a gyakorlatban szinte mindig a társadalom retrográd, modernizmus- és haladásellenes, visszahúzó, konzervatív erőihez kapcsolódtak, és kapcsolódnak ma is. Ezek az erők ugyan szavakban nagyon moralisták (ugyanúgy, ahogy a tételes vallások is), de tettekben már éppen hogy nem azok. Így a két rokon összenőtt, egymással, egyesült erővel próbálják meg visszatartani a fejlődés kerekét. És ez valamennyire sikerül is nekik, mindenképpen jobban, mintha nem lennének.
Mondjuk ki a konklúziót: A vallások közvetlenül is, kapcsolódásukban is, tevékenységükben, és következményeikben is károsak az emberiség egészségére. Nem magánügyek, hanem nagyon is közügyek, és mindaddig azok lesznek, amíg fertőző daganataikat nem sikerül levágni a felvilágosodó civilizáció testéről.
